Ahogy már írtam, a legfárasztóbb a munkámban az oda - vissza utazás. Egyrészt, mert nem érzem magam biztonságban az utakon. Másrészt, mert tömegközlekedéssel kell utazzam, ami nem lenne baj, ha gyakrabban járnának a buszok. Akkor ugyanis eloszlanának az emberek, és nem lenne szembetűnő a sok ellenszenves utas.

Persze vannak utastípusok. Mamlasz kamaszfiúk, akiknél általában arra gondolok, fölösleges volt ilyen korán kelni, fölösleges iskolába járniuk. Combcsizmás amazonok illatfelhőben, alkoholista +10-esek (öcsémmel durván másfél évtizede így nevezzük azokat a többnyire középkorú férfiakat, akik az évtizede tartó folyamatos részegség miatt idősebbnek néznek ki a koruknál), fennhangó észt osztó nyugdíjasok, csúcsidőben istálló méretű babakocsival közlekedő kismamák stb. De ezeket mindenki ismeri. Az én utastársaim viszont speciálisak.

A buszmegállóban velem együtt száll fel minden reggel három ember: egy középkora végefelé járó, egy velem egyidős nő és egy húsz körüli fiú. Az idősebb nő - fogalmam sincs, kicsoda, és nem is érdekel - minden reggel köszön. Mintha jelentene bármit is az, hogy egy busszal utazunk. Ez az iwiw-szinfróma utcai változata. Azért, mert már látott, azt hiszi, ismerjük egymást. Egykedvűen szoktam neki biccenteni, mert ki nem állhatom a tolakodást, márpedig ez az. Épp elég baj, hogy kora reggel buszozni kell mindenféle emberekkel, legalább hagyjanak békén. Persze jellemző rá az a sajátos színvak öltözködési stílus, amire az ilyen ötvenesek valamiért annyira hajlamosak. Lazacszínű télikabát (ugyanilyen műszőrme kapucnival), hozzá világoszöld nadrág és fekete, strasszokkal kirakott balerinatopán. A frizura is a szokásos: festett szőke, rövid, de bodorított izé. Az a fajta hajzat, amiről három kilóméterről látszik, az illetőnek nincs saját ízlése, sem ötlete.
A fiatalabb nő csak simán jellegtelenül néz ki, eltekintve az előnytelenül szabott, félhosszú kabáttól és a dominás, 'dugj-meg' cipőtől. Csakhát dohányzik, amit nagyon utálok, különösen a buszmegállóban, ami ugyan szabadtér, mégis valahogy mindig érzem a büdös füstöt.
A fiú is cigizik. Neki megvan az a rossz szokása, hogy mindenkit félrelökve ugrik föl a buszra, és végig gunyorosan vigyorog magában. Az ő külsejével nincs különösebb gondom.

Ahogy haladunk jönnek a többiek is. Az első megállónál két anyuka száll föl. Egyikük sincs a helyzet magaslatán. Az egyik vélhetően nem normális. Hangosab ordítozik, nem tudom, mit, mert olyankor már az mp3-lejátszóm biztosítja a zavaró hangok kizárását, de van egy olyan érzésem, a tökéletesen halló utasok, sőt talán ő maga sem tudja.
A másik maga sem tud nagyon fölszállni a buszra túlméretezett pufidzsekijében, ezért érthetetlen, miért öltözteti be óvódás gyerekét Michelib-babának. Groteszk, ahogy beemeli a gyereket a karjainál fogva. De az a gyerek legalább csendben van.

A második megállónál már iskolásokkal és szüleikkel bővül az utazóközönség. Az anya - lánya kettős elvileg szimpatikus kéne, hogy legyen, de nem az. Mert mindkettő hétmérföldes stréber, tetézve ezt még valami ebből fakadó rátartisággal. Bár azt hiszem ez a tökéletes megfelelésre törekvés inkább anyuci álma, mint a vicces kabátba, sapkába bújtatott, koravén kislányé. (Két dologgal tudja megkeseríteni a (túl) gondos szülő a gyereke életét: hülye nevet és hülye sapkát ad neki. Bár utóbbitól könnyebb megszabadulni.) Minden nap más a program: egyik nap sport (nagy sporttáskát cipel az alig tíz éves kislány), másik nap hegedűóra, de már délután különangolról is beszéltek. Azt hittem, ez a túlképzési, túlterhelési őrület csak az én generációm gyerekkorában volt divat, de úgy tűnik, ma is vannak, akik azt hiszik, nem gyereket, pálmát nevelnek. Amely, ugye, közmondásosan teher alatt nő.
A súlyosabb esetet viszont az a apja - fia duó jelenti, akiket én csak Szájtáty Peti és apukája néven szoktam magamban emlegetni. A harmincas férfi magas és esetlen. Öltözködése kb. a Mr. Bean a kínai piacon járt kifejezéssel írható le a legpontosabban. Még gagyi kvarcórája is van!
De nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy rendkívül butának néz ki az által, hogy folyamatosan nyitva van a szája. Nem hiszem, hogy a befecskendezett kollagén feszítené szét, egyszerűen csak rossz szokás. Amit sajnos a kisfiú is átvett, porcelánfehér kis arcával párosítva erősen bárgyú benyomást tesz az emberre.
Ennél is rosszabb, hogy az apa nem tanítja meg a gyereknek az alapdolgokat sem. Hogy ásításkor, köhögéskor a kezet a száj elé kell tenni. Hogy a terhes nőnek át kell adni a helyet, különösen a férfiaknak. (Mint nem szülő nő éppen ezért magamra is szigorúbban tartom kötelezőnek ezt a szabályt.)

A következő kanyar után egy kellemes testvérpár száll föl. Őket kifejezetten szeretem. Mert aranyosak, kedvesek, helyesek. Rosszalkodnak persze, de látszik, hogy jó környezetből jönnek. A nagyobbik lány 16 lehet, csajosan csinos, de buta túlkapások nélkül. Nem öltözik sem kurvának, sem élőhalottnak - hanem ahogy egy korabeli kis nőnek érdemes kinéznie. Pici melír a hajban, kis szempillaspriál, szájfény diszkréten. Persze fiatalosan, divatosan, kicsit őrülten. Röviden: nagyon tetszik a stílusa, mert illik hozzá, a státusához, a korához és az adottságaihoz. A húga 12 körüli, próbálja utánozni, de nem görcsösen, hanem ahogy a kistestvér rajongásában igyekszik példát venni a nagyról, tudat alatt leginkább. De ő sem futott előre, nincs festve a haja vagy a szeme, végtére gyerekről van szó. Úgy képzelem, hogy nagyon kellemes, harmonikus családban élnek. Azért jó tudni, hogy ilyen is van.
Látszik, mennyire szeretik egymást. Hogy mindenféle görcs nélkül tudnak önmaguk lenni. Nagyon, nagyon szimpatikusak. És gratulációm a szülőknek!

Hazafelé már nem figyelem ennyire az embereket. Azért kedvenceim vannak: két összeasszott boszorkány, legalább harminc éve olyan masszív alkoholisták, hogy Koós János is elszégyelné magát a jelenlétükben. A buszon baráti nagymamaként ráncigálják alsós unokáikat.

Délután mégis az a legrosszabb, ha az ember kollágával kénytelen beszélgetni. Semmi bajom velük, de egész nap együtt voltunk, fáradt vagyok. Főleg, hogy csak csevegni kell, amit nagyon utálok. Páran szerencsére csak mosolyognak és elköszönnek, de vannak, akik úgy érzik, kell egy kis small talk levezető gyakorlatként. Nehéz dolog ez, mert amúgy van, akit kedvelek közülük,  de komoly erőfeszítést jelent odafigyelnem, jópofának lennem. Azért az jó, hogy senki sem lakik arra, amerre én.

Most már csak az a kérdés, mit gondolhatnak a busz utasai, amikor látnak egy zenét hallgató, napszemüveges embert a könyvébe temetkezve, aki valójában a reggeli rohanás frusztrációját a kákán is csomót kereséssel és sajátosan vitriollos ítéletekkel szemléli a többieket? Valószínűleg semmit, de egyébként meg nem biztos, hogy tudni szeretném.

A sztori: http://velvet.hu/sztori/otto090317/

Dióhéjban: a down-kóros fiúnak az anyja szexpartnert akar találni, mert teljes életet akar számára biztosítani, hiszen abban a szellemben nevelte, hogy Otto normális ember.

Szögezzük le! Az alapelv üdvözlendő.

De minden mástól eléggé rosszul érzem magam. Egy film jutott ugyanis az eszembe. A címe A repülés elmélete. Az SM-ben szenvedő, haldokló lány egyszer az életben szeretné kipróbálni a szexet. Csak éppen magatehetetlen: tolószékben ül és beszélni is csak gép segítségével tud. És tetszik, nem tetszik, a szexben igenis szerepet játszik a külső, és hát sajnos a betegség nem segít ezen a kérdésen.
Aztán összebarátkozik egy kissé őrült feltalálóval, aki - és az legyen a film titka, hogyan - végül hozzásegíti szűzessége elvesztéséhez.

Ajánlom a kissé túlvezérelt, bát méltányolható szándékú anyuka figyelmébe a filmet! Látni fogja, ezek a dolgok vagy mennek maguktól, vagy nem mennek, de erőltetni azért nem kellene. És főleg hajmeresztő az a gondolat, hogy prostikra bízná a fiát.

Ugyanígy nem tetszik, hogy bevonja a nyilvánosságot. Otto szexuális élete a fiú magánügye. Az anya egyúttal aktivista is, aki most ezzel az üggyel is próbál tenni a down-kórosokért.
Erről a Hair c. filmnek az a jelenete idéződik föl, amikor a családapa a világot meg akarja váltani, de a családja nem érdekli. Ekkor a "felesége" arról énekel, hogy a világ megváltása ott kezdődik, ahol az ember éppen van. Ha ott már jó, akkor lehet tovább menni.

Továbbra is rossz érzésem van, és valami azt súgja, nem lesz ennek jó vége.

Radics Péter, az ország legüldözöttebb melege, tegnap sajnos megint szót kapott. Nyilván nem ő az egyetlen elmebeteg a tévében, de ő az egyik legsúlyosabb.

Egy kis emlékeztető:

Radics valaha a Magyar Televízió kiküldött tudósítója volt. Nyakkendős senki mikrofonnal.

Aztán 32 éves korában rájött, az asszony tévedés volt, mert őt a férfiak vonzzák. Nem nagyon gyakori, de banális történet. Hogy nekünk mi közünk van ehhez, nem egészen tudom, de a tény, amelyet a kétezres évek elején leplezett le Radics, a légynek sem árt.

Sajnos azonban a nagy bevallás után másnap is fölkelt a nap, a BKV buszai is elindultak, sőt még a BUX sem ugrott egyet. Sajnos Radics Péter homoszexualitása a kutyát sem érdekelte.

Innen indul közös kálváriánk Radiccsal. Mert ez az ember imád szerepelni. Lehetőleg mártírszerepben. Ezért hajlandó a bulvármédia bugyrait is megjárni (Jakupcsek néhai lelkizőműsora, Csernus dr. igénytelen kioktató show-ja, Hajdú "Újgazdag" Péter Frizbije), hogy a mezei tévénéző is megállapíthassa, a fickó komplett őrült.

Állítólag bipoláris depresszióban szenved, ami lehet, hogy igaz, csak éppen ez a betegség azért nem okoz ilyen súlyos tévképzeteket, ilyen mély paranoiát, mint ami Radics szavaiból árad.
Ez egyébként a legtaszítóbb tulajdonsága. Magára húz különböző kliséket (a melegekét, a depressziósokét stb.), és mindent ezzel magyaráz. Utálom az olyan embereket, akik három szóban képesek magukat definiálni, de másoktól sértődötten elvárják a differenciálást. Ellenszenves, hogy ezek az emberek mindig kényelmesen belehelyezkednek a saját, jól kiválasztott skatulyájukba, és mindenre ugyanaz a magyarázat.

Radics Pétert azért nem alkalmazza egyik tévé sem, mert buzi. Nem azért, mert hét - nyolc éve hagymázos marhaságokkal fárasztja a nagyérdeműt. Nem azért, mert semmit sem tesz annak érdekében, hogy legyen munkája, csak várja a nagy felkérést. Nem, Radicsot azért nem engedi ez a homofób, radicsfób ország, mert ő buzi.
Az mindegy, hogy a médiában nem ő lenne az egyetlen homoszexuális. Ma már olyan is van, akiről nyilvános, olyan is, akiről hivatalosan nem tudni, mégis mindenki sejti, és biztosan olyanok is, akikről senki sem gyanítja.
Miről beszél ez az idióta akkor meg?

Radics egyébként többszörösen elintézte magának, hogy soha többé ne vegyék komolyan. Egyszer például kikiáltotta magát a Margitsziget királyának. Aztán a pápától kért feloldozást bűneiért, el is zarándokolt a Vatikánba. (Ebben a hülyeségben azóta követőre is lelt; a szintén elmeroggyant Benkő Dániel is elment a pápához, de szerencsére nem engedték be.) Most azt fejtegette, hogy miért kellett két éves, egészséges spánieljét elaltatni. Mert különben a sok, sötétben rejtőzködő ellenséges hordák mérgezett csonttal oltották volna ki a kis Hunor életét. Ezt megakadályozandó Radics megölette a saját kutyáját! És nem volt rest ezt érthetetlen körmondatokban újra és újra elmagyarázni.

Persze lehet mondani, Radics beteg. Ha ez így van, az eszeveszett önzésbe betegedett bele. Minden egyes mondata úgy kezdődik, hogy ő szenved, őt üldözik, ő az áldozat, őt rúgták ki, ő nem kap megfelelő munkát...

