A németeknek hála újabb nagyképű, de kis képességű csapat esett ki. Az angolok is bejutottak az idei vébé Hall of Shame-jébe, olyan nem kevésbé ellenszenves kompániákhoz csatlakozva, mint a csalásban egymással vetélkedő franciák és olaszok.

A múltkori döntősöknek győzelem nélkül, halvány teljesítmény mellett kellett elkullogniuk. A rátarti franciáknál még ráadásul mindenki síkhülye is volt. Profikhoz meg általában felnőtt emberekhez méltatlan nyilvános hisztériájuk nagy kárörömöt ébresztett a minőségi és sallangmentes foci kedvelőiben világszerte. Csak az íreket sajnálom. Henry, aki azonnali személyes audienciát kért Sarkozy elnöktől, annyira fontosnak képzeli magát, az írek elleni pót-pót-utó-utó-selejtezőn kezezte be azt a gólt, amellyel a franciák - sajnos - nagy nehezen bejutottak egy közepesen nehéz csoportba. Egy gól sikerült lőniük, és egy nyögvenyelős, gól nélküli meccsen 1 pontocskát összevakarni Uruguay ellen. Még a házigazdától, a lelkes, de nem túl magasan jegyzett dél-afrikaiaktól is bekaptak kettőt. A megoldás: legközelebb inkább valami bunkósági versenyen kellene talán indulni, a siker szinte garantált!

Az olaszok legalább nem vágtak föl arra, hogy nem tudnak semmit. Sőt, az első meccsen - amelyen még egész jól játszottak Paraguay ellen - szinte szerénynek, igazi, klasszikus értelemben vett sportembereknek tűntek. Az öröm, hogy a csoportjukból nem jutottak tovább, a múltban gyökerezik, bár a szlovák kapus kapun belüli öklözése azért őket is előkelő helyezésre repítené azon a bunkósági vetélkedőn.

Az angolok játéka volt azonban a legbénább. Csapat szinten is, és egyéni teljesítményeket nézve is. Mondjuk, csapatról nem nagyon beszélhetünk, ennyire kevés kohéziót egyik csapatnál sem láttam; szinte nem is kommunikálnak egymással, mindenki csak megy előre, és úgy érzi, csak saját magára számíthat. Ha egymásra is néznek néha-néha, csak azért teszik, hogy a jól megérdemelt labdát odapasszolja csapattársuk. Megszerezni már snassz volna, viszont sajnos az a fránya Jabulani elengedhetetlenül szükséges a reklámszerződéseket, esetleg kisebb filmszerepeket érő hőstett végrehajtásához. Rooney-val, aki pályán nyújtott teljesítményével és meccs utáni köpködésével kiérdemelte a tiszteletbeli francia címet, nyugodtan leforgathatják az álmodozós Nike-reklám B verzióját, amikor is a végén nem pályán készül rá a mindent eldöntő pillanatra, hanem belelóg a keze a bilibe. C. Ronaldo is felfuvalkodott hólyag, de az viszont tény, hogy a portugál válogatott - és ő is - erős. Az angol bajnokság valószínűleg az idegenlégiósoktól színvonalas, mert az ő legjobbjaik a játék alapjaival is hadilábon állnak, sokszor még a tiszta passzolás sem ment. Meg még az a primitív erőfoci sem, amely egyébként az angol foci fő védjegye. A kiöregedett Beckham, akit kabalának magukkal vittek, egysíkú játéka felértékelődött, ő legalább pontosan tud rúgni.

Az a borzasztó, hogy ennek egy kis média-hőbörgéstől eltekintve semmi következménye sem lesz. Ezek a játékosok Henry-tól Cannavarón át Rooney-ig pár hét múlva szépen visszatérnek a klubjaikhoz, ahol továbbra is euró - , ill. fontmilliókért játszanak, üdítőket népszerűsítenek bárgyú mosollyal vagy éppen showműsorokban vallanak szívhez szólóan arról, mennyire megviselte őket ez a nagy kudarc... Pedig most nem járna nekik ilyesmi. Ellentétes lenne a sport lényegével, ha csupán a hírnevet és a feltételezett tehetséget díjaznák. Ha ugyanis az élsportnak van valami valós értelme, akkor az a kérlelhetetlen eredménycentrikusság. Igenis a győztes és a teljesítménye a lényeg. Ezt a részvétel a fontos csúsztatást nyilván a vesztesek találták ki, és az amatőr sportban van is helye. De egy világbajnokságban túl sok a pénz és a túl sokan figyelik ahhoz, hogy valaki az imidzsére támaszkodhasson, és ne csináljon semmit.

Azért haragszunk a bénázó nagy csapatokra, mert játékosaik nem véletlenül híresek és népszerűek. Néhány kivételtől eltekintve, ezek igen jó képességű focisták, akik egyrészt ellustultak, másrészt szem elől tévesztették a célt. Elhitték, hogy a sztárság csak úgy van magától, mint a celebvilágban. Most ők vannak a legjobban meglepődve, hogy nem megy magától minden, bizony küzdeni kell. És az elmaradó sikerért büntetés jár, a franciákat tojászápor fogadta volna például, ha a rohamrendőrök nem sietnek a segítségükre. Persze ez is igazságtalan, hiszen ezek a fiúk régebben már bizonyítottak, a legügyetlenebb francia, olasz vagy angol is sokkal többet tett le a közmondásos asztalra, mint bármelyik mihaszna celeb. A különbség csak az, hogy a celeb akkor sem bukik nagyot, ha drogos vagy bűnöző lesz belőle, mert valójában semmit sem számít; az élsportolóval szemben viszont magasak az elvárások, őket ezek szerint még mindig tartjuk valamire (és nem is kevésre), ha sajnálatos módon keverednek is felszínes csili-vili társasággal.

Már temettem azt a focit az elmúlt világversenyeken, amelyet szerettem. Azt gondoltam, túl sok a pénz, túl sok a bulvár már itt is. Anélkül, hogy erre bárki is rácáfolt volna, kiderült, azok, akik a csillogás és lóvé bűvöletében, elkényelmesedve játszanak, elbuknak. Aki viszont megérti, hogy nem elég nagy arc, az jól jár. Bármennyire is nem szeretem, Christiano Ronaldo és a portugálok megmutatták, bizony még a brazilokat is zavarba lehet hozni jó összmunkával. A szerényebb sztárokról, például a németekről vagy Lionel Messiről nem beszélve, akinek az első góljára ugyan még várunk, de a csapata megállíthatatlanul menetel az ő folyamatos kapu körüli "kellemetlenkedésének" is hála. És, ha már az argentinoknál tartunk, gondoljunk kicsit Maradonára. Ő aztán mindent megélt, amit a fociban és a sztárságban meg lehet, és most az egyik legszimpatikusabb színfoltja a vb-nek. Ő bohóckodhat nyugodtan, mert a háta mögött ott a megkérdőjelezhetetlen, folyamatos, megbízható teljesítmény. Már egyre kevesebben nevetnek rajta... Szerencsére azonban, úgy tűnik, ezt a játékot még nem címlapra, hanem gólra játsszák.

Tetszik ez a vb.