Hosszú alkony

Nem klasszikus kritikának szánom ezt az írást, mivel egy tizenöt éves filmről lesz szó, tehát újnak nem mondható, viszont a figyelmet szeretném felhívni rá mindenképp, merthogy remekmű.

A Hosszú alkony 1997-ben végignyerte az összes fesztivált, amelyen csak járt. Magyar filmtől - pláne Törőcsik Marival a főszerepben - viszonylag meglepő, ha kifejezetten horror műfajú alkotásoknak szánt elismeréseket is besöpört.
Ezt a besorolást vélhetően a film alapjául szolgáló novella (Shirley Jackson: Az autóbusz) miatt kapta. Az ő története egy szekáns vénlány véget nem érő rémálma. Nem tocsog térdig a vérben, éppen azért ijesztő, mert minden történés a végletekig banális, bármikor bárkivel megtörténhet. Csak éppen ezen hétköznapi események olyan konfúz és kaotikus spiráljában találja magát a főhősnő, melyből nincs kiút. Talán soha sem.

A film készítői - Janisch Attila rendező és Forgách András forgatókönyvíró - csak keretnek használták a rémisztő sztorit. Ezzel pedig megalkották az öregedés filmes allegóriáját.

Hosszú-hosszú időre eltűntem. Pedig voltak ötleteim, és az ünnepek táján még időm is lett volna, de manapság gyakran eluralkodik rajtam valami kedvetlenség, és ez gátja még az ilyen egyszerű blogolásnak is, amit itt űzök már pár éve.
Azzal nyugtatom magam, hogy a karácsony és a szilveszter azért kecsegtett pár jobb programmal is ennek a blognak az olvasásánál.
Akinek meg nem, az vélhetően átérzi az egykedvűségemet.

Amíg visszazökkenek tehát az írás megfelelő ütemébe, hoztam egy játékot, melyet akár egyfajta önkritikának, esetleg öniróniának is lehet tekinteni. A most következő tizenhét természetfotó mindegyikén legalább egy állat bújt el, vált szinte kivehetetlenül a környezete részévé.

De aki elég türelmes, és még kedve is van kisilabizálni a rejtőzködő állatokat, hat madárra (köztük baglyokra, papgájokra, sasokra), két gepárdra, egy farkasra, egy hegyi kecskére, egy gazellára, egy krokodilra, egy kígyóra, egy csincsillára, egy szarvasra, egy zsiráfra és egy mókusra bukkanhat a susnyásban meghúzódva. De melyik képen melyik?

Nagyon jó, hogy az utolsó munkával töltött héten nem jutott idő arra, hogy a múlt vasárnapi X-finálé mélyebb tanulságait elemezzem, mint ahogy terveztem. Nemcsak azért, mert halottba rúgni nem éppen ízléses, hanem mert érdemesebb inkább az aktuális tévés szezon valóban jó tehetségkutatójával foglalkozni, mint a nagyon fáradt, nagyon eltolt X-Faktorral.
Abból ugyanis azt a szomorú következtetést vontam volna le, hogy Magyarországon nincs értelme a popzenének.  Nem azért, mert idén képtelenek voltak összekaparni tizenkét épkézláb énekest az RTL Klub szerkesztői. Hanem, mert még az ún. profi fellépők is nagyon bénák voltak.

A Voice első élő adása színvonalát tekintve teljesen elhomályosítja az X-Faktort. Tényleg nincs olyan aspektus, amelyben a Voice nem verné a vetélytársat. Illetve van. Ez a TV2-re nézve sajnos a nézettség.

