22 óra van hátra életem legnagyobb barátságából. Papíron.

A valóságban már régen vége van. Amikor azon gondolkodtam, hogyan is fogok erről, az életemet alapvetően befolyásoló, tragikus eseményről írni, még nem tudtam, hogy a másik fél akaratlanul is, de megkönnyíti a dolgomat.

Én ugyanis ma kértem, döntését vizsgálja felül. Nem tette, sőt az utolsó szó jogát arra használta, hogy még egyszer alaposan megforgassa bennem a kést. Azt gondoltam, ma éjjel sírni fogok. Ahogy miatta egész héten, sőt,már hosszú-hosszú ideje rendszeresen. Vitába keveredtünk a múlt hétvégén, és én egy félreértés miatt kimondtam, nem bírom tovább a viselkedését. Jutalmul pedig meg is kaptam a halálos ítéletemet. Vagyis a kapcsolat teljes és örökös megszakítását. Közel tíz év barátság után.

Ez mindig benne volt a közös sorsunkban. Szinte a kezdetektől fogva tartott ezzel - kimondva, kimondatlanul - sakkban. Már akkor közölte, ő egy perc alatt képes bárkivel végleg megszakítani bármit. Elég ironikus, hogy ezt most meg is ismételte. A kettő között pedig mindig utalt arra valami, ha neki nem tetszik a dolgok állása, lelép.

Nekem ez szörnyű veszteség. Nemcsak a mély szeretet miatt, melyet iránta érzek. Persze most zajlik a nagy dráma, a héten még kijártam a wc-be a munkahelyemen sírni, mert a kollégáim előtt nem akarok. Holnap még senki sem veszi rossz néven, ha erről beszélek. És, ahogy mondtam, még ő is segített utolsó nekem szánt szavaival átvészelni a friss sebek napjait. Miért is sírnék én egy ilyen szívtelen ember után? Haragudhatok rá kicsinyessége miatt.

De aztán - egy-két hónap múltán - jönnek az üres hétköznapok. Arról a számról már sosem jön sms, arról az e-mail-címről már sosem jön üzenet. Soha többet nem látom őt, nem hallom a hangját, nem nézhetek a szemébe... Ez a gondolat fáj a legrettenetesebben. Főleg, hogy tudom, nem érdemlek ilyen kemény büntetést.

Az utóbbi időben sokszor bántott. Apró dolgokkal és bizony nagy sértésekkel is. Testvéremként szerettem, ami az én szájamból azért nagy szó, mert az igazi testvéremet is nagyon szeretem. Ez azt jelentette, hogy sokkal többet eltűrök tőle, mint másoktól, mint a kívülállóktól.
Ő ismer engem a legjobban. Pontosan tudja, hogy ennél nagyobb fájdalmat nem okozhatott volna. Tudja, hogy nekem ettől a szörnyű szokásától, hogy a számára kellemetlenné vált ismerősöktől visszavonhatatlanul válik meg, már akkor is rémálmaim voltak, amikor számomra teljesen semleges idegenekkel tette meg ugyanezt.

Apropó rémálmok! Felnőttkorom visszatérő rémálma történik meg most velem éppen. Azzal, hogy a szakítás határidejét másodpercre meghatározta, megvalósítja azt. Sokszor álmodtam újra az apám halálát úgy, hogy pontosan tudtuk, mikor fog bekövetkezni. És csak ültünk a szobában, az idő pedig telt...

Amikor ma éjfélkor lezárul a barátságunk, szerencsére nem leszek egyedül. A már említett testvérem amúgy is biztosan mellettem lenne. De tekintettel arra, hogy halloween lesz, egy buliban lépek át (vissza?) a nélküle folyó életembe.

Fogunk róla beszélgetni a barátaimmal. Aki valamelyest be van avatva - legyen ez az anyám, egy a fél életemet végigkísérő bölcs barát vagy akár csak felszínes internetes ismerős - mind azt mondja, meg fogok könnyebbülni, ha megszakítom vele a kapcsolatot.

Igen, valószínűleg könnyebb lesz. De jobb biztos nem. Mert logikusan nézve mindenkinek igaza van: amit elviseltem az utóbbi egy évben, és különösen az utóbbi négy hónapban, az túlzás. Ez már nem éri meg. Hálás is vagyok a támogatásukért.

De ők nyilván nem értik meg ennek a barátságnak a jelentőségét. Segített, amikor senki más sem volt erre képes. Nem önmagában tette széppé az életemet, hanem az az iránti rajongásával lassan felnyitotta a szememet, amit én születésemtől fogva természetesnek tartok, az mennyire értékes.

Tökéletes üzlet volt a miénk. Ő családra vágyott, én pedig egy szerethető emberre, aki nem a rokonom, aki "idegen".

Ezért fáj most különösen, hogy ma, amikor már ezt ő is természetesnek veszi, csak a rosszat látja. Az csak hagyján, hogy én szeretem! De a családom is úgy tekintett rá, mint egy hozzánk-tartozóra; sokkal több volt, mint egy barát. Ezért nagyon övönaluli, hogy most ellenük fordult. Nincs joga őket bántani!

Vajon fel tudta-e mérni valós fontosságát? Tudja-e például, hogy shoppingolni miatta szerettem meg? Tetszeni akartam neki. Na, nem úgy! Hanem stílust és kifinomultságot sugározni, lévén, klasszikus értelemben vett szépséggel nemigen büszkélkedhettem volna. Ha eljött, az nekem ünnep volt, és ennek megfelelően a legjobb ruhámat vettem olyankor föl. A legszebb ruháimnak sokszor az volt a premier.
Vagy azt, hogy azért akartam megtanulni vezetni, hogy amikor szüksége van rám, elmehessek érte? Pedig mindig féltem az autóktól, nem véletlenül nincs jogosítványom.

És ezek közül egyik sem áldozat igazán. A ruhák, a divat iránti által felkorbácsolt érdeklődésem eredménye egy stylist-végzettség, és az is kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok olyan béna a volánnál, mint gondoltam. Sőt, kifejezetten szeretek vezetni.

Most majd más motivációs forrást kell keressek. Ezek (és még sok más eredmény) bennem voltak, de nélküle bele sem vágtam volna ezekbe. Ahogy valószínűleg a blogba sem...

De egyáltalán nem biztos, hogy találok. Már nem vagyok olyan fiatal, pedig húsz évesen sem voltam különösebben nyitott. Nem hiszem, hogy valaha képes leszek még egyszer ennyire megbízni bárkiben is, vagy ennyire szeretni valakit. Nem az a baj, hogy ennek most vége lesz, hiszen ez a kapcsolat már annyira meggyötört, hogy nem tudtam tőle élni. Hanem az, hogy soha többet nem lesz ilyen. És nem vagyok benne biztos, hogy így viszont érdemes-e.