A történet főszereplője a magyar, kormánypárti politikus. A bonyodalom úgy kezdődik, hogy a mindenható államtitkár átlépi a határt, és kiderül, mégsem mindenható. Mivel ettől függetlenül fontos ember, és mert már meg is szokta, nem tekinti magára kötelezőnek a szabályokat, nem is érdekli, mit vartyognak neki englisül. Mivel ráadásul ostoba is, mint a tök, nem érdekli, hogy a tevékenységének tilalma nem l'art pour l'art kekeckedés, hanem értelmes dolog, hiszen tevékenysége veszélyezteti a biztonságot, minden jelen levő biztonságát, bár ez utóbbi nyilván nem szempont. Miért is törődne egy közember a közzel?
Ezért figyelmeztetik a tudatlannak tűnő politikust, hagyja abba! De ez nem elegendő, mert a politikus oktondiságánál csak nemtörödömsége nagyobb, ezért ismételten szólnak neki, fejezze be. De másodszorra is eredménytelen marad a próbálkozásuk.
Látják hát, hogy az illető nem hajlandó kérésnek eleget tenni, így kiabálni kezdenek vele.
Az államtitkár ezt rendkívül zokon veszi, és ez a seb egy életen át nem fog törlődni memóriájából.
A nagy megrázkodtatásában a politikus azért nem felejti el hazájában jól megszokott viselkedési mintáit: hibáját be nem látja, a történetet szépíti, föl van háborodva és kikéri magának.

Ez a történet is egyértelművé teszi számomra, hogy a magyar pártok büntetésből küldik Brüsszelbe egyes képviselőiket. Akármekkorát lehet szakítani a művészi szintre fejlesztett, uniós bürokrációval, akármennyire nincs szem előtt az európai politikus, mégiscsak itt a legjobb az ilyeneknek. Ebben a kellemes, mutyizós, szabályokra tojós (és erre büszke) országban. Ahol az éttermekből kitiltják a dohányzást (nagyon helyesen!), a Parlament folyósójáról viszont a kamerákat, nehogy kiderüljön, tilosban cigiznek... Nem a kormányt kell leváltani, hanem ezt a suttyó mentalitást!

A Pörzsölő c. echós műsor önmagában egy kellemes utazás az IQ-minimalizmus útvesztőibe (ti. Pörzse Sándor közel tíz éve nem talál ki onnan). Egymást váltják az abszurdabbnál abszurdabb alakok: magukat huszárnak képzelő öreguak teljes egyenruhában, még kard is volt az úr oldalán (Nem egészen értem, ez miben tér el a transzvesztitizmustól, hiszen az ilyen történelem-rajongók annyira huszárok, amennyira Zsazsa Tax nő...), joggal ismeretlen, sértett, nagyon magyar művészek (és középszerű, csapnivaló műveik) és persze bárki, aki hajlandó a tévében ősmagyarkodni vagy zsidózni, esetleg mindkettőt Pörzse "Választék" Sándor alá-kérdéseire.

Most viszont a politikai bizarr egyik legnagyobb alakja tett látogatást a lóháton a világra jött tv-sámánnál. Kerényi Imre sokban hozzájárult anna idején ahhoz, hogy az ember sajnos a Hír Tv-t is csak fenntartással lehet nézni. Műsora egyedülálló volt: rádiós agymenés a képernyőn, internetről lelopkodott, "elegáns" képekkel fűszerezve. Gondolom, jópáran emlékszünk az egykor kiváló színházcsináló folyamatos, drasztikus megőrülésére. (Pedig régebben micsoda rendezései voltak... Még sajnáltam is, hogy egy-két ilyen baromsággal sikerült lenulláznia egész, valóban tekintélyes életművét.)

Szóval a mostanában a tv-kben mellőzött Kerényi Imre olyat tud, amit csak kevesen. A cigány-ügyek mögött a zsidókat vizionálja. Álljunk meg, mert ilyet én még nem nagyon hallottam! Hogy pontosan miért is jó a zsidóknak, ha Magyarországon cigánybűnözés van, sajnos nem derült ki. Pedig igazán érdekelt volna ez a levezetés.

Viszont az élesfülű néző rájöhetett minden ilyen hagymázas gondolat eredetére. Kerényi arra a kérdésre ugyanis, hogy mostanában mivel foglalkozik, csak annyit mondott, végre emberi mosollyal az arcán, egy 65 éves emberre annyira nincsen már szükség. Persze ő azért igazán nagy műveket még vállal (Hamlet, Bánk bán), de szinte még ő sem titkolta, hogy mellőzik. A szakmájában egyébként a 65 év még nem a végső nyugdíjkorhatár. Bőven dolgozhatna még, de Kerényi vastagon a szalonképtelenek közé száműzte magát. Komolyan már rég nem lehet venni. Az mszp-s - szdsz-es művészvilág más sosem fogadja vissza (bár annyira talán nem is akar közéjük tartozni, de fideszesek nagyobb részének is ciki ennek az embernek az értelmetlen ámokfutása.

Itt van ez a jobb sorsra érdemes, de önmagát a végletekig lejárató színházi ember. Tönkretette a karrierjét valamilyen politikai téboly hatása alatt, és semmit sem ért el általa, sőt inkább ront Viktorék esélyein. Megérte, Kerényi úr, jól megmutatta nekünk!

Lassan többet foglalkozom ezzel a témával, mint a meleg oldalak, dehát folyton újabb és újabb impulzusok érnek, érdemes megállni egy kis visszhangra.

Most a Civil kaszinó című műsor törzsasztalának tagjai beszélgettek a gender forradalmáról. Mi is a gender? Nyersfordításban nemet jelent, de természetesen itt már többlettartalommal rendelkezik. A gender ugyanis nem a biológiai, velünk született nemet jelenti, hanem azt, amellyel önazonosok vagyunk. A hivatkozott Magyar Nemzet interjúban megszólaltatott német szociológus egyenesen arról beszél - és ez adta a kaszinósoknak is a témát - hogy az Európai Unióban nagyon erős lobbija működik annak a törekvésnek, mely szerint minden egyes embernek legyen joga felnőtté válásakor megválasztania a nemét. Ez csak a nagykorú emberek okmányaiban szerepelhessen adatként, ha már az illető döntött.

A gondolat egyszerre bizarr és érthető. Mindkét szélsőséget magyarázni kell. Ugyanis ez a kérdés meglehetősen kevés embert érint igazán. A transzszexuálisok száma a társadalomban elenyésző. A legtöbb ember számára egyértelmű, hogy olyan neműnek vallja magát, amilyen nemi szervvel született. De azt a lehetőséget, hogy annak a pár szerencsétlennek, akiknek a lelke és a teste ilyen ellentmondásba került egymással, elvitatni szívtelenség. Nemet változtatni nagy dolog, nem valószínű, hogy az emberek tömegesen vallják majd magukat a biológiai nemükkel ellentétesnek, sőt erről még hivatalos iratokat is készíttetnek.

A demagóg hazugság, a csúsztatás itt abban rejlik, hogy a Civil kaszinó állítólag okos résztvevői (a mostani társaság fele általában nem mond hülyeséget; Mráz Ágoston Sámual politológus és Kiss Ulrich jezsuita szerzetes nagyon normális, értelmes megközelítésből szemlélik a világot, a műsorvezető Huth Gergely már kevésbé, igazi papgáj-kommandós, Varga Miklós énekest meg eleve nem az eszéért szeretjük) összemosták a transzszexualitást a homoszexualitással.

Az alapfelvetésük, mely szerint melegnek lenni ab ovo erkölcstelen, szomorú tudatlanságra vall. De egy jezsuitától annyira nem lep meg; természetes, hogy egy katolikus szerzetesnek a hivatalos pápai véleményt kell képviselnie. Csak már megint a kérdés merül bennem föl: miért valami (most épp a homoszexualitás) ellen prédikálnak, ahelyett, hogy valamit (a házasságot) propagálnák. Én ezt sosem fogom megérteni.

Mintha a melegeknek az lenne a célja, hogy a családok és általában a nemzetek elsorvadjanak! Aki ismer valódi, hús-vér melegeket, az pontosan tudja, hogy többnyire attól szenvednek, hogy nem vagy csak nagyon nehezen élhetik meg azt, amit a "normális" emberek. Azt kéne már végre megérteni, hogy az az erkölcs, amelyet oly bőszen védelmeznek (Isten, haza, család), nem idegen a melegektől sem. Mindannyian emberek vagyunk, ha tetszik Isten gyeremekei.

A dolgot felfújták erősen, mert nem csak én szeretek erről a témáról értekezni. Végülis ugyanazért szeretjük a melegeket elővenni. Mert ez a csoport mutatja be a legjobban, hogyan viszonyul valaki a mássághoz. A Civil kaszinó résztvevő mindenfajta másságot, minden rajtuk kívül álló csoportosulást gyanúsnak tartanak; megismerni nem szeretnék őket, megelégszenek pár ósdi, de "jól bevált" elképzeléssel. Kár, hogy ezek valakire igazak, másra meg nem, vagyis általánosságként vajmi keveset érnek.
Míg más emberek értik, hogy bármennyire is látványos egy csoport mássága a többséghez képest, azt is emberek alkotják. Ezeknek az embereknek pedig joguk van az egyedi megmérettetéshez.

Az EU meg elmehet a sunyiba, hogy ekkora ügyet csinál ebből a kérdésből. Nem fontos ez annyira, hogy külön lobbizni kelljen érte. Csak annyit értek el, hogy meglengették a rózsaszín posztót az őskonzervatív bika előtt, aki csak tovább terjeszti homofób eszméit. Vannak nagyobb kihívások, ahogy halljuk, talán inkább erre kellene odafigyelni. Ugyanis - és ez az, amit aztán tényleg szinte senki nem ért sajnos - ha nem válságból válságba bukdácsolna Európa, és az emberek biztonságban és kellemes jólétben élnének, nem is kellene külön szabályozni a dolgot. Az elégedett embereket ugyanis kevésbé dühítik ilyen dolgok, teli gyomorral nyugodtabbak. De persze ahhoz tehetség és kitartás kellene, nem elég valami nép-és újszerű, frappáns dologgal előállni.

A rendszerváltás óta eltelt két évtizedet egyik leginkább jellemző szó a megélhetési bűnözés.

A kifejezéssel sokan visszaéltek már. Sokan - én is - vitatjuk a jelenség létét. Illetve én inkább azt kritizálom, hogy közéleti, általános fogalom lett belőle, nem pedig a kriminalisztika vagy a szociológia kevésbé ismert szakzsargonjának része.

A miskolci robbantó viszont elég sajátosan értelmezte. A 26 éves informatikus ugyanis valós és megjátszott bombamerényletekkel akart segíteni anyagi gondjain. Tegnapi elfogásáig (amikor is egy éles, működőképes bombát helyezett el a miskolci gázmű tövébe) 90 millió forintot zsarolt volna ki különböző áldozataiból. Ahogy mondta, a megélhetése miatt.

Eddig azt hittem, ha létezik is megélhetési bűnözés, az úgy néz ki, hogy az éhező gyerek elcsen egy kiflit a boltban. De a bombás zsaroló - aki komolyabban megütheti a bokáját, mert akár a terrorizmus vádjával is illethetik - 90 milliós összkövetelése nem azt sejteti, hogy ennek a fickónak felkopna az álla.

Egyébként lassan hülyét kapok attól a média által keltett baromságtól, hogy a válság hatására az emberek gyakrabban rabolnak bankot, mint máskor. Ez megint csak a látszat. Most már arról is külön riport volt a híradóban, hogy a csepeli lottózóból elvittek 3700 forintot. Az egyátalán nem rémült eladó pedig büszkén mosolygott a kamerába, mert benne van a tv-ben.

A bűnözők a társadalom deviáns tagjai. Nem kell folyton magyarázatokat keresni a tetteikre. Vannak gyengébb erkölcsi fokon álló polgártársaink, akik úgy gondolják, mások sérelmére juthatnak a javakhoz. Utálatos, szégyenletes dolog, hogy lassan a bűnözői hajlamot azonosítják a szegénységgel. Ilyesmi csak a hülye, túlfizetett bérmosolygó tv-sek agyában születhet meg. A logikájuk szerint, aki szegény, az nem menő, mert nem szórhatja el a pénzét mindenfélére. Ergó szomorú és frusztrált, tehát a szegény ember biztos majd bűnözni kezd. Rengeteg szegény ember él tisztességesen ebben az országban. Nem könnyű az életük, nincs luxusautójuk, nem járnak más földrészekre nyaralni, és nem feltétlenül jó nekik így is, de nem mindegyikük hajlamos a bűnözésre.

