Egyszer földrajzórán Afrika nagy tavairól tartottam kiselőadást. Minden jól ment, csak akkor torpantam meg egy kissé, amikor sehol sem volt a Viktória-tó. Hát micsoda térkép az, ahol Afrika legnagyobb tavát nem tüntetik föl? Villámcsapásszerűen ért a felismerés: Dél-Amerikáé. Izgatottságomban eltévesztettem...

Valami hasonló érzése lehet most a "téves" kontinens két focióriásának most, valahogy nagyon eltévedtek. Mindkettő saját hülyeségének köszönhetően vérzett el a negyeddöntőben.

A brazilok tőlük szokatlan zaklatottsággal és durvasággal verték meg magukat, a higgadt hollandok csak kihasználták az indiszponáltságukat, brazilhoz méltatlan ügyetlenkedésüket.
Persze egy ötszörös világbajnoktól mindenki sokat vár, de aki nézte a csoportkört, főleg a mezekből tudhatta, a brazil válogatott játszik, a bravúr elmaradt sajnos. De a brazilok csupán azért voltak idén favoritok, mert mindig azok. Ez a foci vébék egyik nagy kliséje, amit bárki - akár látott már legalább egy meccset, akár nem - azonnal rávág: a brazilok esélyesek. Ezzel a kijelentéssel nem nagyon lehet tévedni, elvégre most is a legjobb nyolcba jutottak. Pedig se jók, se szépek nem voltak, tőlük ez elvileg a minimum. De a csalódás nem nagy mégsem, főleg, ha az ember a hollandok bulldogstílusát is látta.

De az argentin történet egészen más. Tőlük valami mást várunk, a Maradona-éra óta, mondjuk ki, a csodát. De Messi felbukkanásáig ez csak álom volt, az argentinok mindig jók voltak, csak éppen mások meg még jobbak. Józan belátással csak valami elegáns eredményt, de végső győzelmet nem lehetett remélni.

2010-re viszont az argentinok viszont olyan metafizikus fölénnyel érkezetek a vébére, mint semelyik másik csapat. Az isteni Diego, a múlt csodagyereke és Messi, a jelen legnagyobb focisztárja - a szakértők szerint. Maradona, aki azért sokat tett azért, hogy hírneve megtépázódjon, ügyesen húzással lovagolta meg Messi sikerét, és nagylelkűen kinevezte utódjának. Pedig talán nem is lehetne két különböző játékos! És főleg két különböző ember, bár fogalmam sincs, hogy a 23 éves Maradona (1983-ban, 4 évvel Messi születése előtt) mennyire volt szerény, Mexikóban már nagyon nem volt az. Messi viszont nyugodt, nem jellemző rá az olyan - egyébként utólag a foci sava-borsát adó - nyilatkozás, amely egy kezezést, egy szabálytalanságot a nagyképű Isten keze kifejezéssel illesse. (És nekem, akit 1994-es vb óta érdekel a foci, Maradona volt az első játékos, akire név szerint is emlékszem. A foci Michael Jacksonja; az én generációm ismeri, mégha utálja is.)

Messi nagyon jó játékos, az idei vb egyik feledhetetlen pillanata volt, amikor egyszerre négy dél-koreai védőt cselezett ki. (Gól persze nem lett belőle.) Valami mégis végig hiányzott belőle ezen a vb-n, valami, ami a játékos Maradonát legendává tette: a megveszekedett győzni akarás. Nem a motivációját vagy az elkötelezettségét kérdőjelezem meg, hanem sajnos minden szerénység és fair play ellenére rajta is fölfedezni véltem a nemrégiben kifejtett sztárkórt, mely szerint ő, a világ legjobb játékosa, legyőzhetetlen. Pedig a logika pont fordítva működik, és Maradona akarva-akaratlan csak erősítette benne a sztár-identitást; sajnos a futballista kárára. Messi tanácstalanságának oka, hogy egyik szerepben sem látta meg magát igazán. Szerencsére fiatal és sajnos okos.

A fiatalságából adódik, hogy még irányítást igényelne - egy szakhonlapon kifejezetten gyengeségnek tüntették föl, hogy alkalmatlan a vezetésre még - viszont intelligensebb a Cé Ronaldo-féléknél. Utóbbi ugyanis már végleg belesüppedt a saját mítoszába, ellenben Messi talán érzi még - és a mai meccsen ez látható volt - azért még játszani is kell, sőt a mai pofontól talán rájön, főleg játszani kell. A két szerep közötti ambivalencia okozta azt, hogy a világ legjobb játékosa gól nélkül és leforrázó megalázottságban kénytelen távozni arról a világversenyről, melyet még tegnap is az övének ítélt többek között Eusebio. (Azt, gondolom, a kis csatár nagy rajongói sem vitatják, látták már jobbnak.)

Maradona és Messi tragikus kettős. Maradonától Leo csak rosszat tanulhat. Azt, hogy a szédító külső hatások és a miattuk elromló személyiség mennyire elcsúfítják a legnagyobb tehetséget is. És sajnos Messi is a legrosszabbat hozta ki kapcsolatukból - melyről én tudatlanul az első meccs láttán azt hittem, nem felhőtlen - nem a veszélyeket látta, hanem az idolt. Maradona az élő példa, hogy mi történik azzal, aki maga is elhiszi az imidzsét. Isteni? Persze...

Az argentinok ugyanolyanok voltak, mint eddig mindig, jók, de nem elég jók. És ez látszott már a csoportkörben is. Nem játszottak csapatként, legjobb pillanataikban is két vékony hajszálakkkal kapcsolódó, de különálló egységet alkottak. A németek okos, alaposan megtervezett játéka, szupergyors helyzetfelismerése ellen az argentinok csak szerencsétlenkedtek. Előbbi miatt lehet Maradonát, ezt a világhírű szélhámost, vádolni. De utóbbi miatt aligha, ezt a vébét nem Maradona vagy Messi vagy a válogatott bukta el, hanem közösen. Maradona megbocsájthatatlan bűne nem az, hogy gyenge edző, hanem, hogy elhitette, minden csupán önbizalom kérdése. A legsúlyosabb pedig az, hogy most, a végveszélyben cserben hagyta a fiait, akik rajongtak érte. Tanácstalan pofával, behúzott farokkal ácsorgott a pálya szélén, nyoma sem volt annak a csapattal együtt lélegző nagymenőnek, akit olyan szívesen néztem a többi meccsen. (Szórakoztatónak ugyanis szórakoztató volt.) Szegény kölykök benn szenvedtek, és a németek kijózanítóan megmutatták, hol lakik valójában a jóisten.

Németeknek is szurkoltam, így nagy megrázkodtatás nem ért, de a varázslatot az argentinoktól vártam, holland-argentin döntőt vizionálva. A németek azt a pszichológiai csatát nyerték meg, hogy nem engedték magukra hatni azt a tömeghipnózist, amelyet Maradona bocsájtott a világra. Talán a múltkori vébén szerzett győzelem - illetve annak a meccsnek a nem túl díszes utózöngéi - hatása máig kitartott; a németeknek nem voltak illúzióik Argentínával szemben. Tudták, le lehet őket győzni, és ez a hit, úgy látszik, erősebb volt, mint a kék-fehér mitológia.