Nemrég láttuk az Orlandót. Ez a film már régóta mozgatta a fantáziámat. Egész pontosan azóta, mióta elkészült. A kilencvenes évek elején ugyanis olvastam egy cikket, melyet az időutazó elmélkedőről szóló film kapcsán írtak. Nagyon emlékezetes írás volt ez a Nők Lapjában, még most is fel tudom idézni azt a dupla oldalt, mely a nemi szerepekről szólt. (Jó sokat fejlődött vissza a világ. Gondoljunk csak bele, manapság milyen irományok jelennek meg nevezett lapban!) Kiváló volt, a szívembe és az eszembe is talált egyszerre. Orlando ugyanis I. Erzsébet kedvenceként fiúként kezdi négy évszázadon átívelő kalandjait, ám a történet végén nőként ébred egy XVIII. századvégi reggelen. És ekkor mondja azt, amit én is mindig gondoltam és éreztem: más testben van ugyan, de ugyanaz az ember. A nemnek nincs akkora jelentősége. A filmben a csodálatos Tilda Swinton játssza - természetesen - végig Orlandót. Az ő fiús alkata ránézésre is hitelessé teszi. (Az meg már csak a rendező zseniális trükkje, hogy az idős királynő szerepét a közkedvelt, transzvesztitizmusra hajlamos angol botrányhősre, Quentin Crispre bízta.)

De nem ezek miatt kezdtem bele abba az én életemre nagy hatású cikkbe. Hanem az Orlando szerzője miatt. Pontosabban: a szerző neve miatt. Virginia Woolf ugyanis az én általános iskolai legjobb barátnőm druszája. Érdekes volt az ő, magyar fülnek szokatlan nevét nyomtatásban látni.

Pénteken lett az "én Virgíniám" (így, hoszú í-vel, a magyar helyesírásnak megfelelően) harminc éves. Ösztönös barátság volt a miénk, ami azért érdekes, mert később, amikor már többet elmélkedtem a barátságról (tekintve, hogy Virgin kívül is lettek barátaim, és több rutinom lett a témában), úgy gondoltam, ez a legcivilizáltabb emberi kapcsolat. Nem elvetve ugyan a véletlent és a szimpátia sajátos természetét még mindig a barátságot tartom a legracionálisabb emberi érzésnek. Értékek, sőt érdekek mentén köttetik. Dyson mondta egyszer nagyon találóan, hogy ő érdekből van mellettem; az ugyanis alapvető érdeke, hogy jól érezze magát.

De Virgivel ez még nem volt ilyen tudatos. Mint a legtöbb barátság alapját, ezét is a hasonlóság képezte. Na nem a külsőre, úgy pont egymás ellentétei vagyunk. Hanem abban hasonlítottunk, hogy mindkettőnket eléggé utáltak az osztályban. "Kiváló" tanítónénink óriási érzékkel az új lányt (pár hónappal később érkezett) rögtön megbízta a házi feladat - felelős nem túl népszerű posztjával. Eleinte én is utáltam, ugyanis kellő határozottsággal, vagyis, jól végezte a feladatát. Ami ránk, ellenőrzöttekre, nézve éppenséggel hátrányos volt.

Talán nem a legemelkedettebb egy több mint húsz éves barátság szárbaszökkenéséről ilyen naturalista módon megemlékezni, de azt hiszem, bennünket egy hányás hozott össze. Szegény Virgi kiadta magából a reggelijét, ez önmagában is elég rossz, de a már említett nagy tehetségű Kati néni nagy együttérzésében még le is tolta, hogy miért nem ment ki a wc-re.  Erre ő sírva fakadt, én pedig megsajnáltam. Szünetben aztán odamentem hozzá, és szintén nagyon színvonalas osztálytársaink csufondáros megjegyzéseitől próbáltam elterelni a figyelmét. Ő is kénytelen volt mind a nyolc év alatt a kiskorú rohadékok folyamatos szemétkedését elviselni.

Nyolcadik után aztán eltávolodtunk. Ő már nagyon korán önállósította magát, és így nem is a környékünkön lakott. 2006-ban találkoztunk újra. Nagy-nagy meglepetésemre eljött az osztálytalálkozóra, előtte sosem. Ezen nem csodálkoztam, túl sok szép emléke nem lehet azokról az évekről. Őszintén remélem és hiszem, az én személyem kivételt jelent.  Ketten egy időre ki tudtuk kapcsolni a külvilágot, sokszor átmentünk egymáshoz (pár percnyire laktunk egymástól), tanultunk együtt, buliztunk együtt, és beszélgettünk, ahogy azt kell. Szilveszterekre és ezekre a februári születésnapokra is emlékszem (ő nem tarthatott bulit, ezért csak engem hívott meg, azt lehetett). Közös barbie-s Lutra-albumot vezettünk. Jó volt, na!

Az osztálytalálkozón nagyon megörültünk, és persze megígértük egymásnak, hogy mostantól tartjuk a kapcsolatot. Féltem, ez csak afféle szokásos szöveg. De aztán mégis találkoztunk. Többször meglátogattuk egymást.

Hihetetlen, hogy már harminc éves! Már több éve feleség és anya, másképp alakult az élete, mint az enyém. A kislánya azon kevés gyerekek közé tartozik, akik nem irritálnak. Nyilván, mert rendesen és normálisan nevelik őt. Ottjártamkor látszott a törődés és az odafigyelés. A gyerekszoba maga volt az álom: még a szőnyeg és a függönyök is rózsaszínek voltak. A férje is nagyon szimpatikus ember, engem, a Virgi régmúltjának ködös zúgából hirtelen előbukkanó barátnőt is, őszinte barátságossággal fogadott. Kicsit meg is lepett ez.

Két hete találkoztunk a buszon. Milyen sorsszerű dolog ez, hiszen pár hete már tervezgettem ezt a posztot. És tessék az elméletek világából előlépett a maga önálló és hús-vér valójában, aminél mi folyton agyaló emberek semmit sem tartunk izgalmasabbnak. Most is nagyon kedves volt, és azonnal meg is hívott az új lakásukba. Természetesen elmegyek hozzá.

Furcsa dolog ez. Régebben mindig azt hittem, minél idősebb az ember, annál inkább egyedül marad. Ilyenkor aztán megfordul a fejemben, talán ez mégsem törvényszerű. Talán csak meg kell tanulni alkalmazkodni a felnőtt élet szabályaihoz. Huszonkilenc és fél évesen ez lassan aktuális.