Érdekes elméleteket olvasni mindenféle amatőr és profi tollából arról, mi is hozta el azt a fordulatot, amelyre valószínűleg senki sem számított: Orbán Viktor puszta kézzel, egymaga eltörölte a keretszámokat, miután sebtiben meghallgatott valamilyen fiatalokat.
Ma már tudjuk róluk, a Fidelitas tagjainak tanácsát kérte ki a miniszterelnök. Még nem ismerjük a megbeszélés részleteit, de az azért sejthető, okos, megfontolt dolog volt a Nemzetbiztonság részéről, hogy nem a valódi tiltakozókkal eresztette össze Orbánt. Mert még a saját, lojális ifjúsági közönség is arra a drasztikus lépésre ösztönözte a kormányfőt, hogy ott helyben megszüntesse a keretszámos rendszert. Milyen lett volna a hangulat, ha az eddig azért nem túl ellenséges, de most igen határozottan fellépő HÖOK, vagy horrible dictu, a Hallgatói Hálózat ádáz emberei néznek vele farkasszemet?

Arra tehát sokféle magyarázat létezik, miért is fújt visszavonulót Orbán; miért szúrta hátba azt a sajátos színvonalú, de mégis hosszabb előkészítő munkát végző szakmai csapatot, akik az előre beharangozott keretszám-csökkentést megálmodták; miért csinált hülyét miniszteréből, államtitkárából és a kormányszóvivőből, illetve minden fontosabb jobboldali véleményformálóból, akik a nem-tandíj és a megnyirbált keretszámok mellett érveltek. Még olyat is olvastam, aki szerint a HÖOK valami titkos paktum értelmében ezzel a kis szítással megágyazott a jóságos Orbánnak. Így a Fidesz a Jobbik legnagyobb táborából, a fiatalokból csíphet ki egy jókora darabot ezzel a látványos manőverrel.

Bár az ilyen fontoskodó akarnokokról, akik majdnem mindig a jobboldali holdudvarba vágynak, mint az egyetemi diákvezetők simán kinézem akár ezt is, ebben az esetben nem ez történt szerintem.

Újfajta rovattal bővítem a Reckl Amál blog palettáját. Mostantól időnként lesznek képriportok is nálunk, melyek lényege, hogy a szavak helyett a képek beszélnek majd többet.

Az első ilyen képriport a Kern András-lemezekhez hasonlóan ismét egy születésnapi ajándék felhasználásának következtében jött létre. A kedves ajándékozó ugyanis egy szakácskönyvvel is meglepett, melyben a pizzák világába kalauzolják a hobbiszakácsot.

A könyv maga nagyon szimpatikus kivitelű, mint a képekből látszani fog, már a csomagolása megmelengeti a szívemet, mert a pizzás doboz nekem nagy biznisz. Belelapozva is igényes, de nem túlságosan az, nem rettenti el túlzott esztétikával a valóság konyhai alkotóit a food stylistok által megkomponált sosemvolt látványvilág.

Ami ennél is fontosabb, hogy a receptek használhatóak, magyar átlag által is értelmezhetőek. Nem vagyok különösebben pizzarajongó egyébként, de az a recept, melyet megvalósítottunk a könyvből kicsit visszaszoktatott erre az olasz kemencés lángosra. Ez pedig nem más, mint a calzone, vagyis a félbehajtott pizza.

Ezen étek bemutatásával - melynek megsütése és megörökítése is a testvérem műve, én csak az ötletgyáros és a fogyasztó vagyok - szintén debütál itt egy nálunk új, ám internetes körökben szélesen elterjedt műfaj, a food porn, amit talán ételpornónak nevezhetnénk magyarul. Ennek lényege, hogy az elsősorban Nutella- és bacon-rajongó ifjúság gusztusosabbnál gusztusosabb képeket posztol. Melyeknek élvezete értéke orgazmikus, talán erre utal az elnevezés. A macskák és a One Direction nevű fiúbanda (akiket énekelni még nem hallottam, csak gifeken látok ugrálni) után ez a legnépszerűbb képsorozat a Tumblr nevű képblog-szolgáltató felhasználói körében.

