A gimnázium elején egyszer azt gondolták a legjobb barátomról és rólam, hogy ikrek vagyunk. És hát valljuk be, sok hasonlóság volt közöttünk. Ilyen például a nagyvonalúság. Ilyen nagyvonalúan kezeltük az olyan apró különbségeket, hogy neki szőke('s) göndör, nekem sötétbarna, egyenes hajam van.

De persze az is megtéveszthette a kissé pongyola szemlélőt, hogy az osztályunkban tényleg volt egy ikerpár - igaz, csak egy évig.

De video lupum, az iker-mítosz működni kezdett. Valójában majdnem egyszerre születtünk, pláne ennyi év távlatából (29, ugyebár) az a 18 nap, amennyivel én idősebb vagyok, nem oszt, nem szoroz. Az életünk - bár családilag elég másképp alakult - kulturális hatások szempontjából meglehetősen párhuzamosan zajlott, ha nem is teljesen ugyanúgy. Kétpetéjűek vagyunk, na! Ő a szép emlékű Z Magazint adta a kezembe, én meg neki a 168 Órát. (Utóbbira is legjobb szándékkal a szép emlékű jelző húzható rá.)

Nem is beszélve a közös hullámhosszról. A tapasztalati telepátiánál (nevezzük így azt, amikor pontosan tudjuk, hogy a másik mire gondol, mert ismerjük őt) jobb érzés aligha van a világon. Amikor két agy, amely elvileg (fizikailag) nincs összeköttetésben, mégis annyira egy rugóra jár nanoszekundumos pontossággal, mintha egy nagy, megbonthatatlan egység volna. A jelenséget korábban sosem tapasztaltam, vele viszont állandóan. Valószínűleg őt is megérintette, mert még verset is írt róla. Nekem.

Az ikerség egyébként azóta egész jól működik a valódi testvéremmel, aki ugyan ikernek kicsit fiatal (öt évvel fiatalabb nálam), de genetikailag viszont megfelelünk a kétpetéjűeknek. Fél-, sőt negyedszavakból, szemvillanásokból történő megértés, és persze a saját nyelv jellemzi azt a beszédet. Amely egyébként magyar, német és angol szókinccsel rendelkezik, egy csipetnyi csehvel és spanyollal fűszerezve.

De először mégis ezzel a barátommal sikerült ezt tökélyre fejleszteni. Ha nagyon patetikus akarnék lenni (vagy ahogy ő írta egyszer a már említett versében, "megszólal a giccs-radar"), akkor azt mondanám, azért gondolok rá szeretettel vissza, mert nagy megnyugvás és vigasz volt életem első tizenöt, magányban töltött éve után az a felismerés, hogy van még egy valaki a világon, aki ismeri és szereti a Látogatók c. sci-fi sorozatot, aki már akkor ismerte és szerette a Beatles legendás és isteni Fehér albumát, szívesen hord kordnadrágot és már akkor tud főzni. És ez még csak a kezdet volt! Innen még sokfelé tudtunk indulni, és indultunk is. Együtt írtunk például szamizdatot. Mivel mi kis idők nem annyira kis tanúi voltunk, nekünk már csak a tanárok elleni fellépés jutott. De veszélytelennek azért egy a tanárokat kigúnyoló vicclapot sem neveznék. De valahogy mindig megúsztuk. (Elméletem szerint, volt, aki tudott róla, de nem érte meg nekik balhézni.)

Az iskolanapon kétszer is a mi kis tanárokat bemutató interjúink voltak a leglátogatottabbak, természetesen az igazgató beszédét kivéve. Ő volt a showman, és én az ötletgazda - szerkesztő.

Végre nem voltam olyan rohadt egyedül, mint előtte mindig és néha utána is. És ettől erősnek éreztem magam. Olyanok voltunk kicsit, mint Stephen King Az c. regényének gyerekcsapata. Mert csatlakoztak hozzánk páran, és többen közülük ma is nagyon jó barátaim. Utólag sokat elemeztük a gimnáziumi dolgokat, én olyan jól éreztem magam ezen évek alatt, hogy nem vettem észre, az osztály egyes tagjai kifejezetten utáltak minket. Gúnyosan elit klubnak neveztek bennünket a hátunk mögött. Egészségükre!

A mai jeles napon csak annyit mondanék: örülök, hogy találkoztunk. Akkor is és most is.