Ahogy gazdag emberek is szoktak mindenfélét elkövetni.

A kérdés tehát nem az anyagi helyzeten, társadalmi státuszon múlik, hanem az illető, egyes ember erkölcsi színvonalán. Miért van esetleg több szegény bűnöző, mint gazdag? Mert a szegények sajnos többen vannak.

A kormányzat újabb szakmai bakot lőtt. A február 1-től bevezetett kötelező napi standolást a vendéglátóipar nagy ellenérzéssel fogadta. Bár az nyilvánvaló, hogy a magyar vendéglősök nem a szorgalmukról, vagy a nagy precizitásukról híresek, nyilvánvaló, hogy a napi töltögetés felesleges macera. A VPOP harcolta ki magának a rendeletet azzal a szándékkal, hogy a szeszes italok hamisítását valamelyest visszafogja.
Nyilván voltak olyan kocsmárosok is, akiknek pont ezért fájt az új előírás. Mindenesetre a lobbijuknak sikerült elérni, hogy ötpárti egyezség szülessen ebben a nagyon sarkalatos kérdésben, és így vasárnaptól havonta kell a procedúrát végigcsinálni.

Két megjegyzés: egyrészt megint hülyét csinált magából a kormány. Megint úgy hoztak meg egy döntést, hogy csak az adott szakma véleményét nem kérték ki. Amikor a kérdés nagy nyilvánosságot kapott, akkor pedig visszakoztak.

Másrészt nem semmi lobbistái vannak a szesz-árúsítóknak. Ebben az országban, ahol évek óta semmi sem történik, egy hónap alatt visszavonatni egy rendeletet, amelyhez még a hónap elején is nagyon ragaszkodtak, nem kis eredmény. Persze nem volt nehéz erről meggyőzni a pártokat. Az agresszív családtagok távoltartásáról nem sikerült ilyen egyszerűen megállapodni például. Én annyira szeretnék távolmaradni az igazságtalan előítéletektől, de sajnos látszik, hogy a kormányban több az alkoholizmusra hajlamos férfi, mint a kiszolgáltatott helyzetű nő.

A balek a lúzer régies formája. Valaki, akin át lehet lépni, meg lehet alázni, avagy mint a mostani kis történetekből is kiderül át lehet verni.

Ma reggel is hósepréssel indult a nap. Annyira elegem van már ebből a szar időjárásból, hogy azt elmondani sem tudom. Tudom, hogy unjátok, én is.

Múlt héten kisebb beszerzőtúrát tettem. Csupa lényeges dolog: fehérnemű, grillcsirke és meglepetés ajándék.

Persze egyik sem sikerült tökéletesen.

Lehet, nevetséges, de régi vágyam volt egy olyan fehérnemű szet, amellyel a hét minden napján egyértelmű, mit vegyek föl. El tudom képzelni, hogy a Modorosblog különdíjára is jelölni lehetne azt a törekvést, hogy márpedig nekem a napok neveivel ellátott bugyi kell. Naná, hogy a németeknél van ilyen! Végre elérhetővé vált az én részemre is. Ki is bontottam a csomagot, de hamar feltűnt a hajszál tüchtig kis levesemben. A szerda hiányzik. Helyette viszont két vasárnap van. Gondolkodom is rajta, ne tekintsem eme tévedést jelnek, és ne vegyek-e ki egy napot, amíg ez a mocsok hóhelyzet nem konszolidálódik. Mindenesetre a bugyik bemutatását megtartom legvégső érvnek, ha a főnököm nem lenne meggyőzhető.

A grillcsirke esete sokkal bosszantóbb. Külön leszálltam a buszról, elkészítettem a szerintem aránytalanul sok pénzt, végighallgattam a műkarmos, kikent, kifent csirkés nő marhaságát az 1% felajánlásáról. (Az nem fért a fejébe, miért nem kerül nekünk semmibe a rákos gyerekeken segíteni. Egy vásárlótársam felvilágosította, hogy ezt az adót már befizettük, most azt is megmondhatjuk, kinek adják egy kis részét. A műkarmos lédi biztos semmilyen adót nem fizetett még életében, ez látszott rajta, ezért nem értette valószínűleg. Mondjuk az nem lenne semmi, ha látszólag nincs jövedelme, de azért beküldene egy nyilatkozatot. Vakarhatnák a fejüket az apehos ügyintézők. Ez azonban mégsem fenyeget. Mert a következő, igazi emberi mélységekről tanúskodó kérdésből kiderült, a grillnéni szerint ennek nincs is értelme. Azt tudakolta, hogy a rákos gyerekeknek nem mindegy, úgyis meghalnak...)
Erre föl - bár tényleg nagyon kedvesen - becsomagolt nekem egy félig megsült csirkét. Bosszantó.

Végül újra és újra beigazolódik az a tézisem, hogy a boltok nem túlzottan érdekeltek az árujuk eladásában. Persze megint a tetves futárokkal kezdődött a bonyodalom. Hülyét kapok most már tényleg ettől a primitív, magyar hozzáállástól, hogy nekem kell a szaros futárokhoz alkalmazkodni. Illetve alkalmazkodnék is, nekem is érdekem, hogy rendben megkapjam a cuccaimat. De sajnos az nem fér bele a kapacitásomba, hogy a rendelést követő négy héten keresztül 8 és 16 óra között folymatosan lesben álljon valaki, hátha pont akkor kényelmes a tekintetes futár úrnak arra hajtani.
A munkahelyemre azért nem hozatom be, mert nem lehet csak úgy bejönni ide, és nem is egyszerű bennünket megtalálni. Másrészt a munkám során engem ne zavarjanak! Jöjjön normális időben - mondjuk du 5 és 8 között! Csakhogy akkor ő már megint a depóban van. Leszarom.
Szóval most belefutottam abba, hogy két sikertelen próbálkozás után visszaküldik a feladónak a csomagot. Aranyapáim, talán értesíteni tetszettek volna, hogy jövünk. Annyira hülye meg tényleg csak egy ilyen fullajtár lehet, hogy ha egyik nap 11-kor nem volt ott senki, akkor másnap is akkor megyek.
Mi is a szlogenjük? DHL - We keep you promises. Elmés. Kár, hogy a trehány, sunyi magyar alkalmazottak, akik úgy csinálnak, mintha dolgoznának. Csak éppen szarnak a feladatukba, ill. valószínűleg nem is értik, hogy a futárkodás lényege nem az, hogy egyenruhában cirkálok a városban, aztán, ha sikerül, kézbesítek is pár dolgot. Hanem az, hogy a címzett megkapja a csomagját!
Következő lépésként fölhívtam a DHL-t. Udvarias, bár kissé tanácstalan férfihanggal beszéltem a második kézbesítési kísérlet után három órával, amikor hazaérkeztem a munkából. Sajnos vissza kell küldeni a csomagot. Hiába jelentkeztem én szerintem még időben, hiába nem kerülne semmibe, ők visszaküldik, mert az a szabály. Idióták gyülekezete. Erről az a mondás jut eszembe, amit mostani munkahelyemen hallottam még betanulás alatt, hogy ha a vevő akadékoskodik betartjuk az ISÓ-t. Vagyis ha mi mindig mindent úgy csinálnánk, ahogy az elő van írva, ahogy szabályos (és most nem jogszabályokra gondolok), akkor már ott se lennénk, ahol most vagyunk.
Hab a tortán, hogy írtam e-mailr a Schäfer Shopnak, ahonnan magát a terméket rendeltem, és két munkanapja semmi válasz.
Utálom, hogy én vagyok a vevő. A gazdasági válság ellenére vásárolni akarok, de nem lehet! Még nekem kell eztuán a sok hülye, alkalmatlan barom után futkosnom. Még nekem kell ezeket is a saját pénzemen fölhívni, és majd még hálás is lehetek. Megnézném, mi lenne, ha én nem válaszolnék egy elmaradt kiszállítás ügyében a kedves vevőnknek...

Tessék már megtanulni: a vevő az atyaúristen! Miatta van minden. Ez a sok hülye mehetne a földet kaparni, ha mi nem lennénk! Tessék bennünket megbecsülni!

Már egy ideje szeretném a kedves olvasó figyelmébe ajánlani a nemrég indult emTV blogot. Elsősorban a médiával foglalkoznak. Kritikákat, visszatekintéseket írnak, de szélesebb körben, mint ahogyan ezt a legtöbben teszik. Rendszeresen kitérnek a médiaszolgáltatókra is - nem kis kritikai felhanggal. Ez utóbbit nagyon helyesnek találom.

Összeállításaik érdekesek, újszerűek. Gyakran kérik az olvasókat szavazásokra. Különlegesség, hogy - sok másik bloggal ellentétben - rendkívül komolyan veszik szavaik súlyát, és alaposan utánajárnak egy-egy kényes kérdésnek.

Számomra nagyon kedves, hogy felidézik a közelmúlt tv-s emlékeit. A leírások alapján hasonló korúak lehetünk, és így hasonló szempontok szerint mutatják be például a '80-as - '90-es évek rajzfilmjeit.

A másik dolog, amivel belopta magát a szívembe az emTV, hogy végre megadja a kellő tisztelet a kiváló magyar szinkronnak. Képpel, kisebb leírásokkal mutatja be a legtöbbet foglalkoztatott magyar hangokat. Ez hiánypótló, és szintén kiskamaszkoromba visz vissza, amikor egyik nagy mutatványom volt, hogy pár szó után megmondtam, kinek a hangját is halljuk.
Azért is kell megbecsülni ezeket a színészeket, mert ebben tényleg nagyon jók vagyunk, és messze megelőzzük a nyugatot. Aki már látott a Pro7-en X-aktákat, és halotta Náray Erika és Rékasi Károly előadásában is a kult sorozatot, az tudja, miről beszélek. A német változatban erősen kellett figyelni, ha az ember tudni akarta, melyik FBI ügynök beszél éppen.
Amerikában csak pár éve divat, hogy az egyébként idegbajosoknak való rajzfilm-szuperprodukciók főbb szerepeit hollywoodi sztárok mondják szalagra. Mi ezt már nagyon rég tudjuk. A fantasztikus Macskafogó nem lenne az, ami, a remek szinkron nélkül például.

Szóval, aki annak ellenére néz tv-t, hogy az milyen égő, nézzen be: http://emtv.blog.hu/

A poszt írásakor a bloggerkollégák éppen címlapon vannak, és persze küzdenek pár debillel, ahogy ez ilyenkor szokásos. Pedig aktuális írásuk nagyon fontos témát feszeget. Vajon tényleg bármit lehet a nagy tartalomszabadság közepette?

Összefoglalva: az emTV egy nagyon igényes, egyedi hangvételű blog, amelybe rengeteg munkát fektetnek a készítői. Intlligens és jól megírt posztok, érdekes témafelvetések. Azt hiszem, beteszem a linkblogba.

Tegnap este megint összejött az Operabál kedvéért az ún. elit. Politikusok, sikeres üzletemberek, sztárok, celebek és Franco Nero, a díszvendég.

Az Operaházzal szemben - szintén hagyományosan - gyülekezett az Operabál ellenzőinek maroknyi csoportja. Az utcabálnak nevezett tüntetést az ATTAC nevű szélsőbaloldali csoport szervezte. Fő mondanivalójuk az a mindenképpen elgondolkodtató üzenet volt, hogy talán nem illendő az ún. elitnek önmagát fényűzően ünnepelnie, amikor nyakig vagyunk a válságban. Illetve, ahogy elnökük elmondta, nem gond, ha ünnepelnek, de akkor járuljanak kicsit jobban a megoldáshoz hozzá.

Sajnos azonban az ellentüntetés nevetséges, farsangi látványosságba torkollt. Egyrészt részeg punkok őrjöngtek, másrészt felbukkant pár szerencsétlen magamutogató, akik valószínűleg már annyira elveszítették a fonalat, hogy azt se tudják, mire megy ki a játék. Egy Titanillo nevű transzvestita-szerűség felbukkanása végleg az egykori Lipót zárt osztálytalálkozójává változtatta a szélsőbalosnak induló eseményt.

