Érdekes a véletlen játéka. Egyszer, régen, több élettel ezelőtt elég otromba módon elutasítottam egy ajándékot. Most, ha jól számolom, pont tizenöt évvel később, újra felbukkant ez az ajándék. Már van mentségem a másfél évtizeddel ezelőtti bunkóságomra: Kern András lemezeire most van szükségem.

Ahogy annak a barátomnak autója lett, aki ezzel CD-vel szeretett volna kedveskedni, többek között Kern-számokat is hallgattunk a magnóban.Kern persze egyáltalán nem tud énekelni, de az atmoszférateremtéshez ért, másrészt jól tudja, kikkel érdemes együtt dolgozni. Sokáig mosolyogtunk azon az esetlenségen, amikor műfajilag pop-rock sanzonoknak titulálta édesbúsan kedves dalait. Bennem viszont mindig motoszkált egy kis rossz érzés, ha felcsendültek az autóban. Sajnáltam, hogy annak idején olyan határozottan nemet mondtam rájuk.
Jó lenne közhelyesen leírni, már nem is tudom, miért nem kellettek. De sajnos tisztán emlékszem 1997 koranyarának arra a délutánjára.
Gyerekes a magyarázat. Nem volt elég... hmm menő egy középkorú vicces színész bénácskán fölénekelt lemeze. Márpedig annyira fiatal (ugye, 16-17 éves) nem voltam akkor már... Mégis munkált bennem ez a buta, kamaszos attitűd, mely nem valós értékük szerint szelektálta a világ dolgait, hanem valami fiktív ideálhoz igazította az ember kialakulatlan ízlését. Mintha meg kellene felelni valaminek vagy valakinek, akinek még arca sincsen.

Most újra próbálkozott Kern András énekesi karrierjével ez a barátom, és nagyon jól tette. Éreztem is egy kis fricskát az ajándék felmelegítésében. Olyasmit, amit csak mi, akik születésünk révén, egy hullámhosszon rezgünk, értünk.
De ez egészen kifinomult ugratás csupán, amit feletébb élvezek, mert nagy ritkaság.

Szegény lemez azonban ott lapult a még kerek egy hónapot a díszzacskóban, mire végre sorra került múlt szombaton.

Az első megdöbbenést az okozta, hogy majdnem minden szám ismerős volt: nem véletlenül hallgattuk ezeket a zenéket annak idején. A suttogó propaganda kedves arca ez, mosolyogtam magamban, egy lángelme jól megfontolt beetetési akciója. Biztos tudta előre, hogy az élet megszüli azt a percet is, amikor majd kapva kapok egy kis pop-rock sanzon után... Biztos.

És el is  jött a reveláció, a Nagy Pillanat. Egy eddig számomra ismeretlen szám: a Leszállás. Ha már kamaszkorunk legszebb nyaráig nyúlik vissza ez a sztori, hát átjárt most az érzés, amelyet naponta többmillió tinédzser átél: pont arról énekelnek, amit az ember érez! (Valószínűleg ez az egyik oka, hogy a popzenéről már sosem szoktatják le a fiatalságot.)

Néhány perc múlva landolás,
és odalenn a leszállópálya feltűnik.
A pilóta még egy félkört leír,
és hallgatja az irányítótorony híreit.

A gép lassan irányba áll, a motor felbőg,
minden eldőlt, leszállás.
Apró makettházak rohannak lenn,
ahogy a város felett elsuhanunk.

R: Te is leszállsz, ha kell,
a föld már nagyon közel.
Te is eldöntöd végül,
továbbrepülnél, vagy inkább megérkezel.

Tízezer méter magasan még nyugodt vagy,
hisz mindenfelé kék az ég.
Eljön végre a pillanat, hogy leszállnál,
nem hív már a messzeség.

Ilyenkor nincs már visszaút, hisz közel a cél,
ez is véget ér, ez a nagy utazás.
Pilóta vagy a gépen, csak rajtad múlik,
sikeres lesz-e a landolás.

R.

Ha elsötétült az életed,
ha otthagytak, ha kirúgtak, ha eldobtak,
és úgy érzed, hogy vége már,

várj egy kicsit, és látod:
valahol messze egy leszállópálya
csak téged vár.

Most, amikor úgy érzem, visszavonhatatlanul véget ér egy szakasz az életemben - és ennek én egy cseppet sem örülök, nem én akartam így - ennél jobban nem fejezi ki manapság semmi sem, amit érzek.

Ha már annak idején rákapok Kernre, amikor először ajánlották föl nekem, ha nem lett volna finoman adagolva az évek során (megfanyarítva mindig egy kis bűntudattal), ha nem figyelek minden szóra, hogy újra átérezzem azokat a hétköznapiságukban legendás autóutakat, akkor ennek most nincs ekkora ereje. Akkor most nem kapom meg azt a vigaszt, amelyre most igen nagy szükségem van és lesz.

Éljen a véletlenek!

Nem!

Éljenek a finom rezonanciákra érzékeny barátok!