A hír: http://index.hu/politika/belfold/budapest/0409bkv/

Jövő pénteken 0 órától szombat 0 óráig újabb totális sztrájkra készülnek a bkv-sok.

Pontosabban ez most még csak ún. sajtóértesülés. Vagyis még nem jött ki valamilyen hivatásos nyilatkozó, és nem szavalta el a számára odakészített mikrofonba (kezében A/4-es fehér lapok), hogy ez LESZ.

Csak sajnos valószínű, és bár bennünket büntet a dolog, valahol jogos is.

Hétfőn tényleg semmi sem járt, tényleg gyalogolni, taxizni, biciglizni vagy saját-autózni kellett, különben délután egyig állhatott az ember a megállóban. Viszonylag megúsztuk a hétfőt, de ez csak a budapestiek felkészültségének volt köszönhető. Viszont a demonstráció érthető volt: ha a BKV valódi dolgozói megmakacsolják magukat, akkor a város mint olyan megszűnik.

De a jelenleg fej nélküli BKV-vezetés, ill. a Főváros és a Kormány nem érti. Még csak annyit tudtak mondani: nem lesz pénz. (Azért Demszky egyetért a sztrájkolókkal. Micsoda gerinctelen alak!)

Hát legyen! Erre legyen! Kevés olyan meghatározó és alapvető közfeladat van, mint a tömegközlekedés. Ez ugyanis mindenkit érint: akár dolgozik, akár tanul, akár nyugdíjas, akár csak bevásárolni megy ki otthonról. Tévedés azt hinni, az autósokat nem. Ha logika révén eddig nem jött volna rá az ember, akkor a hétfői bemutató talán meggyőzte.
Nem beszélve az olyan a Főváros által lényegtelenként kezelt szempontokról, mint a tiszta levegő, élhető környezet stb.

Azt is meg tudom mondani, honnan lehetne pénzt szerezni: Demszky fixa ideájától, a felesleges, kor- és szakszerűtlen, de főleg méregdrága 4-es metrótól.

Szintén mai hír (nem értesülés!): http://index.hu/politika/belfold/budapest/0409bkv/

Víz ömlött a 4-es metró alagútjába egy észre nem vett föld alatti tóból. Páran benn is rekedtek a munkások közül, de senki sem sérült meg.

Ezt én jelnek tartom. Talán nem kéne erőltetni, ami nem megy. 

http://killtheradical.blog.hu/2008/04/08/tibet_langja_masodik_nekifutas

Ajánlom figyelmébe a kedves ide tévedőnek a fent belinkelt blogot. (Nemcsak ezt a cikkét, áltlában jó írások olvashatóak ott. Is.)

Nagyon jól rámutat arra a képmutató nyugati mentalitásra, amelyet már én is kritizáltam itt a blogon.

Semmit, de tényleg semmit nem ér ez a hippi-játszma. "Free Tibet!" - a többség azt se tudja, hol van Tibet, vagy hogy ki a Láma. Csak ez most egy divat, mint tíz éve ugyanezekben az országokban megjelenő Che Guevara-póló. Che meglehetősen vitatható történelmi személyiség, akinek a kezéhez vér is tapad. Ha valaki egyetért a ténykedésével, értsen egyet! De azok a német fiatalok, akiknek a szivárvány minden színében volt che-s pólójuk, azt se tudták, van olyan, hogy Dél-Amerika.

Soha sem jártam Kínában, így Tibetben sem. Megítélni az ottani helyzetet tehát nem tudom, és nem is akarom. A Dalai Lámát szimpatikus, intelligens és mindenek előtt hiteles embernek tartom. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert nem félti a hitelét, és rendszeresen szerepel a nyilvánosság előtt. (Innen lehet róla bármilyen benyomásom.) Népéért és vallásáért folytatott békés küzdelméért tisztelem. A nyugati hobbi-szabadságharcosoknak rá kellene figyelniük (lehet, hogy dalai lámás pólók is lesznek?), ő ugyanis azt mondja, az olimpiát nem kell bojkottálni.

Én meg azt, és ezzel újra ismétlem magam, már nem is lehet. Amikor a NOB - nyilván pénzéhségből és amerikai politikai érdekek miatt- Kínának adta az olimpiát, azzal legitimizálta az országot. A Tibet elleni időnként erőszakos fellépés, a halálbüntetések végrehajtása, a politikai foglyok kínzása nem azóta kezdődött. Aki egy kicsit is tájékozott, már előtte is hallhatott erről bőven, mégis Peking nyerte a megrendezés jogát. Innentől kezdve nem lehet az egyébként oly szelíd és kulturált Nyugati Világ (Gondoljunk csak az értelmetlen iraki háborúra, ott már több ezer ember halt meg!) nevében  Kínát móresre tanítani. Különben is lúdbőrözöm ettől a fajta gyarmatósító mentalitástól: ne akarjuk rákényszeríteni az értékrendünket más kultúrákra!

Az erőszak ellen persze tiltakozni lehet és kell is. De először talán a saját portánkon kéne söprögetni (és például kivonulni Irakból), és ha már proteszt, akkor ne a dacos óvódások szintjén! (Poroltóval az olimpiai láng ellen, idióta banda!)

Jó példával szolgál nyitottságban, bölcsességben és médiaérzékenységben (!) maga a Dalai Láma Őszentsége. Inkább őt hallgassuk, ha már annyira fontos Tibet!

A Diana-per vége

Híres névrokonom, Amélie Poulain csodás története azon a napon indul, amikor Dianát és Dodi Al-Fayed-et halálos baleset érte Párizsban.

Emlékszem, akkor még volt Hét a tv-ben, és minden híradóban ez volt a vezető hír. Egy héttel később a tv közvetítette a temetést (Vitray volt a kommentátor). Néztük, természetesen.

Azóta több mint tíz év telt el, és Dianából félistennő lett. Igaz, leginkább a klimax okozta hormontúltengés/ -hiány miatt a középkorú, egyszerűbb lelki beállítottságú háziasszonyok körében. A Diana-kultusz visszataszító megnyilvánulásokat eredményezett: a rajongók terítőket hímeztek, verseket írtak, fotóalbumokat állítottak össze. Egy halott, valójában vad idegen nő iránt érzett "szeretetből". Soha sem értettem ezt. Mi volt benne annyira vonzó, hogy még ma is sokan imádják?

Diana mesehősnő volt. Ugyan nem polgári származású, de igazából nagyon messze a királyi családtól. A választás rá azért eshetett, mert fiatal és naiv volt, és persze mutatós. Ez jól jött, hiszen Károly herceg sajnos nem sugárzik a férfiszépségtől. Az a kellemetlen tény sem elhanyagolható, hogy ekkor már évekre visszanyúló intim kapcsolat fűzte egy férjes asszonyhoz. (Akit három éve mégis elvehetett végre feleségül, persze Camilla előtte elvált.)
Szóval 1981-ben úgy döntött az Udvar, hogy megrendezik a tv-történelem legpazarabb esküvőjét. És valóban: azóta már számos híresség, sztár és más újgazdag költött töménytelen mennyiségű pénzt saját ceremóniájára, a XX. század legemlékezetesebb mennyegzője mégis a wales-i hercegi páré volt.

Diana szerepét eredetileg tehát az angol királyi protokoll határozta meg: kellett már egy fiatal, "egyszerű", természetes és üde szépség, aki félszeg mosolyával emberi arcot ad a legmagasabb körök elérhetetlen és irigyelt világának.
Kapott a nép egy kedves arcot, akit lehetett csak úgy szeretni. Nem kellett megérteni őt, nem kellett felnőni hozzá, és mégis föl lehetett rá nézni.

Az Udvar terve egyszerű volt és a maga rendhagyó, kicsit bulváros módján zseniális is: "people's princess" - ahogy Tony Blair nevezte már halála után. Egy egyszerű ember, aki előtt az arisztokrácia gőgje helyett bájos mosollyal tekint a népre. És lám: még Nagy - Britannia leendő királyának királynéja is lehet.

Csakhogy nem számoltak a rendszer egy elemével: Dianával. A fiatal feleség egy darabig jól játszotta a rá osztott szerepet: kedves, pirospozsgás arccal, könnyű nyári ruhákban fogott kezet a különböző magas rangú emberekkel, trónörökösöket (ráadásul fiúkat!) is szült stb.
De egyszerre elege lett az egészből. Diana ugyanis félreértette ezt a házasságot, azt hitte valódi. Olyan, amilyet a "pórnép" köt. Csak később jött rá, Károlynak maximum tetszik, de a férfi valódi párja Camilla.
A hercegné nem értette meg, feleség-státusza valójában egy full-time job, egyfajta sajátosan értelmezett szolgálat a haza nyugalmának érdekében.

Többféle módon lázadt: a magánéletben eleinte bulímiával és hasonló "női" beteségekkel gyötörte magát, majd fűvel-fával csalta eleve csalfa férjét. Kifelé pedig - és ez az ő szempontjából meglehetősen ügyes húzás volt - pont azzal állt bosszút, amiért összeházasították Károllyal: élt a népszerűsége adta lehetőségekkel. Sőt, fokozni is tudta jótékonysági munkája révén. Azt semmiképp sem lehet elvitatni, hogy valóban sok jó ügynek szerzett pénzt és figyelmet. (Például óriási szerepe volt az AIDS-esek elfogadtatásában. Fellépése előtt az AIDS az erkölcstelen meleg közösség beteségének számított. Azzal, hogy a wales-i hercegné barátságosan elbeszélgetett velük, sőt kezet fogtak, puszilkodtak, már más fényben tüntette föl őket.)