Nekem szétmálló brownie-król vagy forró fehércsokoládéba mártott lédús eprekről nincs jelenleg saját anyagom, szóval az Y-generációval ebben (sem) tudom felvenni a versenyt. De mivel a végeredménnyel - és így a könyvvel is - igen elégedett vagyok, elétek tárom, hogy legalább vizuálisan élvezhessétek az első próbálkozásunkat a calzonéval.

Az viszonylag rendhagyó, hogy két játék közé semmilyen más, klasszikus értelemben vett poszt nem ékelődik be ezúttal, de jól tudom, a pénteki kvíz - amely lassan két éve szokásunk - sokak kedvence, így talán nem akkora baj, hogy így alakult. Valószínűleg engem zavar leginkább.

Legutóbbi játékunk valamiért az Index címlapjára került, ami elég szokatlan, mégha egyik törzsolvasónk és -játékosunk a "tüneményes" jelzővel illette is, voltak a múltkorinál szellemesebb játékok is e helyütt.

Remélem, a mostani megüti legalább a múltkori tüneményességi szintjét. Elég hasonló az alapszituáció: rajzfilmbe illő illusztrációkat kell felismerni. Most viszont nem egy-egy filmre kérdezünk rá, hanem az egyes filmbéli karakterek megjelenítésével vázoljuk hollywoodi színművészek pályáját. A kedves megfejtőknek csak ezek nevét kell megadniuk.
Úgy ítéltem meg, hogy ez elég könnyű, nincs szükség segítségre. Mostantól beszéljenek a képek!

Földrajzi és gasztronómiai kitérők után a játék visszatér a gyökereihez ezen a héten: ismét ismert filmek feldolgozását vonultatjuk föl. Nemcsak a mozik, a kérdés is klasszikus: kérjük a filmek címét megmondani.

A választék: A vámpírok bálja; Casablanca; Harcosok klubja;  Conan, a barbár; Léon, a profi; A kis hableány; Mátrix; Madarak; Ovizsaru; Ragyogás; Esőember; Psycho, Twin Peaks, Kutyaszorítóban

Sólyom László kilépett köztársasági elnöki szerepköréből, amikor erkölcsi válságról beszélt 2006-ban. Végülis nem lett jelentősége e kijelentésének. Sem az akkoriban kormányzók nem szeppentek meg tőle, és sajnos Sólyomot sem újráztatta az államfői székben a Fidesz-KDNP, mert egy ilyen éleslátó, önálló gondolkodású ember akadályozta volna az elképzeléseik zökkenőmentes megvalósítását. Helyette megkaptuk Schmitt Pált, aki nem csak emlegette az erkölcsi válságot, de hatásosan demonstrálta is, milyen az.

Az viszont hibás feltételezés, hogy valamiféle körmönfont gonoszság húzódik meg e krízishelyzet hátterében. Az csak politikusi trükk, hogy a tudatos ördögöt festik a falra. Bár nyilvánvalóan van a közélet szereplői között is pár dörzsölt fehér galléros, és talán a rosszindulatú pszichopaták közül is náhányan élvezik a bársonyszékek vagy azok közelének melegét, többnyire nem a rombolás a szándék. A politikus nem kedvtelésből, rossz szándékból erkölcstelen, hanem, mert neki a fonákság a világa.

Ezt a gondolatmenetet Czeizel Endre legutóbbi szereplései ébresztették bennem. Félreértés ne essék, a genetikusprofesszort még véletlenül sem sorolom a politikusok közé. Hanem igen feltűnő volt a feszengése ennek a rendkívül intelligens, széleslátókörű humanistának azon apropó miatt, amiért a média kikérte a véleményét.

Érdekes a véletlen játéka. Egyszer, régen, több élettel ezelőtt elég otromba módon elutasítottam egy ajándékot. Most, ha jól számolom, pont tizenöt évvel később, újra felbukkant ez az ajándék. Már van mentségem a másfél évtizeddel ezelőtti bunkóságomra: Kern András lemezeire most van szükségem.

