Kérdés: Miért nem tanultam meg spanyolul?

Válasz: Mert utálok kosárlabdázni.

Első gimnázium előtt feltették a kérdést, angolul vagy spanyolul akarunk-e tanulni. A német a mi sulinkban alap volt, angolul pedig már kicsit tudtam.

Hűha! Spanyolul? Na, az nem lenne semmi! Egy csapásra érdekes ember lennék, senkit sem ismerek, aki tudna spanyolul, szóval túl sokan nem tudhatnak. Igaz, a világ fele anyanyelvként beszéli, de szerencsére a világ azon fele meglehetősen messze van innen.

És mi lesz az angollal? Fölöslegesen tanultam kilenc éves koromtól fogva (még csak harmadszor kezdtem volna nulláról)? És a Beatles? Akkor még Sting Nada Como el Sol (Nothing like the Sun) című, spanyol nyelvű albuma sem jelent meg… A nyelvtudás gyakorlati hasznáról nem is szólva. Lehetséges, hogy a spanyol nyelv magasabb értékeket ér el a Pritchard skálán, ami az esztétikát illeti, de hogy a praktikumra lényegesen alacsonyabb pontokat kap, az viszont biztos a mi vidékünkön.

Aztán mégiscsak megszületett a káposztát is meghagyó és a sznobot is jóllakató megoldás. Hétfőnként hetedik-nyolcadik órában indult a spanyol-szakkör. Azonnal jelentkeztem rá; nyelvkönyvünk nem volt, úgyhogy egy Oroszlánkirály mesekönyvből és -kazettából kezdtünk ismerkedni a nyelvvel.

Ha volt tantárgy, mely iránt oktatásom teljes hossza alatt kitartó utálatot éreztem, ez a testnevelés volt. Ahogy Fábry, én is már az edzőcipő befűzésétől leizzadtam, és utána emberhez nem méltó mozdulatsorokat mutattam be susogósba bújt kápók unszolására, akik ezt néha még osztályozták is.
Egyedül az volt jó, amikor valami értelmes sportot űzhettünk, pingpongot vagy focit. Utóbbit különösen szerettem, kapusként ugyanis semmit sem kellett csinálnom, viszont a sportolás okozta öröm és megelégedettség megvolt.
Sajnos azonban 1992-ben a barcelonai olimpián taroló amerikai dreamteam miatt nálunk is kitört a kosárlabda-őrület; mindenki kosarazni akart. Engem kivéve. Magas se vagyok, gyors se, egymás után háromnál többet még nem sikerült pattogtatni a labdát, nem az én műfajom ez, éreztem. A kellemes, lazulós hálóőrködések helyett kettős indulást kellett gyakorolni sípszóra.
Ezzel egyidőben barátkoztam össze későbbi legjobb barátommal, aki gyógytornára járt, nem a rendes tesire. Balgán azt gondoltam, megvan a menekülési útvonal, a gyógytesi könnyebb lesz.
Egy frászt! Protekcióval ugyan sikerült orvosi ajánlást szereznem, de csalódnom kellett. Bizony ez a gyógytorna nem a hmm… motiválatlanoknak fenntartott ellógási lehetőség volt, de gerinckímélő gyakorlatokkal előkészített kosarazás. Olyan gyerekeknek szánták, akik csontjai hirtelen nagyot nőttek, de az izmok még nem. Picit kilógtam volna, ha az a barátom, aki „belerángatott” ebbe, szintén nem henyélési szándékkal csatlakozott volna nyúlánk diákokhoz. Soha életemben nem fájt a hátam, de ezek után a gerinckímélő órák után egy-két napig mindig.

És persze kosaraztunk itt is. Külön öröm volt, hogy mindenki más azért volt ott, mert az elmúlt nyáron sok-sok centivel lett magasabb, én meg tizenhárom éves korom óta 165 cm vagyok.

Sajnos ezekről a rossz emlékű órákról, ahol sokkal kevesebbet lehetett lógni, mint a normál tesiórákon, nem volt visszaút. A tanárnő nagyon szigorúan vette. Viszont ezek az órák sajnos pont egybeestek a spanyol szakkörrel is. iAdiós el rey león!

Kérdés: Miért nem tanultam meg portugálul?

Válasz: Mert a portugál nyelv miatt megbecstelenítettem október 23-át.

A spanyoltanulás mögött természetesen hátsó szándékok lapultak. Én valójában portugálul szerettem volna megtanulni. Nem is annyira Portugália miatt, hanem mert ez az anyanyelve imádott braziljaimnak is. Akkor úgy gondoltam, megtanulok spanyolul, és onnan már csak egy ugrás lesz a portugál. Ez a terv is pazarnak tűnik mai szemmel már.

Az, hogy a magyartanárunkat, aki mellesleg portugálszakos is volt az egyetemen, megkérjem, túl egyszerűnek látszott. Ezért inkább a könyvtárban levettem a Hasznos Könyvek Polcáról egy portugál nyelvkönyvet, melyet még akkor adhattak ki, amikor az ország neve hivatalosan is Lusitania volt.

Mint minden szocreál nyelvkönyv, ez is a kiejtést akarja írásban megtanítani az első három oldalon. (A mellette lévő könyv a Hogyan kell úszni? címet viselte. Az is a tudásszomjas hatvanas években jelent meg.) Szóval a Nyelvnek magának már ezek ismeretében feküdtem neki.

Október 22-én, az ünnepségre várva a portugál nyelvkönyvből kinézett mondatokkal mentem éppen a környezetem idegeire, és nagyon büszke voltam magamra, mennyire különleges, multi-nyelvű ember vagyok. És akkor elérkeztem a végzetes passzushoz: Tenho, sim. Vagyis: igen, nekem van (valamim). Magyarul kiejtve: Te, nyuszim.

Erre egyik falra mászatott barátom mutatott rá, én pedig aznap nem bírtam abbahagyni a röhögést. Ez különösen azért volt kínos, mert a kellő áhítattal kellett volna végigállni az iskolai ünnepélyt. Nem sikerült…

Kérdés: Miért nem voltam jó soha geometriából?

Válasz: Mert fodrászati kísérletet hajtottam magamon végre.

Ezt a sztorit a barátaim már jól ismerik; van, aki még szereti is, de ellaposodó bulikon mindenképp klasszikusnak számít.

Elég régen történt, még általános iskolás voltam, és éppen a háromszögekről tanultunk. Május volt, verőfényes napsütés, és a tizenkét éves Amálka éppen egyik első divatmajomkodását követte el. Előző éjszakára ugyanis becsavartattam a hajamat anyukámmal, és reggel már loknisan indultam iskolába. Hogy hogy állt, arra már szerencsére senki sem emlékszik, azonban engem, akit ijesztően egyenes hajjal vert meg a sors, rendkívül szórakoztatott, ahogy a kis csigák kihúzás után visszapattannak.

Ott ültem a hétfő reggeli matematikaórán, ahol a háromszögek alapvető tulajdonságait tanították éppen. És a hajammal játszottam.

Soha többé az életben nem hoztam be azt a lemaradást, amit akkor a fürtök mámora okozott. De az is igaz, csak egész rövid időkre bántam meg ezt. Általában egy-egy dolgozat időtartamára.

A göndör hajat pedig még ma is a legszebbnek tartom. A geometriát meg nem annyira.