Nem mintha bent csak óriási koponyák tartottak volna éves eszmecserét. Szép világ az, ahol az ún. elitet és az utcán bohóckodókat kizárólag a pénztárcájuk különbözteti meg egymástól. Hiába voltak valós értelmesek mindkét rendezvény, sajnos a hülyék elnyomták őket.

Az Operabál hagyományos vendégserege (politikusok, üzletemberek, valódi sztárok) már jópár éve lemondott a valós elitnek szóló eseményről. Amióta "beengednek" tényleg bárkit, akinek van pénze a jegyet megvenni, azóta ez a rendezvény nem az elitről szól.
(Közbevetés 1: a demokráciában nem is nagyon lehetne más választóvonal a vendégek és a nem-vendégek között. Hacsak nem egy Operabál Társaság, aki érdemei alapján meghívja a vendégeket. De akkor nem élne meg a rendezvény. Az igazi elit fenntartása luxus.
Közbevetés 2: A mai politikai elit mostanra már inkább ironikus megfogalmazás, mint a valós állapotok leírása. Közhely, de a mai politikai első vonal se nem kiemelkedő képességű, se nem példamutató, vagyis az elit kifejezés nem illeti meg őket. Akkor viszont kiket?)

És a bál-ellenes utcabált összehívó ATTAC-elnök sem tűnik egy büdös kommunistának. Teljesen értelmesen fejtette ki kissé demagóg mondadóját. (Mert képmutatás lenne azt várni a tényleg gazdagoktól, hogy holnaptól ők is zsíros kenyéren éljenek, mert az ország jelentős része  erre kényszerül. Én sem kapcsolom ki a fűtést a szobámban, mert vannak emberek, akik sajnos megfagynak a saját lakásukban.) De az nemcsak neki jutott eszébe, hogy ez az egész nagyon illetlen, bölcs elithez nem méltó rendezvény. Ruszkibaka barátom is ezen morfondírozott már előre: http://ruszkibaka.blog.hu/2009/02/21/a_szegyentelenek_operabalja_es_uros_vilovski_a_hos_eletmento

De a jó hír az, hogy mindenkinek bejött a számítása. A gazdagok és híresek nyugodtan szürcsölhették a pezsgőt, majszolhatták a libamájtortát, a válság őket még nem érte el, nyugodtan parádézhattak. Természetesen ahelyett, hogy rendet raknának az után a kupi után, ami miattuk jött létre.
A kicsit bolond utcagyerekek meg Che Guevarának érezhették magukat pár percre, ma is vertek egy szöget a rothadó kapitalizmus koporsójába. Ahelyett, hogy összekalapálnának egy épkézláb baloldali pártot, hülyét csinálnak magukból.

Én maradok csendes ünneprontó.

Ti meg szavazzatok az oldaldobozban, mint rendesen. A kérdésre kattintva alternatív válaszokat is be lehet írni a Poll-R oldalán.

Az olvasók nagyobbik része úgy gondolta, ahogy én is, egy blog szerzője nem annyira lényeges, mint a blogja. Ha jó, teljesen mindegy, ki írja. Ha rossz, akkor meg nem olvassák, tehát végülis úgy is mindegy.

A témáról írt fejtegetésemhez nem érkezett a lényeget érintő ellenvélemény, mégis szép számmal voltak azok is, akik azért mégis szeretnék tudni, ki is a blogger.

Szerintem csak annak kell bemutatkoznia, a saját valós személyét prezentálnia, aki blogolásból él, ill. ha a blog valamilyen hivatalos szerepet tölt be. Ennek ellenére a lehetőség mindenki előtt nyitott, de a Reckl Amál mögött álló emberek (ne tessék kombinálni, Dysonról és rólam van szó) egyelőre nem kérnek ebből a lehetőségből.

A blog amúgy is félig-meddig én-bloggá vált az idők során, a "nézettség" nem sínylette ezt meg, sőt, egy ideje büszkék lehetünk törzsközönségünkre is. Ha most megmondanám az igazi nevem, akkor azzal semmit sem mondanék magamról, néha egy-egy bejegyzés többet elmond egy emberről, mintha a fényképes önéletrajzát posztolná. Talán annyit mégis, nem vagyok olyan bátor talán, mint amilyennek látszom. De ez ne okozzon meglepetést vagy csalódást, valami ilyesmi a blog mottója is.

Ha egyszer majd befutott újságírók leszünk - és Dysonból még könnyedén lehet akár - majd akkor előállunk, addig megmaradunk ismeretlen ismerősnek.

Aki Dél-Pesten buszozik, talán már látta a Szent Erzsébet téri megállónál lévő "graffitit", nagyon tanulságos. Igazi street art.

A szürke falba talán bicskával, talán kulccsal a művész először belevéste szíve hölgyének, Zsuzsikának a nevét. Kell-e ennél expresszívebb vallomás; "néha azt szeretném/ Majd, a világ lássa kincsemet". Tudja meg mindenki, Zsuzsika fontos, Zsuzsika maga az élet! És az érzés pedig oly hatalmas, oly erős, hogy egyszerre csak kibuggyant a fiatal tehetség mély lelkéből, és öles, egyszerű betűk formájában jelent meg a falon. A szerelmes egyúttal kockázatot is vállal, Pesterzsébetnek ez az egyik legforgalmasabb része, de egyúttal megőrzött valamit kertvárosias természetéből. Így a rizikó kettős: bár sokan fordulnak meg ezen a téren, a lakók jól meg tudják különböztetni a helyieket az átutazóktól. A lebukás veszélye óriási volt, de ha a szív föllángol, nincsenek akadályok!

Zsuzsika viszont egy hálátlan dög. A kevély kis cafatot nem hatotta meg túlzottan az őszinte, szívből jövő és veszélyekkel járó alkotás. Vagy rá sem nézett a művészre, mert valamiért egy ostoba, kültelki suttyónak tűnt - ki érti ezt? Vagy tán még jártak is pár hétig, csak Zsuzsikának nem volt elég az egyszerű lelkületű, kamasz Don Juan.

Balladai homály fedi a történeteket, csak azt vehette észre az ember, hogy a művész a művön állt bosszút csalódása okozta fájdalmát csillapítandó. Zsuzsika egykor oly drága, szinte imaként elrebegett nevének első Z betűje baljós jellé, horogkeresztté alakult. Halál rád, te gonosz kurva! Az alkotóban a boldog élet reményét a teljes pusztulás szimbóluma váltotta föl.

A nagy művészek élete sokszor nyomorúságos; mint emberek sok szenvedést élnek át, de sokszor ez sarkallja őket a legnagyobb művek megalkotására. A névtelen, feltételezhetően fiatal művész ezen egyszerű kis "karcolata" egy kép-szóba sűrítette a boldogtalan rajongás összes szépségét és fájdalmát. Ez nem sokaknak sikerül, le a kalappal.

Most már lassan fél éve nyomaszt bennünket a válság. Párezren a saját bőrükön is érzik a hatását. Amire egy szakértő hívta föl a figyelmemet (asszem, Heim Péter), a mostani munkanélküliség nem a szokásos rétegeket érinti. Most nem csak azok keresgélnek hiába új állást, akiknek nincs végzettségük, és emiatt sosem volt igazi munkájuk, vagy éppen koruk miatt már nem kellenek. Most bizony olyanok kerültek utcára, akiknek nagy félnivalójuk nem volt. Az ország fejlettebbik felén,  jól menő vállalkozások alkalmazottai voltak. Ők kerültek egyik percről a másikra az utcára. Az idősebbek ilyesmit másfél évtizeddel élhettek át.

A válság itt van, és csak rosszabb lesz. Azoknak, akik optimistán, és talán naivan bíztak a gazdasági stabilitásban. De igenis vannak, akik haszonélvezői a válságnak. Előre tehát a minél rosszabb, annál jobb ösvényen!

A válság alapvetően azoknak jön jól, akik még a most visszasírt válság előtti időkben is úgy működtek, mintha válság lenne. Természetesen nem egy cég vagy ország egészére gondolok most, hanem egy cég vagy ország vezetésére.

Ha "békeidőben" egy cég nem működik megfelelően, akkor ott nyilván gondok vannak a cégvezetésben is. Ha a cég a tönk szélén áll, most a vezetői nyugodtan hivatkozhatnak arra, hogy az a csúf válság, ugye, megette a profitot. Miatta nem jönnek a megrendelések, miatta nem sikerül újabb piacokat meghódítani. Hiszen ezek a szűkös idők most nem a dicsőséges hadjáratokról szólnak, ez maga a lövészárok-háború. A lényeg nem egymás lekörözése, hanem a puszta életben maradás. A menedzsment mossa kezeit.

Pedig a kátyúból (szakadékból) pont az húzná ki a gazdaságot, ha az óvatoskodás és a spekuláció után végre a reálgazdaság mozdulna meg. A sok "játékpénzgyártó" is csak azért tud egyátalán működni, mert vannak ténylegesen termelő, valós javakat is előállító gazdasági szervezetek. Most sem lesz másképp, most is majd a reálgazdaság segít saját magán, és persze az összes olyan "élősdin", akik a válságot okozták féktelen profit iránti mohóságukkal. A semmiből nem lesz semmi, kedves bankok, biztosítók, befektési cégek. Még Istennek is szüksége volt az őskáoszra, hogy megalkossa a világot.

A régi vicc persze még akár igaz is lehet, mert ugye ki hozta létre az őskáoszt? Mindenesetre azoknak az államoknak lesz erejük hamar magukhoz térni, akik a valós piacaikat támogatják. A bankokat és társaikat pedig nagyon rövid pórázra kell fogni. Számomra például érthetetlen, hogyhogy még mindig lehet hitelt reklámozni a tévében. Mintha semmi sem változott volna. Figyelni és tanulni kellene a válság előtti időkből a mostani döntéshozóknak, sokkal több pénzt kellene áldozni a valós gazdaságra, és kevesebbet a pénzintézetekre. Elég szép haszonnal működtek ezek a cégek az elmúlt években, gazdálkodjanak abból!

A nagy profitok ellenére állnak a csőd szélén? Akkor talán nem az államot kellene újabb és újabb összegekért pumpolni, hanem a saját rendszerüket kellene fölülvizsgálni, pár fej hullásától ugyan nem jönnek vissza az elvesztett - eljátszott milliók, de figyelmeztetésnek nem rossz a szigor. Persze ennek is csak akkor van értelme, ha nem dollárszázezres végkielégítéssel távozik a kellemes korai nyugdíjba az a vezető, akinek kockázatos és rossz döntései miatt több miliió ember munka nélkül marad.

Szóval a válság - mint majdnem minden negatív esemény - megint csak a tisztességeseket sújtja. Valahogy nem hallani arról, hogy a cégek a méregdrága menedzsereiktől válnának meg elsőként. Azoktól, akinek a bére, juttatásai, céges luxusautója, külföldi napidíjai, díszvacsorái havonta húsz kétkezi alkalmazott bérével egyenlő. Talán fölül kellene vizsgálni, mennyire hatékonyan használja a kivételezett pozíció birtokosa a számára természetes dolgokat. És ha nem nagyon - és, ugye, voltak cégek, akik a válság előtt sem virágoztak - akkor inkább őt kell kirúgni.

De sajnos a világ nem változik.

A válság remek adu tehát a saját bénázása miatt megszorult cégek vezetésének a kezében.

Nagyon jól jön a mohóságában fölöslegesen nagy kockázatot vállaló pénzintézetek főnökeinek is. Zsarolási potenciált szolgáltat a gyenge politikai elitekkel szemben. Lássuk be, manapság nem túl sok a gerinces államférfi Európában. Talán csak Angela Merkel. (Amerikában - nagy meglepetésemre - Obama egyelőre nagyon jó döntéseket hoz. Felüdülés ez az ember ez után a nyolc sötét év után. Egyelőre legalábbis.)
Sajnos az EU pipogya hangemberek gyülekezete. Elég találó dolgokat mondott tegnap Vacláv Klaus cseh elnök. Tényleg van benne valami a szovjet rendszer sajátos bájából: arctalan, a valóságtól elrugaszkodott bürokraták helyzetüknek megfelelő diktátumokat bocsájtanak ki, és nem mellesleg elég jól élnek felelősségteljes pozíciójuk birtokában.