Eszem ágában sincs védeni az X Faktor harmadik szériáját, hiszen a kereskedelmi televíziózás egyik legmélyebb kudarcát szenvedi végig a magyar közönség hétről hétre. Mert persze nézik sokan ezt a műsort is, ami nem a színvonalt dícséri, hanem inkább kissé szomorú szociológiai látlelet az emberek életének sivárságáról. Olyan, mint a szilveszteri műsor: aki nézi, kínjában teszi azt, mert egy buliba sem hívták; talán nincs is kivel buliznia.

Licenszműsor révén folyamatosan adja magát az összehasonlítás lehetősége. Az angol, illetve amerikai változatokról ódákat zengenek mindenhol, bezzeg ott aztán vannak tehetségek, van show!
Nem is értettem, hogy az RTL Klub érdekeltségébe tartozó Cool miért veszi évek óta műsorára ezt a fényévekkel jobb variációt. Minek összehasonlítási alap a már kezdetben is szerényebb magyar mutációval?

Arcpirítóan régen volt már itt játék, úgyhogy legfőbb ideje előrukkolni valamivel.

Most tizenhárom világváros - Miami, Tokyo, Prága, London, Hongkong, Isztambul, Barcelona, Dubai, Amszterdam, Párizs, Velence, Moszkva és Rio de Janeiro - jellegzetes sziluettjét kell felismerni a hajtás után látható képen. Egyesek semmi nehézséget sem jelenthetnek. A többinél meg ott a tájékozottság vagy a józan paraszti ész egyik fő eszköze, a kizárásos alap.

UPDATE: A TOVÁBB gomb a megfejtéshez vezet.

Már nemcsak a politikai közélet rezonál az Együtt 2014 nevű választási mozgalomra, hanem a változás szele beszüremkedett más alrendszerek szövedékébe is.

A Színes RTV című tv-műsorújság 47. heti számában például a horoszkóp rovatba rejtették a változás iránti reményüket. A szín-, szag-, súly- és alaptalan mini-jóslatokat azzal próbálják feldobni, hogy minden csillagjegyhez hozzárendelnek egy-egy híres embert. Mi általában csak ezeket a közismert arcokat szoktuk ebből megnézni, és nem emlékszünk olyanra, hogy politikus szerepelt volna ebben a rovatban.

Most viszont a színészek, énekesek és tévések mellett a halak csillagjegy közismert szülöttje nem más, mint Bajnai Gordon.
Szerencsés napja jövő héten a kedd lesz, szerencseszíne pedig az óarany.

A fenti címet egy klasszikus Rod Stewart-lemeztől kölcsönöztem, ma ugyanis végérvényesen bebizonyosodott számomra, szőkének lenni buli.

Közel tíz évvel ezelőtt buliürügynek találtuk ki a szöszi-napot. A dress code rózsaszín volt, és kitől mennyire tellett ki kellett szőkülni is. Elég elvontak voltunk már akkor is ahhoz, hogy ezt csak valamilyen körmönfont módon jelezzük. Ennek az elvont megközelítés előtt is tisztelegtem ma - bár véletlenül történt.

Ahogy valószínűleg még az érintettek sem, én sem hittem volna, hogy a Bajnai fémjelezte ellenzéki félcivil összefogás repülőrajtot vesz. A Mediánnál az Együtt 2014 jelenleg a legerősebb ellenzéki tömörülés, és máris 20% fölött lenne mérhető, ha párt lenne.

Ennek elsődleges konzekvenciáját csak Selmeczi Gabriella nem érti. A csodálatos kormányzati teljesítmény ellenére egészen erős az igény a második Orbán-kormány leváltására.
A sok bizonytalannak titulált, valójában csak a megfelelő alternatívát hiányló szavazó azonnal megtalálta magának a Milla - Haza és Haladás - Szolidaritás triumvirátus képében a lehetőséget, hogy az embernek ne csak az elmúlt évek szörnyű választéka maradjon.