A kilencvenes évek elejére önálló entitássá nőtte ki magát, háta mögött hagyva a királyi családot, akik egyre jobban visszaestek a távoli és utált kategóriába. Ezt a közvéleményt az a kontraszt is erősítette, amely Diana és közöttük egyre láthatóbb volt.

Aztán robbant a bomba! Diana és Károly elváltak. Ezután Diana még rúgott egyet-kettőt régi családjába. Ettől a Windsorok még ridegebbnek, sőt kifejezetten gonosznak tűntek.

Diana szabad volt, új életet kezdhetett volna, ha az a baleset nem történt volna meg. Az esküdtszék ma kimondta, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés történt. Ez a középút a baleset (az Udvar verziója) és az előre kitervelt politikai gyilkosság (id. Al-Fayed verziója között.

Anélkül, hogy magam is gonosz vagy rosszindulatú akarnék lenni, de valahogy ennek így kellett történnie, ez volt Diana sorsa.
A Windsor család nélkül ma egy ötven felé lépdelő vidéki óvónő lenne, előkelő származással. Nem feltétlenül jobb házasággal a háta mögött. De biztos nem írnának neki zuglói nagymamák verseket. Nem lehetett volna a világ legtöbbet fényképezett nője, nem lett volna divatikon, és nagylelkű adományozó, akiről iskolát neveznek el Afrikában. Az sem valószínű, hogy 20 - 30 év múlva bekövetkező halálakor az akkor mindössze 135 éves Elton John énekelt volna a temetésén. Viszont élne.

Azt, amitől ő Diana, a szívek királynője lehetett, a Windsoroktól kapta, hiába utálta őket. Amikor hátrahagyta a királyi házat, akkor erről az életről is le kellett volna mondania. Nem tette meg, igaz, a bulvársajtó nem is nagyon hagyta. A sorsa bevégeztett.

BKV - Leáll a város?

Az esti hírekre megszületett a bizonyosság: a napok óta lebegtetett BKV-sztrájkot megtartják. A megállapodásnak semmilyen eredménye nem lett, így - először a magyar tömegközlekedés történetében - totális sztrájk lesz. A rendőrség, a taxisok összegyűjtik erőiket, nem tudnak fölkészülni, mert ilyenre nem volt példa. Talán, ha sokan lesznek...

Ha tehetném, nem mennék be holnap dolgozni. De muszáj, viszont a cégem nagyvonalú, fizetik a taximat, amelyet én már tegnap megrendeltem. Mivel a belvárost nem érinti az útvonalam, talán bejutok időben. (Egy kis késés nyilván belefér.) De hogy mások (ezrek, százezrek) mit fognak csinálni, azt elképzelni is nehéz. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egyszerűen nem mennek be. (Ahogy én sem.) (Érdekes, hogy a tanároknak pédául szabad. Dehát ez a szakma úgyis komolytalan, sajnos.) Így a többség majd ott ül a kocsijában a dugóban. Elkésik, ideges lesz, az aznapi munkáját megette a fene.

Egy percig sem hibáztatom a BKV dolgozóit, bár a sztrájk mint olyan távol áll tőlem. A BKV jól szimbolizálja a budapesti önkormányzat, sőt a teljes önkormányzati rendszer csődjét. Alkalmatlanság, pénzszórás, a szolgáltatás egyre alacsonyabb színvonala - és mégsincs felelős. Sőt, minden a süllyedő hajót elhagyó rágcsáló szép summával borogathatja kifáradt idegeit.
Az egyetlen ötlet, amelyre a döntnökök képesek, hogy azok kárára vonnak el pénzt (takarékosság címén), akik a szolgáltatást nemcsak igénybe veszik, de egyúttal finanszírozzák is (az utasok), ill. akik a szolgáltatást ténylegesen nyújtják. Érdekes, hogy tömeges vezető-kirúgásokról nem hallani, de egy buszgarázs teljes bezárását már régóta tervezik.

Szóval, bár holnap nagyon kellemetlen lesz, mégis valahogy föl kell hívni a pöffeszkedők figyelmét, akármit azért nem tehetnek meg.
Igaz, a BKV vezetése nagyvonalú ajánlatokat tesz (leépítések halasztása, a paraméterkönyvbe való beleszólási lehetőség). De sajnos el lehet ezektől (főleg Hagyóról és csapatáról, élükön az elvtelen és kellemetlen Regőczy Miklóssal ) kitellik a blöff. Erőt kell mutatni.
Le kell nyelni a holnapi békát (nagyon nehéz lesz, türelem!)!

MÁV - Véletlenül

Már ezeken az oldalakon is olvasható volt, milyen lesújtó véleménnyel vagyok Gaskóról. Ez szemernyit sem változott. A mai akció egyszerű zavarkeltés. A BKV-sztrájk épp eléggé igénybe veszi az emberek idegeit, csak az tetézi a bajt. Eredménye nem lesz. Legalább is nem lesz több, mint eddig.

Amennyire a bkv-sokat megértem, olyannyira nem tudok együttérezni a vasutasokkal. Mostani akciójukkal csak azt érik el, hogy sztrájkjuk egyre kevésbé alapul szakmaiságon, és egyre inkább politikai vacakolás. A Gaskó-félék politikai ambícióit ne az utasok hátán vigyék ki!
Remélem, Gaskó számítása nem jön be: ejteni fogják, az ország első számú bajkeverője a Fidesznek sem jön majd jól.

Iskolai erőszak és az ő következményei

Az iskolai erőszak hetek óta kedvelt téma a magyar médiában. Érthető, a politikán már meg sem ütközünk, kell valami más, amivel lehet az emberek idegeit borzolni.

Volt itt szó felelősségről, durvuló mikrokörnyezetről, a nevelés hiányáról, az alkalmatlan tanárokról, diákjogokról és tanárjogokról stb. Ezek persze mind vitára, de legalább is gondolkodásra érdemes kérdések. Ezek közül engem azonban most csak a jogok és felelősségek problematikája izgat. Úgy látom ugyanis, hogy ha ezeket tisztázni lehetne, a probléma gyökerét kezelhetnénk.

Három felelős van a kialakult helyzetért: a család, amelyből a deviáns gyerek származik; a tanár, akinek nem elegendő az eszköztára és a gyerek maga. Az első kettővel - más-más felhagokkal - de egyetért a közvélemény. Viszont meglepően kevesen firtatják a rosszul viselkedő gyerek felelősségét. Persze a nevelés kulcskérdés (mind otthon, mind az iskolában), mégis talán elvárható egy tizenhat éves embertől, hogy maga mérlegelje tetteit. Nem kerülheti el a látott minták hatását, mégis van döntési szabadsága. Főleg, mert egyik nyilvánosságra került esetben sem arról volt szó, hogy szegény szétszekírozott (esetleg testileg is bántalmazott) diák kitőr a zsarnoki tanár rémuralma alól, és nincs már megoldása. Mind a vascsővel fenyegetett fizikatanár, mind a kaposvári agresszív kislány, vagy az újpesti rosszcsont esetében leginkább a szórakozás és az unaloműzés volt a szempont. Nem a jogaikért, az igazukért vagy az emberi méltóságukért küzdenek ezek a gyerekek, hanem azért, mert megtehetik. A lehetőségről a tanár, ill. az iskola tehet: igenis a tanár/ iskola feladata a rendet fenntartani. Kicsit komikus nekem, amikor a kaposvári iskola felnőtt férfi történelemtanára a legkülönbözőbb tv-knek eljátszotta, ahogy a lány megindult felé...
Az pedig, hogy élnek is a (nem mindig önhibából eredő) tanári inkopetencia adta lehetőséggel, az őket nevelő család felelőssége. Mindig nagyon elgondolkodtató, hogy a hibás viselkedésű gyerek szülei még fel is vannak háborodva, ha "kiváló" gyermeket hogy merészelik kritizálni. Ha a gyermek nevelésébe például annyi energiát fektetett volna a kedves kaposvári apuka, mint amennyit a fellebbezésekbe, pereskedébe most, akkor nem lenne probléma.
Másrészt, habár egyetérteni nem lehet vele, de azt méltányolni lehet, hogy a szülő minden körülmény mellett és ellenére kitart a gyereke mellett. Nemcsak szívtelenség volna ennek ellenkezőjét elvárni vagy kérni, de valószínűleg értelmetlen is.
Ettől függetlenül egy kis belátás vagy szerénység nem ártana.

Visszatérnék viszont a diák felelősségéhez. Mert nyilván a helyzet csábító: a hormontúltengéssel megvert szerencsétlen kölyök ott ül egy marha unalmas tanár valószínűleg teljesen fölösleges óráján. (Ismerjük az ilyet, itt az sem tanul semmit, akit egyébként érdekelné a téma. Egyszerűen képtelenség, annyira rossz az egész.) Sokszor az ilyen tanárok alkalmatlanságukat gonoszsággal próbálják palástolni, de ezzel csak azt érik el, hogy a diákok nemcsak a fizikaórát utálják, de a fizikatanárt is. A ló túloldalán a nagy jószívűsködés mögött a diákok egy pillanat alatt kiszűrik a gyengeséget, és általában vissza is élnek vele. Mindannyian tettünk ilyet.

Az viszont valahogy soha sem merült föl, hogy az egyik diák megverjen egy tanárt. Ez nemcsak a régi szép idők iránti nosztalgia, egyszerűen a legelvetemültebbek sem gondoltak erre.
Érdemes, de elszomorító belegondolni, hogy akit ilyet tesz, abból felnőtt korában milyen tagja lesz a társadalomnak. Akkor mit fog csinálni? Hogy viselkedik majd a munkahelyén? (Ha lesz neki egyáltalán...) Milyen férj/ feleség, apa/ anya lesz?

