Viharsziget – filmkritika
 
Mit kezd a társadalom azokkal a veszélyes bűnözőkkel, akik egyúttal gyógyíthatatlan elmebetegek? Az ötvenes évek Amerikájában speciális intézetbe zárta, és próbálta kezelni őket. Ha minden csődöt mondott, akkor pedig egyszerűen csak távol tartani a társadalomtól. A Viharsziget egy ilyen helyen játszódik.
 
A baljós atmoszférájú elmegyógyintézetbe érkezik a rendőrbíró társával, hogy egy szökött ápoltat megkeressen. A nyomozás azonban folyamatosan falakba ütközik. Egyrészt a személyzet nem túl kommunikatív, másrészt a súlyosan háborodott tanúk elbeszéléseire nem nagyon lehet hagyatkozni. Ráadásul a rendőrnek egyre súlyosabb gyanúi támadnak, melyek szerint az intézet nem csupán lakat alatt tartja az USA legpokolibb bűnözőit, hanem bizony ezeken a társadalomból kihullott embereken kísérleteznek. Emögött pedig a rendőr által egykori náci kutatónak gondolt pszichiáter áll, aki immáron amerikai földön, amerikai pénzen folytatja rémtetteit.
 
Ez a rendőrt azért is nagyon megviseli, mert ő maga is ott volt Dachau felszabadításánál amerikai katonaként, és a halottak elképzelhetetlen látványát azóta sem tudta száműzni az álmaiból.
Ahogyan azt a gondolatot sem, hogy egy szörnyű tűzesetben elveszítette imádott feleségét. Ő is kísért minden éjszaka, s bár átmenetileg megnyugvást nyújt, mégis felzaklatott felriadásokba torkollik minden vele való találkozás.
 
A rendőr elnyűtt arcán egyre inkább látszik a reményvesztettség. Kezdetben úgy tűnik, azért kutatja az igazságot ilyen szenvedélyesen, mert már csak a munkájának él. Aztán kiderül, hogy nem véletlenül vállalta ezt az ügyet, ezzel az ürüggyel jutott be Ashcliffe-be, mert itt tartanak fogva egy embert a múltjából. Őt szeretné megtalálni, bár azt maga sem tudja, mit is tesz, ha sikerül.
 
Aztán a tomboló vihar mindent összezavar. Az áramkimaradás miatt a betegek ki tudnak jönni celláikból, és a nagy kavarodásban a rendőr bejut a legszigorúbban őrzött zárkákhoz is, ahol „régi ismerősét” sejti. De nem talál rá, csak egy másikra, aki megerősíti a gyanúját a kísérleti agyműtétekről.
A vihar csitulásával a rendőr kimerészkedik a sziklafalhoz, és összetalálkozik egy újabb olyan emberrel, aki osztja összeesküvés-elméletét.
 
Így kétségessé válik, hogy valaha elhagyhatja-e a szigetet, hiszen a „csúnya dolgokról” már túl sokat tud, lelepleződni meg senki sem szeretne. Társa is eltűnik, talán már ő a következő kísérleti alany…
 
A film legfőbb eleme a sokk. A rendőr keménynek mutatja magát, de a sokktól, amelyet átélt, képtelen szabadulni. És ez az érzékenysége az új sokkhatásokra is érvényes. Az események, a tapasztalatok magával ragadják, viszonylag hamar elveszíti józanságát és profizmusát. A kihallgatások során is alig tudja leküzdeni azonnali ítéleteit, alig tudja fékezni agresszióját. Viselkedése inkább hátráltatja a nyomozást, mint előremozdítja. És ezt ő is tudja, ezért van türelme egyre inkább fogytán.
 