Közben meg kárt okoz. Először is a szeretteinek. Ha nekem valamelyik kedves hozzátartozóm így égetné magát, így szűkítené a saját lehetőségeit, így rombolná le a saját életét, nagyon nehezen viselném. Aztán azokét, akikkel önként közösséget vállal. Ha meleg volnék, kikérném magamnak, hogy egy ilyen eszelős alakkal vegyenek egy kalap alá. Félreértés ne essék! A melegségét mindig ő hangoztatja mint szörnyű kálváriájának eredetét. Ahogy már írtam, ő azért van mindenhonnan kiutálva, mert meleg.
Ugyanígy zavar, hogy a mentális problémákkal küzdőket is sajátos fényben mutatja meg. A kedélybetegek nem ilyenek, ill. ha ilyenek is, az nem a depresszió miatt van. Így is világot kell gyújtani a lelki zavarokat még mindig egy kalap alá vevő magyar fejekben. Erre jön egy ilyen paprikajancsi, és a különböző tébolyait mániás depressziónak titulálja... Nagy segítség!

Nekem nincs kifogásom a mássá ellen. De az ilyen Radics féléknek meg kellene tanulniuk egy fontos szabályt! A másság nem érdem és nem szégyen.

De ez a ostoba, egocentrikus alak ezt úgysem fogja föl, hiszen akárhogy is bizonygatja, hogy a homoszexualitása miatt szenved annyira, mégis valójában a hülyesége miatt omlott össze az élete. De meg is értem őt. Kényelmesebb volt habzó szájjal homofóbot kiáltani az egész világra, mint összeszednie magát, belátnia a belátnivalót, és elkezdeni keményen dolgozni. Csak sajnos már késő.

Tegnap az Intersparban tologattam a kocsimat, amikor hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg. Öt éven át osztálytársak voltunk, sőt a legtöbb reggelen együtt is mentünk iskolába, mert közel laktunk egymáshoz. Ehhez képest négy éve nem láttam.

Barátnők voltunk, nem a legközelebbiek, de azért elég jók. Én kifejezetten kedveltem. Pont azért, amiért sokan az osztályban nem. Kissé morcos volt mindig, nem az a folyton vigyorgó tejbetök. Mindig is szerettem a kritikus embereket. Ebben a képmutató világban elég ritka, hogy valaki kimondja, ha nem tetszik neki. És ő ilyen volt. Hozzáteszem, ő arccal, névvel tette mindezt, nem mint a neten császkáló, bátor megmondemberek.

Aztán a barátság nem nagyon élte túl a gimnáziumot. Nem hibáztatom érte. Az érettségi utáni idők válságosak voltak. Folyamatosan éreztem a széthullás rémét a nyomunkba loholni, vezéráldozat is volt, pár valóban szétszéledtek. Köztük ő is. De nem perben, haragban váltak szét az útjaink, egyszerűen nem jött többet. Aztán már nem is hívtuk.

Tegnap a férjével vásároltak. Tudtam, hogy férjhez ment, de persze fogalmam sem volt, kihez. Nem sokat változott, talán kicsit kerekdedebb lett az arca. Férje valamivel idősebb, köpcös, kopaszodó alak. Egykori barátnőm a tőle nem idegen ellentmondást nehezen tűrő stílusban utasította a férfit valaminek a megvételére, persze kérdés formájában. Sosem volt udvariatlan, és ne is úgy képzelje el az őt nem ismerő olvasó a szeméyét, mint valami zsarnokét. A határozottság, a dominancia nem jelent basáskodást. Csak nőknél furcsállják néha.
Másrészt arra gondoltam, hogy ez egy működő kapcsolat. A férjet láthatóan csöppet sem zavarta, hogy megmondják neki, mit vegyen.

Első összetalálkozásunkkor mire levegőt vettem a köszönéshez, ő már tovafutott. Gondoltam, nem baj, nem keresem, de ha megint összefutunk, akkor majd köszönök. A felvágottaknál újra szembejöttek. Megint túl gyorsan. Harmadszorra már csak messzebbről láttam őket, meg sem próbáltam köszönni.
Nem tudom, hogy szándékosan nem vett észre, vagy véletlenül. De igazából mindegy is. Én sem szeretem az ilyen véletlen összefutásokat. A kötelező small talktól feláll a toll a hátamon. Sajnos vele már nem tudnék őszintén beszélgetni, akkor meg minek. A lényeget, hogy férjnél van, egészséges stb., látom.
Velem meg úgysem nagyon történt semmi, amit egy ilyen villámbeszélgetésen érdemes lenne elmondani.

Dolgozom, igen. Ahogy írtam, a külső szemlélő számára ez a munka nem a világ közepe. Amiért én szeretem, azt nem lehet a bajor rozskenyér és a friss sütemények között elmondani. Hogy megváltozott az életem, az önbecsülésem, a szemléletem, mióta végre olyan munkám van, amit szeretek.

Férjnél nem vagyok, sőt. Itt egyébként vége is szakadt volna annak az esetleges, parányi érdeklődésnek, amellyel felém fordult volna. Neki mindig is az volt az álma, hogy legyen valakije, aki a tenyerén hordozza. A gimnázium alatt ez nem jött össze, pedig összejöhetett volna, de akkor még finnyásabb volt a lány. Ma asszonyként, úgy látszik, belátta, a külső annyira mégsem fontos. (Pedig az én akkori legjobb barátom tényleg szerette, bármilyen furcsa is ilyet egy kamasz fiúról mondani. Nem véletlenül volt a legjobb barátom...)
Szóval egyből lúzernek nézett volna, amiért én még nem "fogtam" magamnak valakit. Régebben azt gondoltam, sosem fogom ezt a szemléletet érteni, ma már inkább úgy vagyok vele, kb. ugyanannyi érv szól a házasság ellen, mint mellette. Vagyis a kérdés nem is az, hogy férjhez megy-e az ember, hanem hogy kihez.

Gyerekem nincs (és nem is lesz, de ez megint nem a tejespult fölé való gondolat), ellenben van kutyám. De sajnos ő már a régieket sem szerette túlzottan, ez nem hatotta volna meg.

Blogot írok. Na fene! Nem hiszem, hogy blogokat olvas. Újságot se olvasott soha régebben.

Mi van a ... legjobb barátommal, az Ofővel, X-szel, Y-nal, az öcsémmel stb.? Jól vannak, köszönjük szépen! Hogy egykori osztályfőnököm mit csinál éppen, túlzottan nem érdekel. Az iskola idején elismertem a munkáját, a kitartását. Azóta valahogy azt éreztem rajta mindig, hogy ő nagyon nem kedvel engem, nagyon nem kíváncsi rám. Hát akkor én se rá.
A legjobb barátom sorsa engem is érdekelne, de senki sem tud róla semmit. Próbáltam vele normalizálni a kapcsolatot a Nagy Összeveszés után (melynek az én oldalamon mai történetünk hőse is benne volt), de ő úgy látszik nem akarta. Már ennek felismerése óta is közel hat év telt el. Most már tényleg csak érdekelne sztoriszinten. Sokáig azt híreszteltem, az ő trónja üresen áll az idők végezetéig. Mások más trónokon ülhetnek, de ő és az első, igazi nagy barátság emléke eleven lesz a mindennapokban is. De az idő megállíthatatlanul telik, az emlékek halványulnak. Ő marad az első, a nagy, de a trónja ma már egy kis sámli, valahol a pitvarban.

Eléggé fölkavarta az állóvizet bennem ez a találkozás. Sem boldogabb, sem szomorúbb nem lettem általa, csak ilyenkor mindig tudatosul bennem, az idő tényleg telik.

Egyszer azt mondta nekem, hogy túl szigorú vagyok. Az emberekkel és saját magammal is. Ne legyek, tanácsolta akkor. Azóta is időnként eszembe jut ez. Fogalmam sincs, mire gondolhatott, amikor úgy vélte, túl szigorú vagyok magamhoz.

Csapás a terrorra

Gratulálok, hogy végre sikerült egy veszélyes terroristát helyre tenni! Az iraki újságíró, Muntassar al-Saidi három év börtönt kapott azért, hogy az egykori elnököt (Ah! Be jó ezt leírni!), George W. Bush-t kétszer is megdobta a cipőjével. Az arab világban ez külösen nagy sértés, mondják az okosok. De az ex-elnök bravúrosan elhajolt, így az újságíró nem találta el. Ahhoz képest, hogy több évtizedes alkoholista "karrier" áll a háta mögött, nem is rosszak a reflexei...

Ez aztán a siker! Egy cipőhajigálóval kevesebb garázdálkodik Bagdad egyébként oly békés, nyugodt utcáin.
Kár, hogy a lényeget, úgy tűnik, senki sem érti. Al-Saidi pont a vérontás ellen tiltakozott. Az ellen, hogy az amerikai hadsereg egy blöff megalapozatlan információk miatt hadműveletet indított egy ország ellen, és - bár Szaddam Huszeint nemcsak lemondatták és elfogták, de már ki is végezték - még mindig ott tanyázik. Puszta jelenlétük okot szolgáltat az ottani barmoknak a robbantgatásra.
De nem erőszakosan tiltakozott, nem felrobbantani vagy lelőni akarta az elnököt, hanem csak megdobni.

Az ítélet kihirdetésekor, sőt tegnap egész nap, a vádlott végig sírt. Két kollégáját gyászolta, akik nemrég lettek a valódi terroristák áldozatai.
Ha az elmúlt hat (!) évben őket sikerült volna semlegesíteni, akkor az eredmény lenne. Ehhez képest sikerült egy felháborodásában illetlenül viselkedő embert bebörtönözni. Megérte ez a háború is!

* * *

Bacsó utolsó nyilatkozata

Talán már más is hallotta, meghalt Bacsó Péter. Nem kívánok nekrológot írni neki, megteszi más. De az utolsó, nyilvánosság előtti szavait gyönyörűnek tartom. Akkor hangzottak el, amikor a legutóbbi filmszemlén átvette az életműdíjat. Elnézést kért, hogy ilyen sok szomorú filmet készített...

* * *

Euróvízió - hagyjuk abba!

Az ex-szovjetek mindig szépen beszavazzák egymást a legjobbak közé, ezért más országnak nincs értelme indulni az Euróvíziós Dalfesztiválon. A páneurópai piknikre hajazó, nevetséges, avitt és gagyi rendezvényt nemcsak nálunk kísérő irritáló cirkusz.
A grúzok például azért nem indulthatnak mégsem, mert a daluk angol szövege akár Putyin-ellenesnek is hallható: "We don't wanna Put in".
Egyrészt humoros, ha valaki azt gondolja, a giccsparádénak is gyenge, mézes - mázas baromságon politizálni kell.
Másrészt kevésbe humoros, hogy a Nagytestvér kezei még mindig milyen messze érnek el. Hiába, kedves Vlagyimir, azok a szép évek a KGB-nél nem múlnak el nyomtalanul.

* * *

Gondolatok a répáról

Zúg a vihar az olasz vegetáriánusok körül. Én közismerten vegafób vagyok, ki nem állhatom ezt a sznob bandát, viszont tapasztalatom nincs az ügyben.

A húsevő olaszok ugyanis azt állítják, a vegák merevedési zavarait a cinkhiány okozza, amely szerintük a húsmentes életmód egyik tünete.

A vegák ezt elutasítják, és pont arra hivatkoznak, hogy a merevedési zavar pont az állati zsiradékok túlzott beviteléből származó érrendszeri problémákból fakad.

Legyen igaza a vegáknak! Attól még undorító, beképzelt társaság.

Segítség! Gyerekeim vannak! - műsorkritika (Viasat 3, h - p 17:05)

Überszülők, übertévénézők, figyelem! Olyan műsorra bukkantam, hogy csak na! Különösen nektek ajánlom figyelmetekbe.

Kezdjük ott, hogy a műsor maga rettenetes. Ócska, mesterkélt, buta. Valóságshowként határozza meg saját műfaját, de ebben szinte semmi valóságos nincs. Ebben a műsorban a csecsemők is szerepet játszanak, annyira mű.

Az alapkoncepció szerint van egy problémás család. Általában magas életszínvonalon élnek, csak éppen "túl" sok gyerekük született, akikkel egész egyszerűen nem bírnak. Mi a logikus döntés? Fölhívják a tv-t, nem küldene-e Angliából egy szigorú dadust, akit az ABC profi kamerateamje mindenhova elkísér.
A Mary Poppinsnak beöltöztett nevelőnő megjelenik és egyetlen hét alatt rendet tesz a családban, ahol soha sem volt rend.

A műsornak mindig ugyanaz a koreográfiája. Először égetni való, ill. annál is rosszabb gyerekek táncolnak a tehetlen szülők fején. A dadus megérkezik, és öt perc után már érti a helyzetet, de azért még komoly arccal jegyzetel egy napig.
Este beszél a szülőkkel a problémákról, akik bár rettenetesen szenvednek a gyerekeik miatt (ez valódinak tűnik), de mégis vérig vannak sértve, amikor a dadus mindenki számára világos dolgokat közöl velük.
Másnap reggelre összeül a kupaktanács, hogy az éjszaka elkészített házirendet megismerhessék. Az mindenesetre tanulságos, hogy a gyerekek - legalábbis első hallásra - szinte lelkesednek a szabályokért. A szülőkben viszont újra fölbugyog a sértettség. Hát, igen, ha valakinek a szülői kvalitásait kritizálják, azt általában nehezen viseli, ahogy én is tapasztaltam. Többnyire el sem tudják képzelni, hogy másképp is lehet. Pedig ha van igazság, ebben a műanyagban, akkor az pont ez. Ha valaki hagyja a gyerekeit így elkanászodni, akkor nemcsak hogy lehet máshogy, hanem kifejezetten kell!
Eztuán jön a tehetetlen, többnyire síkhülye szülő alázása. Általában ugyanis olyan szabályokat kellene megértetni, elfogadtatni és végrehajtatni a nagy szülői lustálkodásban nevelés-rezisztens gyerekekben (ráadásul egyszerre négyben vagy annál többen), amelyek a kedves anyuka/ apuka sem ért. A fölfogás hiányát a tisztelt szülő általában ellenállással, a gyerekeitől újratanult durcáskodással lelplezi. Vagyis semmit sem alkalmaz a nevelőnő által javasoltakból. A hülyékre jellemző következetességgel követi el újra és újra ugyanazokat a hibákat. A fordulópont mindig az, amikor a nevelőnővel szemben a szülő végre nem dacos kölyökként viselkedik, hanem végre - valahára felnőttként. A nevelőnő nem is a gyerekekeket neveli, hanem elsősorban a szülőket.
Ezután mintegy varázsütésre sikerül megregulázni a rosszcsontokat. Pár nap alatt rend és jó viselkedés váltja föl az őrjöngést.

