Óvatosan kezdek hozzá ehhez az íráshoz, mert táncról írni meglehetősen újszerű és merész vállalkozás a praxisomban. A balett meg olyan dolog, ami aztán végképp megosztja az embereket. Szerintem a többség nem nem szereti, hanem egész egyszerűen nem is érti, más miért néz ilyesmit. Mert mesterkéltnek hat, talán giccsesnek, esetleg akár viccesnek is. Nekem is át kell lépnem egy határt, ha balettnézésre adom a fejem. Az ember nem feltétlenül veszi készpénznek, amit a Fekete hattyú című filmben látott, de anélkül is nyilvánvaló az a náciság, amellyel egy-egy ember szembesül, mire táncos lesz belőle, lényegesen túllépi az átlagost. Ha valami nem jellemző a balettra, az a lazaság.
Az eredmény viszont az, hogy a tegnapi előadáson (Hattyúk tava, Bolsoj Balett) fel sem merült bennem, hogy bárki is elesik, pedig az eléggé rokon jégtáncot többek között ezért nézzük.

Valódi balettelőadáson gyerekkoromban voltam utoljára, akkor tetszett is, meg nem is. Kicsit untatott, be kell valljam. De mostanra - azon túl, hogy eltelt jó húsz év - két dologra rájöttem: egyrészt már figyelem az arcokat is, nemcsak a lábakat; másrészt a tánchoz egyáltalán nem értő verbalitáshívőként izgalommal nézek szembe a kihívással, vajon a testek beszéde révén is megértem-e a cselekményt.

Az arcok persze nem olyanok, mint a hagyományos színházban, hiszen a színésznek van szövege, azt kell a mimikával megtámogatnia. A táncosnak a gesztusai is sokkal nagyívűbbek. De pont azért kell ez, mert nem verbális nyelven kommunikálnak.

A másik kicsit összetettebb dolog. A Hattyúk tavának cselekménye eléggé közismert és egyszerű ahhoz, hogy sokat ne kelljen megfejteni belőle a nézőnek. Akinek úgy kényelmesebb, hátradőlhet, és gyönyörködhet a szoborrá kimunkált testek könnyed mozdulataiban és Csajkovszkij mesés zenéjében. 

Az ifjú hercegnek születésnapján kell megneveznie jövendőbelijét. A kínálat igen bőséges, és a hercegnek nincs ellenére, hogy kiválasszon egyet a szebbnél szebb lányok közül.
A gonosz varázsló viszont elcsalja egy tóhoz, ahol egy hattyúcsapat tollászkodik. A legszebb madárkába a herceg azonnal szerelmes lesz, és végül örök hűséget fogad neki.
Másnap viszont folytatódnak a születésnapi vigasságok, és a bálban feltűnik egy igéző szépségű fekete hattyú. A herceg őt nevezi meg végül választottjának.
Mivel azonban a fehér hattyúnak tett esküjét megszegi, szegény madár belehal a bánatba. A herceg pedig egyedül marad ábrándjaival.

Igen, ez egy népmese, melyet Csajkovszkij pont a Bolsoj rendelésére dolgozott föl. Ami a testi beszédet illeti, a koreográfia végtelenül pontos. A herceg élvezi, sőt, hozzá van szokva, hogy őt ugrálják körbe. Neki nem kell udvarolnia, hanem ebben az udvarban neki udvarol mindenki. A lányok is. Egyedül a virtuóz udvari bolond figurázza ki ezt az érdekes fonákságot.

Aztán szembetalálja magát a fehér hattyúval, akinek esze ágában sincs körüldongani a herceget. Inkább tart tőle, menekül előle. Nem is érti, mit akar tőle ez a semmiből felbukkanó hősszerelmes. (Akinek a lovag szerepe teljesen új, és ennek megfelelően nem is igazán ismeri az arányokat. Eddig elég volt annyi, hogy ő a herceg. Hát, ez a hattyút nem hatja meg túlzottan.)
De teljesen nem utasítja el a fiút, hiszen kíváncsivá teszi, mi ennek a fékezhetetlen vonzalomnak az oka.
Nagyon kifejező, ahogy az udvar hölgyeit távolságtartóan, bájmosollyal táncoltatja meg a herceg egymás után. Amikor a hattyúval táncolnak egész más a közelség, erős, intenzív a szemkontaktus, és nincs mosoly, hanem inkább valami megrendülés. A fiúban az új érzés varázsa, a hattyúban az értetlenség. De a remény, hogy nem kell talán örökké hattyúként élnie (hiszen ő elvarázsolt lány, nem madár), benne is felébreszt érzéseket.

A fekete hattyú (az azonos című filmnek ez az egyik fő motívuma) erotikus kisugárzásával csábítja el a herceget. Ő egyáltalán nem olyan tartózkodó, mint fehér társa. Nem bújik a többi madár közé, nem menekül, hanem éppenséggel ő megy a fiú után. Ez már megszokottabb szcenárió.
A fekete hattyú azonban nemcsak izgalmasan kacér, hanem egyesíti magában a herceg számára igen kedvező udvarlási felállást, de közben mégiscsak egy madár, aki akármikor elröppenhet. Odaadó, de teljesen nem megzabolázható. Erre csak ráadás a többi lányból eléggé hiányzó (mert illetlen) szexisség.
A herceget persze ez is megszédíti. Az ő kettősükben egyértelműen a fekete hattyú a domináns, a fiú mindig csak utánatáncolja a lépéseit.
A legjellemzőbb gesztus, amikor a gonosz varázslóval (természetesen a fekete hattyút is ő alkotta) a térdre eső herceg fölött összenéznek: na, mit csináljunk vele?

Talán az ébredező női önállósulásra figyelmeztet a darab (Bram Stoker szinte kortárs Drakulájának is ez az eredeti üzenete), mikor azt a tanulságot vonja le, ilyen nő nincs. Aki pedig mégis ilyenre pályázik, az mindent elveszíthet. Ahogy a herceg is túl későn jön rá, megszegte a fehér hattyúnak tett esküjét. És még egy nap sem telt el közben...
A tragikus ebben az, hogy a fehér hattyú tudta ezt előre - hiszen vonakodik, menekül, bizalmatlankodik - és mégis hitt. Ez a tévedés pedig számára a véget jelenti.
De a néző is elhiszi a hercegről, hogy komolyan gondolja. (Pedig pár perccel korábban a saját szemével látja, amint végigtáncoltatja az egész udvart.)
Ő abba bukik bele, hogy még saját magát is sikerül meggyőznie, képes a változásra. A hattyúval ellentétben ő legalább megérdemli a sorsát.

A kísérletet - mennyit ért meg egy magamfajta tánc-analfabéta egy balettből - sikeresnek ítélem meg. Így pedig az előadást is. Következő alkalommal, ami, remélem, nem húsz év múlva lesz, már nem kell azt a bizonyos lépést megtennem a balett felé. De a kommunikáció kihívás ettől még újra nyitott lesz.