Vagyis a politikusoknak sem jött olyan rosszul ez a válság. Mindenfélét lehet csinálni, amit a populizmus megkíván. Lehet megszorítani a lakosságon, hogy a közgazdászok is megnyugodjanak. Aztán lehet osztogatni, hogy a szakszervezet ne gerilláskodhasson. Lehet az adósávokkal trükközni, hogy mindenkit jól összezavarjanak, mert a tehetségtelen politikai osztály igazán a káosz közepette van elemében. Akkor aztán azt hiszi, azt tehet, amit akar. És sajnos meg is teszi.

A válságot az okozta, hogy minden ment a maga valószínűleg helytelen útján tovább. A változás lenne az igazi kiút, de arra nem nagyon érdemes számítani, mert túl sokan haszonélvezői a kialakult helyzetnek.

Steiner Kristóf apját nem zavarja gyermeke homoszexualitása.

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2009/02/19/steiner_kristof_apjat_sose_zavarta_hogy_fia_meleg/

Teljesen igaza van annak, aki azt mondja, hogy ez érdektelen. Egy normális világban annak is kellene lennie.

Nem akarom újra kifejteni a véleményemet a homofóbiáról, már pár hete alaposan megtettem.

Sokkal inkább elmerengek azon, micsoda világban élünk. Lehet, hogy ebben is kilógok a sorból, de azt hiszem, az igazi erkölcs szerint nem az számít, hogy az embernek milyen a gyereke, hanem önmagában a tény, hogy az az ember a gyereke. Kutya kötelessége szeretni, törődni vele, akkor is, ha más, mint ahogyan elképzelték.

Ha egyszercsak kiderülne a gyerekemről, hogy meleg, egyetlen aggályom lenne. Hogy szegénynek mennyire nehéz élete lenne eközött a sok ostoba, a fene sem tudja, mire irigy, gonosz ember között. Hogy szegény állandóan az elé a döntés elé lenne állítva, hogy fölvállalhatja önmagát, vagy vajon alakoskodnia kell, mert az ún. normális többség folyton bántaná olyanért, amiről nem tehet. Sajnálnám, hogy bár ártatlan, de teljesen normális, átlagos életet nem élhet, mert hiába csinál mindent helyesen, de legalábbis annyira helyesen, amennyire hetero társai, más emberek, idegen emberek nem engedik.

Én is utálom a meleg büszkeség napján tartott puccparádét. Mindennek megvan a maga helye. Ebben az országban az emberek jelentős része száz évvel ezelőtti erkölcsi mércével mér másokat (magát ritkábban), az ilyen felvonulások csak hergelik ezeket a sajnos nagy létszámú bunkókat. Ezért visszafelé sülnek el.
De azt értem, hogy miről szól ez Amerikában vagy Nyugat-Európában. Nem arra büszkék ezek az emberek, hogy melegek, aki közülük így érez, szintén ostoba. Hanem arra, hogy eldöntötték, ők bizony mostantól vállalják önmagukat. Felhagynak a megalázó hazudozással. És így már érthető, mire irigy a sok tökkelütött. Az emberi lét egyik csúcspontja az önazonosság, amikor az lehetek, aki tényleg vagyok. Ezt kevesen engedik meg maguknak. Mert a másság legnagyobb üldözői pontosan tudják, mennyire fáj a másiknak a szemétkedés. Ezért nem mer bátran kiállni maga mellett, ezért vonyít inkább a gyávák kényelmes kórusában.

Persze az idegen ember, pláne, ha celeb, nem fáj annyira senkinek. De ha valaki a saját gyerekét sem fogadja el - és ennél tragikusabb dolgot nem nagyon tudok elképzelni, és mégis megtörténik nap mint nap - az számomra felfoghatatlan, és végtelen taszító, emberhez nem méltó viselkedés.

Szóval Steiner Kristóf édesapja előtt le a kalappal, akkor is, ha ennek kellene a természetesnek lennie. Kristófnak könnyű.

Bár a hozzászólásokat a Velveten végigolvasva - remélem, Kristóf nem kattint oda -  nem vagyok benne biztos. Neki könnyű?

Kezdjük a mai napot egy kis kárörömmel!

http://sportgeza.hu/futball/2009/02/19/15_eves_gyerek_borozte_be_rooney-t/

Ez az ész nélküli, agresszív idióta állítólag az angol foci reménysége. Most egy gyerek kétszer is túljárt az eszén, és gyorsabb is volt. Még a csapattársa is kiröhögte ezt a debilt.

Érdekes dolog ez egyébként. Az angolokról mi a távolból csupa szépet és jót, kulturáltságot, intelligens, hűvős, fanyar humort feltételezünk. Titokban mindenki odavan a tiszteletre méltó Teddyért... (Én gyakran öltözöm Teddy Meldrumnak egyébként. Kockás nadrág és mintás térdharisnya forever! Ma is szürke alapon fekete Esterházy kockás szövetnadrágban vagyok, és hozzá piros térdharisnya.)

Bár én személyesen csak kellemes angolokkal találkoztam, az ilyen Rooney-félék, és főleg a népszerűségük miatt néha kilóg a lóláb. Hallani rémtörténeteket a spanyol szigeteket ellepő, rettenetesen viselkedő angol turistákról is. Igaz, Mallorcára az általam lényegesen jobban ismert németek közül is csak a legalja jár.

Szóval légből kapott elméletem szerint az angolok elegáns presztizsük fenntartásáért szelepeket építenek be. Ilyen a foci. Amíg az angolok ügyesen hitetik a világgal, hogy ők kultúrnemzet, addig a focijuk rettenetesen állati, durva és nekem nagyon ellenszenves.

Közben meg lehet, hogy ők csinálják jól, hiszen a játékot ők találták ki. Nem tudom, a focihoz csak egész kicsit értek. Mindenesetre Beckham sem tett jót az angol foci becsületében - persze nálam. Már írtam, hogy túlfizetett ripacsoknak tartom a manapság agyonsztárolt focistákat (sportolókat). Beckham amúgy régen jó játékos volt, de most már öreg is, lusta is. Tudom, hogy Becks mai játéka is elsőrangú, de mivel engem a foci egyre kevésbé érdekel, az emberek meg annál inkább, elegem van az oktondin vigyorgó szexszimbólumnak kikiáltott szabadrúgóból. (Mert mégiscsak az a specialitása, nem a szép, izgalmas, cseles labdavezetés.)

De Rooney meg aztán a buta, erőszakos focista archetípusa. Nem is értem, miért nem roncsderbit néz inkább, aki érte rajong.

Az utóbbi időben nem vagyok túl aktív az Iwiw-en, mert nincs igazán miért.

De néha azért érnek meglepetések, ha nagy ritkán föllépek.

Nemrég például Pétertől kaptam egy kedves, személyre szóló üzenetet. Illetve egy személyre szólónak álcázott hirdetést.

Péter, mint látható, egy netes társkeresőre invitál. Szegény kezdő iwiw-esként (csak 12 ismerőse van) nem tudja, hogy a többi felhasználó ezért könnyen letilthatja, sőt rosszabb esetben még fel is jelentheti az Iwiw rendszergazdáinál. (Előbbi igen, utóbbi nem történt meg.)

És mivel valójában tényleg nem vagyunk ismerősök, nem ismerheti a véleményemet az ilyen társkereső hirdetésekről. Elnézést, tudom, hogy sok normális ember is él ezzel a lehetőséggel, és megfelelő párért azért mégsem megy mindenki a falusi dizsibe, nekem ez mindig kicsit szánalmas volt.
Pedig működik. Két olyan házaspárt is ismerek, akik több évtizede élnek együtt, és hirdeté útján találtak egymásra. Ezek közül az egyik anyukám barátnője, és annak sötét férje. Túlzottan anyukám barátnőjéért sem vagyok oda, de férje az aztán a nagy büdös paraszt! Szegény nő jobbat is találhatott volna, sőt mivel két gyerek és harminc év házasság után is vénkisasszonyos, valószínűleg akkor járt volna legjobban, ha pártában marad. Ilyen ostoba férjekre és a gonosz anyjukra tényleg nincs szüksége az ember lányának. De az ő generációjuk még ezt nem vallhatta be könnyű szívvel magának. Én, a megrögzött aggszűz, kifejezetten örülök, hogy ma már ez nem akkora baj. Illetve természetesen az, hiszen mindenütt, ahol felmerül a téma, hogy egy nő nem akar egy életen egy férfi árnyékában élni, a sok ún. macho azonnal vonyítani kezd. Ha lenne bennem egy fikarcnyi lazaság, még nevetni is tudnék ezeken az alakokon. Akik a világ kegtermészetesebb dolgának tartják, hogy pornófilmeket néznek, de ha egy nő ilyen eretnek gondolatokkal áll elő, akkor egy percen belül jön az évezredes igazság az erkölcsökről, az egészséges családmodellről stb. Ami semmi mást nem jelent, hogy ezek az urak be vannak rezelve, mert ha a nők is válogatnak, és a nők is rendelkeznek az önálló döntés képességével, akkor bizony sokan közülük könnyűnek találtatnának. Arról a kellemesen zsarnoki tulajdonságról nem is beszélve, hogy az ilyen megmondóemberek általában birtokában vannak a bölcsek kövének, és sosem restek mással megosztani nagy tudásukat. Ahogy a Jó reggelt, Vietnamban!-ban mondják, külön öröm, ha egy ilyen nagy formátumú ember oktat ki.

A korrektséghez hozzátartozik, hogy ez nemcsak férfiakra igaz. Az a feminista (és én nem vagyok az, mert a klasszikus feministák mindent rosszul csináltak. Melltartóégestés? A melltartó, és általában a mell az egyik leghatásosabb fegyver a nemek harcában. Önként lemondani róla badarság.) téved, aki a férfiakat tartja az ellenségnek. Az igazi ellenség a nők egyenjogúságért folytatott harcában a fejét igába hajtó nő. A férfiak hozzászoktak a nekik jóhoz. Ha holnap minden nő a basáskodó férje, élettársa, barátja vacsora fölötti fanyalgására a képébe vágná a konyharuhát, akkor lefagyna az arcukról a fölényeskedő vigyor.

Gyorsan hozzáteszem, pontosan tudom, hogy sok férfi nem ilyen. Érdekes, de valószínűleg nem véletlen, hogy a környezetemben lévő, meghatározó férfiak nem ilyenek voltak. A szüleim között ugyan klasszikus munkamegosztás volt, de ezért az apám nem nézte le az anyámat. Mert ez a lényeg. Nincs baj a hagyományos családmodellel, ha a mindkét fél egyetért vele. De ha valamelyikük a helyzetével visszaél, avagy a társát nem társnak, hanem alattvalónak kezdi tekinteni, akkor van probléma.
Aki a tisztes háziasszonyt lenézi, az nem tud semmit a háztartásról. Kemény munka az, aki szépen végzi, az sokat dolgozik. A kapitalizmus ezt nem honorlja, minmum lenne, hogy a társ azt tegye.

Péternek üzenem, hogy az egész levele gagyi. Mert társat neten keresztül találni talán annyira nem gáz. Na, de milyen ember az, akinek még barátokat is így kell. Bár gyanítom, mást jelent Péternek a barát, mint amit nekem.
Jó lenne továbbá tudni, miben rejlik a társkereső és a partnerkereső közti különbség. Tekintve, hogy a két szó ugyanazt jelenti, csak az egyik magyar, a másik meg idegen eredetű. Bár sejteni vélek valamit, ami erősen beigazolja azt a képet, amit a netes ismerkedőkről fest előítéletes fantáziám. Kiéhezett, nyálcsorgatós embereket látok, akiknek már majdnem mindegy, kivel... A partnerkereső nyilván szexpartnert jelent. Egyébként a szexpartner ilyetén keresése még sokkal inkább érthető, mint a barát/ barátnő vonal. Elvégre a szexhez - ha csak arról van szó, és miért kellene mindig csak rózsaszín ködbe burkolózva csinálni - elég a primer szimpátia. Annak megléte vagy hiánya viszonylag hamar kiderül. Persze a kockázat elég nagy.

Fórumozhatok, csetelhetek, sőt blogolhatok is - nagyon köszönöm. Nyilván sehol máshol nincs ilyen lehetőség.
De mégis mi vonz a legjobban? A szépségverseny, natürlich!