Egy valami mégis tetszik. A kevés őszinte pillanatok egyik az, amikor a gyerekek nem mint probléma szerepelnek, hanem mint ember. Ilyenkor sokszor kiderül, hogy a gyerekek sokkal gyorsabban fölfogták a szabályokat, és leginkább azért nem tartják be, mert bár tetszik, hogy végre rend van, még mindig jobban bíznak egyelőre alkalmatlan szüleikben, mint az idegen, angol néniben. A szülőkön a szkepszis látszik, vagyis a gyerekek - akik általában intelligensebben állnak a dologhoz, mint szüleik - mindaddig kitartanak a régi káosz mellett, amíg anyu és apu nem kezdi alkalmazni a szabályokat.
Sokat elmond ez az ún. liberális nevelésről. Sokan azt hiszik, a vasszigor egyetlen alternatívája a száz százalékos nemtörödömség. Egy gyerek nem véletlenül nem cselekvőképes a jogban sem. Iránymutatásra, korlátozásra van szüksége. Ezt a legegyszerűbben következetesen betartott és betartatott, de észszerű szabályrendszeren keresztül lehet elérni.
Az öröm a gyerekek arcán, hogy végre van viszonyítási alap, végre egyértelmű, mit is kell tenniük, szintén őszinte.

De sajnos mindne más hiteltelen. Szerintem erre a munkára egy hét nem lehet elegendő. A nevelés nem kapány! Hanem éveken át tartó folyamat. Lehet, hogy a műsor utolsó tíz perce kedvéért lecsillapodnak a kedélyek. Sokkal érdekesebb volna találomra visszatérni pár héttel később, vajon tartja-e még magát a család a szabályokhoz, fenn tudják-e tartani a jó viselkedést. De erre sajnos nem derül fény.

A műsor nyilvánvalóan azoknak az amerikaiaknak készült, akik még enni is tankönyvből tanulnak meg. Valószínű a népnevelő motívum is. Mindenesetre az elgondolkodtató, hogy minden általam látott részben újdonságkétn bukkant föl a gondolat, a gyerekeket nevelni kell, máskülönben ez a káosz a vége. A nevelés pedig nem az, hogy a tisztelt szülő semmit sem csinál mindaddig, amíg el nem veszíti a türelmét, akkor viszont ordít. Persze ez hatástalan, sőt.
Az ember azt hinné, a nevelés az emberek természetes készsége, nem kell külön megtanítani, de úgy látszik nem mindenkinél.

Akit érdekel, egy adást azért ki fog bírni. Többet amúgy sem érdemes megnéznie, mert aki egyet látott, az látta a többit is.

Értékelés: 2/10

Van úgy, hogy az ember szívesen kétfelé szakadna. Mert egyszerre két véleménye van, és ezek szöges ellentétben állnak egymással.

Múlt héten beszélgettem egy kollégámmal. Téma: a válság.
Elképzelhető, hogy nálunk is lesznek leépítések, naná.

Aztán valahogy szóba kerül a folyosó nagymamája, a kedves, idős néni, aki mindenkit etet és itat. Alapvetően jószívűségből alkalmazzák, hogy ne unatkozzék. A nyugdíjkorhatárt már bőven átlépte, talán még a Reformszövetség is megengedné neki, hogy ne dolgozzék, hiszen 75 éves. Szellemileg teljesen friss, csak sajnos a térde időnként nagyon fáj.

A kollégám szerint a néni bizony joggal fél az elbocsájtástól. Hiszen nem pótolhatatlan, viszont idős és nehezére esik bejárni.

És itt jön a szakadás. Mert én bizony kicsit sandán nézek azokra a nyugdíjasokra, akik aktív korúak elől veszik el a munkát. Nem kell messzire mennem, a nagynéném is ebbe a táborba tartozik. Mert elég kevés a pénze (a '90-es éveket szinte végig munkanélküliként töltötte), viszont jó karban van, szóval eljár dolgozni. Értem én, hogy általában muszáj dolgozni. És már ez is kicsit problémás. Mert egyrészt annak kéne dolgoznia, akinek más jövedelme nincs (egy nyugdíjasnak meg van, mégha nagyon kevés is), másrészt egyes nyugdíjak nem elegendőek.

Szóval én kissé naivan azt hittem, a kollégám az aktív korúak miatt aggódik, és ezért érezné logikus lépésnek, ha a nénit elküldenék, ezáltal "megmenekülne" valaki más.

De nem ezt mondta, hanem valami olyat, amin megrökönyödtem. Szerinte egy olyan európai, dinamikus, lendületes és fiatalos cég imidzséhez nem illik egy csoszogó, öreg néni képe...

Nem értem, miért mondta ezt. Nem az a lelketlen, kőszívű ember, igenis normális és humanista. Fogalmam sincs, hogy jutott ez az eszébe. Engem ez a gondolat azóta is foglalkoztat, azóta is pörög rajta az agyam.

És közben meg igaza van. Nem a profit szárnyalása, a nagy fellendülés jut az ember eszébe, ha lát egy fájdalmasan vánszorgó nénit.
Bár azóta arra is gondoltam, nyugodtan tekinthetnénk a nénit példaképnek. Valaki, aki nem adja föl, aki akkor is bejön dolgozni, ha alig bír lábra állni.

Persze a XXI. sz. menedzserszemléletébe nem illik bele a valóság, hogy bizony mindenki megöregszik egyszer, és csoszogni fog, mégis meglepett a dolog, mert a kollégámmal már többször kitárgyaltuk, mennyire nem szeretjük ezt mentalitást, mennyire nem hiszünk ezekben a menedzsment - hókusz pókuszokban.

Mit ki nem hoz a válság egyes emberekből...

Dávid Ibolyan még a múltkorinál is merészebbet gondolt.
 http://recklamal.blog.hu/2009/02/27/ujra_jon_a_zsakos_ember

Kár, hogy bénán, ellenszenves akarnok stílusban, pártja teljes átlépésével tette meg. Annyira kár!

Bokros Lajos for president! - harsant föl az MDF DHPD (Dávid és Herényi Politikai Duó) bizalmatlansági indítványa. Annyira azonban a Fidesznek sem fáj a tébolyodott Gyurcsány és dilettáns kompániája, hogy akár egy percig is megfontolták volna a vad ötletet. Lassan, apró lépésekkel alakul ki az Orbán által vázolt új világrend, úgy látszik.

Sajnos úgy tűnik, minden hiábavaló. Dávid Ibolya nem túl demokratikus, de annál gyorsabb tempóját már szinte senki sem viseli el a pártjában.

Pl az olyan emblematikus, világot megváltó emberek lépnek ki a frakcióból, megszüntetve azt, mint Csáky András. Mit is tett ő le a nemzet asztalára? Semmit. Ki is ő? Egy szürke senki.
Eddig belefért Dávid Ibolya rivális-kinyíró ténykedése Csáky demokráciafelfogásába? Most, amikor végre valami használható, valami előremutató dologgal áll elő, akkor betelik a pohár ennek a jellegtelen, haszontalan senkinek? Bokros Lajost mint poltikust, mint egykori pénzügyminisztert lehet kritizálni. Ahogy írtam pár napja, a Bokros - csomag megítélése szabad, mindenki azt gondol róla, amit akar. Sőt, ami talán érdekesebb - és erre a jobboldali, láthatóan kissé megrettent, ezért nagyképűsködő elemzők figyelmét is fölhívnám - arról is lehet, sőt kell is vitázni, amire Bokros készül. Mert az már biztos, ha kap rá lehetőséget, nem fogja vissza magát.

Az ötlet lényege - és ezt nem fogja föl sajnálatos módon Boross Péter sem - hogy nem érdekes, ki melyik oldalhoz tartozik. Jelen esetben a fő kérdés az államcsőd elkerülése . Bokros ezer éve volt pénzügyminiszter, kinevezésekor nem is volt az MSZP tagja. A mostani szoci kormányhoz pedig nemcsak hogy nincs semmi köze, de a közgazdász a Gyurcsány-kormány egyik legkeményebb, legkövetkezetesebb kritikusa. Ebből a szempontból igenis hiteles mint egy ellenzéki párt szakpolitikusa.

A magyar poltika viszont a Csákykról (Hock Zoltánokról) szól. Nehogy lehessen már valamit csinálni!

Ezért kár, hogy Dávid Ibolya képtelen meggyőzni az általa vezetett, és 2006-ban annyira ígéretesnek tűnő MDF tagjait. Ma torkon lehetett volna ragadni a kormányt. De az előkészítetlenség, a Csáky féle fontoskodás és persze az ellenzék többi részének hülyesége újabb egérutat adott Gyurcsánynak. Ha Bokros ráun ezekre az amatőrökre, tényleg bajban lesz az ország. Szeretjük vagy sem, jelenleg ő az egyetlen, aki hajlandó és képes is a radikális változásra.

A véletlen hozta úgy, hogy egymás után két echte magyar kajáldáról esik szó. Az egyik a Gianni féle műsorban, a másik viszont Pötyi mamánál, amelyhez ma volt balszerencsém.

Pötyi mama legfőbb sajátossága, hogy külvárosi étteremhez képest elég magasak az árai. Mégis visszatértünk, mert a konyhája nem rossz. És - ezért maradtunk kellemetlenségek ellenére hűséges - ők csinálják a legjobb brownie-t.

Sajnos azonban a ma tapasztaltak után - brownie ide vagy oda - nem hívjuk többet a számukat. Ilyen vacak szolgáltatás még Magyarországon sem gyakori.

Ma kivettem első szabadnapomat, mivel testvérem is itthon volt, kitaláltuk, Pötyi mamától rendelünk kaját és brownie-t. Sok dolog szólt mellette: kivételesen egész korán megkaptam az ebédjegyemet, 14 és 17 óra között van a happy hour, vagyis 10 % kedvezmény stb. A netről kinéztük a kajákat, és felhívtam a számot.

Negyed háromkor ötödik csörgésre vették föl. (Jellemző, hogy már arra gyanakodtam, rossz számokat ütöttem be.) Egy fáradt női hang jelentkezett. Mondtam, rendelni szeretnék. Telefonszám alapján azonosítottak, de előtte még - öcsém javaslatára, nekem eszembe sem jutott volna - rákérdeztem, ugye elfogadnak olyan ebédjegyet, ami nekem van. Igen - ez van a honlapon is - de nem 2 és 5 között... Micsoda marhaság ez? Rá is kérdeztem, nem lehetne-e kp és ebédjegy kombinációjűával fizetni. Nem, hangzott a válasz, az úgy már túl sok kedvezmény lenne... Menjen a fenébe a zsugori vendég a 'csába, ha itt azt képzeli, hogy rajtunk fog spórolni!

Túllendültem rajta. Mondtam a rendelést. Egyszerű dolgot szerettem volna, rokfortos jércecsíkokat. De sajnos lekerült az étlapról. A hölgy megkérdezte, milyen étlapot nézünk. Mondtam, azt, ami a neten fönt van. Ja, hát az új étlap még nincs fönn!
Édesanyám, honnan a fűzfán fütyülő rézangyalából kéne tudnom, hogy a netesnél van aktuálisabb étlap is? (Egyébként az online változat 2008. októberétől volt érvényes, vagyis nem volt sejthető, hogy radikálisan megváltozott azóta, nem volt az olyan régen.) Negyedik nekifutásra találtunk valamit, ami rajta volt. Biztosra mentek Pötyi mamánál. Ahogy sejtem, a rántott hús különböző változatai maradtak az új étlapon. Én meg itt Soroksárról rákragus gnocchit akarok... Rántott hús - az kell a dolgozónak! Még a végén a gyáli pizzéria Béla bácsijának lesz igaza. Itt erre van igény. (Mert a hölgy megjegyezte, nem érti, hogy ezt a tételt miért húzták ki, ezt vitték.) Szóval végül kaptam egy pulykamellett brokkilival és sajtmártással, egész jó volt, de nem kiemelkedő.

Még valamit? - próbált megszabadulni tőlem, a kellemetlenkedő vendégtől, a telefonoskisasszony. Két brownie-t kértem. De sajnos még nem volt kész. Nem azt mondta a csaj, hogy ugrunk, csináljuk, és fogadják el ajándékba a kellemetlenségekért. (Na jó, utóbbit tudjuk be sci-fi munkásságomnak.) Azt merészelte fáradt nevetés közben mondani ez a nő, hogy nincs még kész. Rubintos virágszálam, négy tetves órája nyitva vagytok! Mikorra lesz kész? Itt a rendelés, tessék hozzálátni!

A beszélgetés végén sem azt nem mondta meg a hölgy, mikor érkezik az étel, sem azt, mennyibe fog kerülni. Ezek kötelező dolgok lennének, de őszintén szólva már annak örültem, hogy a testvérem pizzájára tényleg nem tettek kukoricát.