De a film a nézőt is sokkolni akarja, és ebben nagyon jó. Klasszikus filmes műfajok elemei keverednek: a történet kriminek indul, de hamar rájövünk, ez bizony egy thriller. Később pedig – rendkívül biztos stílusérzékkel – a zombifilmek hangulata elevenedik meg; de hát pontosan erről van szó: mindenki, aki a kórházat alattomos kísérletekkel vádolja, a lobotómiáról sustorog, aminek közismerten az a következménye, hogy az ember biológiailag vegetál, de a tudata, a lelke már halott. Nem beszélve a bármelyik mészárolós horrort megszégyenítően naturalista képekről Dachau parancsnokáról, amint saját vérében fetreng.
Egy kis misztikum is keveredik a történetbe, de a film végére kiderül, ez bizony egy dráma. Mert a legtöbb dolog, amit látunk, nem biztos, hogy úgy van, ahogy gondoljuk. A fantazmagóriák, az álmok keverednek a valósággal, ugyanúgy nem lehetünk mi sem biztosak abban, mit látunk, ahogy a nyomozót is összezavarják érzékszervei. Végigjárhatjuk a stációkat: először komplett őrültnek tartjuk Ashcliffe lakóit; aztán úgy érezzük, az elmebetegség nem magyarázat mindenre, ezek az emberek gonoszak is; majd dolgozik bennünk az együttérzés, és részévé válunk a rendszernek. Végül meg már teljesen össze vagyunk zavarodva.
 
Di Caprio nagyon jó színész, de Scorsese szárnyakat ad neki. Sokszor egészen hihetetlen, hogy ő az, pedig nem sminkelték Frankensteinné. Már az Aviátorban is végigcsinálta azt a bravúrt, hogy a legjobb arányérzékkel mutatta meg a karaktert. Van, amikor ordítani kell, máskor pedig egy hunyorgás többet ér százoldalnyi szövegnél. És ő pontosan tudja, mikor melyiket kell alkalmazni. Szemben az excentrikus milliomosról szóló filmmel most egy bivalyerős, kőkemény, de briliáns forgatókönyvet kell megvalósítani.
Partnerei illendően teret engednek neki. Mark Ruffalo az első perctől fogva olyan, mint egy hibátlan karikatúra: minden lényeges vonást megmutat Di Caprio társaként. Az idős professzorok pedig különbözőbbek nem is lehetnének. Ben Kingsley elegáns, finom ember, akit félistenként tisztelnek az intézetben. Talán még sosem emelte föl a hangját, mégis mindenki fülét-farkát behúzza hatalmas tekintélye láttán. Míg az idős, német professzort alakító Max von Sydow, igazi megszállottja munkájának, másrészt viszont humora is van. A film feltétlen erőssége a jellemépítés.
 
Sajnos a halott feleség szála gyengébbre sikeredett. Ennek fő okát a szereposztásban látom. Michelle Williamsnek, úgy tűnik, túl nagy falat egy ilyen csavaros sorsú kísértetet eljátszani. Lehetséges, hogy a koncepció része az ő egysíkúsága, hiszen lényegében, ő a rendőr félelmeit testesíti meg csupán, de azért ebbe belefért volna még egy kicsivel több árnyalat. Ez főleg akkor lenne fontos, amikor már nem csak a rendőr fejében él, hanem mások is gondolnak rá.
 
A film hatásos, néhol talán kissé hatásvadász is, de ennek mértéke egyrészt nem zavaró, másrészt ezt tökéletesen ellensúlyozza, hogy az álom-részeknél nem próbálnak valami elcsépelt, füstgépes látványvilágot teremteni. A rémálmokban és hallucinációkban ugyanis az a legrémisztőbb, hogy teljesen valóságosnak éli meg az, aki látja.
 
A képek és a zene szintén a hatást kívánja mélyíteni, de ezek már sokkal kifinomultabb eszközök. A film nagy részében a domináns szín a szürke, mintha minden vizes, nyirkos lenne. A végkifejletre viszont elszállnak ezek a felhők, és színpompában ragyog az intézet kertje. A zene jellemző, visszatérő motívumát a cselló legmélyebb hangjain szólaltatják meg, kicsit olyan, mintha egy nagy, nehéz kaput nagy erőfeszítések révén nyitnának vagy csuknának. Sötét, disszonáns és méltóságteljes hangok ezek, a hely atmoszféráját érzékletesen mutatják be. Az embernek egy olyan perce sincs, amikor megnyugodhatna.
 
Értékelés: 10/10 – Lehet, hogy még egyszer megnézem most, hogy már tudom, amit tudok.
 
Bemutató: 2010. március 4.