Lássuk be, nagy marhaság ez az egész. Átlátszó és szánalmas. A csaliként bedobott modellt, aki elvileg "Péter", pedig kikérem magamnak. Ez kb. olyan, mintha a férfiaknak meg Pamela Andersont tennék be. Nem feltételez túl sokat a címzett magasröptű, egyedi ízléséről.

Azért annyi haszna volt, hogy kicsit szófostam ma is.

Megérkezett a második mumus, amely bizonyos tekintetből rosszabb, mint az első.

Ha havazik ugyanis, akkor esélyeket kell latolgatni. Ónos eső, legfőbb ellenségem, esetén egyértelmű a helyzet: ki se teszem a lábam. A környezetem, beleértve szerencsére a főnökömet is, elfogadta ezt. Rettegek, de végülis biztonságban vagyok.

De a hó az más. A hó alattomosabban támad. Amikor leesik, általában ártalmatlan. Én ma csak kicsit féltem, de azért alapvetően tudtam, ma, a nagy hóesés napján nem lesz gond. Odafelé még friss a hó, puha, ropogós és fehér. Kellemesen be lehet menni, csak kicsit kell jobban figyelni, mint egyébként.
Aztán ahogy a nap haladt előre, láttam, hogy inkább melegszik az idő, mint hűl, úgyhogy lefagyni nem fog napközben, szépen hazajutok a kásában gázolva.

Hajnalban még reménykedtem is kicsit, mert amikor háromnegyed kettőkor kimentem havat lapátolni, egyrészt nem fagyott, de főleg nem esett éppen. Hátha csak ennyi volt, akkor nem lesz nagy baj. De mire a hóseprés (mert szó sem volt lapátolásról a hó magas víztartalmának köszönhetően) után, egy zuhanyozásnyi idő elmúltával, újra kinéztem, sajnos megint rázendített, és ütemesen hullott kora délutánig. Akkor valami melegáramlat jutott a felhőbe, mert nagy pelyhekké olvadtak össze a pihék, és ez lassította a dolgot. De még akkor is szemetelt valami daraszerűség, amikor hazaértem.

Nem is lenne nagy baj a hó, ha mindenki - beleértve a BKV-t és a Közterületfenntartó Vállalatot is a senkiföldjén - eltakarítaná. De sajnos vannak emberek, akik nem érzik magukra nézve kötelezőnek az előírást. Szerencsére nem sokan, az utcában mindössze ketten nem csinálták meg, és mivel egyelőre olvatag latyak van, és remélhetőleg meg fogják még csinálni.

Ennél jobban aggaszt, hogy a senkiföldjén, és sajnosn nekem minden buszhoz keresztül kell mennem rajta, nem csinálja meg senki. Tavaly írtam a BKV-nak, hogy rendben van a megálló, csak éppen nem lehet odáig eljutni. Persze elhajtottak, hogy az nem az ő feladatuk. Lehet, hogy igazuk van, de miből állna három jól megtermett buszvezetőnek nekiugrani és egy ösvényt vágni a jégmezőbe. Úgyis csak ott cigarettáznak unottan a végállomáson. Egyszer kellene öt percet rááldozni... De ismerjük a BKV-t!

Amikor hazaértem, teljesen letakarítottam a járdát. Nem volt nehéz: egy kis latyakot kellett letolnom a fűre. Pár perc alatt végeztem vele, és még a madaraknak is tettem ki eleséget.

Ezek a dolgok "nyugdíjas" éveimre emlékeztetnek. Amikor "depressziósan", munka nélkül itthon tengtem-lengtem, direkt vártam az alkalmat, ha végre csinálahttam valamit, aminek értelme volt. Hómunkásnak lenni különösen megtisztelő vendégszereplés a család munkanélkülijének. Az ember mégse csak szart ér, mégis hasznos... A madáretetésnek pedig - az ilyen helyzetben a szokásosnál is élénkebb volt a fantáziám - Asissi Szent Ferencnek érezhettem magam pár percre. Az embernek kicsordul a könnye önmaga szerény nagysága, és csodálatosan szép szíve láttán - ahogy a szotyit szórtam szét, és ráadásnak még "galambok ültek a verebekhez". Tényleg. Meg cinkék - csak függő madáretetőből (flakon) hajlandóak enni, rigók - félősek, csak a háztól messze, a földről csipegetnek; egyszer még egy fácánkakas is idetévedt a közeli erdőből, de neki, úgy látszik, derogált a kerti madarakkal együtt étkezni.

Sajnos a prognózis nem éppen kedvező. Az egész kulimász oda fog fagyni. Itt a környékünkön nem is lenne gond, de a buszmegállók horrorisztikusak. Remélem, túlélem a holnapot, aztán az utána következő napokat is. Állítólag még március elején is jéghideg lesz. Remélem, tévednek.

Tisztelt Állam!

Panaszt szeretnék bejelenteni hátrányos megkülönböztetés okán.

Sajnálatos módon az ország leges legnagyobb kisebbségéhez tartozom, és nem tűröm tovább, hogy mindenki csak taposson rajtam egyet. A többséghez tartozók pedig csak nevessenek állandó erőfeszítéseim láttán. Egyúttal folyton azt kell hallanom, akármit is teszek, hogy nem elég.

Hiába élek tisztességesen, hiába tartom be a normákat, folyton csak engem találnak meg, folyton tőle várnak mindent. Segítő kézre nem számíthatok sem az államtól, sem a társadalomtól. Elvárják ugyanis, amit én is természetesnek tartok, de cserébe még akkor sem segítenek, amikor már muszáj lenne.

Nem kérek mellébeszélést. Pontosan tudom, hogy mindez kisebbségi létem velejárója. Aki olyan, mint én, annak egy életen át ez a sors jut. Az ember nem örül neki, de elfogadja. De legalább csak néha lenne egy kis gesztus, legalább néha történne valami, ami kifejezetten nekem jó! Nem akarok én senkitől semmit elvenni. Csak azt kérem, hogy hadd legyünk ténylegesen egyenlők. Minden egyes emberre vonatkozzanak ugyanazok a szabályok. Ha én meg tudom tenni, másnak is menni fog.

Ezen felül csak elszomorít az a tény, hogy folyton igazságtalan vicceket kell hallgatnom magamról. Hogy folyton hülyének, butának, szerencsétlennek és életképtelennek látnak és láttatnak, meg egyszerűen fájó igazságtalanság.

Kérem tehát, hogy ne csak az én életkörülményeimet szűkítsék most, a válság idején, hanem érjék el, hogy a teljes társadalom vállaljon a maga erejéhez mérten egy kicsit a terhekből. Nem vagyok gazdasági szakértő, de azt hiszem, minden teher könnyebb, ha többen viszik. Ráadásul minden egyes cipelőnél is enyhül a rá eső súly.

Bár számunk önmagában nem csekély, még mindig nagyon kevesen vagyunk ebben az országban. Mindenkinek jobb lenne, ha többen osztoznának a sorsunkban. Már csak a tanulságok miatt is. Sokan biztosan elcsodálkoznának azon, milyen érzés közénk tartozni. Milyen érzés évek óta nap mint nap azzal szembesülni, hogy nincs az a kérés, amelyet ne teljesítettünk volna, és mégis mindig az a vége, hogy több kell.

Fáradt vagyok, és azt érzem, megint úgy hoztak döntéseket, hogy rám nem gondoltak. Legalábbis remélem, hogy ez csupán hanyagság, és nem szándékos. Nem akarok vádaskodni, de ha jobban hinnék az összesküvés-elméletekben, még az is eszembe jutna, hogy szándékosan felejtettek ki a kedvezményezettek köréből. Elvégre a többiek többen vannak, a szavazatuk viszont ugyanannyit ér.

Csak azt ne felejtsék el, hogy ha az összes olyan ember, mint én egyszer egységesen önök ellen fordul, akkor az bizony pont annyi szavazatot jelent, amennyivel nálunk már választásokat lehet nyerni. Szóval a haragunk elsöpörheti önöket is.

Maradok tisztelettel:

Reckl Amál
Egy bérből és fizetésből élő, tisztességes adófizető

(http://www.hirszerzo.hu/cikk.komoly_atalakitas_kell_-_itt_a_gyurcsany-csomag.97957.html)

Olvasom a Magyar Narancs blogokról szóló cikkét. Az a fő bajuk, hogy a bloggerek névtelenek. Hogy nincsenek rendezve a jogi - felelősségi viszonyok a blogszférában. Vagyis bárki bármit leírhat a saját blogjában, és ezért mégcsak felelősségre sem lehet vonni, hiszen a nicknévhez bárki tartozhatsz, sok, Magyarországon a legtöbb esetben, lenyomozhatatlan, hogy ki van mögötte. Sajnos azonban nem igazán jutottak semmire sem  a riport elkészítésének végére. A Blogtér és a blog.hu illetékesei is elmondták a magukét, amit mindenki tud. Hogy a Rendszerazdák sem tudják, ki kicsoda. Ha bejelentés érkezik, akkor e-mailben figyelmeztetnek; ha kell, be is avatkoznak.

Aztán sajtójogi kérdések következtek. Sajtóterméknek számít-e a blog? Helyreigazításra kötelezhető-e az online újság?
A szokásjogban mindkettőre van példa. Úgy tűnik, az elavult tudású bíróságok a nagy olvasottságú "lapokat" kötelezik, a kisebbeket nem.

Amerikában állítólag egyre többen vállalják föl valódi kilétüket, míg Dél-Koreában mindez már kötelező is. Magyrországon viszont, ahol a besúgásnak, a feljelentgetésnek "szép" hagyománya már hosszú ideje virágzik, nem valószínű szerintem, hogy a bloggerek tömegesen bújnának elő a webes rejtekhelyükről. Miért is tennék? Miért is kellene így tenniük? Nem az a fontos ugyanis, főleg egy "civil" blogger esetén, hogy ki írja a szöveget, hanem hogy mit ír. A blogger személye nem túl fontos, másrészt a blog műfajának egyik lényege, hogy a szerzője maga szabályozhatja, mennyit akar önmagából megmutatni. Ennek a jognak az elvitatása a műfaj meg nem értésére utal.

Miért kellene szerintük ismerni az egyes szerzők személyazonosságát? Természetesen a névtelenséggel való visszaélések miatt. Azokról az esetekről van szó, amelyekben egy harmadik személyt kár ér. Adatait publikálták, így tudta nélkül  kiszolgáltatták, hogy egy példát mondjak. Ennek helytelensége minden normális ember számára nyilvánvaló, de az ilyen eset kirívó, és megakadályozásában nem a megtorlás a fő cél. Hanem a jogsérelem gyors megszüntetése. Nyilván törekszenek rá, de sajnos az internet egyik általános, blogoktól független tulajdonsága, hogy az információk mennyisége és terjedésük sebessége sajnos emberi léptékkel nehezen kezelhető. Vagyis nincs olyan rendszer, amelyben egyszerre lehetne több ezer blogot monitorozni úgy, hogy az ne venné el a blogok nagy előnyét, az aktualitást. Arról az hatalmas emberi erőforrás-tömegről nem is beszélve, amelyre szükség lenne, mert jelenleg nincs olyan mesterséges intelligencia, amely a becsületsértéseket, valótlan-gyanús állításokat kiszűrné. És ha mégis lenne ennyi 24 órás szolgálatban dolgozó ember vagy egy szuperszerver, akkor is ott a kérdés, milyen alapon cenzuráznak. (Régi fórumozók ismerik azokat a kezdetleges szűrőket, ahol pl. a hülye szót automatikusan moderálta a rendszer, de ha az ember beleütött egy szóközt, akkor nyugodtan kimehetett a dolog. Arról nem is beszélve, hogy ez a rendszer a kontextus fogalmát teljesen figyelmen kívül hagyta, holott az a lényeg.)

Vagyis a dilemma megint az, hogy melyik irányba érdemes menni? A tanár folyton azzal a pár hülyével foglalkozzék, akikkel csak a baj van, és ezzel közvetve a jókat is büntesse, vagy egyszerűen hagyja figyelmen kívül a rendetlenkedőket, és azoknak szentelje a figyelmét, akik megérdemlik.