Magic Boys - filmkritika

A Magic Boys tipikus bosszantó film. Mert az alaptörténet meg a hangulat alapján lehetne egy kimondottan szórakoztató vígjáték is, csak épp a túlbonyolítotás és sajnos a magyar színészek miatt végig hiányérzete van az embernek; várja, hátha végre rákanyarodik a film az igazi fősodorra. De ez amiatt, hogy pár fölösleges poént elsüssenek, nem történik meg sajnos.

Óvatosan kezdek hozzá ehhez az íráshoz, mert táncról írni meglehetősen újszerű és merész vállalkozás a praxisomban. A balett meg olyan dolog, ami aztán végképp megosztja az embereket. Szerintem a többség nem nem szereti, hanem egész egyszerűen nem is érti, más miért néz ilyesmit. Mert mesterkéltnek hat, talán giccsesnek, esetleg akár viccesnek is. Nekem is át kell lépnem egy határt, ha balettnézésre adom a fejem. Az ember nem feltétlenül veszi készpénznek, amit a Fekete hattyú című filmben látott, de anélkül is nyilvánvaló az a náciság, amellyel egy-egy ember szembesül, mire táncos lesz belőle, lényegesen túllépi az átlagost. Ha valami nem jellemző a balettra, az a lazaság.
Az eredmény viszont az, hogy a tegnapi előadáson (Hattyúk tava, Bolsoj Balett) fel sem merült bennem, hogy bárki is elesik, pedig az eléggé rokon jégtáncot többek között ezért nézzük.

Valódi balettelőadáson gyerekkoromban voltam utoljára, akkor tetszett is, meg nem is. Kicsit untatott, be kell valljam. De mostanra - azon túl, hogy eltelt jó húsz év - két dologra rájöttem: egyrészt már figyelem az arcokat is, nemcsak a lábakat; másrészt a tánchoz egyáltalán nem értő verbalitáshívőként izgalommal nézek szembe a kihívással, vajon a testek beszéde révén is megértem-e a cselekményt.

A következőkben szubjektív összeállítás olvasható legszűkebb pátriám, vagyis Dél-Pest leghangzatosabb nevű kocsmáiról, illetve ezek neveinek asszociációs mezejének gazdagságáról. Kommentben szívesen veszek még más elvont vagy éppen nagyon is beszédes cégnevet az italkimérés világából. Akár Dél-Pestről, akár máshonnan.

Az eheti játék tíz festményt vonultat föl meglehetősen objektív szempont szerint rangsorolva. Ez az a tíz kép, amelyért a legtöbb pénzt adták. Hogy jogosnak érezzük-e egyik-másik képnél a rá költött összeget, mindenkinek az ízlésén múlik. A megfejtés mellett azonban szívesen vesszük a szigorúan szubjektív vélekedéseket arról, megérte-e azt a sok-sok pénzt a kép.

A nagyságrend meghatározásához elmondom, a "legolcsóbb" festményért 89,1 millió dollárt fizetett a remélhetőleg boldog tulajdonos.
A legdrágább kép végül 142,7 millió dollárért kelt el.

A feladat az, hogy növekvő sorba rendezze a kedves olvasó értékük szerint a képeket.

Vannak megfoghatatlan, ihletett pillanatok. Két napja átéltem egy ilyet, amikor a kollégáimmal ünnepeltem a 32. születésnapomat. Az élmény arra sarkallt, hogy megnézzek egy filmet, melyet rég nem láttam, pedig azok közé a filmek közé tartozik, melyek sokat jelentenek nekem.

A kétszáz éves ember persze nem forradalmasította a filmművészetet. Nem is ezért érdekes, hanem az ötlet, a gondolatkísérlet miatt. Mi történne, ha egy emberi alkotás (egy robot ebben az esetben) emberré akarna válni? Sok okból akarhatná ezt. Például a robotika törvényeinek kikerülése végett, hogy az ember ellen forduljon. Ám ehelyett azt a magyarázatot kapjuk a nagy átlényegülés motivációjaként, hogy a robotot lenyűgözi az emberi lét szépsége.