Megint bebizonyosodott, hogy a magyar vendéglős nem abból él, hogy kiszolgálja a vendégeket. Leszarja az igényeiket. A vendég alkalmazkodjon a kajáldáshoz, gondolatolvasással tudja kívülről az étlapot, lehetőleg olyat válasszon, amit van kedvük és idejük megcsinálni, és még fizessen is érte - persze húsos jattal. Utólag kérek elnézést a zavarásért! Többet nem fordul elő!
 

A nagy étteremalakítás Giannival - műsorkritika

Már írtam, hogy Giannitól rég nem ráz ki annyira a hideg, mint régebben. Az önmagát agyonverő Bár 2.0 egyetlen értékelhető résztvevőjeként lopta be magát a szívembe, mert a sok médiába vágyó, tehetségtelen parasztot keményen gatyába rázta mint a luxuskocsma főnöke. Éppen ezért ebben a műsorban is hasonlókat vártam tőle.

Kezdjük ott, hogy a műsor címe nem jó. Először is nyelvhelyességi gond van vele. A műsorban már létező éttermeket tuningolnak föl, nem pedig újonnan indítják el azokat. Ezért az értelmes címnek étteremátalakításnak kellene lennie. Az is teljesen fölösleges, hatásvadász elem, hogy a főkolompos neve is a cím része. Ez sem fedi egyrészt a teljes igazságot, Gianni nem egyedül veszi kezelésbe a derék (?) vendéglősöket, hanem kis csapata révén. Másrészt érződik rajta, hogy a Viasat biztosra akar menni, hiszen az utolsó saját produkciójuk, a már említett, igaz, rossz emlékűnek nem nevezhető (hiszen a kutya sem emlékszik már rá) Bár csúnyán megbukott. Szóval érthető, ha pedáloznak. Kérdés viszont, hogy Gianni Annoni, a Magyarországon élő, olasz gasztronómus van-e akkora húzónév, hogy a műsort is róla kell elnevezni.

A koncepció egyszerű, és a világ, sőt a magyar néző nem először szembesül vele. A Ramsay, a konyha ördöge c. angol sorozat főhőse, a durva modorú Gordon Ramsay szintén arra vállalkozik, hogy kikupál reménytelennek tűnő éttermeket. Átalakítják az étlapot, az étterem külsejét és a munkát megkoronázandó szerveznek egy teltházas estét.

Csakhogy az angol konyha Dr. House-ának könnyű dolga van általában. Akik segítségül hívják - mert a dolog nem rajtaütés szerűen történik - tényleg változást akarnak, csak éppen vagy szakmailag nincsenek fölkészülve, vagy nem elég kreatívak, esetleg mindkettő megspékelve egy kis lustasággal is.
A magyar vendéglátás viszont nem pusztán ezekkel küzd, de nem is igazán szereti, ha ilyen gigolók belepofáznak az ő jó kis status quó-jukba. Még a Gianniékat meghívó tulaj is ódzkodik a változásoktól, bár rajta látszik, annyi köze van a gasztronómia tudományához és főleg művészetéhez, mint egy jegesmedvének a szaunához . Igazi, susogós "kényszervállalkozó ő, a 1990-es évek egyik igazi társadalmi szimbóluma. Felesége a berendezésért felelt a bolt indításakor. Lástszik, hogy a hölgy elhivatott követője a lakótelepi romantika nevű stílusnak: üres, vajszínű falak, itt-ott egy művirág "hervadozik".
Az igazi botrány az egyik felszolgáló hozzállása. Amikor Gianniék betérnek, hogy megkóstolják, a gyáli pizzéria főztjét, eleve tegezi őket. Csodálom, hogy Gianni ezt nem teszi szóvá. Az az ismerettség, hogy a kopaszodó pincér az olasz vendéglőst a tévéből ismeri, és arrogánsnak ítélte meg, még nem jogosítja föl erre. Ahogy arra a megjegyzésre sem, amikor fölmenti Giannit, mégsem olyan beképzelt, mint hitte.
Az nem az ő hibája, hogy az aranymájas fantázianevű pizza mellé ketchupot és majonézt (!) ajánl föl, hiszen ez a szokás. De az igen, hogy belevág a vendég szavába, sőt ki is javítja, amit mond.

A másik nagy falat Béla bácsi, a főszakács. Valószínűleg valamilyen azóta bezárt közintézmény menzájáról szalajthatták. A deres hajú szakmunkás csökönyös, mint az öszvér. Semmiben sem partner, semmire sem hajlandó. Ellenben a tv-képernyőn keresztül is látszik, hogy amit készít, az nem carbonara spagetti. A tészta szétfőzésére annyi a mentsége, hogy ezt igényli itt a vendég. Ismerős ez a hozzáállás. A tv-ben azért megy vacak műsor, mert a néző azt akarja nézni. A magyar popzene azért agyhalott, mert a tiniknek erre van igényük. Béla bá' meg azért nem tud tésztát főzni, mert még senki sem panaszkodott, hogy ez így nem jó. Hogy is panaszkodott volna, mikor a vendéglőben egy vendég sincs. Lehet, hogy ezen kéne elgondolkodni.
A lelkiismeretes vendéglős kicsit neveli is a vendégei ízlését. Pont azért, mert a vendégek 90%-a ma is csak borjú bécsit rendel sült krumplival, és persze nem veszi észre, hogy pulykából készült el a fogás.
Egy szülő is nevelheti a gyereke ízlését, mert az bizony attól függ, mit eszik a gyerek kiskorában. Persze a gyerekek legszívesebben csokit és chipset ennének, mert azoknak a legkommerszebb az ízük. De az okos szülő szépen rászoktatja a gyereket a valódi ízekre is. De tudjuk, nálunk azért a kényelem nagy úr.
Azért ravasz az öreg, mert nem mond kritikát a kollégáiról, nyilván így kevésbé merül föl az ő felelőssége.

Gianni és szintén olasz szakács barátja megtanítják a pizzaszakácsnőt (ezek szerint van ilyen, ez volt kiírva) pizzát sütni, sőt még Béla bácsit is tésztát enni, ha már a főzés nem az erőssége. Ráveszik a személyzetet, hogy ne csak zacskós meg szárított alapanyagokból készítsék az ételt. Az viszont elég szomorú, hogy a szakácsnő nem érzi a különbséget a saját, Maggiból főzött és a Gianni által valódi, friss alapanyagokból készített paradicsomszósz között. És ez a nő állítólag egy szakképzett szakács...

Érdemes e ponton a csapat többi tagjával is megismerkedni. Egyrészt van egy rendkívül ellenszenves okostojás, aki belsőépítészként varázsolja újjá a helyet. A misz nőszemély kissé túlvállalja magát, mert a falusi pizzázóhoz képest túl grandiózusnak bizonyul terve, alig sikerül befejezni. Az én ízlésemnek túlzás, amit csinálnak. Ez nem egy autentikus olasz étterem a belvárosban, hanem egy pest megyei település egyik kis étterme. Az egész dekoráció rendkívül giccses, a tulajéktól, a személyzettől és a reménybeli törzsvendégektől is idegen. Azt meg pláne nem tudom, honnan vette ez a nő, hogy a mediterránium jellegzetes stílusához miért is passzol az öntöttvas kiegészítők garmadája. Persze rusztikus, de hideg és barátságtalan anyag. Vasmérgezés fenyegeti a helyet.

Ehhez jön még egy, az előzőnél is feleslegesebb figura, akit humorosan Dr. Green-nek neveznek, hiszen ő a kertész. Ezt akkora poénnak érzik, hogy a boltot pár futónövénnyel és egy műpálmával ellátó férfit végig ezzel az állandó jelzővel emlegetik.

Az egyetlen jogos segítő az olasz szakács. Egyrészt nagyon szimpatikus ember, természetesen teszi a dolgát. Jókat mond, bár nem beszél olyan jól magyarul, mint Gianni, lehet érteni. Nem lesajnálóan, hanem egész jó pedagógiai érzékkel okítja az olasz konyha alapjaira a szakácsokat.

A munka időre elkészül, még Béla bácsiból is sikerül kicsikarni a híres olasz séf által pillanatok alatt összedobott carbonara kapcsán egy "finomabb, mintha én magam csináltam volná"-t. Ez nagy szó! A csicsás étterem kinyit, minden asztalnál ül valaki. Sajnos az egyik asztalnál három túl jól ismert arc. Kell a celeb, akkor is, ha semmi szükség rá. Jakupcsek Gabriella, Rákóczi Ferenc és Görög Zita kóstolgatják a különböző pastákat, hogy a végefőcím előtti két percben mindhárman közhelyesen lelkendezhessenek a kamerába egyet. Sokkal érdekesebb volna a helyi vendégeket megkérdezni, máskor is eljönnek az aznapi produkció hatására. Mert erre megy ki az egész, színvonalas szolgáltatással vevőkört kiépíteni. Ha ne adj Isten, Jakupcsek odaszokna, az még kevés az üdvösséghez. De ez kimarad.

Sajnos azt hiszem, a műsor sikere kétséges. Egyrészt rosszkor van. Péntek este tízkor nincs értelme debütálni. Ki néz olyankor tv-t? Még én is videóról néztem meg egy órája. A vacak, erőltett vagy százszor játszott sorozatokkal nyugodtan helyet cserélhetne. De nem fog, mert az első adást pár ezernél több néző biztosan nem látta.
Másrészt van a műsor szerkesztésében valami kuszaság. Ha lagymatag lesz, akkor érdektelenségbe fulladhat a program. Ha Gianni keményebb lesz, akkor a közvélemény buta, de hangos része, ill. szócsövük, valamelyik igénytelen bulvárlap, majd mások helyett felháborodik azon, hogy jön ahhoz ez az olasz, hogy itt a magyaroknak dirigáljon.
Én viszont visszatérek még a műsorhoz. Egyrészt, mert Gianniban most sem csalódtam, mégha segítői nem mind kellenének is. Másrészt reménykedem benne, hogy az olasz majd jól helyre tesz pár suttyó vendéglőst. Sokakra rájuk fér.

Értékelés: 7/10

Orbán Viktor végre elmondta immár hagyományos évértékelő beszédét. Csak azt felejtette el közölni, melyik évet is értékelte... Ráadásul két héttel később hangzott el az összegzés az eredeti időponthoz képest. Nem tudom, miért, mire várt Orbán, ezt a beszédet tavaly november óta bármikor elmondhatta volna, és valószínűleg ezek a szavak pár hónap múlva is aktuálisak lehetnek.

Orbánnak ugyanis alapvetően igaza van. De ez nem nagy meglepetés, Orbánnak általában igaza van. Sajnos az ország mai helyzete egyértelmű, általános igazságokat mondani sokan tudnának. Orbán megint abban ügyes, hogy sokak gondolatait fogalmazta meg.

A beszédet átlengte a lelkesítő nosztalgia. Orbán most megint fölvette az egykor rendszerváltó ifjú szemtelen szerepét. Amiért a nem szoci nagymamák egy életre a szívükbe zárták. Emlékszünk talán, pár hónapja még távolságtartóan nyilatkoztak a rendszerváltásról. Amikor még a társadalom a rendszerváltást tekintette minden bajok forrásának, a Fidesz őskövületei még azt a benyomást igyekeztek kelteni, hogy ők csak a "partvonalról", naívan figyelték az eseményeket, sajnos elhitték, hogy tényleg fordul egyet a világ.
Most, hogy itt a kézzelfogható mumus, a válság, már megint vissza lehet helyezkedni a Petőfi-imitátori szerepbe, amely, valljuk be, jobban áll Orbánnak, mint a pelyhes állú, mit sem sejtő, átvert kis demokrtáé. Szimpatikusabb, és tetterősebb is, ami nem jön rosszul, ha az ember kormányzásra készül.

Konkrétum persze most sem hangzott el, de nem is vártunk ilyesmit. A műfaj - amelyet ráadásul ebben a formában maga Orbán talált ki és honosított meg - határai tágak, a szónok bármiről beszélhet. Főleg, hogy kényelmes megoldásként nem kell a jövőről beszélni, mert, ugye, évértékelő. 2008-ban a hallgatóság, de leginkább a rétor nagy fájdalmára még mindig nem ő igazgatta az országot, így a kormányzati munka kritikája teljesen helyénvaló és hiteles. Orbánnak nagy szerencséje, hogy Gyurcsány ezüst tálcán kínált föl válogatott hibákat. Ma már nem számít pártpolitikai állásfoglalásnak az a megállapítás, hogy a Gyurcsány-kormány teljesítménye nem szimplán nulla, hanem kifejezetten káros az országra nézve. Ezt a verdiktet belföldön és külföldön is besöpörhette a kormányfő az elmúlt két héten. Egyrészt a Reformszövetség szigorú és ennek ellenére népszerű tervezetének mellékzöngéi által, másrészt a brüsszeli katasztofikus szereplés után.

Orbán Viktornak könnyű a dolga, hiszen Gyurcsányon kívül ezt már lassan mindenki így látja. Amin Orbán elcsúszhat - és elképeszt, hogy még mindig nem akarja tudomásul venni ezt - attól, hogy az emberek elégedetlenek a mostani kormánnyal, még lesznek jópáran, akik a szocialistákra szavaznak. Mert a Fideszre, vagy kifejezetten Orbánra sosem tennék. Az elégedetlenség tendenciát mutat, de nem fordítható le meglévő, megingathatatlan szavazatokra.

Szintén Orbán dolgát segíti, hogy a még jelenleg uralkodó, de mindenképpen megroggyant globális kapitalizmus nem éppen népszerű manapság. Orbán már a végét vizionálja, ami nagy tapsokat váltott ki a hallgatóságból. Mert ki nem ért egyet azzal, hogy a bankok helyett a reálgazdaságot kell támogatni? Én is leírtam pár hete. Csak az a különbség köztünk, hogy én valószínűleg nem kerülök olyan helyzetbe egyhamar (nem is ambícionálom), hogy az országot vezetném. Ezért Orbán arról szólhatott volna legalább egy kicsit, hogyan képzeli ezt el. Mert a céllal egyetértünk, csak éppen a terv hiányzik.
Lehet, hogy pesszimista vagyok, de én nem hiszem, hogy a nemzetközi piacpártiság napjai olyannyira meg lennének számlálva, hogy 2010-től, amikor Orbán várhatóan végre elfoglalja az első számú bársonyszéket, már egy másik gazdasági világrend szerint működik az ország. Nem a kapitalizmus rendült meg, csak néhány bank.

