A félmeztelen lány Mick Jagger (rocksztár) és Jerry Hall (topmodell) gyermeke. A nevét sajnos nem jegyeztem meg, majd, ha fontos lesz.

A sztárevics haját édesanyjától, ajkait édesapjától, réveteg tekintetét pedig vélhetően Keith Richardstól örökölte. Szép, magas, fotogén - ez kétségtelen. De modellként tizenkettő egy tucat, semmi érdekes nincs benne. Ráadásul véletlenül lett ő az illusztráció az én legfrissebb (bár már régóta fogalmazódó) költői kérdésem mellé.

Miért van az, hogy a híres emberek ivadékai szinte mindig a show businessben kötnek ki?

Azt természetesen értem, hogy ilyen összekötettésekkel bárki megkapja az esélyt a bizonyításra, sőt általában többre is.
Az nem fér a fejembe, miért csak ez jut a sztárgyerekek eszébe. Miért nem akarnak tűzoltó, katona vagy mondjuk, vadakat terelő juhász lenni? Hiszen anyagi gondjuk nincsen, a szüleik vagyona kisebb államok éves GDP-jével vetekszik, több generációnak is elég. Szóval az a probléma a polgári foglalkozásokkal, hogy nem fizetnek elég jól, nem áll fönn. Nyugodtan választhatna valami olyan munkát, ami izgalmas, kihívásokkal teli, csak éppen nem a nyilvánosság előtt zajlik és nem jár érte sztárgázsi.

Miért nincsenek olyan cikkek, amelyek a Presley örökösnőről, mint St. Louis-i óvónőről szólnak? Vagy hogy Rod Stewart lánya Kelet-New Jersey legkedveltebb zöldségese? Esetleg beszámoló arról, amint az ifj. Delon művészi szinten pecsételi le a leveleket a dijoni postahivatalban?

Ehelyett általában középszerű énekesek, halovány színészkék, átlagos modellek vagy meghatározhatatlan médiatényezők szerepelnek az újságokban. Süt róluk: ha nem az lenne az anyjuk/ apjuk, aki, soha sem hallanánk róluk.

Ez alól üdítő kivétel Stella McCartney, akinek ugyan nyilván jól cseng a neve, de valószínűleg önállóan is messzire jutott volna. (Ezt bizonyítja az is, hogy divattervezői karrierje hajnalán nem mindig saját nevén mutatkozott be. Pont azért, mert nem akarta, hogy apja miatt alkalmazzák.) De manapság természetesen kellemes kis publicity-t kap neve révén még mindig, és hát ő sem a felmosórongyot rázza...

A divatszakma rendszeresen fájdítja a szívünket, mennyire nehéz ott dolgozni. És ezt el is tudom képzelni, hiszen például rólam még egy jó kép sem készült soha, szóval igazi tudomány lehet pózolni meg nézni. Ráadásul egy modell folyamatosan ki van téve - mint most is - a mindenféle fanyalgóknak; egy nyugodt perce sincs az embernek! Folyton jól kell kinézni, folyton követik az embert, folyton emberfeletti igényeknek kell megfelelni... És még normális emberekkel sem lehet kapcsolatban az ember. Mert hiába van a szülöknek - akik még civilként születtek a régi, hírnév előtti életük, a sztárgyereknek állandóan gyanakodnia kell barátaira, akikből meglepően sok van. Aki normál emberek között forog, az talán össze is barátkozik párral. Talán olyan házastársa is lehet, aki el bírja viselni, ha az illető lesz a Tescóban a hónap dolgozója, és nem hagyja ott valami szinte kiskorú sztriptíztáncosnőért.

Szóval nem értem én ezeket, miért teszik ki magukat ennek. Sokkal könnyebb lehetne az életük, ha mernének azok lenni, amik. Híres emberek nem híres gyerekei.