Nagy baromság is lehetne ez, ha nem egy olyan éles eszű szerző dolgozza ki a gondolatot, mint Isaac Asimov. Az ő hetvenes évekbeli novellája szolgáltatott alapot a forgatókönyvhöz, amelybe beleszőttek olyan szálakat is, melyek a robotot túlontúl emberinek mutatják. Asimov androidja lényegeseb hűvösebb, távolságtartóbb, érzelemmentesebb, mint a film címszereplője. Bár ez is lehet látszat. A novella szentimentális lezárása valamelyest megcáfolja az NDR 114-ből Andrew Martinná avanzsált karakter rideg célratartását.

Az, hogy az idei X Faktor sokkal lejjebb tette a lécet a korábbi évadokhoz képest, legkésőbb a sokat vitatott mentorházi döntések után világossá vált.

Azt is lehetett sejteni, hogy a Voice-ban legalábbis névleg tényleg a hangot emelik piedesztálra, és az egyéb körülmények háttérbe szorulnak.

De az mindezek ellenére teljes meglepetésként hatott rám, hogy gyakorlatilag helyet cserél a két csatorna szokásos színvonala.

Nincs is talán jellemzőbb közös nevező a diktatúrák között, mint a paranoia. Bár okvetlenül szükséges minden diktatúra működéséhez a hülyék vastag rétege, a csúcson állók pontosan tudják, hogy nem teljesen kóser, amit tesznek, lesznek olyan emberek, akiknek nem tetszik majd. Ezért meg kell akadályozni, hogy a kritikus hangok terjedjenek. Ám minden szájat bajos befogni, ezért végül hamar eljut arra konklúzióra a diktatúra esze, egyszerűbb úgy alakítani a szabályokat, hogy minél kedvezőbbek legyenek a szavazás feltételei.

Nem választási regisztráció az első állomása ennek manapság. (Hiszen már átrajzolták a szavazókerületek térképét és választójogot adtak a határontúli magyaroknak is többek között.) De ez teszi egyértelművé azt a szándékot, hogy ne bízzák a véletlenre, a választók szeszélyére a választások végeredményét.

Leleplező az a gőgösség is, amikor azzal büszkélkednek mindenféle hivatalos és nem hivatalos megmondóemberek, hogy végülis senkitől sem vették el a választójogát. Igazán szép tőlük!
Sőt, még azt a pimaszságot is megengedik maguknak, hogy növelték a demokráciát, amikor megnyitották a határontúliak előtt is az anyaországi szavazás jogát. Minél több szavazó, annál nagyobb demokrácia. Úgy látszik, ez is darabra megy.

Még mindig jegeljük a híres emberekről szóló játékainkat, és egy vizuális crossovert mutatunk ezúttal. Legutóbbi földrajzi játékunkat egyesek túl könnyűnek találták, másoknak pont ezért jött be. Mivel a megosztó dolgok népszerűek manapság, hát ezen a vonalon is megyünk tovább.

Valószínűleg a mostani, zászlófelismerős kvíz se a Reckl Amál blog legnehezebb feladványaiként vonul be a blogtörténelembe. A képek viszont ötletesek, természetesen megint egy ismeretlen művész munkái. A beígért műfaji találkozás pedig a földrajz és food-styling (vagyis az ételek gusztusos fotózásának művészete, a reklámipar-művészet egyik alága) metszéspontján jön létre.

A Tovább gomb megnyomására ugyanis egy-egy komatál tárul föl, amelyek nemcsak külsejükben szeretnének hasonlítani a zászlókra, hanem az adott ország gasztronómiáját is megrgadják.

Hogy ne érje szó a ház elejét a túlzott könnyűség miatt, most nem kap segítséget az olvasó. De, ugye, egyszerre két irányból is közelíthet.