A pénzügyektől megcsömörlött emberek nyilván örömmel hallgathatták Orbán szavait arról, hogy a pénz nem is annyira fontos. Hogy vannak lényegesebb értékek: a barátság, a gyerekek és a haza. Ez tipikusan olyan kijelentés, amellyel nem lehet vitatkozni, Orbánnak ismét igaza van. Csak éppenséggel ez a szemlélet jelen helyzetben nem releváns. Örülünk, hogy az elnök úrnak helyén van a szíve.
Sajnos a kormányzás mint tevékenység azért alapvetően a pénzről szól. Az országot működtetni pénz nélkül nem lehet. Nekem a mostani kormánnyal sem az a bajom, hogy nincs szívük, a józan eszük hiánya miatt nem alkalmasok.
Orbán egyik nagy, rétori fogása, hogy meg akarja szüntetni azt a budapestinek tulajdonított szemléletet, amikor bármire azt mondjuk, van az a pénz. Vagyis pénzért bármire képesek vagyunk. Ez is nagyon szép, én mégis jobban örülnék, ha a jövőbeli kormány azért nem nagyon idegenkedne a pénzszerzés gondolatától. Mert jelenleg tényleg nincs az a pénz, sőt Magyarországon lassan semmilyen pénz sincs.

Új elem is felbukkant Orbánnál, de ne tévesszen meg senkit, ez csak ügyes stílusbeli dolog. Orbán azzal zárta a beszédét, hogy nem legyőzni akarja az ellenfelét, hanem túl akar rajtuk lépni. Szerencsére azt végre megértette az egykori miniszterelnök, hogy a nyílt, verbális agresszió nem igazán célravezető. Ezért most már nem valamilyen lebírkózást ígér, hanem elegáns fordulatot, simán, bársonyosan - mint ahogy a rendszerváltás is lezajlott.

A közvetítésen is csupa kellemes, szimpatikus arcot láthattunk. Mádl Ferenc és felesége bölcsen, bízakodóan mosolyognak. Farkas Flórián koncentráltan figyel. Szájer József fegyelmezetten hallgatja elnöke szavait. Sehol egy Mikola, sehol egy Kövér, sehol egy Semjén vagy Schmitt Pál. (Pedig nagyon közel vannak az EP-választások, bár a Fidesznek nem kell erőlködnie, lazán nyerni fog június 7-én.) Jelenleg pontosan azt csinálja Orbán, amit a túloldalról ajánlani szoktak neki: egy európai, higgadt néppárt szellemesen, megbocsájtóan beszélő főalakja. Okos belátás részéről, hogy nyugalmat, megértést sugároz. Az MSZP-n túllépés gondolata is pont azt tükrözi, hogy a Fidesz most hátradől, és kivárja, amíg az egyre eszementebb Gyurcsány-kompánia kicsinálja saját magát. Aztán a mosolygós, szimpatikus, egykori lánglélek, mára konzervatív pártelnök kellemesen besétál.

Én nem mondom, hogy megfognánk vele az isten lábát, de egyrészt a maiaknál mindenki jobb lenne, másrészt ezzel a Fidesszel ki tudnék egyezni. Sajnos azonban az igazán lényeges választásokig még több, mint egy év van hátra. Ez elegendő idő Gyurcsány további rombolására, és lehet, hogy emiatt Orbán megszólalásainak a hangvétele is radikálisabb lesz, különben a szélsőségesek tényleg a fejükre, a fejünkre nőnek. Várjuk ki a következő évértékelőt, úgyis az lesz az igazi. Ennek ugyanis most semmi tétje nem volt, kár, hogy ilyenkor éri meg normálisnak mutatkozni.

Most rendkívül hű leszek a blog mottójához. Kénytelen voltam tegnap munka után még járni a világot, és bemenni Soroksár Citybe, mert az én kis szabvány méretű dobozomat nem bírták 24 óráig a helyi postán maguknál tartani.

Ott persze hosszú sor állt, mert egy csigalassú, imbecilis barmot kellett csúcsidőre odaültetni. Természetesen egy ablak volt nyitva. A háttérben ott császkáltak a postai alkalmazottak. Hiába álltak már ennek a nagy postának már az előterében is emberek, fel sem merült, hogy nyissanak egy újabbat. Inkább csak nézték, ahogy alkalmatlan munkatársuk bénázik.

Hogy az idill teljes legyen, az ügyfelek között is voltak súlyos esetek. Kezdésnek egy anyuka három év körüli gyerekével. Látszott, ez a nő otthon ül egész nap, de annyi esze már nincsen, hogy ne csúcsidőben jöjjön. Súlyosbításnak még magával is hozta kezelhetetlen gyerekét, aki ott triciklizett a postahivatalban a sorban álló emberek között. Ismerem ezt az anyatípust. Ő a lestappált, aki nem is sejtette, hogy anyának lenni kemény meló. Néha fáradtan a gyerek után szólt, hogy vigyázzon magára. Nem, anyukám, erre a gyerekre még neked kell vigyáznod! Ő mág magára nem képes, mert nagyon kicsi.
Nagyon nem bírom az ilyen anyákat. Akik egész egyszerűen nem törődnek a gyerekükkel. Általában a buszon találkozunk, az ő gyerekük ordít végig fél órát anélkül, hogy rá vetne egyetlen pillantást is megfáradt, megcsömörlött anyjuk.
Értem én, hogy a liberális nevelés Magyarországon azt jelenti, hogy a gyerekek nőnek, mint a fű, de nőjenek otthon. Ranschburg tanár úr is megmondta, ez nem szeretet, ez pusztán kényelem. A szülő még annyi konfliktusba sem akar kerülni, amennyi egy ilyen kis gyerekkel szemben felmerül. Hogy rá kell szólni.

A másik címeres ökör egy valószínűleg tényleg nem egészen normális cigányember volt. Azért írom le, hogy cigány, mert a konklúzió szempontjából fontos lesz. Az illető őrjöngve bejött, és hangosan kiabálni kezdett, hogy miért ilyen hosszú a sor, ő ezt nem bírja kivárni. Ezután faltörő kosként be akart állni másodiknak, de egy jól megtermett öregúr határozottan - ahogy az ilyen rendetlenkedőket kell - a sor végére zavarta. Erre ez az alak tovább méltatlankodott, hogy melege van és ő ennyit nem bír várni. (Tényleg túl meleg volt.) Újabb próbálkozása az előrefurakodásban sikeres volt. A nő, aki elé beállt, nem akart vele kötekedni. A szemüveges, debil csiga továbbra is csak szarakodott, a sor nem nagyon mozdult és csak jöttek és jöttek az emberek. A kiskrapek ott szlalomozott a felnőttek lába körül, igazi tébolyda-hangulat volt.
Az őrült türelme végképp elfogyott, és dühödten odacsapta egy másik, mással foglalkozó ablakba az értesítőjét, ő nem vár tovább. A postáskisasszony visszaadta neki, vele így nem viselkedhet, és ő egyébként sem adhatja ki, várja ki a sorát, mint mindenki más.
Nagy nehezen sorra került a látványosan türelmetlenkedő is. Gyorsan végzett.
Most jön a konklúzió, melyet nagy szeretettel ajánlok Mohácsi Viktóriának is. Ebben a sorban többnyire munkából érkező emberek álltak. Fáradtan. Amikor bejött ez az ember, rá se néztek. Aki dolgozik, és elfárad, annak nincs ideje olyasmivel foglalkozni, hogy valaki cigány-e vagy sem. Ha az illető szépen beáll a sor végére, szépen kivárja a sorát, és normálisan átveszi a családi pótlékot, amelyet ennek az embernek azok dobtak össze mellesleg, akik elé befurakodott, akkor a kutyát nem izgatta volna, hogy ki fia, borja. Így viszont mindenkiben egy paraszthajszálnyit megerősödött az előítélet. Senki sem szólt semmit, de mindenkinek nagyon beszédes volt a tekintete.
Ha lesz romaügyi miniszter - amit nagyon helytelennek tartanék, az undorító pozitív megkülönböztetés csimborasszójának - akkor az első felszólalása a parlamentben az legyen, hogy megkéri népe antiszociális tagjait, hogy ellenszenves viselkedésükkel ne járassák le a többieket.

A lényeg tehát nem az, hogy azért volt sötét bunkó tegnap ez az ember, mert cigány. Hanem az a megfigyelés jelen esetben részemről, hogy az ilyen esetek csak még mélyebben az emberek eszébe vésik ezt a hangulatot, amely bizony nem mentes a rasszista felhangoktól sem. Engem már lenaívoztak a nem-cigányok, és lehülyéztek a cigányok az ötletemért, mégis azt hiszem, a hiteles cigány politizáláshoz hozzá kellene, hogy tartozzon a belső kampányolás is. Hogy a cigány vezetők bizony menjenek el a népük tagjai közé, és magyarázzák el, az asszimiláció nem úgy történik, hogy az embert csak úgy egyszercsak magába fogadja a többségi társadalom. Tenni is kell érte. Első lépésben azt, hogy nem viselkedünk így.

Most már több mint egy éve blogolok, de a Nagy Kérdésre, vagyis arra, milyen alapon válogatnak az indexesek saját címlapjukra a blogokból, nem sikerült kielégítő választ találnom. Mert persze a cigány/ buzi/ celeb/ Orbángyurcsány vonal érthető. Mellesleg jó kép Magyarországról így a XXI. sz. elején, hogy miről szól a közbeszéd. De mindig vannak az Indexnek nagy kedvencei, melyeknél az ember csak találgat, miért kap ennyi figyelmet, miközben kimondottan jó blogok alig vagy sosem. (Nyugi, nem magunkra gondoltam. Nekünk megvan havi két - három címlapunk, ami néha még sok is.)

Az ősz nagy sztárja az abszurd kategória győztese, a Szegénységblog volt. Sok egyéb gyermekbetegségén túl a Szegénységblog labilis természetű gazdáját összenyomta a folyamatos címlap. Nem csoda, valamilyen érthetetlen okból naponta akár kétszer is kitették. Napi két címlap még Madonnának is sok lenne, nemhogy Szegénynének! Nem is bírta az iramot, és "fölvett" maga mellé egy moderátort. A megjegyezhetetlen - kimondhatatlan nevű hölgy nem írt saját szövegeket, de nagy hévvel osztotta az észt az ország egyik legmagasabb lováról. Aztán, mikor lebukott, nagy hisztéria közepette fölszívódott. Azóta Szegényné hetente három sort odafirkant a blogjába, de ez szó szerint csak halottnak a csók. A Szegénységblog két és fél hónapnyi csillogás után ténylegesen is megszűnt, most a szerző érdektelen, elhanyagolt naplója van a helyén.

Az általa üresen hagyott űrt a női magazinokból előugrott három grácia vette át. A Mert megérdemled c. blog (http://mertmegerdemled.blog.hu/) nőkről és férfiakról, de főleg nőkről szól. Érzelmes, romantikus sablonsztorik nagy tárháza. Az állítólagos olvasói levelek jelentik a posztokat. A szerző elvileg semmi egyebet nem tesz hozzá, csupán egy kérdést. Ez a kérdés szinte mindig ugyanaz lehetne: miért ilyen mocsokszemetek a férfiak?

Nyilván arrogáns dolog egyetlen mondattal értelmetlenné tenni egy blogot, mégis hadd tegyem meg. (Nota bene: ha nekik jól esik írni ezeket a nyálas szövegeket, tegyék!) Azért ilyen rohadtdögök a férfiak, mert megengeditek nekik. Nem férfinak születtem, de az az érzésem, abban egyformán gondolkodunk, hogy nehéz igazán nagyrabecsülni valakit, aki egyátalán nem becsüli magát semmire. Ha valaki bőgve csúszik-mászik egy férfi (vagy bárki) kedvéért, az ne csodálkozzék, ha kutyába se veszik. Megcsalják, becsapják, magára hagyják, megalázzák és még röhögnek is rajta. Nem kellene ennek így lennie, mert nem kötelező bunkónak lenni, ha valaki lábtörlőnek érzi magát, még nem muszáj beletörölni a lábunkat. De az ilyen hozzáállás és viselkedés tiszteletet nem vívhat ki. Vannak áldozattípusú nők, akik félreértik a gyengébbik nem kifejezést. Az ugyanis nem gyengeelméjűt vagy gyenge képességűt jelent. Inkább arra a hagyományos felállásra utal, hogy a nő a férfira támaszkodik. De az okos ember, megnézi, elég stabil-e a kapaszkodó, mielőtt az életét bízza rá.
Persze nemcsak butaságról van szó. A gyenge nő attitűd egyben csel és zsarolási potenciál is. Amikor a kapcsolat már nem működik, amikor a nagy rózsaszín álomfelhő felszáll, akkor jön a hozott áldozatok felemlegetése. Ekkor már nemcsak a tisztelet száll el végleg, hanem az esetleges szeretet vagy szerelem. (Egyébként ilyen alapú zsarolásra idősödő édesanyák is hajlamosak felnőtt gyerekeikkel szemben.)

Ez a blog ilyen önkiszolgáltató, utólag pedig kígyót, békát kiáltó nők történeteinek tárháza. Egyik percben még halálosan szerelmesek, a másikban meg halálosan meg vannak alázva. Oké, hogy a szerelem vak, de hogy hülye is lenne...

