A névtelen gyalázkodók egyik kedvenc célpontja Paudits Béla. Szerintem halvány fogalmuk sincs arról, kit is rugdosnak unalmukban, mintegy viccből.

Persze ezek a, gondolom, fiatalok nem emlékezhetnek a hetvenes – nyolcvanas évekre, hiszen én is csupán az utolsó pár évet fogtam ki egy nagyszerű karrierből.

Paudits ugyanis azon kevés magyar művész és híres emberek egyike voltak, akit sztárnak lehetett nevezni. Paudits Béla igazi revücsillag volt, minden szórakoztató műsor elsőszámú fellépője és közben pedig nem maradhatott ki a legnagyobb szuperprodukciókból sem (Macskák első szereposztása, József és a színes, szélesvásznú álomkabát címszerepe és a Kabaré konferansziéja). Minimum másfél évtizednyi folyamatos siker után aztán hozott egy végzetes döntést, és az akkor még alig negyven éves sztár elhagyta az országot és a magyar színpadot. Kanadában belevágott valamilyen már akkor is nagyon gyanúsnak hangzó gyémántbizniszbe, és szép lassan mindenét elvesztette. Pár évvel később szegényen, betegen és alaposan átverve volt kénytelen visszakullogni Magyarországra.

Magyarországon mindig is voltak népszerű emberek, akiknek egy picit több volt szabad, mint az egyszerű halandóknak. De csak kevesen merték ezt a nyilvánosság előtt felvállalni. A szocializmus amúgy sem kedvezett a bohém életmód élvezetének, és a rendszertől függetlenül az ún. egyszerű emberek meg pláne hajlamosak azt a pár kiválasztottat némi irigységgel vegyes lenézéssel szemlélni. De Paudits vállalta. Még hozzám, az akkori gyerekhez is eljutottak a művész úr luxus életformájának legendái: a szőrmebundák és a pezsgős kiruccanások híre. És Paudits ezt sosem tagadta (bár a nyolcvanas évek végén ez már minimális rosszallást váltott ki a Pártból; volt nekik nagyobb gondjuk is, mint egy fellengzős színész.) Sőt, volt benne mindig valami kivagyiság. Nem is volt túl szimpatikus.

De emellett a színpadon meg egyedülálló volt. Nem véletlenül soroltam föl pont ezeket a musicaleket, mert bizony életre szóló élményként őrzöm őket. Nem csak Pauditsnak volt köszönhető a varázs, de az is biztos, hogy Magyarországon ő volt ennek a műfajnak az első nagy egyénisége. Amikor bejelentette, hogy végleg távozik az országból, leginkább értetlenül álltam előtte. Mégis miért? Hiszen ez az ország imádja őt! A Madách repertoárjának minimum a fele az ő keskeny vállain nyugodott, szó sem lehetett mellőzésről vagy kudarcról.

Mikor visszajött, már nem volt sztár. Egy szerencsétlen ember volt, aki már képtelen volt hinni a saját maga által kitalált illúziókban. Lassan kiderült, Paudits gyerekkora óta lelki gondokkal küzdött (szuicid hajlam stb.), és a színpadon azért volt annyira kimagasló, annyira elsöprő, annyira hatásos, mert minden előadásba egy kicsit bele is halt. Ez a korábban nagyképű ember mélységes természetes alázattal beszélt a színpadról. Azóta kedvelem és értem is.

Aki csak ma ismeri őt, egy csontsovány, zavaros tekintetű embert lát, aki felváltva beszél marhaságokat és sajnáltatja magát. Nem nagyon csodálom, hogy sokakat irritál.

Komplexebb úgy a kép, hogy Paudits valószínűleg mindig is szenvedett az őrülettől, amely saját történetei alapján gyerekkorától űzte. A sors iróniája folytán abba rokkant bele, hogy eszeveszetten menekült a musicalek negédes, hamis világába. Gyenge szervezetét a végletekig hajszolta (csak most mondta el, nem csak a gyémántok csillogása vonzotta, hanem a nyugalom is; a Madáchtól nem nagyon kapott szabadságot), és most mégis inkább mellőzöttségbe, a kényszerű izolációba hal bele szép lassan. És mivel itt, a színpadon kívüli életben nem képes kiigazodni, folyamatosan hibázik.

Nem kellene hajdúpéterekkel szóba állni. Egyszer már megjárta, amikor a gyerekével kapcsolatban vájkáltak (a Mokka egyik legemlékezetesebb pillanatát okozva ezzel). Tegnap ismét elment a Frizbi lightba (mert a TV2-nek sikerült Hajdú bulvárizéjét kiherélni, Celebia disznófejű nagyura nem kellemetlenkedhet igazán).
Groteszk jelenet volt; egyedül Paudits, akit oly sokan előszeretettel hülyéznek le manapság, értette meg, mi is történik éppen. Az ún. normális emberek, a közönség önfeledten kacagott, mert intettek nekik, most nevetni és tapsolni kell. Paudits meg mosolygott, mert tudta, ő minden ellenére sztár marad most már mindörökre. Még a halálát is megtapsolják.