Mert mi, rendes, a szabályokat betartó bloggerek vagyunk többen. Minden korlátozás valójában minket is büntet, csak éppen jogtalanul. Magamról biztosan állíthatom, hogy nem írnék blogot, ha a valódi nevemmel kellene tennem. Nem azért, mert nem vállalom a véleményemet, aki személyesen ismer, az tudja, ezeket a nézeteket vallom XY-ként is, nemcsak Reckl Amálként. Csak éppen semmi kedvem ahhoz, hogy a személyem prédája legyen mindenféle netes útonállóknak. Mert az nyilvánvaló, hogy a  h ü l y e  hozzászólók nem viselkednének így, ha nekik is saját névvel kellene leírniuk a gondolataikat. Mégis elég, ha csak egy ténylegesen őrült van közöttük... Paranoiás vagyok, tudom, de sajnos ezt sem lehet kizárni. (Arról nem is beszélve, hogy hogyan lehetne hiteltérdemlően igazolni a blogszférában a személyazonosságot. Netán kihelyeznek valakit a rendőrségtől minden szolgáltatóhoz? Ha lesz kiskapu, /Hogyne lenne?/ megint azok járnak rosszul, akik tisztességesek.)

Tessék végre megérteni, a blog sajátos műfaj! A helyén kell kezelni. Egyik blog sem tekinthető autentikus hírforrásnak. Akár a miniszterelnök írja, akár Perez Hilton, akár én, ezek csak vélemények. Hiába tudjuk pontosan, ki írja, akkor is csak napló, vagyis szubjektív. Nem alkalmas elsődleges hírforrásnak. Illetve pontosan annyira az, amennyire a szomszéd néni, a boltos, a főnök titkárnője... Aki ezt nem érti, ne írjon róla cikket!

Sosem gondoltam volna, hogy ez pont a Mancsot fogja zavarni, pont ők akarnak ezzel a kérdéssel foglalkozni. Amikor még rendszeresen olvastam a lapot, akkor a sajtó - és véleményszabadság elszánt harcosai voltak. Most azt próbálták körüljárni, ez a szövegből kiviláglik, hogyan lehetne a blogolással természetesen együttjáró szabadszájúságot fékezni. A rossz hírem az, hogy nem kell. Mást jelentett a sajtószabadság tíz éve, amikor a Postabank sajtóbirodalom szétrobbantása miatt a Fidesszel akkor már nagyon nem szimpatizáló Magyar Narancsot igyekeztek ellehetetleníteni. És mást jelent ma.

A blogolás ugyanis - függetlenül a szerzők szándékától vagy a színvonaltól - nem újságírás. Ezért a klasszikus sajtójog nem alkalmazható rá, ennek - ahogy a cikk is rámutat - technikai akadályai is vannak. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, merre megy tovább ez a "mozgalom". Gyanítom, egyre jobban szabályozzák majd a tevékenységünket. Nem lepne meg, mindig lesznek blogok, amelyek egyes politikusoknak "nem tetszenek". Ismerjük ezt a módit, a kis számú, de kirívó esetekre hivatkozva igyekeznek majd elhallgatatni, de legalábbis beszorítani a kellemetlenkedő bloggereket is a sarokba. A módszerről a Mancs tudna mesélni, ha még emlékszik.

És nyilván emlékszik. Egy ideig úgy tűnt, meg is szűnik a lap, és csak az országos összefogás mentette meg jó tíz éve. Még én is előfizettem annak idején, bár nagyon nem szokásom, szeretem újságosnál megvenni a lapokat. De akkor ez a tiltakozás olyan eszköze volt, amelyhez szívesen csatlakoztam, mert láttam értelmét. (Szemben például az elcsépelt tüntetősdivel.)
Egyébként én most is valami ilyesmit látok igazából a cikk hátterében. A nyomtatott sajtóra nehéz idők járnak, sajnos az újságolvasók és az internetet gyakran használók halmazának közös része elég nagy. Pláne mióta a nagyobb online hírportálok blogokkal is bővítették a szolgáltatásaikat, vannak hátrányban papíralapú versenytársaik. Nyilván bosszantó lehet egy igazi újságíró, publicista számára, hogy hiába ír valószínűleg jobban, mint sok blogger, hiába vállalja a felelősséget a munkájáért, hiába tartja be a szabályokat, egyes, népszerű blogok amatőr szerzőit sokkal többen olvassák, mint őt. A blogger - noha nem újságíró - mégis konkurencia.

Hasonló folyamat ez, mint a nagy lemezcégek ádáz küzdelme a letöltések ellen. Rontjuk a boltjukat, és ilyenkor a kézenfekvő út természetesen a jogon keresztül visz. Be kell minket feketíteni, úgy kell beállítani a dolgokat, mintha a bloggerek azért lennének névtelenek, mert valami "rosszat" akarnak elkövetni. De amíg az illegális letöltés (vagyis pontosabban a megosztás) valóban lopás, addig a bloggerek piacra "pofátlankodása" nem az. De sebaj, mert, ugye, illegális az, amit azzá nyilvánítanak. Ez a cikk pedig a névtelenség fonalán haladva ezt pedzegeti.

Szóval a printmédiának kissé savanyú a szőlő, vagyis inkább a narancs. Nem baj, nem őrölnek olyan gyorsan a jogalkotás malmai, lesz még időnk blogolni. Egyelőre inkognitóban.

Az említett cikk a Magyar Narancs XXI. évf. 6. számában olvasható, Ködös viszonyok címen.

Szép számú szavazat érkezett. Örülök, hogy végülis a szerintem helyes szemlélet nyert.

Az adózás nem kívánságműsor. Aki állampolgár, annak kötelessége. Nem mérlegelés kérdése, hogy valaki akar-e vagy sem.

Magyarországon magasak az adók, ez kétségtelen. Ennek sok oka van, nem értek annyira hozzá, hogy erről túl bőbeszédűen értekezzem. De ehhez hozzájárul, hogy nagyon kevesen fizetnek a közösbe. Még kevesebben annyit, amennyit kellene. Sajnálatos és szerintem szégyenletes, hogy ennek még kultusza is van, és az adócsalás, ez a pitiáner bűncselekmény bizonyos, sajnos túl nagy körökben menő dolognak, sőt természetesnek számít.

Ha már itt tartunk, most ért véget a Seres Mária által kezdeményezett aláírásgyűjtés, melynek végcélja a képviselői költségtérítés átláthatóvá tétele. A kampányt ez a blog is támogatta, ezért külön örülök, hogy végül összejött a 200 ezer aláírás. Önmagában felháborítónak tartom, hogy már kérdés föltevését egyes politikusok elutasítják. Tessék már példát mutatni!

Úgy látom, nem csak én unom ezt a téli szürkeséget. Néha, a még elég korai alkonyat előtt már hallani egy kis tavaszias madárdalt. Az emberek is nyüzsögni kezdtek.

Ma például két tüntetés is lesz. Ügyesen időben úgy elhelyezve, hogy a tömegben elvegyülés szerelmesei kényelmesen részt vehessenek mindkettőn.

Először a Széles-médiabirodalom és híveik vonulnak ki, hogy a sajtószabadságért tüntessenek. Történik ez mindazért, mert Bayer Zsolt megint írt egy alpári stílusú, indulatos szöveget, amely ugyan sajnálatos módon tükrözi az átlagember véleményét (Erre Sasika mutatott rá kiváló cikkében: http://sasika61mondja.blog.hu/2009/02/09/borsoleves_lencsefozelek_magyar_hirlappal_koritve) ,
Bayer nyilván sok ember gondolatát mondta ki. Nekem is az jutott először eszembe a veszprémi eset kapcsán, hogy az elkövető nem is ember. (Állatbarát vagyok, pontosan tudom, hogy az állatok ilyet nem tesznek. Miért is tennének?) De azért egy ilyen útszéli puffogást ne tekintsünk a sajtószabadság csúcsának! Ilyen szövegeket kezdő bloggerek bármikor megírnak, sem ötletességében, sem stílusában nem akkora szám ez, mint amekkorának beállítják. Csak annyiban érdekes, hogy nyomtatásban megjelenik az, amit a bárki elmondhatott volna, és nyilván sokan elmondtak hétfőn a munkahelyükre beérve, vagy a szomszédjuknak.

És persze ki csinált szenzációt ebből a dühös kiáltványból? Természetesen maga a miniszterelnök. Akinél emiatt szintén "betelt a pohár". Budai Bernadett olvasta föl a miniszterelnök reakcióját az inkriminált cikkre. Az Állam mint olyan nem olvas többet Magyar Hírlapot. Gyurcsány távolról betiltatta az állami intézményeknél a lap megrendelését, és kérte az állami vállalatok vezetőit, hogy mondják le a Hírlap előfizetését. Eltúlzott és ostoba lépés, már én is unom leírni, hogy ezen is látszik, ez a kormánynak nevezett izé döglődik. Gyurcsányt végképp elhagyta a politikai érzéke. "Példát" vehetne Orbánról, aki most nagyon bátran adhatja a szalonrasszistát, hiszen a közbeszéd már rég sokkal messzebb tart. Viszont, aki ma népszerű akar lenni, az bizony nem Bayert akarja elnémítani. Hivatalosan Bayerrel természetesen nem lehet egyetérteni, de kifejzetten fölháborodni, és a nyilvánosság előtt az ilyen orgánumok szájának betapasztásával erősemberkedni, nevetséges, visszatetsző és nagyon népszerűtlen dolog.

A Széles Gábor vezette médiabirodalom meg alig várta már ezt a nyílt konfrontációt. Végre nem kell csak magukban puffogniuk a nemzetrontásról, íme a miniszterelnök rájuk tör személyesen, hatalmával visszaélve. A Hírlapnál és az Echón ezt akkora támadásnak vették, hogy azonnal a sajtószabadságot kezdték siratni. Csak úgy röpködtek a jobbnál jobb, sértődött vagdalkozások az Echón.
Kicsit túlzás ez is hölgyeim és uraim! Főleg olyan, politikai indíttatású cenzoroknak, mint Steffka István vagy a rádiózás nagyasszonya, Kondor Katalin.

Mindenesetre most ezek az emberek és nem kis számú hallgatóságuk ezekben a percekben gyülekeznek a Miniszterelnöki Hivatal előtt. Érdemes lesz este a gaz komcsik mártírjának, a széptollú Bayer Zsoltnak és elvbarátainak hőstörténeteit hallgatni a Korrektúrában. Megint megmentették a Hazát!

Egyébként kíváncsi leszek ezekre az emberekre, amikor Orbán Viktorék győzelme után vissza-visszaszivárognak a köztévébe. Vajon mennyire támogatják akkor majd a baloldali lapok általuk túlkapásnak minősített írásait, melyek az ő tyúkszemeikre lépnek. Szóval, hölgyeim és uraim, egy - két éven belül lehet bizonyítani, mennyire toleránsak a másik oldal csupán indulatos véleményeivel szemben, mennyire lesz akkor fontos a sajtószabadság.
 

A másik tüntetés is a meghatódás könnyeit csalja az ember szemébe. Délután ötkor az erzsébetvárosi polgármesteri hivatal előtt néma megemlékezés a gaz, jobboldali beállítottságú ügyészség legújabb vértanújának emlékére. Az a szimpatikus, kedves, jóságos ember, az csodálatos főnök, a magyar Nelson Mandela immáron negyedik napja senyved a náci pribékek tömlőcében. Őt , aki minden nők napján virágot hoz Gizikének, hangosan köszön Károly bácsinak, a portásnak, és még az ellenzéki titkárnőt is maga elé engedi a liftben, őt kaszlizták be. Link: http://index.hu/belfold/budapest/2009/02/13/1249289/

Szóval sokaknak hiányzik emberséges, bölcs mosolya, kiváló modora, vagyis maga az Ember. A rendezvény címe is ez: Az Ember - az Emberért. Egyébként elég kifejező, hiszen ez az Ember mindent egy Emberért tett polgármesterként. Saját magáért. Nyilván gonosz és alaptalan rágalomhadjárat eredménye, hogy "bűnsegédként elkövetett hétrendbeli, különösen nagy kárt okozó, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként csalással és kétrendbeli, különösen jelentős kárt okozó, üzletszerűen, bűnszervezet tagjaként elkövetett csalás bűntettének kísérlete miatt" őrizetbe vették, és tegnap óta már előzetesben van.