És akkor most néhány szó a jogokról. Mindenki arról beszél, hogy diákjogokból túl sok van, tanárjogokból pedig túl kevés. Nem értem, milyen megfontolás áll amögött, hogy valakit nem lehet (már) kicsapni. Nem értem, miért nem buktatnak alsó tagozatban. Összefoglalva: miért nem tanítják meg már nagyon fiatalon, hogy az ember tetteinek következményei vannak.
És ha már itt tartunk, vajon valóban a diák érdeke, ha az Életre való felkészülés során ezt az alapvető dolgot nem tanulja meg. Vajon mennyi az esélye a tisztességes boldogulásra egy eleve aszociális embernek?

Hol vannak az ún. diákjogok, amikor az osztálytársakról van szó? Az ő zavartalan tanulásukat miért nem félti senki? (Leszámítva Derce Tamás újpesti polgármestert, aki arra vetemedett, hogy az egyik neveletlen kölyköt a kerület összes állami iskolájából kipenderített. Micsoda zsarnok! Harminc ártatlan gyerek érdeke fontosabb neki, mint egy deviánsé.)
A tanárverők ugyanis valószínűleg egész környezetüket terrorizálják. Nyilván már jópár iskolatársuk is érezte az ütésük erejét.

Igenis biztosítani kell a rendes ügymenetet a közoktatásban. Amit Derce csinált, lehet, nem szabályos. Nyilván ő sem ezt tartja a tökéletes megoldásnak. Ez demonstráció volt: igenis ki lehet rúgni valakit. Igenis most kell megoldást találni, mert később (mikor már a jól fizetzett szakértőkből álló bizottságok feltalálják a spanyol viaszt) már késő lesz annak, aki most jár iskolába.

Nehogy már a bűnösök védelmében duplán megbüntessük az ártatlanokat is!

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2008/04/01/tornoczky_anita_tavozik_a_mokkabol/

Egy másik, ám profi blogról származik a hír: Tornóczky Anita ismét otthagy egy műsort. Ez esetben a Koffeinmentes Mokkát.

A műsor maga is megszűnik ebben a formában, újra egy egység lesz a Mokka. Bárcsak Havas-Liptay páros jönne vissza, azokkal a jópofa (nem teljesen megjátszott) csipkelődéssel fűszerezett jó interjúkkal, amelyek miatt három és fél éve végre figyelemre méltó versenyzőknek tűntek. Kb. egy évig tudták tartani a színvonalat, aztán becsorgott Csiszár Jenő és Jakupcsek Gabriella.
Sajnos a sajátosan proli ízlésű Árpa Attila színrelépésével a meglepően jól teljesítő Csiszárt sikerült kifúrni. (Egyébként Csiszárral semmi gond. Annak idején majdnem minden alkalommal hallgattam az Apukám világát. Szóval nem az lepett meg, hogy Csiszár jó. Sokkal inkább, hogy közéleti műsorban is megállja a helyét.)
Jakupcsek viszont csalódás. Nagyon egysíkúan közelíti meg a témákat. A közhelyeken sajnos nem lát túl. Az, ahogyan ez nyilvánvalóan túlképzett nő próbálja játszani az egyszerű embert, kiábrándítóan olcsó, és teljesen hihetetlen.

Aztán valamilyen megfontolásból, úgy gondolták a TV2-nél, hogy a Mokka második felét a legsötétebb bulvárnak adják. Ehhez jó alany volt Árpa, aki "megnyerte" a TV2 riportercastingját és azóta már távozott is a Koffeinmentesből, ill. az egykori first daughter, Tornóczky Anita. Hozzájuk csatlakozott Mr. Pimasz, vagyis Papp Gergő. Ha nem is dereng semmi, ne lepődjenek meg! A manapság nézhetetlen Napló stábjának tagja.

Ma volt utoljára Tornóczky. Nem siratjuk. Nagyon olcsó azzal jönni, hogy Medgyessy nevelt lányaként még ma is csurran-cseppen az embernek műsoridő. Őszintén szólva nem is érdekelne, ha a hölgy alkalmatlansága nem ordítana. Mindig mindenből, amihez csak hozzáfog. Hány lehetőséget kap még Tornóczky, mire azt mondja a szakma, akárki fia-borja, nem égetjük magunkat ezzel a nem-tudással és tehetségtelenséggel?
De legalább alázatos lenne... vagy minimum okos! Most is olyat nyilatkozott, hogy ő leginkább a szociológusokkal és ilyesféle emberekkel beszélgetett szívesen, másokra nem tudott megfelelően figyelni.

Ha életében dolgozott volna már valamilyen "normális" munkahelyen, akkor tudná, minden melóban akadnak részfeladatok, amelyeket nem szívesen csinál az ember. Csak a profik nem beszélnek róla.

http://index.hu/politika/belfold/kormv0329/

A kormányválság újabb epizódjához érkezett: az SZDSZ kilép a kormányból. Talán. Nem kár értük, ezért a pártért egyáltalán nem.

Ezért volt kár Orbánnak már tegnap pattogni. A pillanatnyi ellenzéknek és sajtós barátaiknak kár tüzet okádniuk, hátra kell dőlni (ilyen ritkán van a politikában), és szépen végignézni, amint a kormány teljesen leamortizálja magát. Szóval: nyugalom!

A kormánypártoknak pedig méltóságot és eleganciát kívánok így öt perccel a bukás előtt. Egyrészt nem mindegy, hogy hogyan és hova érkezik az ember. Másrészt az öt perc relatív dolog, akár hónapokig is eltarthat.
Furcsa, hogy ezt mondom, de most már én is úgy érzem, eljött a lemondás pillanata Gyurcsány számára. Hiába volt szép dolog tőle, hogy megszabadította az országot ettől a tehetségtelen, arrogáns és antidemokratikus miniszterasszonytól. Sajnos kicsit későn történt mindez. De az ország irányításáért ő felel, és mivel Magyarország Kormánya jelenleg nem képes ellátni feladatát (jogilag ez persze nem igaz, de legitimitását tekintve végleg vége ennek a mandátumnak).

Persze a következményekre is gondolni kell. Ezért talán jobb lenne, ha Orbánék láblógatás közben valamilyen használható terven gondolkodnának. Sok lesz a munka, több év lemaradást kell behozni. Nekik azt kívánom, ne csak álmodni merjenek nagyot, hanem cselekedni is!

De még nincs semmi eldöntve!

Nem tudom, miért, de csak német kifejezések jutnak eszembe erről a jó hírről: kurz und schmerzlos (vö. röviden és fájdalommentesen, de németül sokkal jobban hangzik). Majd meglátjuk, mennyire. Ki tudja, mit kér Kóka Horváth fejéért cserébe. Also die Freude ist gedämpft. (vö. Mérsékelt az öröm.)

De egyszer azért jó elolvasni:

http://index.hu/politika/belfold/hrvthgns2659/

Friss hír: http://index.hu/politika/belfold/orban7219/

A kormány nagy szarban van, nincs értelme szépíteni. A koalíció valószínűleg szétesik. Ilyen mély krízist még nem élt át a magyar közélet. Alig van már olyan választó, aki a kormányt támogatná. Ha jól számolok, akkor valahol 10 és 20% között. A kisebbik kormánypárt gyakorlatilag nem létezik, és nemcsak a külső veszély szorongatja, hanem belülről is feszegetik az egyre kínosabb kérdések. A kormányzat legnagyobb reformtervében, az egészségügy átalakításában nincs egyetértés: eddig csak az ellenzék ellenezte kézzel-lábbal, és a társadalom fogadta elutasító gyanakvással, de mostanra már az MSZP sem támogatja; már nem is titkolják, akár kisebbségben is folytatják a kormányzást, de nem engednek a Horváth Ágnes-i zsarolásnak. Sőt, a hölgy most már Gyurcsány szemében is persona non grata.

Az ellenzéknek semmi más dolga nem lenne, mint hátradőlni, és kivárni, amíg ezek kinyírják egymást és magukat. De Orbán már megint mohó és türelmetlen. Az elkerülhetetlen sietettése nemcsak nem elegáns (ha ez szempont egyáltalán mai viszonyok között) az ellenzék vezetője részéről, de buta lépés is. Mert ezzel a már sokszor kijátszott kártyával mindannyiszor egy dolog sikerült: a másik oldal minden ellenére összezárt. A csalódott, de Orbánt még Gyurcsányéknál is jobban utáló baloldaliakat ezzel mozgósította.

Egy kormányváltás önmagában már valószínűleg kevés lesz dolgaink rendbetételére, de már az is előrelépés lenne, ha a mostaniakat kicsit leállítanák.

Miért kell ennek a lehetőségét fölösleges pofázással veszélyeztetni?  

Tegnap mágikus estéje volt a magyar tv-nézőnek. Az RTL Klub Harry Potter és az Azkabani fogoly ment, a TV2 pedig A kiválasztott.

A film persze jó, talán a legjobb a HP megfilmesítések közül. A kiválasztott viszont elkalauzolta a nézőt a magyar televíziózás legmélyebb bugyraiba, ahol talán csak Szenes Andrea egyes interjúi, a Váncsa István által fémjelzett, rögtön megbukott (második adását meg sem érő) Szellemvasút vagy a teljesen értelmetlen Gesztiméter tanyázott.

