Alice Csodaországban - filmkritika
 
Vajon mi lesz a következő? Micimackóék gépágyúval, esetleg Alien vs. Pinokkió vagy végre elkészül a Jézus élete a Mátrixban?
 
Ha a 3D mozi jelenlegi tendenciáit nézzük, bizony nem nagyon számíthatunk másra, mint a látvány érdekében feláldozott történetre. Csak érvényesüljön jól a vadonatúj technika! Erre jön a nép!
Az Avatar esetében kevésbé vérzett persze a szívem, a Farkasokkal táncoló hupikék törpikés változatától semmit sem vártam. Szerencsére az amerikai filmakadémiánál is észnél voltak, és csak azt ismerték el a filmben, amit el is lehetett ismerni, a technikai újításokat.
 
De egész más a helyzet, ha egy igazán izgalmas, sőt varázslatos mesét szemel ki magának a Disney. Az Alice Csodaországban ugyanis egyedülálló kaland, bár talán a gyerekeknek szól a legkevésbé, viszont már én is sima meseként olvastam réges-régen, szóval ez nem az ő hibájuk, így alakult. Kissé zavaros történet, melynek rejtett tartalmát egy gyerek nem nagyon foghatja föl. Hivatalosan, ugye, az Alice a viktoriánus kor társadalomkritikája. A kevésbé szalonképes verzió szerint pedig drogos álom. Mindkettő hihető.
 
A hatalmas promócióval beharangozott film készítői egyszerre akarták az összes értelmezést, és ha ez nem volna elég, hát még ráeresztették a 3D-animátorokat is. Csak azt felejtették el közölni, hogy a film sokkal inkább az Alice Tükörországban, mint a Csodaországban, vagyis a híres mese folytatása, melyet szintén Lewis Caroll írt, csak sokkal kevésbé ismert. Ehhez még hozzáillesztettek egy sablonos, bénácska kerettörténetet is, melyben Alice nem akar férjhez menni, inkább a kínai piacot meghódító őskapitalista üzletasszony lesz. Gondolom, az ilyen nők miatt lett a szerző pedofil…
 
Mindennek eredményeképp egy rendkívül szabálytalan ritmusú, giccses mű született meg. Alice-szal hosszasan csámborgunk Csodaország girbe-gurba, kissé baljós varázserdeiben, és állandóan speedező állatokba botlunk. Mintha az egész ország valamilyen kábítószer bódulatában fetrengene/ tombolna. Csak éppen a gonosz vörösek gyorsítókat, stimulálókat szednek, míg a bárgyú fehérek a nyugtatók rabjai.
 
Tim Burton rendező semmit sem akar elmesélni, csak egy lehetőleg minél groteszkebb külsejű világot akar ránk tukmálni. Miközben képei persze lélegzetelállítóak többnyire, a történet alakulása nem érdekli, talán untatja. Ezért hosszú snitteken keresztül láthatjuk az Őrült Kalapost parádézni, de hogy Alice miért is vállalja ismételten Csodaország megmentését, nem érthetjük meg. Csak. Mert ő Alice. Még az sem fontos, hogy a szereplők egymást értsék, harsány robotok farsangja ez, nem egy szellemes mese, aminek indult.
 
A szereplők közül egyedül Helena Bonham Cartert lehet pozitív értelemben kiemelni. Zsánerszerepet játszik – a sértett, elviselhetetlen és gonosz zsarnokét – viszont jól. Játéka a sok smink és trükk közül is kiviláglik.
Az ellenlábasát alakító Anne Hathawayről még nem döntöttem el, hogy szándékosan volt cinikus, ez esetleg a koncepció része, vagy egyszerűen csak újra bebizonyosodott: nehéz jónak lenni modorosság nélkül. Bevallom, főleg miatta néztem meg a filmet. Alíz nevű (!) nagynénémmel azon rötyögtünk egyszer, hogy a színésznő tiszta Kiszel Tünde ebben a moziban. De aztán a 3D hatása alatt rájöttünk, inkább Cicciolina.
 
Erősen érdekelne viszont, hogy Johnny Depp végleg elszegődött-e az Égből pottyant mesék társulatához, vagy egyszer azért még látjuk a korosodó szépfiút emberként is a vásznon? Értem én, hogy szeret beöltözni mindenféle látványos gúnyákba, és már sokszor jól is állt neki a különcködés. De ebben a filmben az egyetlen teljesítmény, amit nyújtott, az a maszkmester székében eltöltött türelmes várakozás volt. Az Őrült Kalapos excentrikus figurája élettelen és unalmas. Hol van már a szintén elég extrém kinézetű Ollókezű Edward drámaisága, fájdalma? Vagy Don Juan de Marco elszánt hite saját téveszméjében? Pár millió dollárral és egy Karib-tengerrel odébb, gondolom.
Az eddig ismeretlen főszereplő, Mia Wasikowska viszont nem volt rossz. Az eredeti mesében Alice személye egyre inkább háttérbe szorul, hogy aztán a nagy fináléban előtörhessen, és hős lehessen. Ezt kivételesen ebben a filmben is jól csinálták.
 
Most láttam először (részben) 3D-filmet. Érdekes, különleges, de amíg azt hiszik a nagy filmgyárak, hogy ez helyettesíti a forgatókönyvet, a rendezést és a színészi játékot, addig köszönöm, maradok a hagyományos filmeknél. Elég zavaró ugyanis, ha egy egyébként is szerte-szétkent filmet még az effektek kedvéért is megszakítanak egy-egy 3D-ben az orrunk előtt lehulló falevéllel. Szép. De semmi értelme. A film kifejezetten unalmas időnként, a párbeszédek értelmetlenek, de ez nem carolli értelemben vett non-sense, hanem nyögvenyelős, erőltetett különcködés. Ha valahol mindenki bohócsapkában van, akkor ott a baseball-sapkás lesz az egyedi. Sajnálatos, hogy Tim Burton mindenáron furcsának akar mindent, és előbbit már teljesen elfelejtette. Ezzel ugyanis csak egy irritáló és egyszerhasználatos filmet készített.
 
A filmtől független költői kérdésem: vajon miért nem tanítja meg a sok tisztelt, magyar szülő csemetéjének, hogy vetítés közben nem szokás hangosan beszélni? Illetve, ha ezt a gyerek még nem tudja felfogni, akkor mit keres egy 12 éves korhatáros filmen?
 
Értékelés: 6/10 – Egyszer meg lehet nézni. Többször nem érdemes.