Érdemes a blog nevén kissé elidőzni. Mert megérdemled - a L'oreál cég nagy szlogenje. A szinglihordákat vizionáló, öreg, impotens, vicsorgó férfiak (ill. fiatalabb, de bizonytalan társaik) számára csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a mai nők mennyire önzőek. Csak önmagukkal vannak elfoglalva, ahelyett, hogy folyton csak ezekkel a férfiakkal lennének, akiknek ez persze önmagukra nézve arckrémek nélkül is természetes.
Ettől függetlenül elég szellemtelen egy kozmetikum reklámjából kölcsönözni a saját, úgymond kreatív munkájukhoz címet.

A blog leírása még szánalmasabb. Nem is tudom, hol látni manapság ennyi giccset, mint ott. A Modorosblog egy hétig megélne csak ebből a mottóból.

Miért írtam róluk? Mert a nagyszívű, mélylelkű hölgyek moderálnak, mint állat. Én aztán betartom a netikettet. Sem spammelni, sem suttyó módra viselkedni nem szoktam. Pusztán leírtam nekik, amit most itt hosszabban kifejtek, hogy az Index üresfejű - nő - blogja rovatánban a kiadandó helyre bizony ők lettek 2009 tavaszán a befutók. Nem ezekkel a szavakkal, sokkal kellemesebben. Plusz céloztam a Szegénységblogban sajnos megismert moderátor személyének esetleges felbukkanására. Úgy látszik, rátapintottam valamire.

A kedves olvasó, ha rájuk szán pár percet, tegye! Végülis egy Romana regényfüzet akár 400 forint is lehet, így meg ingyen olvashat nevetségesen szirupos marhaságokat. És megismétlem, ha valaki erről akar írni, hát írjon. Nemrég jártam egy blogon, ahol valaki a saját ürülékéről álmodozik, akkor a Csók és Könny online is belefér.

A magyar netikettről megvan a véleményem. Hofi mondása a hülyékről - Magyarországon az egy főre eső hülyék száma kettő - a blog.hu-n különösen igaz. Jellemző rájuk a bunkó hangnem, a fölösleges kötekedés és persze a sértegetés.

A legújabb, amit fölfedeztem, a netes keresőoldalak segítségével akar odasózni egyet annak, aki az elkövető szerint megérdemli. A demonstrációs gyöngyszemet egy nagyon közkedvelt közéleti - bulvár blog egyik törzskommentelőjétől vettem kölcsön:

A lényeg az, hogy a keresőprogram ezt a kontextust is kiírja, ha valaki rákeres az ürülékkel folytatott aktusra, akkor megjelenik az említett politikusok neve is.

Ugye más is érzi az ebben rejlő leleményt? Azt az emberi színvonalat, amely ezt az ötletet megszülte. Ki akarunk cseszni valakivel? Tegyük olyan szövegkörnyezetbe a nevét, amely lealacsonyító, és akkor jól megaláztuk!

Nem valószínű, hogy az idézett hozzászóló találta ki ezt az igen méltó bosszút. Ő csak látta valahol, és nyilván megtetszett neki. Érthető, hiszen nagyon színvonalas.

Többször leírtam már, a magyar nethasználó állítólag fiatal, iskolázott, jól szituált és tájékozott. Magyarán a társadalom elitjéhez tartozik. Szépen állunk, ha az ilyesmit jópofának tartó, és éppen ezért alkalmazó emberek jelentik a társadalom krémjét.

Mehr Licht!

Amal - filmkritika

Na végre - valahára eljutottunk moziba. Mivel is nyitnánk meg a 2009-es filmévet itt a Reckl Amál blogon, mint egy Amal című kanadai filmmel. Ami Indiában játszódik.

És igazából csak azért kanadai, mert a készítői Kanadába kivándorolt indiaiak. A film maga aranyos és csalafinta egyszerre. Sok benne a klisé és mégis újra és újra meglep. Bár ízig-vérig indiai valójában, mégsem Bollywood. Látszik, aki készítette, az nem egy kényelmes ameriakai székből aggódik a lassan túlnépesedő, lassan atomhatalommá váló, mégis nyomorgó lakosságú országért. Nem is akarja az összes indiait Visnu bölcs, transzcendencia iránt talán túlságosan fogékony, mélyen meditáló, egyszerűségében méltóságteljes aszkétának ábrázolni. De nem is valamilyen poszt-gyarmati gőgöt látunk. Hanem egy történetet, amely akár Budapesten is megeshetett volna. Röviden valóságos. És közben mégis népmese.

Amal Kumar riksakuli jószívű, nemeslelkű ember, mindenkivel tisztelettudó, mindenkivel udvarias és kedves. Talán az egyetlen nagylelkű riksás Új-Delhiben. Jól megvan egyszerű életével.
Ez megtetszik egy csavargónak kinéző, ám valójában a saját gazdagságától megcsömörlött milliomosnak. Az öreg halála előtt Amlara hagyja teljes vagyonát, élvhajhász, erkölcstelen életet élő fiait egyúttal kisemmizi. Amal viszont csak járja a várost, és egyátalán nem könnyű őt megtalálni. A határidő lejártával - ha Amal nem kerül elő - a fiúk mégis megkapják a jussukat. Az idősebb a házasságát akarja megmenteni, hátha újra komolyan venné a felesége, ha vagyonos ember lenne. A másik fiúnak szó szerint az élete múlik ezen. Léha életmódja és kártyaadósságai miatt egy uzsorás készül kitaposni a belét. Mindenre képes, hogy Amal ne kerüljön elő.
Amalt az elhunyt legjobb barátjának kell felkutatnia. Rá az ezzel járó felismerést hagyta az öregember.
Amal életét három nő határozza meg. Zsörtölődő anyja, aki már nagyon szeretné Amalt kiházasítani. A kislány, akit Amal kerget egy autó alá, amikor kedves törzsutasának ellopja a táskáját, ő Amal barátja, lelki támasza. A harmadik pedig Amal szíve választottja, a boltosnő, akit minden nap fuvaroz beszerző körútján. Amalnak elég is, hogy körülötte vannak ezek az emberek.

A végkifejlet happy end, de olyan csavarosan, hogy nemcsak azért nem írom le, mert akkor lelövök sok-sok poént, hanem mert nem is lehet. Legyen annyi elég: az istenek nem tesznek semmit sem ok nélkül.

A film nagy erőssége az objektivitás. Sokoldalú, érdekes karakterek fordulnak elő benne. Amal nagyon jólelkű, de kicsit buta is. Az öreg milliomos kellemetlen, modortalan, undok alak, de közben meg erkölcsileg mindenki fölött áll. A barátja - szerintem a legmegrendítőbb mozzanat az ő története számomra - először föl van háborodva, hogy kihagyta az örökségből őt is az öreg, de megvilágosodik. A törvényes örökösök is emberek; remek az a bemutatás, ahogy először az idősebb fiú tűnik agresszívebbnek, pedig ő csak valószínűleg a feleségének akarja bizonyítani, hogy nem akkora papucs. A kisebbik fiú csendesebb eleinte, az együttérzés álarca hamar lehull róla.
A szakszerű, precíz ügyvédnő nagy odaadással képviseli az öreg és Amal érdekeit, de a saját gyereke már nem érdekli annyira, ahogy férje is csak dísztárgy. Sajnos hidegsége nem a kötelező távolságtartás, hanem alapvető jellemvonás, melyet a magánéletben sem vet le.
Amal anyja is szörnyű hárpia először, de kiderül, mindennél jobban szereti fiát, érte haragszik, nem ellene. A sort sokáig lehetne folytatni. Milyen bölcs leírása ez az emberi jellemeknek! Mindenki ilyen is, olyan is. A megítélés sokkal esetlegesebb, mint gondolnánk.

A filmben váltakozva beszélnek hindiül és indiai angolul. Jellemzően az alacsonyabb kasztok beszélik az ősi nyelvet, a gazdagabb indiaiak pedig angolul beszélnek egymással. Érdekes kihallani a hindi beszédből az egyes angol szavakat. Őket pláne nem kíméli az elangolosodás. Gondolom, ugyanilyen "izgalmas" lehet a külső szemlélőnek, amikor a magyar beszédbe csempészet jövevényszavakat hallja.
Mindenesetre ez is sokat elmond Indiáról. Ahogy az is, hogy a kisebbik fiú egyik ideges pillanatában Jézus nevét emlegeti. (Van rá utalás, hogy sok időt töltött Londonban, nyilván ott ragadt rá.)
A kasztok közötti kommunikáció mindig hindi nyelven történik. Nem tudom, a rendező utasítása volt-e, vagy ez természetes dolog, de nagyon más a testbeszéd, amikor az eredeti nyelven beszélnek, és amikor angolul.

A film nem romantikázza túl Indiát, mégis szereti. Leginkább az embereket. Tájkép nem nagyon van. De arcok, ruhák, hétköznapi élet annál inkább. Amalon kívül mindenki valós karakter, ő az egyetlen stilizált szereplő. Egyedül ő tudja az igazságot, hogy ő nem különb senkinél, de másokkal ellentétben ezt nem érzi valamilyen erénynek. Az összes bűvös tulajdonsággal a külvilág ruházza föl. Ez is komoly emberismereti megállapítás: egy ember sem létezik csak úgy, mindenki olyan, amilyennek mások látják. Nincsenek abszolútértékek. Valakinek Amal az egyetlen fia, másnak csak egy buta éhenkórász, a harmadik pedig az utolsó igaz embert látja benne...

Kellemes film, bár talán kissé nehézkes. A film eleje túl hosszú a befejezéshez képest. Mégis jó választás volt kezdetnek. Megnyugtató a befejezés nagyon.

Értékelés: 8/10

Már alig várom azt a filmet, de sajnos Angliában is csak 2009. novemberében vetítik majd. Szóval mi kb. egy év múlva láthatjuk. Akkor meg már a fene sem tudja, hogy lesz-e még pénzünk mozira...

Szóval Sherlock Holmes és Dr. John Watson - ahogy még nem láttuk őket (de mindig is gyanítottuk:

http://index.hu/kultur/cinematrix/ccikkek/2009/03/02/meleg_guy_ritchie_sherlock_holmesa/

Egyébként régóta kedvelem azt a világot, ahol ezek a legklasszikusabb detektívregények játszódnak, és valóban nehéz is lenne ebben a tökéletes világban elképzelni egy nőt.

Sherlock mint családapa? Ugyan kérem! Mint playboy? Szintén elképzelhetetlen

Lévai Katalinnak azért van bőr a pofáján!

Most, hogy csak 11. az MSZP EU-parlamenti listáján, föl van háborodva. Hogy valakit, aki ennyire sokat dolgozik, ráadásul kifogástalanul; ennyire népszerű, ennyire sikeres, hogy lehet ilyen ocsmány módon félreállítani.
De Lévai nem csalódott, mert már évek óta tudta, ez lesz a vége az ő fantasztikus működésének. Hálátlan pártja mégsem őt tartja a legalkalmasabbnak, ezért pár embert elé sorolt. És ez megemészthetetlen Lévainak!

Nagy öröm, ha ilyen éleslátással gazdagon felvértezett emberek képviselnek minket. Szép dolog ettől a nőtől, hogy annak ellenére, hogy számított erre a méltatlan fordulatra, ilyen eleganciával tudja kezelni a helyzetet.

Hogy miért nem érdemli meg az EP-helyet 2009-től? Mert a nagy éleslátásban arra már nem futotta, hogy figyelmeztesse pártját és annak róla oly szépen nyilatkozó vezetőjét,  ez így nem mehet tovább. Hogy elég nehéz egy olyan országért lobbizni, amelynek kormánya semmit sem csinál, de ha mégis, akkor rosszul. Nem az a baj, hogy sokat szerepelt a médiában, hanem hogy azért, mert ezt kizárólag saját hiúsága miatt tette. Persze mindig leöntötte valami nőpárti, diszkrimináció-ellenes szósszal, de ennyi erővel a Nők Lapja elbutult újságírói is ülhetnének az EP-ben, azok se írnak soha semmi lényegesről, csak a divatos marhaságokról. Lévai fecsegni és önfényezni járt a vele lojális médiába, meg persze a buta, bárgyú könyveit reklámozni. Sütkérezett a neki szánt 15 perces napfényben.

Méghogy népszerű! Ne hülyéskedjen már! A környezetemben pártállástól függetlenül mindenki utálja. Mert ellenszenvesen nagyképű, mert képmutató, mert nem hiteles. Akik ódzkodnak a női politikusoktól, hát pont ettől a fajta nőtől ódzkodnak csak igazán. Aki agresszívabb, mint a legtöbb férfi, de ha őt támadják, azonnal gyenge nő, aki védelmet érdemel, támogatást. Csak azért, mert nő. Ha egyenjogúak és főleg egyenrangúak vagyunk, akkor nincs megkülönböztetés. Egy női politikusnak ugyanazt kell elviselni, mint férfi társainak. Ezért hiteltelen.

Az nem baj, ha valaki büszke a munkájára. De végtelen visszatetsző, ha azt valaki a nyilvánosság előtt maga ítéli kiválónak, és ezzel a megdönthetetlen véleménnyel akar magának valamit kiharcolni. Egy politikus, aki ráadásul társadalomtudós is, tudhatná, hogy a munkáját a legkevésbé önmaga, sőt még a hivatalai főnökei sem értékelik igazán. Erre a választók jogosultak. Az EP-választásokon többek között azért sem szavazok majd az MSZP listájára, mert olyanokat futtat, mint Lévai Katalin. Ki nem állhatom ugyanis a melldöngető figurákat, akik rengeteg energiát képekesek fordítani önmagukra, de sokkal kevesebbet az ügyekre, amelyeket képviselnek.