A műsor olyan tehetségkutató, ahol a természetfölötti képességekkel rendelkezők mérhetik össze mentális erejüket. Számaik bemutatását Uri Geller, a magyar származású, de izraeli mentalista értékeli, de a nézők szavazata dönti el, ki jut tovább. Mert a séma ugyanaz, mint eddig mindig. Hetente fogyatkoznak a versenyzők, és végül lesz egy győztes, aki nem tudom, pontosan  mit kap. De ez mindegy is.

Öt fiatal férfi felsorakozott, és a sztárvendégek (róluk majd később) segítségével bemutatták tudásukat. Volt itt gondolatolvasás, akarat-irányítás, sőt a végére még egy kígyós számra is futotta.

A versenyzőket be kellett mutatni, erre a szokásos kisfilmek el is készültek. A műsornak ez volt a legszórakoztatóbb része. Nem tudom, milyen erők birtokában vannak ezek az emberek, de a TV2-nek sikerült hiteltelen idiótaként ábrázolni őket. Csak úgy röpködtek a meghajlított kanalak! Tényleg ennyire hülyének nézik a nézőt?

Ezután a versenyző odaállt Geller mester elé elő-raportra, aki tört magyarsággal atyai jószókat intézett az ifjú titánoknak. Ők meg alázattal válaszoltak neki. Így röpke húsz perc után el is kezdődhetett a szám maga.

Szereptévesztés ez a javából! A mentalista-jelölt ugyanis ecseteli a feladat lényegét, nehézségét és a nézőkre tartozó szabályait. Ilyet egy bűvész vagy illuzionista, rosszabb esetben egy vásári mutatványos csinál. Ha valakinek vannak emberfeletti képességei, akkor haszálja azokat, és kész. Nem kell elterelnie a publikum figyelmét, arra csak a "csalóknak" van szükségük. Nem tudom, mennyi része van ebben a tévedésben a műsor készítőinek, de ezzel a maradék hitelét is elveszik a versenyzőnek. Ha valaki csak odaállna a színpadra, és minden nélkül lebegni kezdenének a székek a színpadon, az többet mondana minden szónál. Kár, hogy ezt a TV2 "tehetséges szakértői" nem tudják.

Az agyonmagyarázott és agyonfontoskodott szám után újra Geller jön, aki immár angolul mondja el a véleményét. (Ennek mi az értelme?) Általában elég semmitmondóan.

A sztárvendégnek nevezett figurákat is nagy elismerés illeti. Karsai Zita és öreg változata, Medveczky Ilona szerepeltetése nem meglepetés. Mindketten abból élnek, hogy a kereskedelmi csatornákon jártatják a szájukat a semmiről. De Csányi Sándor? Ő valamikor színész volt, ma meg már csak a TV2 szerinti legjobb színész, aki bárkit be tud csapni játékával, leszámítva persze a gondolatolvasót. Jaj! Az elején elmondta, nem hisz benne. Azt viszont már nem tudta eljátszani, hogy a végére meggyőzték a merlini utódok. Végig látszott az arcán, hogy "Szorítsd össze a fogad, szombat este te vagy a tv-ben és nem a Fenyő Iván, meghát lóvé lesz belőle."

Szintén nem lehet elmenni a műsorvezetők mellett. Három van belőlük ugyanis. Egyikük, egy számomra teljesen ismeretlen fickó. Jellegtelen arc, kellemetelenül színtelen hang, ötlettelen konferanszok - övé a stúdió. Néha átkapcsolnak a kommunikációs központba, ahol Demcsák Majdnemkormányszóvivő Zsuzsa azok telefonjait továbbítja, akiknél "csoda" történt a tv-ből áradó hatalmas mentális erő-koncentráció folytán. A kígyós szám miatt be kellett kapcsolni a stúdiónál álló rohamkocsit, ahol az ellenszérumot őrzik, ehhez is külön riporter kellett. Ennyi erőltetett embert egy rakáson!

A műsor unalmas, és ijesztően amatőr, mégha nyilván sok pénzbe került is. A versenyzők többnyire exhibicionista idióták, Uri Geller pedig maga a Bazári Majom. A műsorvezetés és a híres emberek a szokásos alacsony nívót hozzák.

Két kérdésem maradt a végére. Egyrészt: Hogy van Vágó István? (Megőrjíti az ilyesmi, még külön műsora is volt a tudománytalansággal szemben.) Ezután a vásári mutatványozás után borogatni kellett, az fix.

Másrészt: Mi abban az izgalmas, hogy ki jut tovább? A jós nem tudtam már péntek este előre, mi lesz?

Előre leszögezem a táv-vásárlás nemhogy ellensége nem vagyok, hanem éppenséggel gyakorlója. Neten hetente legalább egyszer veszek ezt-azt, aukciókon is. Szóval nem arról lesz szó, hogy mindenki csaló, akitől rendelni lehet. Sőt, mivel a magyar kiskereskedelmi dolgozókról elég lesújtó véleményem van, a virtuális keresgélést sokkal kellmesebbnek tartom, mint a bunkó eladókkal való kínlódást. Az egyetlen probléma a várakozás és a bizonytalan kiszállítás.

Ez a poszt azokról a tisztességtelen kereskedőkről fog szólni, akik valamilyen nyilvános médiumon keresztül hirdetik a portékájukat (teleshopban vagy újságban), általában méregdrágán és igénytelenül, de mindenek előtt agresszív hazugságokkal. Olyan ígéretekkel, amelyek ugyan csak a hülyék hisznek el (újra meg újra) és amelyek egyszerűen nem igazak. Mégis van, aki elhiszi nekik, különben nem lennének már ilyen hirdetések.

Néhány típusa műfajjá nőtte ki magát, ezeket mutatnám be. (Annak, aki még nem látott ilyet sohadesoha.)

A kis ezermester - praktikus dolgok

Nem tudom, megfigyelték-e, a teleshopok olyan dolgokra is rendelkeznek kézzel fogható megoldással, amelyekre nem is gondoltunk. Ilyen például a 10 perc alatt pácoló szerkezet. Ha úgy sütünk húst, hogy előtte nem volt bepácolva, akkor aztán nem fog sikerülni. Persze a pác nem árt, de nem elengedhetetlen előfeltétel.
Tehát a séma az, hogy bemutatnak egy háztartási problémát, hatalmasra nagyítva azt. Nagyon vicces lehet fölvenni azokat a képeket, amikor a büdösnek látszó húst a gusztustalan trutyiba ejti a csúny és lestappált háziasszony. Utána pedig a valamilyen hetvenes évekbeli, amerikai sorozatból ismert azóta kissé megöregedett háziasszony (akit Magyarországon senki sem ismer persze; és akkor volt utoljára konyhában, amikor Columbo otthagyta a szivarját a forgatókönyv szerint) frissen botoxozva, de emberire sminkelve csak megnyom egy gomboz. Aztán a szerkezet forogni kezd, és már be is van pácolva a hús. Ez pedig maga a boldogság! (Ugyanezt képzeljük el poros polcok - elektrosztatikus rotációs-portalanítóval, a kalapácsot is ketté vágó japán késkészlettel /ami a népek békéjének jegyében made in china/, vagy a fodrászt teljességgel kiváltó hajvágó-gépezettel!)

Pocakcsökkentés

Külön műfaj - az egészséges életmód mánia égisze alatt - a különböző tornaeszközök hirdetése. Többségük azonban nem azzal kerül a néző elé, hogy sportolni érdemes, mert az jót tesz a szervezetnek. Nem! Itt nem vacakolnak, kimondják kertelés nélkül: le kell fogyni, mert különben hogy néz már ki az ember. (Természetesen illusztrálják is.) Mert a sportnak semmi más igazi értelme nincsen, csak a külső alakítása. Ugyan kilóg egy kicsit az izmos lóláb, hogy a negatív és pozitív példák között 20 - 30 év korkülönbség van, de az is nyilván csak kor-sovinizmus a részemről, hogy csak a fiatalok nézhetnek ki jól. (Persze az igazi kor-fasiszta gondolkodás valójában az, hogy egy 50 fölötti embernek is úgy kell szépnek lennie, mint egy 20 évesnek.)
A séma persze ugyanaz: a show-ban maximum húsz éves élsportoló lányok, szexi shortokban és sportmelltartókban persze, a tornagépen tornáznak. Előtérben egy sokat látott (karrierje vége felé járó) fitneszbajnok(nő) mondja el, miért kell az akármi shapert használni.
Kötelező elem a gyakorlatban, hogy bemutatják, minden más sporteszköz mennyire kellmetlen és fárasztó. Ráadásul konditerembe menni drága és strappás, de a shaper befér az ágy alá is.
Mondjuk, az kicsit arrogáns dolog, hogy az edzőtermekről értekezem, mert még soha sem volt ilyen helyen, de valami azért azt súgja, aki odajár, az stappálni akarja magát. Érdekes, szinte cinikus dolog tornagépek hirdetésénél is az emberi lustaságra appellálni.

A Világtörténelem legjobb zenéi, csak most, csak Önöknek

Inkább a sportcsatornákon látható az a tv-shop fajta, amikor zenei válogatásokat ajánlanak a nézőknek megvételre. Ezek általában vagy klasszikus zenét vagy a '60-'70-es évek nagy slágereit kínálják. Egyébként talán ez a legelfogadhatóbb vállfaja a teleshopnak.