Kíváncsi és egyben demagóg felvetésem maradt csupán hátra: mikor rendeznek végre egy szimpátiatüntetést azokért az Emberekért, akik alól viccesen alacsony összegekért eltűnt a házuk.

Idén kicsit elhanyagoltam azt a szokásomat, hogy magáról a blogról írjak. Pontosabban 2009 első perceiben átalakítottuk a blog külsejét, fellengzősen dizájnját, és a linkblog is végre helyett kapott a baloldalon, benne a szerintünk legjobb blogokkal. De azóta nem foglalkoztunk magával a bloggal - hacsak a születésnapját nem vesszük.

Kicsit más lett a blog hangvétele az elmúlt hónapokban. Személyesebb lett, annak ellenére, hogy már nem egyedül írom. Talán azért, mert Dyson mindig csak politikáról ír a maga markánsan kíméletlen, kérlelhetetlen stílusában. Így nekem nem kellett például megemlékeznem Mohácsi Viktória legutóbbi, teljesen sikertelen szerepléséről sem. Holott én hívtam föl a figyelmét rá.

Van pár dolog, ami nem tetszik. Az egyik, hogy bár az új kinézet szemet gyönyörködtető, nem működik úgy, mint régebben. Azt hittem, egy darabig, hogy azért van ez, mert belenyúltunk a "gyári" sablonba, de ahogy látom, minden blog nehézkesebb, amelyik engedett az újdonság csábításának.

A másik - és csak remélni tudom, hogy a törzsolvasók többnyire kimaradnak belőle - az azoknak a hozzászólóknak a felbukkanása, akiket én csak a blog.hu hordalékának nevezek. Egyrészt, mert mindig csak a nagy áramlattal jönnek. Amikor az Index kiteszi egy-egy írásunkat a kezdőlapjára, akkor találnak csak ide. Szerencsére se kedvem, se energiám sincs ezekkel a kellemetlen alakokkal kardoskodni.
Másrészt azért illeti őket ez a név - mert majdnem minden olvasó úgy talál ide, hogy meglát minket a címlapon, és a többségüknek őszintén örülök - szóval a modorukkal érdemlik ki ezt az elnevezést.
Ahogy látom, más blogokon is gondot okoz ez az attitűd. Már korábban - amikor Pontilyen/ Csöncsön barátomra ugrott rá a horda, leírtam, mit gondolok ez ügyben. Akit érdekel, kattintson bátran: http://recklamal.blog.hu/2008/10/13/mit_varunk. Na ez a csürhe itt is borzolja az emberi hangnemhez szokott olvasók és persze a mi idegeinket is. Sajnálatos módon azóta sem sikerült rájönnöm, mire jó ez. Illetve végülis sejtem. Ül az unatkozó egyetemista/ rendszergazda/ biztosítási ügynök/ kismama a gép előtt, és nincs mit csinálnia. Nekem is vannak üresjárataim, önmagában dühítő, hogy semmi dolga nincs az embernek, de haza nem mehet. Fölmegy az Indexre, és a szokásos dolgokat látja. Ezért jó a blogketrec, hátha valami lesz ott, ami az irritált és unatkozó júzert elszórakoztatja. Kattint, és világ összeomlik, a tetves, elmebeteg, zsidó-nácibérenc blogger le merte írni a véleményét. Sőt! Ez a vélemény nem egyezik a tisztelt, ám tiszteletlen olvasóéval, szóval az aznap (vagy egy életen át) összegyűlt frusztrációt le kell vezetni. Ennek most gyors egymásutánjában kétszer is áldozata voltam.

Aki olvassa a blogot, látja, sok bloggertársammal ellentétben szoktam válaszolni azoknak is, akik ellenvéleményt fogalmaznak meg. Ha nem sértő, semmi okom ignorálni őket. De terroristákkal nem tárgyalunk. Illetve sajnos elvesztettem a türelmemet, mert amíg csak engem támadnak, az az én bajom. Nekem sem esik jól - minek hazudjam, hogy nem érdekel. De a bunkók átléptek egy határt, amikor a szüleimet kezdték el ordenáré módon pocskodiázni.
De még az überszülők, akiknek életük fő műve, hogy képesek voltak szaporodni, hepciáskodását még valahol értem is. Nem lehet könnyű ma fölnevelni egy gyereket. A gyermektelenek élete is nehéz, nem süppedhetünk úgy bele a kényelmes életbe, mint szüleink generációja. Elég nyomasztó lehet néha, ha az embernek nemcsak önmagáért kell felelnie. Naná, hogy vannak indulatok. (Más kérdés, hogy a stílus az ember, ahogy egyik kedvenc mondásom helyesen megállapítja.)

Viszont a tegnapelőtti, tegnapi dzsembori előtt értetlenül állok. Tényleg ilyen fontos dolog a tésztafőzés, hogy emiatt habzik a szája itt egyeseknek? Baromi nevetséges, és egyúttal csóválom is a fejemet...

Végezetül egy kis humor. Az ötlet nem a sajátom, Rékuc, a Fika blog főnökasszonya, írt párszor arról, milyen kulcsszavak segítségével találnak a Fikára egyes emberek. Tényleg nagyon tanulságos. Egy kis ízelítő, mert bizony szerencsére még a "véletlenül" beesők is jó sokan vannak.

A legtöbben azért nem csak becsöppennek ide, mert kifejezetten Reckl Amált keresik. Vannak páran, akik nem írják helyesen a nevemet, de azért ők is ide találnak.

Aztán külön csoportot alkotnak a szexfüggők. Tudjuk, hogy az internet elsődleges szolgáltatása a nyálcsorgatás elősegítése, azért elég jó, hogy a Gugli ide irányítja azokat, akiknek a szokásosnál élénkebb e téren a fantáziája. Például a "doktor szexxel betegével" témakört ketten is keresték, sőt egy újabb próbálkozásra is futotta, mert a fentiekhez hozzátették még a "film" szót. Aztán a gerontifilok is jártak már itt: "öreg néni öreg bácsi szex", ill. "vén kecske szex" keresőkifejezések többször is előfordultak. A meleg pornó barátainak javaslom látogassanak innen inkább Ruszkibaka barátom blogjára, ahol minimum két naponta találhatnak valami ínyencséget. (www.ruszkibaka.blog.hu , ill. www.ruszkibaka2.blog.hu.) A meleg költő naplóján aztán bízvást találhatnak "meleg pornószínészeket {akik} tényleg melegek".
Az állatbarátok is ide keveredtek, bár fizetni azt nem nagyon szeretnek. "ingyen animál pornó nézése"
Végül két igazán perverz igény. Valószínűleg maga Larry Flint, a Hustler sokat látott kiadója, is elgondolkodna egy percre: "faludi fanni szex képek" és "jampec szex 2009". Ránk nézve kicsit kellemetlen, hogy előbbi van az oldalunkon. Faludi György özvegyének nagy vallomása (ti. hogy biszex) meglepően sokáig vonzott újabb és újabb olvasókat.

A szex témakörtől nem túlzottan eltávolodva népszerű téma "Friderikusz melegsége" és a "szex világrekordok". Utóbbiról pont elítélőleg nyilatkoztam, de az olvasókat így is sokáig lázba hozta A szex halála c. írásom.

Végére hagytam a számomra nem túlzottan érthető dolgokat, amelyeket az abszurd kategóriába soroltam. Ilyen a "farkasházy blanchet" párosítás. Vajon milyen összefüggést várt a kedves látogató az elfogult, sótlan pojáca és a csodálatos, ausztrál színésznő összehozásával? És még azt írja a Velvet, hogy az év legizgalmasabb szerelmi négyszöge a nehézsúlyú pornós Foxy, annak férje, Benkő Dániel és Koroknay Géza között zajlik...

Aztán jön kettő, amelyeket, gondolom, a Macskaösszezavaró Kft. unatkozó munkatársa szörfözgetés közben pötyögött be, másképp érthetetlen. "32-es húsdaráló", ill. személyes kedvencem: "puma hangok".

És végül egy találós kérdés. "Reckl/ Rekl Amál/ Amal" után mi a második leggyakoribb keresőkifejezés? Na, kitalálja valaki? A kíváncsiak jelöljék ki ezt a kis téglalapot, ott a válasz, de ne rontsák el más játékát! Rékuc

KO

http://sportgeza.hu/boksz/2009/02/11/erdei_zsolt_5-2-re_verte_kokot/

Biztos mindenki, aki szavazott, box-szakértő, mint általában a blogszférában tevékenykedők ehhez is rettenetesen ért, és kizárólag szakmai alapon szavaztak. Az semmit sem számít, hogy Kokó a 1996-os olimpia hőséből előbb ellenszenvesen nagyarcú sztársportoló lett, akit az ismeretlen argentin könnyű szerrel lecsapott. (Igaz, megjárta. A leginkább számára fájdalmas tapasztalat Nagy "Csonttörő" Jánostól származott. És még a laikusok is megtudták, mi az a mélyütés.)
Aztán sajnos beült Orbán Viktor mögé, az állítólagos 2 milliós tömeg elé arra a bizonyos színpadra. Kokó addig népi hős volt, a legkisebb királyfi, de akkor sokan csalódtak benne. Sajnálatosan kevesen hallották meg későbbi nyilatkozatát, mely szerint bár ő a Fideszben bízott, Medgyessy-t tekinti miniszterelnökének. Politikai megnyilvánulása nem volt azóta. Csak pár arcpirítóan gyenge tv-s próbálkozása, mely vitathatatlan csúcspontja az a vetélkedő volt, amely végleg bizonyította, hogy a műveltségi vetélkedő vezetőjének hiába van súgógépe...
Madár nem sztárolta magát jobban, mint ami. Nem akarm más lenni, mint profi boxoló. Ez a mai celebtúlkínálatban már önmagában szimpatikus.
 

Kutyával az ágyban

Nem valami perverzióról lesz szó, hacsak az ember a majdnem szóvivő Demcsák Zsuzsa két órán át tartó nézését nem tekinti annak. A Mokka ma azzal a témával fejeződött be, hogy jó-e az, ha az ember együtt alszik a kedvencével.
Természetesen elfogult vagyok, tíz éves korom óta van kutyám, akinek mindenhova szabad bemennie, fölmennie stb. Minek játsszam meg magamat? Azért tartok kutyát, mert kell a társasága. Barátnak vettem mindegyiket magamhoz, nem dolgoztattam őket, ill. az én szórakoztatásom volt a munkájuk. A házban élnek, szépen tartjuk őket, miért ne alhatnának velünk?
Én balgán azt hittem, valami kutyanevelési, esetleg pszichológiai okfejtés következik. De nem! Korunk egyik számomra legellenszenvesebb civilizációs betegsége, a tisztaságmánia volt a beszélgetés tárgya. A kutyával (állattal) alvás kizárólag higiéniai szempontból lett megvizsgálva. Hozzáteszem, én ezt se nagyon értem. Az én kutyáim sok-sok embernél tisztábbak, különösen, ha a bkv-s utastársaimra gondolok, na főleg akkor inkább a kutya feküdjön be mellém...
De mindenesetre megnyugtat, hogy a nincs-jobb-dolgom-háziasszonyok szerint egyedül tisztasági aggály merül föl. Az őskorban, még az első kutya érkezése előtt, azt olvastam egy kutyás könyvben, hogy azért nem szabad az ágyba szoktatni őket, mert kitúrnak. Ez egyébként igaz. De - jaj, könyörgök, tessék érezni ebben az iróniát - az emberbarátomat mégsem tolhatom arrébb finom lábmozdulatokkal, ha ne adj Isten, együtt alszunk, a kutyát igen.
Nem elhanyagolható viszont az az öröm, az a lelki feltöltődés, amit az ember a kutyától kap. Persze tudom, hogy az, akinek az életcélja a "Tiszta udvar, rendes ház" táblácska megszerzésében kimerül, az úgysem érti ezt meg.

Aztán a fájdalom elviselhetetlenné válik. Beissza magát az ember idegeibe, csontjaiba, zsigereibe. De főleg elviselhetetlen és csillapíthatatlan.

A Lovag, egész pontosan gazdátlan, kóbor Lovag, gondolkodása gyermekien egyszerű, mondhatnánk, együgyü. Azt hiszi, hogy a világ rendben van, csak apró piszkok szennyezik be itt - ott. Hisz abban, hogy vannak jó emberek, vannak szép dolgok. Hisz az őszinteségben, abban, hogy amit az ember mond, azt úgy is gondolja.