Lobbistaként is megbukott. Elmondása szerint mások azért kerültek elé, mert jobban helyezkednek. Aranyom, ez a meló lényege! A helyezkedés, az érdekek évényesítése. Hogy a fenébe hiteles egy olyan lobbista, aki még a saját pártján belül sem képes a pozícióját megszilárdítani. Pláne, ha, mint állítja, régóta ismeri a sorsát. Csak egy önző hülye, már bocsánat, hiheti azt, hogy önmagában a saját maga által saját magának kiállított kitűnő bizonyítvány ingyenjegyet jelent a következő EP-be.
A politikában ma már nincsenek nyugdíjas állások, pláne az EU-ban nem. Mindenért meg kell dolgozni. Azért, mert Lévai elkapta az SZDSZ-betegséget, miszerint bármit is tesz az ember, bármit is hisz a közvélemény, csak ügyesen ki kell válogatni azokat független barátokat, akik mindig kaphatóak pár elégedett szóra, még nem kell azt hinni, hogy jár neki a listavezetés. Ezt egy szakmáját és az európai uniós viszonyokat jól ismerő képviselőnek tudnia kellene.

Persze az is vicc, hogy Göncz Kinga színtelen-szagtalan külügyminiszteri ténykedését sikeresnek nevezik, és ezért őt küldik elsőként, vagyis biztos befutóként az EP-be. Mégis ilyen cirkuszt csapni rendkívül undorító önteltségre vall. Az, aki leginkább akkor kritizálja a pártját, amikor az számára kedvezőtlen döntést hoz, az csak elvtelen karrierista. A fenyegetésnek is beillő megjegyzése, hogy így nehéz lesz képviselni a párt érdekeit, pedig egyszerűen gerinctelen. Ha valaki nem ért egyet, akkor mondjon le! Ha nem akar lemondani, akkor fogja be és dolgozzék! Azt, hogy milyen kiválóan dolgozik, a kampányban is bizonyíthatja. Hátha Göncz Kinga nem is akar annyira Brüsszelbe menni... De ezzel a hisztériával eljátszotta ez a politikusasszony ezt az esélyt is. A buta rövidlátás és a profizmus teljes hiánya sem arra vall, hogy kiérdemelné a folytatást.

Nem is volt ez olyan rossz döntés.

UPDATE: Itt a video ma reggelről.

Az EU nem segít Közép-Kelet-Európán. Sem segítséget nem kapunk, de még az Euró bevezetésének meggyorsítására sem számíthatunk.
Link: http://index.hu/gazdasag/vilag/2009/03/01/gyurcsany_gazdasagi_vasfuggonytol_tart_az_unioban/

Egy perc józanság: végülis igazuk van. Miért pazarolnák a régi tagok az új tagokon keresztül megszerzett pénzeiket a nemrég felvett országokra? Miért is érezné azt egy negyven - harminc - húsz éve az EU-ban (vagy annak elődjében) kényelmesen elhelyezkedett állam, hogy segítenie kellene törvényes szövetségesein?

Mi meg örüljünk, hogy ennek a remek államszövetségnek a tagjai lehetünk. Hogy szép, nagy felvevőpiaccal kedveskedhettünk az elmúlt húsz évben a nyugatnak, akik szépen meg is gazdagodtak rajtunk. Hogy minden Brüsszelben bürokraták által kiagyalt baromságot örömmel teljesítettünk, akár jó volt nekünk, akár nem. Hogy rendszeresen fizetjük a tagdíjat, amit aztán teljesen átláthatatlan módon osztanak vissza ún. pályázatok útján.

Örömmel figyeljük, hogy milyen hatékonyan képes fellépni az EU például az USÁ-val és Kínával szemben. Tetszik, hogy eltarthatunk egy újabb parlamentet, amelynek a munkájának eredménye nem egészen világos. Nagyon tetszenek a szép eszmék, melyeket rajtunk mindig számonkérnek, de magukon sosem.

Az egész EU-nak akkor van értelme, ha minden tagállam egyenlő benne. Ha valós szövetségként működik, de ma az európai szellemiség nagyot bukott. Az önző, nagyképű nyugat, a régiek megmutatták, hol a helye a másodrangú újaknak. Dögöljünk meg a nevünk napján! Ha kell valami, majd jelentkezünk; ha baj van, oldjátok meg. Esetleg küldjük az erkölcsi támogatásunkat. Mondjon már valami biztatót, doktor úr! Hajrá, Reterát néni!

Orbán Viktort sokat bírálták, amikor azt mondta, van élet az EU-n kívül. Orbán sértettségének egyik fő oka az, hogy a belépést nem ő vezényelte le. Lassan kezdhet büszke lenni rá.
Tudom persze, hogy mindennek ellenére az EU biztonságot jelent, talán tényleg közbelépnek, ha már tényleg zuhanunk be a szakadékba. Mégsem hiszek bennük. A mai döntésük képmutató.
Át lettünk verve. Arról nem volt szó, hogy lesznek egyenlőbbek az egyenlőknél. A tagokat régiekre és újakra bontani igazságtalanság, egyenesen diszkrimináció - hogy az eu-s jogvédők egyik kedvenc kifejezésével éljek. Persze annak tilalma is csak ránk vonatkozik, rájuk nem.

Naiv voltam, tudom, amikor arra számítottam, hogy más is komolyan veszi, amit a többieknek prédikál. A régieknek pedig csak annyit üzenek, hogy háttérbe szoríthatnak minket, azért mégiscsak egy a hajó. Csak nehogy ez a vén, rozzant - bár távolról vonzó és jelenleg egyedüli - bárka is elsüllyedjen velünk együtt. Mert olyan nincs, ha a hajó tatja leszakad, az eleje megy tovább. Tudjuk persze, hogy kiken lesznek a mentőmellények...

Varázsfuvola - kritika

Gyorsan szólok, még nem késő! Holnap este 6-tól újra látható lesz a Deák Diák Stage-en a Varázsfuvola legújabb előadása.

Az opera hirdetését a szemfülesek már nyilván kiszúrták, két hete, amióta tudok a dologról, a be is tettem a billboardra (vagyis a posztok közötti, grafikus hirdetési mezőbe), és nagyon nem bántam meg, ugyanis remek kis este volt a mai.

Persze az első reakcióm az volt, hogy jó nagy marhaság ez, de jó értelemben. Ha az ember kicsit belegondol, rájön magát a művet sem gondolhatták túl komolyan. Illetve - és minden modernsége ellenére ezért tartom nagyon hűnek az előadást a műhöz - amit kellett, azt nagyon komolyan vették, ahol meg lehetett ökörködni, ott meg mehetett a humor a maga útján.

Az ilyen merészebb rendezések azon állnak vagy buknak, hogy az ökörködés nem válik-e ökörséggé. Örömmel jelentem, nem vált. A szereplők ugyanis egytől egyig kiváló énekesek, természetesen mozognak a színpadon. Ha ezt a sok kis infantilis fricskát nem ez a kiemelkedően magas színvonalú ének kísérte volna, akkor az egész valami gyermeteg, zavaró hülyeség lehetett volna. De így, hogy a hülyéskedés, a gyakori, az eredeti műre nem túlzottan jellemző kikacsintás kifogástalan énekesi és zenészi szereplés közepette történt, nagyon is a helyén volt minden.

Többféleképpen láttam már a Varázsfuvolát. A Deák Diák Stage-től nem túl messze lévő Erkel Színházban például klasszikus felfogásban, az egy szörnyű előadás volt. Persze ott is szépen énekeltek, de maga az egész nagyon ósdi, unalmas és nehézkes volt.
Aztán láttam a József Attila Színházban is szinte még gyerekként. Az akkori rendező egy csúnya válást látott bele a történetbe, és nem operaénekesekkel játszatta el a darabot, hanem színészekkel, a zene csak aláfestésként tűnt föl itt-ott. Ennek a nem túl jól hangzó sajátosságnak ellenére, egész jó volt.
Egyszer a Mezzón is megnéztem, mit gondolnak Amerikában erről a nagyon is német műről. Szép, elegáns előadás volt, de kissé idegen.

Furcs ilyet mondani, és nyilván erős a mai este hatása még, de valahogy ezt a játékos megoldást érzem a leginkább közel ahhoz, ahogy az én képzeletemben Mozart és főleg Schikaneder megálmodta a dolgot.

Nehéz elmondani, mi is történik a színpadon. Rengeteg ötletet agyalt ki a rendező, Philipp György, aki egyúttal Papageno szerepét is eljátszotta. (Ez is emlékeztet az 1791-es ősbemutatóra, Schikaneder szintén Papagenót játszotta az eredeti szereposztásban, közben pedig az ő álma, az ő víziója volt az egész.)
Anélkül, hogy elvesznénk az apró részletek között, a leges-legjobb ötlet a szereposztásban rejlik. Ugyanis az telitalálat. Ahogy mindenkit dicséret illet, mert láthatóan örömmel csinálnak meg mindent. Senkin - és ez arra való tekintettel, hogy nem mindenki profi, nagyon nagy szó - sem látszik az erőltettség. Ez a rögtönzött társulat ugyanúgy egyben van, mint a darab.
A karakterek mikéntjeinek magyarázata bravúros minden egyszerűsége mentén. A darab kiváló alapanyag, ez vitathatlan, mégis sokan rámutatnak a libretto logikátlanságaira. Az előadás készítői nem kísérlik ezt a szőnyeg alá söpörni, igenis kinevetik, ha valami nevetséges. De kedvesen, emberségesen, látszik a mű iránti szeretet minden apró kacsintós kacajban. Mint amikor régi jó barátok incselkednek egymással.

Kiváló ötlet, hogy a két ellenpont, az Éj Királynője és Sarastro végig a színpadon ülnek álarcban, viszont mértékadóan keveset szólnak. (Elfelejtettem írni, hogy ez egy rövidített változat, de jól eldolgozottak a vágott részek is.)
Az ő konfliktusukról nem tudunk meg semmit. Sokan a darab szemére vetik, hogy e két alak megítélésében nem következetes. Pedig valójában csak a nézőpont változik.
Nagy bölcsesség ez. Nincs Jó és Rossz, minden nézőpont kérdése. Az Éj Királynője bosszúszomjas hárpiaként gondol nagy ellenségére, itt fordul a kocka. Híres áriája közben Pamina befogja a fülét. Nekünk, akiket arra tanítottak, hogy ez rettenetesen filigrán metszésű rész az operairodalom egyik csúcspontja, nehezen értjük talán meg, hogy itt egy sértett nő hisztériázik éppen, amit a lánya nem bír hallgatni. Aztán miután "kikiabálta" magát, ad egy uzit is Paminának, aki nem ért semmit, de semmiképpen sem ért egyet. Lehet, hogy anyjának van igaza, de Sarastróéknál ilyesmi azért nincs, akkor inkább átpártol oda őrjöngő anyjától.
Míg Sarastro - ahogy bölcs szelemességgel említik, ez a "felvilágosult rabszolgatartó zsarnok" - csendesebb, békésebb, de miért is jobb ő, mint a riválisa. Mert Tamino és Pamina jobbnak látja - főleg ezért.
Ez a rendezés szépen megmutatja ezt.

Említést érdemel még az a mód, ahogyan Monostatos nem túl izgalmas karakteréből az egyik legemblematikusabb figura lett. A mór rabszolga magyar - német - halandzsa nyelven énekel, és teljesen érthető mégis minden körülötte.
Dicséretet érdemelnek a gyerekszereplők is. Kezdeti megszeppentségüket hamar leküzdötték, és utána remekül az előadás elidegeníthetetlen részévé váltak. Remélem és kívánom nekik, hogy még sok ilyen kiváló produkcióban csillanthassák meg tehetségüket.

Az egyetlen dolog, ami nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet, az a média időnkénti szerepeltetése volt. A híradós bejátszás kínosan hosszú betét volt az darab elején. De nem akkora baj, hogy ez különösebben ártott volna az egésznek, szóval bocsánatos ügyetlenkedés.

Összességében nagyon jó, szórakoztató, szellemes előadást láttunk, amelyben a mi laikus, de sokat hallott fülünk végig kifogástalan éneket és zenét hallott. Köszönjük szépen!

A színlap:

Dezső Sára-Papagena
Murányi Márti-3. dáma
Veres Borcsi-2. dáma
Szathmáry Judit-1. dáma
Szabó Anna-Pamina
Nemessányi Éva-Az Éj királynője
Szabó Sebike-Tamino
Bubnó Marci-Mesélő, interaktív foglalkozás
Philipp Gyuri-Papageno
Cser Ádám-Sarastro
Bubnó Tamás-Monostatos
Hámori Máté-zenekar
Philipp Hugi-díszlet, jelmez
Károlyi Balázske-smink, maszk

Info: http://recklamal.blog.hu/2009/02/16/varazsfuvola_ajanlo

Az előadás bevétele a Deák Diák Általános Iskola VIVIT Alapíványát támogatja.
(Adószám: 18021468 - 1 - 42)
 

Dávid Ibolya gondolt egy merészet, és felkérte Bokros Lajost az MDF EU-parlamenti listájának élére. Kár, hogy ezzel még a párt hivatalos megmondóemberei sem értenek egyet. Katona Kálmán azt hitte, rosszat álmodott. A teljesen ismeretlen és passzív Olajos képviselő, aki az MDF egykéje az brüsszeli nagy házban, szintén a vég végének találja az eretnek gondolatot.

Az a vicc egyébként, hogy minden idők egyik legvitatottabb és legutáltabb, a Horn-éra gyűlölőinek kedvenc negatív emblémája, még jól is elsülhet. Bokros ugyanis igazi politika sztár (vagy antisztár, de az sztároknál nem lényeges különbség, szeretik is, utálják is őket elegen). Az MDF-nél viszont nagy deficit van az ismert arcokból. Lassan csak Dávid és Herényi látszik, Petkó Andrást meg jobb, ha nem mutogatják, és sajnos mindenki mást ki kellett zárni. Szomorú dolog ez. Dávid Ibolya kénytelen volt sokaktól megszabadulni, általában nem kár értük (Leszáktól Almásiig), hogy megtartsa a hatalmát, csak éppen lassan egy napközis tanárnő több embert irányít, mint az elnökasszony.