Európai indulók

Monika Sport, az olasz ékszerész és Horst Fuchs.
Utóbbit jól ismerheti bárki, aki szokott kapcsolgatni a csatornák között. Valahol mindig éppen jelen van. Ez a piti bűnöző kinézetű német fickó mindent kínál az autópolírtól a csodahámozóig. Ízléstelen öltözéke és modortalanul agresszív viselkedése szerintem viszont elég visszatetsző. Kínálata azonban bővül, ezért úgy tűnik, van, akit be tud fűzni.
A Monika Sport sajnos már nem látható viszont, annál emlékezetesebb. A reklám műfajilag a már taglalt sportszer kategóriába tartozna, ha a készítők fejében nem kizárólag a sex sells jelmondat sejlene föl. Emiatt a gimnasztikázó hölgyek nem mindig ultrasportosak, de mindig legalább D kosaras melltartót hordanak. (Ez elég jól néz ki egy hájlerázó gép esetében, amelyet itt kínálnak.)
Az olasz ékszerész is jópofa volt. Egy abszolút maffiozó külsejű (hátrazselézett fekete haj, elegáns fekete öltöny, olasz ordítozás) alak színarany, ékköves gyűrűket kínált pár ezer forintért. (Irreálisan olcsón.) Ezt egy kellemetlen hangú, amatőr tolmácsnő (a maffiozó magyar barátnője, mert egyébként mutatós volt a hölgy) fordítgatta. A végén az olasz ezt mindig megunta, és üvöltözni kezdte az ojándék szót. Komolyan mondom, olyan rossz volt ez az egész, hogy már jó.

Mi se maradjunk le!

Az egyik minden éjszaka látható. Van, hogy autó-életmeghosszabító anyagot, van, hogy aloe verát és noni juice-t (sic!) akarnak eladni. Az első az autónak, utóbbiak a gazdájanak kecsegtetnek örök élettel. Legpoénosabb momentuma az autós cuccnak, hogy felajánják a világ összes adalékanyag-gyártójának az egymillió dolláros kihívásukat. Erre azonban még senki sem  jelentkezett. A szpíker szerint azért, mert nem tudják a terméket felülmúlni. Persze az is lehet, hogy a Shell vezérkara éjaszaka nem a Budapest tv-t nézi...
A másik társaság potencianövelővel üzletel. Az ő spotjaik legalább szellemesek. Nem is klasszikus értelemben vett tv-shop ez, mégis azért került ide, mert csak telefonos rendelés útján kaphatja meg valaki a "lenyugvó nap erejét".

 
Ezek a reklámok teljesen fölösleges termékeket akarnak a tv-nézőkre rásózni. Hiánypótlónak, csaknem világot megváltónak nevezik őket. Pedig csak az áruk "fenomenális". Apropó ár! A magas ár okozta sokkot azzal próbálják csökkenteni, hogy a főtermék árában bennefoglaltatik még valami. Sokszor még egy főtermék. De legalább is valamilyen kiegészítő, amely legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a főtermék maga.

A reklám lényege az ismétlés, a Rossz és a Jó szembeállítása, de mindenek előtt a boldogság a fogyasztói társadalom nyelvére lefordítva: elégedettség. Szuggesztív erejük olcsó hatásokon alapul, szájbarág, agresszív és harsány.
Fontos tényező az adás hossza. A normál tv-reklámok 10-20 másodpercnél nem hosszabbak, de egy teleshop akár fél óra is lehet. Ez alatt a teljes spotot többször leadják, ám magát reklámot körüklveszi valamilyen mű-műsor. Itt látható a már említett háziasszony vagy kockás hasú fitneszbajnok stb., amint saját személyének hitelét átadja a terméknek, ill. annak forgalmazójának. Nem nagy hitel ez. Ezek az arcok, akik feltűnnek a teleshopban, már rég túl vannak karrierjük zenitjén. Sajnos nem azokhoz a sztárokhoz tartoznak, akik pusztán megélnek abból, hogy Brad Pittnek hívják őket (Mikor is volt az utolsó nézhető filmje?), de a név azért annyit még ér, hogy az automata félhomálybuzerátor (copyright to my father) eladásait növelni lehessen vele.

Természetesen lehet, hogy akad ezek között kiváló minőségű is. De akkor miért nem normál körülmények között forgalmazzák. Egy biztos - és ezt mint vásárlásbuzi mondom - senki élete sem fog megváltozni egy termék hatására. Akármit is mondjon VV Leó.

Juno - filmkritika

A forgatókönyvet jegyző Diablo Cody a sztriptízbárból mászott föl az aranyszoborért. Már önmagában ezért érdekes, hogy mit gondol egy felnőtt-szórakoztatási kisiparos az amerikai kisvárosi giccsről.

Szerencsére nem akarja tetőtől talpig kiröhögni. Nem buta, erkölcsösködő, de valójában romlott emberek a film hősei. Sőt, nem is hősök, csak kitalált szereplők. Ilyen emberek ugyanis nincsenek. Ilyen szituációk még kevésbé. Egy kritikus tapsikolt örömében, hogy nem egy depresszív tinifilmet látott, hanem ezt a tényleg kedves, melegszívű, kicsit giccses, de mindenképp szellemes filmet. Az a realitás lett volna, ez meg egy bájos mese arról, milyenek is lehetnének az emberek, ha akarnák.

Juno 16 évesen teherbe esik. Rögtön nyilvánvaló neki (és mindenkinek a környezetében), nem tartja meg a gyereket. Ám az abortuszklinikán kapott "körmös" eltántorítja az orvosi beavatkozástól. Megszületik az ötlet: nevelőszülőkre van szükség.

Álljunk is itt meg egy pillanatra! A legtöbb 16 éves ilyenkor nem a racionális megoldások között kezd kutatni, és a jobbnál jobb opciók közül kiválasztja a legmegfelelőbbet, hanem sír, dühöng vagy éppen lehúzza a nemrég még hálótársának számító Baby Bornról a kisruhát, és már előre örül a kis jövevénynek.
Juno ehhez képest éretten mérlegel, és gyakorlatilag egy óra leforgása alatt megtalálja a lehető legjobb megoldást.

Amerikában a gyermekre áhítozó szülők az Expresszben hirdetnek, közvetlenül az egzotikus madarak mellett. Így találják meg - szintén rövid idő alatt - Vanessát és Markot. Aztán el kell mondani a szülőknek a helyzetet. Akik nem rendeznek jelenetet, nem kiabálnak, bár nem is örülnek. (Eszméletlen jófejek a szülők, rettenetesen megértők.) Legalább egy bigott nagymamát betehettek volna, aki először erkölcstelen kis szukának tartja szexuálisan aktív unokáját, de aztán Isten csodájának nevezi az egész állapotot. De egy pikírt ultrahang-technikust leszámítva senki sem ítéli el Junót, hogy ilyen fiatalon már... Történik mindez egy amerikai kisvárosban; a protestáns fundametalizmus hazájában. Hiszi a piszi.

Vanessa és Mark otthona pazar, bár zavarba ejtően tiszta és rendes. (Egy abortusz-klinika, mondanám. Az jó húzás, mondjuk, hogy az igazi abortuszklinika inkább egy vasúti váróra emlékeztet valahol a kelebiai vonalon.) A házaspár (túl) kedves, első ránézésre csendes elmebetegeknek, rendmániás náciknak tűnnek.
De szerencsére Diablo őket dolgozta ki a leginkább. A film legjobb és legigazibb karaktere Vanessa Loring. Először egy szörnyű, már fiatalon is házisárkány, betegesen pedáns perfekcionistát látunk. De minden találkozás nővel, akit egyre kevésbé ábrázolnak félelmetesnek, egyre emberibbnek mutatja őt. Eleinte azt hiszi a néző (és lehet, hogy így is van), hogy Vanessának azért kell a gyerek, mert már csak az hiányzik a ház-autó-jóképű férj triumvirátus mellé. De a film végére kiderül, Vanessa tényleg gyereket szeretne, és kisfiát sajátjaként szereti. Igyekezete egyrészt természetéből fakad, másrészt a már előre érzett szeretetből. Jennifer Garner meglepően jó, nem is gondoltam volna róla.

Nyilván az adoptációra váró szülők többsége rendes ember, nem rosszindulatból akar gyereket. Mégis rögtön így beletrafálni elsőre. Úgy látszik, ez a film alapmotívuma.

Érdekes, hogy Juno később sem gondol arra, meg kellene tartania a gyereket. Egyetlen egyszer "kommunikál" a picivel. Amikor egy leszakított virággal megsimogatja hasát. De egyébként nem fűzik hozzá érzelmek. Én ezt tartom a legkritikusabbnak. Ezt tudom, a legkevésbé elhinni.

Érdekes, szépen elvarrt szál Juno és a leendő apa kapcsolata. Mark Loring jóképű, harmincas, sikeres, ráadásul menő zeneszerző. (Junót ez lenyűgözi, hiszen ő maga is zenél.) Mint kiderül, ő annyira nem vágyik gyerekre, mint felesége. Csak nem meri elmondani. Nagyon izgalmas betekintés ez abba, amikor a sárkány - papucs páros kezd kialakulni. A rém rendes család c. irritáció-bajnok sorozatról mindig az jutott az eszembe, miért nem válnak el ezek, ha ilyen szar minden? Ez a film Alt és Peggy-t akkor mutatja, amikor a kis játszmáikat még csak elkezdték. Még minden jónak tűnik, de a mélyben ott húzódik a kibékíthetetlen ellentét.
Vanessa és Mark egy erős, határozott nő és egy infantilis, laza férfi párosa. Az ellentétek nem vonzzák egymást. A gyerek megszületésének közelsége pánikot vált ki Markból. El is válnak, mielőtt még a kicsi megszületne.
Szépen, kulturáltan, csendben. Közös megegyezéssel, mindkét felet ugyanaz az ügyvéd képvisel, ahogy ma divatos. Legalább is Mark szerint.
Szóval Mark "játszótársára" bukkan a szeles, de szellemes tiniben. Persze ezt most mindenki félreérti. És félreérthető is. Végig ott van a feszültség közös jeleneteikben: megcsókolják-e egymást. De nem, sosem. Mark megmarad Juno "nős haverjának".

