Karamell - filmkritika

Elvileg nagy bátorság egy libanoni filmre beülni, mert nem tudok túl sokat (vagyis semmit) az arab filmekről, képi nyelvükről. A Karamellának viszont nem az a fő motívuma, hogy arab. Sokkal inkább olyan a film, mintha Almodóvar bármelyik nőkről szóló filmét helyezték volna ebbe a számunkra egzotikus környezetbe. A rendező viszont egy fiatal nő, aki egyúttal a főszerepet is játssza.

Akárcsak Almodóvarnál, a fontosabb karakterek mind nők, a férfiaknak csak epizódok jutnak. Ám ebben a filmben sokkal elnézőbben, mintegy szeretettel ábrázolják őket. Kedves, szimpatikus, sőt udvarias emberek. Nyoma sincs az arab világnak tulajdonított lenézés a nők iránt. Persze Libanon nem Palesztina. (Ahol szintén biztos vannak rendes férfiak is szép számmal.)

A cím kiváló. A karamella, ugyebár, olvasztott cukor, édesség. Ebben a világban azonban a fájdalom szimbóluma is: gyanta helyett ezzel szőrtelenítenek. Tökéletes allegóriája ez az egész filmnek.

A libanoni nők megelehetősen szabadon élik mindennapjaikat. Európai, sokat mutató ruhákban vannak, mobiloznak, randiznak és lehet saját üzletük.

Ilyen az események központjául szolgáló Si Belle szalon is. Nagyon jó elnevezés ez: a film alapnyelve az arab, de végig kihallani a nyugati hatást: francia és angol szavakat.

A film keretét egy-egy esküvő adja. Az először az egyik vendég megy férjhez, őt csinosítják a nagy napra. In medias res: belecsöppenünk a nők életébe.

Layale a fiatal, csinos tulajdonos, egyúttal szakmájának lelkiismeretes művelője. Nyilván tudja, Bejrútban csak akkor maradhat független nő, ha dolgozik. Függetlensége és ereje azonban elég viszonylagos. Egyrészt harmincon felül is szüleivel él, tizenéves öccsével alszik egy szobában. Másrészt hosszabb ideje egy házas férfi szeretője. Ez nálunk ugyan nem szép, de már csak egész kevesen tartják erkölcstelennek. Abban a világban viszont illegális. De nem ez a fő baj. Sokkal inkább az imádott férfi kényelmessége. Layale tudni akarja, ki a riválisa, és az üzletbe csalja a feleséget. De nem egy szörnyeteg jön el, hanem egy szép, kedves és mindenek előtt mit sem sejtő nő. Akit epillálás közben megkínoz ugyan, de második találkozásukkor már nem "bánt". Tudja, hogy soha sem fogja elhagyni a férfi ezt a nőt. Fontos tanulság ez azoknak, akik ilyesmiben bíznak. Nagyon jó húzás, hogy soha sem látjuk a férfi arcát, nem tudjuk meg, ki ő.

Jamale a negyvenes "színésznő". Illetve az szeretne lenni. De valószínűleg nem lesz az. Állandóan castingokra jár, és eszeveszetten próbál fiatalnak tűnni. De nem sikerül. Bár nincs nagyon kibontva ez a szál (leszámítva az egyik casting megalázó és irritálóan értelmetlen utasításainak fájóan hosszúra nyújtott bemutatását), arra akartak nyilván utalni, hogy a fiatalság-mánia már az arab világot is elérte.

Rima leszbikus. Bár ezt soha senki nem mondja ki, nem is utalnak rá. Csakhát jár hozzá egy gyönyürű nő. Derékig érő fekete haja, amelyet mindig megmosat, pedig kifogástalan. Semmi olyat nem csinálnak, nem is nagyon beszélnek egymással. Rima csak besamponozza az imádott hajat, megmaszírozza az imádott fejet, és aztán leöblíti. Közben mosolyognak egymásra. Mindketten tudják, nem lehetnek együtt úgy soha. Úgyhogy a hajmosás számukra az, amiben mindazt át kell élniük, amit éreznek.
Most okoskodva írhatnám, hogy a női homoszexualitást ilyen szépen még nem ábrázolták, de őszintén szólva semmi köze nincs ennek a plátói szerelemnek ahhoz, hogy a két nő leszbikus. Nem fontos. Ez is nagy tanulság.
Kicsit olyan ez, mint Layale története pasztell színekben. A fodrásznő szeret egy másik embert, aki történetesen házas. Csak itt a másik fél is viszonozza. És ők belátják, hogy azt nem lehet. Lehet viszont megválni a gyönyörű, fekete hajkoronától. Ez egyébként az utolsó kocka a filmben: a szépséges vendég hangosan nevetve gyönyörködik új, rövid frizurájában. Igazi diadal ez a buta előítéletek és elvárások és maradi szabályok felett. És mennyivel szimpatikusabb, mint valami hülye forradalom!

Sirine esküvőjén zárul a történet. Neki az a nagy gondja, hogy már nem szűz, ez mohamedán családokban lehetetlenné teszi egy lány férjehezmenetelét. Úgyhogy elmennek a plasztikasebészhez, aki "helyreállítja" a szűzhártyát. Az arab világban ez is nagyon tipikus jelenség: sok klinika él ebből. Jellemző, hogy a szűzességet csak fizikai dolognak tartják. Ennél sokkal emberibb a beszélgetés az esküvő előestéjén. Sirine anyja elmondja lányának, hogy mire kell számítania. De ezt olyan szeretettel teszi, hogy a lány ettől lelkileg is szűzzé válik ismét.

Rose néni a szomszédban lakó varrónő. Egész életét Lilinek, szellemi fogyatékos nővérének pesztrálásával tölti. Bár a film nem tér ki rá, de nyilvánvaló, már gyerekként is felnőttesen kellett a néha nagyon is idegesítő testvér elviseléséhez.
Rose kedves, türelmes ember. Ám egy nap beállít a nagy Ő. Egy hetvenes, elegáns amerikai úr személyében, akivel csak franciául tud beszélni.
Érdekes dolog történik ekkor: a hóbortos Lili versengeni kezd húgával a bácsi kegyeiért. Meg van róla győződve, hogy Charles miatta jár oda. Pedig Rose miatt. El is hívja kávézni. Rose megcsináltatja a haját (legalább húsz évvel néz ki fiatalabbnak), és már sminkeli is magát. Lilit előtte bezárta, ne csatangoljon el. Elgondolkodik ennek a kapcsolatnak a jövőjén. És nem látja. Lili útban van. Rose-nak ez az élete.
Az általam agyondícsért Kolerában láthattuk az öregkori szerelem ilyen költői megfogalmazását. Csakhogy itt nincs beteljesedés.
Csak Rose és Lili utolsó jelenete: arabul mondják a Miatyánkot.

A film állítólag nem rendelkezett szöveges forgatókönyvvel, a rendező azt kérte - természetesen próbák után - a színészektől, hogy azt mondják, amit a szituáció szerintük megkíván. Ez egy pillanatnyi fennakadást nem okoz, és ha nem olvasok róla, nem tűnik föl, hogy gyakorlatilag az egész film improvizáció.

Kedves, jól megcsinált film, igazán jó alakításokkal. Igazi női film, ritkán látni ilyet. Nem az végletesen fajsúlyos fajta, a történetek banálisak, néha kicsit giccsesek (szerintem szándékosan), az ábrázolás hangsúlyai miatt érdemes megnézni.