Aztán rá kell döbbenie, hogy téved. És ez a tévedés őt szerencsétlen lúzerré teszi. Márpedig ezt egy lovag nem engedheti meg magának. Ezért úgy dönt, elpusztítja mindazt, ami miatt a világ beteg. Két ellensége a társadalmi ranglétra két különböző végén helyezkedik el. Az egyik trónörökös, a másik erdei bandita.

A Lovag mindkettejükkel el akar bánni. Erkölcsi igazának teljes biztonságában felvértezi magát ellenük. Először fegyvereket szerez. Aztán a testét is fölkészíti a nagy összecsapásra. Aszkétikusan soványra és - amennyire lehet - izmosra gyúrja magát. Minden nap edz. Minden nap gyakorolja a fegyverhasználatot is. Minden részletet elpróbál: a szavakat is gyakorolja. Már igazi nagymenő, mire alkalma nyílik tettére.

A harcosok hajviseletét magára öltve megy el az trónörökös fogadására. A támadást a trónörökös katonái megakadályozzák.

De a bandita nem ússza meg. Neki beteljesedik a sorsa.

A Lovag teljesítette kötelességét.

Történik mindez 1976-ban, New York Cityben. Fantasztikus film, mindenkinek kötelező.

Idén talán még nem is beszéltünk gasztronómiáról, pedig mindig érdemes vele foglalkozni. Most a Süddeutsche Zeitung által összeszedett klasszikus konyhai tévhiteket adom közre a saját megjegyzéseimmel.

A modernség és az egészséges életmód kedvelői már bő egy évtizede Magyarországon is favorizálják a tengeri sót a konyhasóval szemben, pedig mindkettő nátriumklorid. Csak a konyhasó tisztább koncentráltabb, a körülrajongott, rusztikusan nagy szemű tengeri sóban viszont egyéb anyagok is vannak. A sótartalma a konyhasónak nagyobb, az árkülönbség tíz-, de akár húszszoros is lehet. Ilyen az, amikor valaminek a hírnevéért kell fizetni. Engem minden esetre aprócska kárörömmel tölt el, mert sosem értettem a különbséget. És láss csodát: az én földhöz ragadtságom a helyes.

Hogyan kell spagettit főzni? Vizet forral az ember, okosabbak a sót és az olajat csak a forrás közben teszik bele, mert a tiszta víz hamarabb forr. Aztán zutty, jöhet a tészta. A még okosabbak nem várnak a kis buborékokra, mert a mai száraztészták, különösen a tojás nélkül készültek, már 60 - 70 °C -on is megpuhulnak is megfőnek. Én a hétvégén ki is próbáltam, és tényleg így van. Energiát és időt lehet spórolni. Egyébként ez nem is tévhit, csak éppen korszerűtlen. Régen, amikor a tésztát magát is otthon készítették, még valóban szükség volt a forralásra, ha másért nem a tojások miatt. De ma ez már fölösleges.

Pár gondolat a húsról. Nekem is úgy tanították, hogy a húst mindig rostiránynak megfelelően kell vágni, különben... Mi is lesz különben? Igazából semmi. A hús sejtjei ugyanis kerekek, teljesen mindegy hogyan vágja az ember. Lehet, hogy csak a megszokás miatt, de nekem a szép hússzelet az rostirányú. De a dolgot bárki beláthatja, aki aprított föl már hús, olyankor mindkét irányban dolgozik a kés. És mégsem lesz száraz a hús. Bár a rostirányú vágás indokát nem ismertem, vagyis hogy akkor elfolyik a hús nedvessége, de nem is tűnt föl, hogy a pörkölt vagy a kínai száraz lenne.
Ha már húslé! Úgy néz ki, pénteken steaket fogok enni a törzshelyünkön. A steaknél meg szokták kérdezni, hogy jól átsütve, közepesen átsütve vagy véresen kéri-e az ember. Én közepes-véres - párti vagyok. A marhahús textúrája rózsaszínen az igazi. De amikor vérről beszélünk, nem vagyunk pontosak. Az a piros folyadék ugyanis nem a marha vére, hanem a hús sejtjeiben lévő folyadék. Ennek szerepe a hús színezése. Ha nyers a hús, akkor pirossas, közepesen rózsaszín, és ha megsütik szürkés-barnás. A vágóhídon az állatok vérét még a feldolgozás előtt lecsapolják, így a konyhakész húsáruban nincs vér. Ez nekem is meglepetés volt.

Minden főzőműsorban elmondják, hogy amennyiben alkoholt öntenek egy ételbe mintegy ízesítőként, pár perc múlva csak az íze marad ott, az alkohol tartalma elpárolog. És ez igaz is volna, ha 100%-os, orvosi alkoholt töltenénk bele, de általában bort, sört vagy ritkábban brandyt használunk. Az előbbieknek több, mint a 80%-a víz, az el is párolog elég gyorsan, de a többi még sokáig ott marad. Egy kísérlet szerint egy húsz percig készülő szószban lévő bor alkohol tartalmának 85%-a még benne volt az ételben, és még egy két és fél órán keresztül fővő krémlevesben is 5% alkoholtartalom lelhető föl. Ez nem baj persze, de nem árt számolni vele.

Ha már bor, bár én nem nagyon iszom alkoholt, mert nem igazán szeretem, és nem is tesz túl jót. (Ahogy a Ki főz le kit? c. nyári, gasztro-vetélkedőnk estéin újra és újra tapasztaltam.) De azt írják, nem kell félni a műanyag dugóktól. A parafa ugyanis nem mindig megbízható. Ha ugyanis nem nedvesedik át, nem tágul ki, és az üvegbe jutó oxigéntől megromlik a bor. A műanyag viszont mindig zár.

A németeknél közmondásosan a halrudacskákat a gyerekek eszik elsősorban. Én is szeretem, csak sajnos ritkán jutok hozzá. Sajnos kevés halat eszünk.
A higiénia- és egészségmániára amúgy is hajlamos német szülők amiatt aggódnak, hogy a nagyon mesterségesnek tűnő, halra nem nagyon emlékeztető panírozott finomság halipari hulladékból készül, amolyan Fradi-kolbász stílusban (Mindent bele!). Nagyon tévednek, a halrudacskák a legnemesebb halak filéjéből készülnek. Ezt én is megmondhattam volna. Elég csak ketté vágni egy halrudit, és látszik a gyönyörű, omlós, hófehér halhús.
Van azonban egy másik elég drága termék, ami tényleg abból készül, ami sehova máshova nem jó. Ez a surimi nevezetű mű-rák. Sosem kóstoltam, de nem is vágyom rá. A rákot egyébként szeretem, de a surimi nekem gusztustalan. Megint jó volt a szimatom.

Maradjunk a tengeri állatoknál. Nálunk gazdagabb országokban még népi bölcsesség is van a kagylóevésről. Eszerint: csak olyan hónapokban szabad kagylót (osztrigát) enni, aminek a nevében van r betű. Magyarán májusban és nyáron nem. De ez is megdőlt már. Régebben valóban óvatosan kellett bánni a melegebb hónapokban a kényes kagylóval, mert nagyon könnyen romlik, és szörnyű dolgokat tud művelni az emberrel.
Rajtam ez nem segít. Én legfeljebb x-es hónapokban ehetek kagylót. Hiába szeretem, mindig hányás lett a vége sajnos. Valamiért az egyébként sokat bíró gyomrom a puhatestűvel nem tud megbírkozni. (Pedig isteni!)

Végül egy egyszerűségében csodálatos étek: a tojás. Mi is lehűtjük a főtt tojást, mielőtt bármi is történne vele. Mert állítólag a szauna-feeling sokat segít a hámozásban, és a tojás is tovább marad friss. Most kiderült, hogy ez nem igaz. Sőt, a szép lassan lehűlő tojások tovább álltak el, mint hidegsokkolt társaik.
Annyi praktikumot még hadd csempésszek ide! A lehűtés például azért is kell, mert így hámozás közben nem szenved az ember égési sérüléseket. Egyébként pedig a legegyszerűbb pucolási mód az, ha az ember a tojás mindkét csúcsát picit az asztalhoz üti, utána pedig lágyan végiggörgeti a tojást. Szinte magától lejön a héjja. (Jól írtam?)

Na, meg is éheztem. Elég volt a mai munkanapból, megyek haza. Otthon először csirkebecsinált leves vár, utána pedig mi illene jobban ehhez a farsangi, hóeséses délutánhoz, mint egy jó kis csöröge- vagy forgácsfánk.

Jó étvágyat! 

Kedves Hernádi Judit!

Szomorúan és kissé felháborodva hallgattam tegnap kifejtett véleményét a képviselők vagyonnyilatkozata kapcsán.

Ön szerint mindenki csal ebben az országban. Az emberek rákényszerülnek, mert másképp ellehetetlenednek.

Ennek illusztrálására Ön, a sokak által jogosan kedvelt, és ezáltal példamutató színésznő, bevallotta, hogy Ön sem kivétel. Ön is kénytelen volt egyszemélyes céget alapítani, és - feltételezhetően - a színházakkal, produceri irodákkal munkaszerződés helyett megbízási szerződést kötni. Nagyon sok munkatársa tesz így, mert az adózás kedvezőbb. Bizonyítani természetesen nem tudom, hogyan is tudnám, de nekem úgy tűnt, Önnel is előfordult már, hogy csalt egy kicsit. Annak alapján, amit tegnap egyfajta magyarázatként mondott, ez derül ki.

Kissé szubjektívan megjegyezném, kissé furcsa nekem ez a szemléletmód. Ezek szerint az adócsalás bocsánatos bűn, és az ember saját anyagi helyzetének javítása érdekében megteheti.

Ön - és ebben kollégái sem mondtak Önnek ellent - úgy gondolja, a képviselők által évente vagyonnyilatkozat címen előadott kutyakomédiára sincs szükség, hiszen - magunkból kiindulva - tudjuk, hogy zajlanak ezek a dolgok. Abban egyet is értünk, hogy erre tényleg nincs szükség. Ebben a formában valóban nem alkalmas a tisztánlátásra a vagyonbevallás. Sokkal többet mondana, ha a képviselők inkább az APEH-nak beadott adóbevallásukat hoznák kötelező jelleggel nyilvánosságra.

Levelem célja viszont nem is ez. Sokkal inkább - ahogy végső soron utaltam is rá - a szemlélet. Azt hiszem egyébként, ezzel amúgy is a legjobb helyre fordulok. Mert az Önnek sem áll módjában, hogy változtasson a képviselőket érintő jogszabályokon. Viszont Önnek van közönsége, akik nagyrészt hallgatnak Önre. Ha Ön azt képviselné, hogy márpedig az adót be kell fizetni, ez az intelligens, jogkövető állampolgár egyik alapvető kötelezettsége, akkor talán hangyányit javulna szerencsétlen, eladósodott államunk helyzete. Naiv vagyok, tudom, de legalább elméletben amellett kéne az olyan fontos, a médiában gyakran megszólaló embereknek kampányolniuk, hogy adózni muszáj.

Azon a jogon vetem föl ezt, hogy én nem vagyok, nem voltam sosem adócsaló. Nem csak azért, mert erkölcsös ember vagyok, hanem mert nincs is rá lehetőségem. Alkalmazott vagyok - az adómat, járulékaimat a munkáltatóm minden fizetés alkalmával levonja a bruttó fizetésemből. Ha akarnék, sem tudnék adót csalni. Jelenleg Magyarországon az az igazságtalan helyzet áll fönn, hogy mi, ún. bérből és fizetésből élő kisebbség tartjuk el és fönn az egész országot. Eddig sem volt mindez könnyű, de ha lehet hinni a híreknek, akkor egyre nehezebb lesz. Egyébként is, de különösen ezekben a válságos időkben, amikor minden forint számít, elvárom mindenkitől, hogy ezt a kötelességét teljesítse. Így Öntől is. De ha másképp nem működik, kénytelen valahogyan mégis trükközni, akkor legalább ne legalizálja a dolgot azzal, hogy elbagatellizálja a kérdést. És legalább egy kicsit szégyellje magát, miközben ezt teszi.

Köszönöm figyelmét!

Üdvözlettel:

Reckl Amál