A gyerek megszületik. Vanessa magához veszi, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Juno rájön, viszonozza Pauli, a biológiai apa szerelmét. A film végén együtt énekelnek. Ennyi.

Ez a mese nem valóságos történetet mond el. Az ilyen paulik (még nem nő szakálla például) ilyenkor iszkolnak, és meg sem ismerik a lányt, akit teherbe ejtettek. Ez egyébként érthető is: a mai társadalom a 16 éves embereket még nem készíti föl a szülőségre. De Pauli lúzer, legalább is ezt akarják érzékeltetni. De mint minden lúzer, ő is valójában jó és bölcs ember. Aki a megfelelő pillanatban mégis a megfelelő dolgot teszi és mondja.

Egyre inkább az az érzésem, ez a mese Diablo Cody, a sztriptíztáncosnőből lett író álma az ideális állapotokról. Nem tudom, de elképzelem, hogy sok az önéletrajzi elem ebben a forgatókönyvben. Csak épp más előjellel: érzéketlen, bunkó szülők, kollektív utálat egész Pleasantville részéről, teljesen jellemhibás nevelőszülők és egy idióta, éretlen, felelőtlen fiú.

Azért a tizenéves nézők számára odaírnám a végére: ez csak mese, a valóság más.

Kedves olvasók! Én most megteszem, amire mindenki vár: névvel mutatok be egy provokátort. Ám rendőr bácsik, ne fussatok, mert a provokáció önmagában nem bűncselekmény. Az illető neve Bayer Zsolt, foglalkozása újságíró, tv-s műsorvezető, dokumentumfilmes. Notóriusan borzolja az idegeket. Érdekes módon azonban mindig van hallgatósága. Még érdekesebb módon főleg olyanok figyelik, akik "utálják".

Már én is írtam Bayerről ezen az oldalon, hogy ravasz, intelligens embernek tartom. Vérbeli demagóg: mindig van igazság abban, amit mond. Néha nem is kevés, de sok esetben a végeredmény vegytiszta demagógia.
Kicsit olyan, mintha ő lenne Orbán Viktor vállán üldögélő ördög, aki kimondja a Fidesz-vezér kevésbé vállalható gondolatait. Nem fél a konfrontációtól, sőt általában az a célja.

Most írt egy cikket a Magyar Hírlapba, amely egyszerre borzolta föl száz értelmiségi kedélyét. Gyorsan meg is fogalmazták ellenvéleményüket, és szépen alá is írták mind a százan. De nem Bayernek írtak, és nem is a főszerkesztőhöz vagy a felelős szerkesztőhöz címezték kifogásaikat. Egyenesen Széles Gábornak küldték el észrevételeiket.

Az inkriminált cikk egyébként semmi újat nem tartalmaz. (Olvassa el, akit érdekel: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=144537 ) A szokásos sajátos, kicsit talán túlzottan szókimondó undorodás bizonyos emberekről, akiket a szerző nem szeret. Ha a blogján tenné álnéven, akkor hárman beírnának neki, hogy hülye. Ketten talán az anyjába is elküldenék. Páran meg egyetértenének. De mivel Bayer Zsolt, az a bizonyos, írta, meg is kell kövezni érte.

Tőlem nagyon távol áll az antiszemitizmus, és nem is akarok a szerintem fals elképzeléseivel azonosulni. Viszont azt is gondolom, mindenkinek joga van a véleményét kifejteni. VELE lehet vitatkozni, ŐT el is lehet küldeni akárhova. Sőt, ŐT - a hatóságoknál! - föl is lehet jelenteni, ha valaki úgy érzi, uszít, rendet bont vagy ezekre buzdít. De milyen mentalitás az, hogy elmegyünk árulkodni a nagyfőnökhöz? Mert nekünk egy főszerkesztőcske már nem elég jó. Nem fogunk itt vitatkozni ilyen bértollnokocskákkal? Mi ennél fontosabbak vagyunk, lévén az elit mi vagyunk! (És senki más!)

Kár, hogy a fontosság helyett csak fontoskodásra futja. Kár, hogy a nagy toleráns szívben csak azok (néha szintén) szélsőséges véleménye talál megértésre (szakmailag, emberileg és egyáltalán), akiket szeretünk. (Humoros, de például pont a Bayer által megtalált Friderikusz műsorban szoktak olyan részrehajló szövegek szakértői kommentárként elhagzani, hogy az ember csak bámul.) A többieket meg vizslatjuk, és ha leírnak egy szerintünk szalonképtelen szót, szókapcsolatot, akkor aztán beindulunk.

Őszintén: miért nem írhatja le azt ma valaki Magyarországon saját magáról, hogy antiszemita? (Tegyük hozzá, a cikkben ez így nem szerepel.) A cikk arról szól, legalább is én így értem, hogy a sajtó tele van képmutatással. Minddig vannak olyanok, akiknek többet szabad leírni, mint másoknak. Másrészt Bayer a köpönyegforgatást kritizálja, igaz erről írhatna egy önéleti ihletésű művet is a Népszava egykori munkatársa is. De nem ő az első és nem is az utolsó ezen az úton.

Lassan nekem is elegem van ezekből az ál-vitákat feleslegesen generáló megélhetési antifasisztákból. Főleg, mert alapvetően inkább hozzájuk húznék, ha nem unnám őket, mint a Bayer féle útszéli pocskondiázáshoz, átitatva mindig egy kicsit a gyűlölködés csírájával.

Bayer ezt akarja: felháborodást, buta okoskodást, "szakértők" érzelmileg túlfűtött "szakvéleményét". Nyilvánvalóan látszik, nagyon fontosnak tartja ő is a véleményét (Az Echo TV péntek esti Korrektúra c. műsorában ő elvileg félig- meddig moderátor, mégis sokszor hosszú percekig elemez.), szeret szerepelni. A bal-lib értelmiség most adott neki lehetőséget erre. Ezek állítólag okos emberek, és mégis tíz éve minden alkalommal felülnek ennek a provokációnak.
Persze az is lehet, ők is imádnak szerepelni. Ezzel a témával egyelőre azért begyűjthet az ember egy-két meghívástreggeli műsorba vagy az ATV-be (Friderikuszhoz biztosan, hacsak nem a kétfelé néző csillagász magyarázza a Világegyetem titkait Sándornak. Elvégre a sajtó a negyedik hatalmi ág, nem árt vele jóban lenni, ha már az ember elit.

Étteremkritika

Már régóta izgatott a Gubacsi híd csepeli hífőjénél horgonyzó Botel Hotel Lisa. Hétfőn végre eljött az alkalom, baráti társaságunk ellátogatott a helyre.

A kulissza nagyon hagulatos: a hajó igazi és a vizen van. Igaz, legalább húsz éve itt áll, de azóta működik benne szálloda és étterem.

Az étterembe lépve kicsit csalódott voltam, a berendezés nem volt túl fantáziadús. Leginkább egy szocialista nagyvállalat üdülőjének közös étkezőjét idézte. Meghittség, diszkréció vagy legalább a szeparáltság lehetősége eleve kizárt volt.

Ez a szoc-reál egyszerűség jellemezte a tányérokat, az evőeszközt és az étlapot is. Ha már itt tartunk, a menü nem túl gazdag és nem is változatos. Viszont az árakat a kategória fölött határozták meg.
A kiszolgálást egy pincér végezte. Nekem eleve megvan a véleményem a magyar pincérekről, ő a középmezőnybe tartozott: sem túl jó, sem túl rossz. Sem túl gyors vagy előzékeny. Láthatóan nem bírja a tempót, de ez még mindig jobb, mintha állandóan az asztal körül fontoskodna.

Elég hosszú idő alatt sikerül például kihozni az italokat. Sajnos a tonicom elég langyos, pedig hütőből hozták. Talán, ha feljebb csavarnák a fokozatot vagy ügyelnének arra, hogy az ajtaja mindig legyen bezárva... Sok ilyen bosszantó apróság.
Például az asztal nem túl nagy, de azért rá kellett tenni egy semmitmondó vázát semmitmondó, gagyi művirággal (Tudják, az a fajta, amelyiken mű harmatcsepp is van.) Minek? Mert a füredi Kispiszkosban is így van?
Vagy például a szegedi Csillagból kiselejtezett evőeszközök (nincsenek lesorjázva, ezért az éles kanálszél például fegyverként használható).

Nehéz meghatározni a vendégek körét, finoman fogalmazok, amikor azt írom: nagyon színes. Érkezésünkkor egy enyhén szellemi fogyatékos, ám erősen részeg párocska évődött a hozzájuk hasonlók párválasztási lehetőségeiről. Távozásunkkor majd leesett az állunk, amikor egy kedves idős házaspárral szóba elegyedve kiderült, egy Manchester környéki kisvárosból jöttek. Minimum abszurd dolog, hogy valaki Angliában ledolgozott évei után pont Csepelen akar "nyaralni", de az biztos, ilyen hely nincs még egy a világon.

A lényegről, vagyis az ételekről, nem sokat tudok írni. Teljesen rendben voltak: friss alapanyagokból készítettek mindent akkor, amikor megrendeltük. Az ízek rendben voltak, a tálalás is. Egyes hangok szerint, az adagok elég szűkre szabottak voltak, tény, hogy hamar elfogytak.

Összeségében kellemes estét töltöttünk el a Botel Hotel Lisa fedélzetén. Igaz, ez saját magunknak is köszönhető volt. Nem ez lesz a kedvenc éttermem, de a visszatérés nincs kizárva.