Braun Róbert múlt héten búcsút intett tanácsadói állásának a Nemzeti Banknál, mert inkább közéleti munkásságát akarja folytatni.
Korábban Medgyessy Péternek, majd Gyurcsány Ferencnek adta a jobbnál jobb ötleteket, kommunikációs szakmai körökben pedig elismert stratéga. Sikeres cégeket és projekteket vezet, és az egyetemen is tanít.

De a dúsgazdag polihisztorban is munkál a szociális érzékenység, a patrióta aggodalom, így Braun egy éve belépett abba a pártba, melynek miniszterelnökeinek korábban dolgozott, az MSZP-be. Mostanra pedig szerényen kívánja apró, jelentéktelen kis párttagként segíteni Mesterházy Attila munkáját. Ez persze nem fér össze azzal, hogy Simor Andrásnak, az MNB kormányzattal szemben zord urának is dolgozzék, így eljött a jegybanktól. Mert még a végén azt hinnék, az MSZP embere az MNB legfelsőbb köreiben ügyködik. És akkor már elég visszás lenne Simor függetlensége mellett kiállnia a pártnak.

Braun viszont a látszatot is el akarja kerülni. Egyelőre úgy tűnik, ez nem sikerült sallangmentesen, és, ha éppenséggel nem a nagy tehetségű Selmeczi Gabriella firtatná ezeket az érdekes optikájú összefonódásokat, kézenfekvő is lenne megkapargatni Braun viszonyát egykori munkáltatója és állítólag újdonsült kedvenc pártja között.

Soha sem fogják ugyanis a helyén kezelni. Egyesek szemében trónörökös, a nagyságos Zámbó Jimmy fia. Másoknak - például nekem - ennek a szörnyű bulváriszonyatnak az újabb epizódszereplője, amely könnyű sikert és főleg pénzt hoz mindenféle médiumnak.

De nem is azért sajnálnám ezt a fiút, mert óhatatlanul az apján keresztül ítélik meg. Kikerülhette volna ő ezt azzal, ha nem éneklésre adja a fejét, hanem valami másban kamatoztatja királyi képességeit. Dehát a környezettől azt láthatta - a tehetségkutatók elburjánzása mutatja, hogy sokan hiszik így az országban - hogy a zenélés a munka alternatívája, a középszerű emberek könnyű érvényesülésének egyik módja.
Pedig erre maga Jimmy az ellenpélda. Mielőtt a primitívség koronázott királyává választotta őt a puszták sekélyes ízlésű népe, jópár kemény évet lehúzott éjszakai lebujokban Zámbó Imre.

De ha már Krisztiánnak nem volt jobb ötlete, hát körülnézhetett volna a panelballadák világán túlra is. Azért azt még talán a legelvakultabb kocsmárosnék is elimerik, nem Jimmy az egyetlen csillag az égen. Krisztián is próbálkozhatott volna mással, mint az apja egyik teljesen átlagos számával az X faktor castingján. Noha nyilvánvaló volt, hogy továbbengedik, azért még a milliós sztárgázsi mellett is ki kellett mondani, jobban jár, ha inkább önmaga, mintha folyton azt erőlteti, hogy ő a nagy Zámbó Jimmy fia.

Elnézést kérek azoktól, akiktől a német nyelv idegen, de mivel most egy meglehetősen privát történet következik, és a benne szereplőkhöz a német nyelv elég erős kapocs, talán nem bánják, ha kivételesen ezen a nyelven címzek pár szót hozzájuk. Ígérem, a végére az is érteni fogja e mondást, aki a fenti szavakat még szótárral se nagyon egyébként.

Holnap esküvőre vagyok hivatalos. Nagyon ideális, hogy mindkét felet barátomnak nevezhetem, bár az is igaz, hogy a vőlegényt sokkal-sokkal, mondhatni egy élettel korábban ismerem, mint a menyasszonyt. De ettől még a szende arát is a szívembe zártam.