Illetve már meg is született. Most nem a selyemfiú Vastag Csaba testfolyadékoktól sem mentes győzelmére gondolok.

Hanem, ahogy tegnap írtam, sütemény készült a szezon szimbolikájának megfelelően csillagformára kivágva.

Érdekes dolog ez a sütéssel. Azon kevés dolgok közé tartozik, melyhez bizonyítottan tehetségem van. Ráadásul nem is akármilyen mestereim voltak: nagymamám bizony még az ebédlő asztalon nyújtotta az igazi rétestésztát, és lyuk persze sehol sem volt rajta. Sokat sütöttünk-főztünk együtt. Az alkalmazott művészet szenvedélyével. Egyszer még az én baba-edényeimet is sikerült ráolvasztani a tűzhelyre, mert arra valahogy egyikünk sem gondolt a nagy művészkedésben, hogy a műanyag mennyire elhagyja magát, ha hő éri.

Viszont van egy bökkenő. Nem szeretem a házi süteményeket, általában a túl édes dolgokat. Gondolom, az a hülye magyar szokás tántorított el tőle, hogy az eleve édes süteményeket - amelyben cukorszirupszerű lekvár vagy tömény csokoládé a töltelék - bőségesen megszórják még porcukorral.

Persze nálunk mindig van egy-két olyan darab, melyet a kedvemért nem. De sajnos a sütésben letöri a kedvemet tehát az a mellékkörülmény, melyet kicsit más kontextusban Csucsuka fogalmazott meg a vb-ről szóló, remek írásában:

"Verónnál még az a félbemaradt, fáradt Riquelme is tízszer pengébb lett volna, aki nyilvánvalóan gyűlöl futballozni, és minden köpésnél, minden szabadrúgásnál és tizenegyesnél az arcára van írva, hogy utálja az Istent, amiért ezt a tehetséget kapta és nem mondjuk a csipkeverést."

Mégha esetemben ennyire talán nem vészes a helyzet, mindenesetre a családom fájlalja, hogy nekem a sütemény csak az alkotás örömét jelenti maximum.

Tegnap egyébként ez maximális volt. Egyrészt, mert számos sikeres kísérletet hajtottam végre. Másrészt, mert az öcsém örömmel besegített: lisztet szitált a tésztába. Ismét konstatálta, a liszt az egyik legszebb állagú anyag.

Pedig egy kis malőr is csúszott a munkába. Nem egészben kellett volna a tojásokat a Horváth Rozi Ilona-féle csokoládékockába beledolgozni, hanem csak a sárgáját. A hat fehérjéből meg csinos, könnyed habot kellett volna verni, amitől aztán gyöngéd kézimunkánk révén megkönnyebbülhetett volna a mélybarna massza.

De ezt a süteményt én már lassan tizennyolc éve sütöm, és már az első alkalommal alternatív közönségdíjat nyertünk vele az iskolában. A '93-as farsangon ugyanis akkori legjobb barátnőmmel indultunk a hagyományos süteménysütő versenyen. Előző délután átjött hozzám, és a szakácskönyvből kinéztük ezt az egyébként tényleg könnyű receptet. Megsütöttük szépen, és másnap reggel be is vittem. Az első óra (technika) végére el is fogyott. A versenybírák elé ezért már csak a második adag jutott el, amit lóhalálában készítettünk el tanítás után.
Persze nem nyertünk semmit, de a mi sütinkre lelkes sáskahadak törtek rá, és én ezt azóta is közönségdíjnak tekintem.

Szóval a csokoládékocka rutin elvileg, és a tojáshab leegyszerűsítése sem ártott a készterméknek, sőt, azt hiszem jobb lett, mint általában. Kicsit tovább sült.

A sütemény otthoni rajongói nehezen várták ki, amíg én dekorációs hajlamaimnak hódoltam. Idén máz is került a sütemény tetejére. A fél adagot a fogorvosok egyik legkedvesebb barátjával szórtam meg: cukorgyöngyökkel. (Ennek a mininek az az előnye, hogy bár nem lehetséges ezt sem megrágni, nem is szükséges.) A másik felére saját pörkölésű mogyorókat helyeztem, a máznak hála bele is ragadt. A nem-amerikai mogyoróra amúgy is érdemes rászokni, mert a kertben a kerítés mellé kerül majd pár vessző.

Hoztam párat a munkahelyemre is, és egyelőre töretlen a sikere. Persze nem mondanák a szemembe, ha nem lenne jó, de azért az látszott, gusztusuk van rá.