Az egyik kedvenc filmemben, a Szárnyát vagy a combját címűben Duchemin, a legrangosabb francia gaszronómiai útikönyv főszerkesztője 5 csillagos rendszerben értékeli a francia vendéglőket. Remélem, nem túl nagy méltatlanság ezt átvenni.

Voila le verdict:

***

Gondolatok a Holt Költők Társasága c. film láttán

Egész életemben olyan tanárra vágytam, mint Mr. Keating. Megdöbbentő volt most, hogy felnőttként újra adta a tv ezt a remek filmet, mennyire keveset szerepel Robin Williams élete talán legjobb alakításában. Fontos jelenetei vannak, de ha a közel két órát végignéznénk, talán fél órányi jelenlét jutna az általa megformált tanárnak. Keating tényleg csak bedob néhány gondolatot, és hagyja, hogy az arra alkalmasak fejében szárba szökkenjenek. Az egyébként minden elemében amerikai film egyik legnagyobb erénye egyébként az, hogy nem az egész iskola áll ki Keating mellett, hanem osztályának néhány tagja, akik nem mind Holt Költők, ahogy nem is az összes társasági tag. (Az áruló Cameron nem áll föl az asztalra abban az emlékezetes jelenetben.)

Érdekes fordulat az életemben, hogy találkoztam ezzel a tanárral a valóságban is. Ő is irodalmat tanított, ő is a gondolkodás fontosságára akarta felhívni a figyelmet és az ő ténykedése is megváltoztatta az életét pár diákjának. Végül őt is kiutálták a konzervatívabb beállítottságú tanárok, hozzá nem értő, ostoba szülők támogatása mellett. Mivel szerencsére olyan drasztikus dolgok nem történtek, mint a Welton Akadémián, a tanár úr maradhatott, de a második évtől már csak a mi osztályunkat tanította. Az érettségink után pedig végleg elhagyta a pályát, amit én fölöttébb sajnálok a mai napig, mert kevés ilyen tehetségű tanárral volt dolgom, pedig összesen tizennyolc évig jártam iskolába.

Furcsa belegondolni most majdnem harminc évesen, hogy a tanár úr is harminc volt, amikor megismertük. Most futott át először az agyamon, hogy amikor repülőrajtszerű bemutatkozásával nekem egy életre elnyerte a figyelmemet és a csodálatomat (Ajjaj, mit fognak szólni a blogomat olvasó egykori osztálytársak!) micsoda rizikót vállalt. Bejött ugyanis egy fiatal, szőke, ismeretlen ember, és se szó, se beszéd rádobta a leharcolt bölcsész-tarisznyáját a tanári asztalra. Majd közölte: ez a művészet! Ezen a teátrális belépőn akár nevethettünk is volna, de engem lenyűgözött. Leginkább, mert igaza volt. Bármi lehet művészet, az alkotó szándékától függ, mi az és mi nem. Aztán jöhet a következő kérdés, tetszik-e vagy sem. De ezzel a performanszával egy életre idiótának is elkönyveltethette magát, mégsem ez történt. Bár sajnos óráinak színvonala az idő előrehaladtával egyre csökkent, presztizsét végig meg tudta őrizni.
Tudta, mielőtt belépett az osztályunkba, itt bombát kell robbantania. Fel kell ráznia bennünket, különben aztán kár lesz minden gőzért. Az irodalom évszázadok óta halott emberek érthetetlen zagyvaságának fog tűnni a legtöbbek fejében. Ezt meg kellett akadályoznia, és ezért, ill. értünk saját emberi megítélését is kockára tette. Ma már különösen becsülöm ezért az önfeláldozásért.

De szerencsére - Keating tanítványaihoz hasonlóan - volt néhányunkban fogékonyság. Ezt - rendkívül szakmaiatlan módon - a szeretetével és a hűségével jutalmazta. Ennek bizonyítéka, hogy bár irtózott a gimnáziumban uralkodó nyárspolgári szemlélettől, a mi osztályunk mellett végig kitartott. Igaz, a viharos első év után már nem ütközött az iskola vezetésével. Bár ezeket az érzéseket másképp soha sem mutatta ki. Végig szigorú, sokszor barátságtalan volt velünk. Tudom, sokan szívesen lemondtak volna a "szeretetéről", egész egyszerűen utálták. Persze nem is nekik szólt hűsége, hanem annak, amit néhányunkban látni vélt. Bár ez több embert jelentett, hadd legyek kicsit a szokásosnál is szubjektívebb, és hármunkra szűkítsem le ezt a kört. Két akkoriban talán legközelebbi barátomra és magamra. Egyikünk hosszú évek óta újságíróként dolgozik, sajnos ritkán jutok hozzá cikkjeihez, pedig élvezetes stílusa miatt néha szívesen olvasnám írásait. (Hihetetlen, hogy zöld fülű tizenévesként micsoda érzékkel és humorral írta esszéit. Nem csoda, ha a tanár úr szívesen olvasta őket.) Másikunk - a tanár úr felkészítése mellett - az OKTV dobogósa lett abban az évben. Elvégezte az ELTE magyar-német szakát, ma phD-s bölcsész. Én meg írogatom itt ezt a blogot...

Felejthetetlen gesztusai voltak. Minden órájának volt iróniája, néha öniróniája is. A legnagyobbnak tartott költőket sem úgy közelítettük meg, mint óriásokat. Bárki gondolhatott bármit, mégis voltak szabályok. Ez tette a dolgokat borzasztó izgalmassá. Soha sem volt olyan, hogy jó megoldás. Közben meg ezer jó megoldás is lehetett. Mi ez, ha nem a világ legizgalmasabb tevékenysége?
Sokszor nevettünk rajta. Főleg az volt vicces, amikor próbált hagyományos pedagógia eszközöket használni. Máskor maga is parodizálta ezt. (Az intő helyett használt pofonutalvány például magában is szellemes, de azzal a gúnyos hanghordozással...!)

Érettségi után sajnos megromlott a viszonyom a tanár úrral. Én nem az ELTÉ-re mentem tovább, hanem egy általa lenézett főiskolára. Ezt az "árulást" ő nekem soha sem bocsájtotta meg. Mikor utoljára találkoztunk egy három évvel ezelőtti osztálytalálkozón, akkor is éreztette mennyire lenéz engem a csökkent értékű diplomámmal együtt. Az sem számított, hogy egy hónap választott el a második megszerzésétől. Az sem bölcsészetből volt.
Nekem rendkívül rosszul esik ez a mai napig. Én nem változtam, ugyanaz maradtam, és bár én sem voltam megelégedve a főiskolámmal, de ma is úgy hiszem, a bölcsészkaron belehaltam volna az unalomba, és meglehetősen gyenge tanerőként untatnám a gyerekeket valamilyen közepes gimnáziumban, ha nem egy biztosító ügynökeként hívogatnám a gyanútlanul vacsorázó embereket.
Szomorú volt látni, hogy az az ember, aki megtanított a széles látókör használatára, maga képtelen "fölállni az asztalra" és onnan is megvizsgálni az ügyemet.

Egyébként ma tudomásom szerint nem tanít, már nyolc éve. Ma leginkább műfordító és költő. Pár éve meg is jelent első kötete, amelyet mindig meg akartam venni, de valahogy nem jutottam odáig. (Múltkor "oktv-s" barátommal hirtelen ötlettől vezérelve megrendeltük az on-line könyváruházból, de sajnos azt a választ kaptuk, hogy elfogyott.) Kicsit belegabalyodott a politikába is, amitől sajnos nem tűnt okosabbnak. (Finoman fogalmaztam.)

Három éve nem hallottam róla semmi érdemlegeset. De szelleme időnként ma is átjárja a beszélegetéseinket. Nem tudom, jár-e ide, és hogy ezt esetleg olvassa-e. (A lehetőség elvileg nyitott, az iwiw-en néha hirdetem a blogomat, és ő is az ismerősöm.) Ha igen, üdvözlöm. Ha nem, akkor meg nosztalgiáztam egy jót, amit ide látogató volt osztálytársaim bizonyára élveznek.

Ezzel az írással egyúttal leveszem a saját vállamról a felelősséget néha túlságosan kreatív helyesírásom miatt. (Ma nagyon diplomatikus vagyok.) Ő tartott mindig nyelvtanórák helyett is irodalmat. Aki ennyire szeret olvasni, az rossz ember nem lehet.

Anettka egyedül maradt

Meghalt Anettka Rezsője. Szomorú. Viszont az elképesztő, hogy Terry Black és Csala Zsuzsa, Anettkáék állítólagos legjobb barátai már mindenhova nyilatkoztak a kérdésről. Két kiöregedett művész görcsös visszamászási kísérlete ez rivaldafénybe. Az viszont már biztos, ha az ő idejük jön el (természetesen reméljük, minél később!), akkor is biztos előlép valaki, hogy emlékezzék rájuk. Elvégre ebben a szakmában mos csak igazán kéz kezet.

A Pannon Nemzeti Gárda állami támogatást kér

A Magyar Gárdánál van alacsonyabb szint. Milyen szánalmas lehet már az, aki a fekete mellényeseket is csak másolni tudja! Valami ilyesmi lehet a Pannon Gárda, amelynek elnöke a hangzatosan magyar nevű Poszpischek Tamás ma reggel Jakupcsek Gabriella vendége volt. Persze már az is megérne egy misét, hogy Jakupcseknek miért csak az jut az eszébe az ilyen szervezetekről, hogy Fúj!, de ez mindegy is.

A lényeg az, hogy ez a fölöttébb tenyérbe mászó stílusú fickó azt fejtegette (miközben végig éreztette a riporterrel, hogy hülyének nézi. Bagoly mondja!), hogy normális országokban (pl. USA, Svájc) az állam támogatásával működnek a nesönelgárdok.

Egyrészt: azokat a nemzeti gárdákat az állam alapította, tagjait az ország kiválóságai közül válogatja. Nem pedig mindenféle magát szabadságharcosnak képzelő, nemzetieskedő figurákból összeálló testület ez. Igaz, a nacionalizmus ezektől a szervezetektől sem idegen, de egészségesebb mértékben. (Például nem járnak megfélemlítő parlagfű-felvonulásokra a fekete-negyedben.)

Másrészt: Ennek a bagázsnak ma is az állam biztosítja a kulisszát. A nemzeti ünnepeken most már programszerűen előadott rongálás - randalírozás után helyreállítást vajon ki fizeti?

Persze ők nem a Magyar Gárda. Vagyis nem így hívják őket, mert egyébként ők is fegyvereket akarnak. Arra az esetre, ha meg kéne védeni a Hazát, amire a jelenlegi Honvédség nem képes. Ez a rendszerváltás óta így van, mondja Poszpisil elvtárs Poszpischek. Be jó is volt, mikor még a szovjetek védtek minket állandó jelenlétükkel!

Kedves média! Ne adjunk minden futóbolondnak szereplési lehetőséget, nagyon szépen kérem! (Főleg, ha a beültetett emberünk képtelen nevetség tárgyává tenni!)

Magyar munkavállaló, go home

Tegnap kapott szárnyra mindkét hír. Az egyik arról szólt, hogy magyar autópálya-építőmunkásokat Norvégiában letiltotta a főnöke a piálásról és a kurvázásról. Kaptak ugyanis egy levelet a magyar (!) munkáltatótól, amelyben az leírja, a szabadidejüket pihenésre használják, ne a fent említett tevékenységre.

Buchenwald, mondja szilaj tekintettel az egyik címzett, a diktatorikus stílusra utalva. Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, mondom én. Boldogult ifjúkoromban jártam Nyugat-Németországban egy diákcsere-program keretében. A Budapesten szelíd osztálytársaim közül páran leszakították az egyik csehó ajtaját, és onnantól kezdve még évekig kint volt a Magyaroknak tilos a belépés! tábla, ahogy a később ott járt diáktársainktól megtudtam. Bár jelen sem voltam a történteknél, mégis nagyon szégyelltem magam miattuk.

A munkaadó ott hibázott, hogy tudomásul kell vennie, ilyen ügyeket egyfajta II. József-i pózból, levelezgetéssel nem lehet megoldani. Az ilyen érzékeny témákat feltétlenül személyesen kell rendezni.

Azok pedig, akik ilyen hírünket keltik a világban, szégyelljék magukat, de legalább is várja őket a horngábori út!

A másik eset Angliából visszaküldött magyar orvosokkal történt. Két honfitársunk sem nyelvtudása, sem emberi színvonala alapján nem felelt meg. Ez persze csepp a tengerben, hiszen az Anglia - magyar szakorvos agyelszívó útvonal talán a legkitaposottabb. Kicsit örülök, hogy végre nemcsak azt lehet látni, milyen jó annak, aki elmehet innen. Én ugyanis ezt a lehetőséget a legvégső esetre tartom fönn, magyar vagyok, itt akarok élni! Kár, hogy sok kortársam, ill. fiatalabb diplomások is (sőt, még dimploma előtt állók) azt tervezgetik, hogy kétszeres pénzért itthagyják a hazájukat. Pont ők, akikre a többiek olyan sokat költöttek. Figyelem, demagógia következik: rajtuk én bizony bevasaltatnám a taníttatásuk díját. (Fizetheti az az állam is, amelyik felhasználja a tudásukat.) Ez persze nem igazán kivitelezhető, ezért is volt némileg botorság a tandíjat megszüntetettni, mielőtt még egyáltalán bevezették volna.

Nem lennék ma szdsz-es! A gyakorlatilag már nem létező párt mostani vezetése nemcsak lejáratta a liberalizmust (Tegyük hozzá, Magyarországon sosem voltak különösebben uralkodó hagyományai.), de mindenki, aki a párt körül sertepertél, kicsit megőrül.

Nincs reform = nincs koalíció

Tegnap a szocialisták pedzegették, hogy talán nem kellene fél éven belül belefutni még egy népszavazási buktába. Ezért a egészségbiztosítási törvény felfüggesztéséről lehetett hallani. Az újdonság ebben az, hogy már nem titkolják: a szocialista frakcióban több az ellenző. Eddig ugyanis azt a látszatot akarták kelteni, hogy az MSZP is nagyon akarja a több-biztosítós egészségügyet. Pedig dehogy! Tudják jól, akik még szavazóbázisukból megmaradtak, vagyis a nyugdíjasok, rettegnek a magánosított modelltől. Egyébként nem alaptalanul. Az üzleti szemlélet ugyanis nehezen tud mit kezdeni azokkal a fogyasztókkal, akik keveset, ill. semmit sem fizetnek (már) be a kasszába, viszont többféle drága szolgáltatást vesznek igénybe. Az idősek, súlyosan betegek és általában a szegények érdekében nagyon furfangos törvényt kellett volna hozni, rengeteg részletet szabályozni, mindenbe beleszólni. De ez a törvény, ha jól értem, csak annyiról szól, hogy LESZ több péztár, a részleteket meg majd ki fogják dolgozni. Ez fércmunka. Annál is érthetetlenebb, mert ez a kormány lassan hat éve semmit sem csinál. Lett volna idő végiggondolni, kitalálni, megalkotni. De ehelyett csak annyit sikerült elérni, hogy született egy vázlatos törvény, amellyel Magyarország nem ért egyet, és most ennek a törvénynek a védelmében a nulla támogatottságú SZDSZ a koalíció felrugásával fenyegetőzik.

Ha Gyurcsány tényleg annyira tehetséges, mint mondják, megkockáztathatná ezt is. Szereti a veszélyes játékot és neki már mindegy. De az országnak nem. Azt is el tudom képzelni, hogy még javulna is a megítélése, ha kirúgná végre Kókát és a hozzá hasonló szörnyű alakokat. Mit csinálna az SZDSZ ellenzékben? Orbánnal meg Semjénnel szavazna? Esetleg ők is kivonulnának, amikor a Böszme megszólal? Ugyan már! (Mellesleg lehet, nekik is jót tenne a kenyértörés. A népszerűtlen kormányból kiléptek, eltávolodtak a szociktól stb. Lehet, hogy egy-két ős-szadeszest visszacsábítana, és most mindenkire szükség van, mindenki hozzon magával még száz embert!)

A legtöbbet mégis mi nyernénk. Az SZDSZ mostani ténykedése nagyon káros, de legalább is ellenszenves a fellépésük.

Free Tibet

Ahogy a bevezetőben írtam, az SZDSZ közelében lévők mintha be lennének oltva épelméjűség ellen. Az SZDSZ ifjúsági szervezete most például azzal a remek ötlettel állt elő, hogy a Magyar Olimpiai Csapat bojkottálja a pekingi nyitóünnepséget. Tekintettel a Tibetben zajló eseményekre. Rajtuk kívül mindenki ellenkezett. A sportolók elmondták, egész életükben erre készültek, nem szeretnének lemaradni róla. Ez teljesen érthető.

Természetesen abban egyet lehet érteni, hogy Kína sajátosan értelmezi az emberi jogok kérdését. De az eleve képmutató, hogy Amerika hőbörög a leghangosabban emiatt, miközben sok tagállama ma sem hajlandó lemondani a halálbüntetésről. Továbbá nem idegenkednek a terroristák kínvallatásától sem.

Persze senki sem örül, ha ilyenről hall. De változtatni ezen úgysem tudunk. A divathippik is lassan megérthetnénk, a hatalommal ténylegesen rendelkezők nevetnek az ilyen akciókon. A Szabad Fiókák pedig cseréljék távollátó szemüvegüket közellátóra, Magyarországon is történnek még néha jogtalanságok. Úgy elvétve persze csak.

Horvát(h) orvosok

Tegnap a Vészhelyzetből búcsúzott az utolsó eredeti karakter is. Innentől kezdve tényleg nézhetetlen lesz a sorozat; ezt azért nem akarom az SZDSZ nyakába varrni.

Volt viszont egy jelenet, amelynek mellékzöngéjén kuncogtam egy jót. Amikor Carrie Weaver (tudják, a régebben mankóval járó, undok, időközben coming outolt leszbikus főorvosnő) Dr. Kovac-csal szentimentalizál. A végén azt mondja: "Na, öleljen meg maga nagydarab horvát!" (Nem szó szerint!)

Istenem, bárcsak már mi búcsúzhatnánk egy horvát(h) doktortól!

Disclaimer: A szerző 2002-ben és 2006-ban is az SZDSZ listájára szavazott. Igaz, ma már nem tudja, miért.

A kedves olvasók figyelmébe szeretném ajánlani a következő blogbejegyzést, amely nagyon jól ragadja meg a Rogán Antal által benyújtott tervezet lényegét.

http://pontilyen.blog.hu/2008/03/17/lex_rogan

Érdekes dolog, már- már gyanús, hogy egy kerületi polgármesternek kell fellépni ez ellen az irritáló banda ellen. Akik akkora magyarok, hogy mindeni nemzeti ünnepünket arra hasnzálnak, hogy a Világ összes igazságtalansága okozta agressziójukat a budapesti közvagyon szétverésével vezessék le. Megvetem őket!