A legérdekesebb kérdésre azonban Bokros Lajos tudja a választ egyedül. Az ő válasza dönt, akárki akármit is mond. Ez a döntés elég nehéz, nem csodálom, hogy egy olyan okos, ravasz szakember, mint Bokros, hosszúra nyújtja a gondolkodási időt.

Mi a helyes válasz erre a bénán kiszivárogtatott kérdésre? Ha igent mond, elveszíti a szürke eminenciás szerepét. Bokros az utóbbi időben kifejezetten politikaellenesen nyilatkozik, szakértőként. Ha egy párt listáját vezeti - hiába kérik fel szakértelme miatt - az mindenképpen politikai szerepvállalás. Ha elfogadja, azzal automatikusan beszáll az eu-s kampányba. Az általa kínált támadási felület óriási: a Bokros-csomag a politikai szleng egyik alapvető kifejezése. Azok is ismerik, akiknek sem a politika, sem a gazdaság nem jelent semmit. Az ellenfeleknek elég csak kimondani a varázsszót, és máris sokan megrettennek, Bokros annak idején majdnem mindenkinek a tyúkszemére lépett.

Hála Istennek! Mert nélküle nem húztuk volna mostanáig. Bokros döntéseinek helyességén nyilván még évtizedek múltán is vitatkoznak majd a közgazdászok. Az ő történelmi tette az, hogy politikusként, pénzügyminiszterként is mert ugyanolyan radikális lenni, mint amilyen most is tanumányaiban.

Sok esélye ezzel a programmal és az MDF-fel nincs. Mert a Bokros-féle megszorítások nem népszerűek ma sem. Hiába tudjuk, mi újságolvasó, középosztálybeliek, hogy bizony brutálisan vissza kell venni az osztogatásból, ez a szegény tömegeket nem hatja meg. Ezt persze már most is kihasználják a populizmusra hajlamos pártok.
Hozzátéve, hogy az a mezsgye, amely az észszerű megszorítás és a kegyetlen elszegényítés között húzódik, nagyon vékony, és még nem sokan találtak rá.

Ha az MDF Bokrossal sem képes értékelhető eredményt elérni, akkor ez volt pénzügyminiszternek is nagy, személyes bukás. Nem biztos, hogy hiányzik neki.

Ha viszont nemet mond, akkor nyugodtan a szemére vethetik, hogy csak prédikál. Amikor a gyakorlatban is bizonyíthatna, akkor azt már nem vállalja. Azt csinálja más! Pedig minden gazdasági program annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Ezért tartom nagy dolognak, hogy annak idején Bokros feláldozta a népszerűségét a tervezete érdekében. Kérdés, hogy erre újra hajlandó lenne.

Mindkét válasz veszélybe sodorná a hitelességét. Ezért elég kemény döntés lesz. Valószínűleg a feladat most is érdekelné: szívesen szállna be az ország megmentésébe. Türelmetlensége a mostani garnitúrával egyértelmű.
Viszont nyilván sok mindent megtanult a korábbi működése során a magyar közéletről. Akkor nem tűnt úgy, hogy a személyét ért mindenféle támadásokból nagy ügyet csinálna, de amennyivel őrültebb ma a világ, az embernek (pláne, ha Bokros Lajosnak hívják) mindenre föl kell készülnie.
Másrészt - és ha elutasítja a felkérést, szerintem ez lesz a legfőbb indoka - tudja, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Jó példa az SZDSZ, ott aztán garmadával vannak a neoliberális madarak (egyesek szemében karvalyok), mégsem mentek semmire. Az MDF ugyan csupán a neó-ban biztos, és azt még nem döntötte el, hogy -kon vagy -lib, de már most páran nyíltan nem értik Dávid Ibolya választását.
Bokros azt érezheti, hogy képtelen lesz egy teljesen ellenálló országon keresztülverni elképzeléseit. Márpedig ő nem a lagymatag, köztes megoldások embere. Ahhoz valaki más kell.

Hosszú idő óta ez az első döntés, amit tényleg izgatottan várok. A végkimenetel tényleg bizonytalan. És az indoklás sem lesz mellékes.

Az MDF egyébként máris nyert Bokrossal. Az ötlet minden furcsasága ellenére újítás. Hogy a választók jobban fogják szeretni az egyelőre a küszöb alatt tartózkodó MDF-t, ha Bokrossal erősít, kétséges. De az MDF legalább mer kockáztatni, és ez viszont példamutató.

Kép: HVG, 1995. 8. szám, címlap

Érdekes dolog a véletlen egybeesés. Nagyjából egyszerre lett elegünk Rékuccal a blog.hu hordalékából.

Rékuc szerencsére most nem a Fika bezárásával fenyegetett meg minket, hanem az Így fotózok én cíművel. Szomorúbb, hogy komolyan is gondolta. Január 27-e óta nincsenek új bejegyzések, ill. csak annyi, hogy Rékuc fotósi mivoltának tisztelői a www.rekafoto.com oldalon csodálhatják meg szépséges képeit. Nagyon kellemes, egyszerű, esztétikus oldal.

(Kicsit ciki, de én még csak a napokban néztem meg. Korábban sem jártam napi rendszerességgel a fotósblogon, mert jómagam akkor abbahagytam a fényképezést, amikor az öcsém szalagavatóján a legszebb pillanatból az öcsém zakójának az oldalát sikerült megörökíteni. Pedig régebben, gyerekként még az akkori környezetvédelmi miniszter is "kitüntetett" az Énredő Balaton című sorozatomért, sőt valami budapesti kiállításon kint is volt egy évig a legjobb kép. De ez elég régen volt.)

Szóval csak annyit jegyeznék meg, hogy nekünk majdnem egyszerre telt be a pohár. Egyes emberek tényleg síkhülyék. Valaki a fotózásról ír egy blogot. Döngöljük földbe!

Elnézést, de én is nagyon unom már ezeket az undorító rombolókat. Rékuc kicsit visszavonult, és nem csak a fotósblogtól, de a Fikán se nagyon volt jelen, de azóta szerencsére a közlésvágy újra erős.

Öt civil szervezetnél elfogyott a türelem. A rasszista indulatok elburjánzása miatt már múlt héten a köztársasági elnökhöz fordultak, de tegnap már a nácizásra oly kíváncsi média felől célozták meg Sólyom Lászlót. Link: http://www.helsinki.hu/indexm.html

Egy képviselőjük szerint Magyarországon ma pogrom van. Vajon tudják-e ezek az emberek, hogy mit is jelent ez a szó? Vajon tisztában vannak-e annak következményeivel, ha néhány tragikus gyilkoságot, melynek áldozatai cigányok, rögtön ezzel a kifejezéssel írnak le?

A jogvédő szervezetek elég sajátos logika mentén működnek. Nekem még nem sikerült ezt igazán a magamévá tenni, mert sem az alaphozzáállással, sem a kommunikáció stílusával nem értek egyet.

Csak az alapelvek tiszták: "... minden honfitársunk, függetlenül etnikai hovatartozásától, és azzal együtt, ugyanolyan fontos a köztársaság számára" - áll a tegnapi nyilatkozat végén. Ezzel nem szabad vitatkozni, és igazán nem is lehet. Az Alkotmány ugyanis egyértelműen tartalmazza ezt. Azt sem hiszem, hogy a XXI. század elején ilyesmin még gondolkodni kellene. A tudomány és az erkölcs is egyetért ebben a tézisben, az emberek között elvileg nincs különbség. Aki ezt vitatja, az hülye - ami nem akkora baj - és/ vagy alkotmányellenesen gondolkodik - ami viszont szembemegy az alaptörvényünkkel. A jogi csűrés-csavarást rövidre zárva: aki rasszista, az nem tartja be a Magyar Köztársaság alapvető jogszabályát. Eddig nem is vitatom a jogvédők álláspontját.

Az az attitűd azonban, hogy a rasszizmusért felelőssé tesznek mindenkit, aki nem a kisebbség része, sértő és diszkriminatív. Ugye jól ismerjük azt a mondatot, hogy azért, mert vannak cigány bűnözők, még nem minden cigány bűnöző. Na, ugyanezt nem ártana egyes jogvédőknek ötszázszor leírnia, csupán egy apró módosítással: azért mert vannak magyar rasszisták, még nem minden magyar rasszista. Ahogy pár tragikus gyilkosság - melyek között lehet kapcsolat - még nem pogrom.

Szeretem a pontos definíciókat, ezért most idézek is egyet. "A középkori Európában elsősorban járványok idején fordultak elő pogromok. A tömeges halálesetektől sokkolt, az alapvető higiéniai ismereteket nélkülöző többségi lakosság gyanúsnak tartotta, hogy a gettó falai mögött elkülönítve élő, saját rituális tisztasági normáit követő zsidóság gyakran megmenekült a dögvésztől."

Tessék a kiemelt részt alaposan elolvasni! (Most attól tekintsünk el, hogy a pogrom hagyományos értelemben antiszemita jelenség, ennek nincs jelentősége jelen kérdésben.) Nem az emberek rosszak, hanem a körülmények. Az semmire sem jó, ha az embereket szidjuk, hogy ők így rosszak, úgy rosszak, és főleg, hogy ők tehetnek róla. Hanem az okokat kellene végre észrevenni, végre ezekről kellene beszélni, és Sólyom Lászlót is arra felszólítani, hogy az okokkal foglalkozzék.

A mai magyar társadalom sokkolt. Mindenki. Ebben sincs különbség. A jóravaló cigányok és nem-cigányok is félnek. Ahogy hallani, főleg vidéken vészes a helyzet igazán. A kisebb településeket aljas bűnözők uralják. Teljesen jogos a köztársasági elnök azon felszólítása, hogy a rendőrség lépjen valamit. A jogállamban egy közjogi méltóság tehet-e mást? Ha nem tartja magát politikusnak (és Sólyom politika-fölöttisége egyértelmű erény, mégha nem is mindig következetes ebben), akkor mást nem nagyon mondhat. Ahogy visszaemlékszem, Sólyom a rasszizmust már sok esetben elítélte. Vajon sokat számított-e volna, ha most is elmondja azt, amire az átlagpolgár füle már immunis. Hála a legkisebb kellemetlenségek alkalmával is állandóan keményen fellépő, a bolhából is elefántot kreáló jogvédőknek. Ha annak idején, amikor még nem mérgesedett el ennyire a helyzet, képesek lettek volna önmegtartóztatást tanúsítani, akkor ma nagyobb hatása lenne a szavaiknak. Sólyom László nagyon helyesen tette, hogy nem vádolt azonnal mindenkit, mert - és ezt gondolom, remélem, a jogvédők is így gondolják - nincs kollektív bűnösség.

A tatárszentgyörgyi gyilkosságnak is konkrét elkövetői vannak. Egyelőre sajnos nem tudni, kik azok. Őszintén remélem, minél előbb sikerül kézre keríteni őket. Nemcsak azért, mert az ember igazságérzete ezt kívánja. Hanem a társadalmi béke érdekében is.

Tessék már megérteni, hogy a jogállamban nincs helye másnak, csak a bíróság által kimondott, jogerős ítéletnek. A bűnözőket meg kell büntetni!

Az apát és gyermekét azóta elvesztő család - valószínűleg jogvédői, poilitkusi ötlet által vezérelve - azóta följelentett mindenkit, aki él és mozog. Bár ez nyilvánvalóan hülyeség, nem ítélem el őket érte. A műhiba perek nagy részét olyan hozzátartozók indítják, akik nem tudnak túljutni mindenképpen gyógyíthatatlan szerettük halálán. És az első sokk hatására felelőst keresnek. Míg az ő esetükben a betegség a felelős, addig a tatárszentgyörgyi történtekért fegyveres bűnözők. Nem a kiérkező tűzoltók, akik elsőre nem tudták megmondani, mi történt, mert az oltással voltak elfoglalva. Nem a láthatóan hányaveti orvos, aki a félig leégett ház látványa alapján ítélte meg rosszul elsőre a halál okát, amit aztán magától módosított. Még a rendőrség sem, bár ők megérnek egy kicsit hosszabb kifejtést.

Nem lehet könnyű ma rendőrnek lenni, nem csoda, hogy aki teheti, elhagyja a testületet. A 2006-os események óta a legutóbbi időkig az ellenzék verbális hajtóvadászatot rendezett a rendőrök ellen. Bűnözőknek, hazaárulóknak bélyegezték meg őket. A rendőrök a jobbos sajtóban a rossz emlékű ávósok, ávh-sok modern megfelelői voltak.
Most meg tőlük várja mindenki a megoldást.
Eddig az ment, hogy a gyáva rendőr nem mer bemenni bizonyos utcákba sem, nemhogy egy éles helyzetben közbelépjen. Most meg szegény rendőrt, aki a kormány megszorítása következtében kevesen van, beküldik az oroszlánbarlangba...
Pont a jobboldali sajtóból tudjuk, hogy a rendőri munka elégtelen. Hogy sokakon azért nem lehet érvényesíteni a jog szigorát, mert a rendőr nem tud velük szemben fellépni, vagy - ahogy egy kedves olvasóm pár napja megjegyezte - a megélhetési bűnözés álságos jelszava alatt elsikkad a dolog, el sem jut odáig, hogy ügy legyen belőle. Ennek lett tavaly nyáron például sajnálatos módon három áldozata, amikor egy falusi öregember -helytelenül - áramot vezetett a veteményese köré.
Nagyon szörnyű, de a rendőrség rá van arra szoktatva, hogy ne legyen mindig nagyon helyzet magaslatán. Valószínűleg komoly szakmai hiba volt a helyszínt nem megfelelően kezelni. De azért rettenetesen meglepődni nem kéne. A rendőrség - a lakossághoz hasonlóan - eléggé magára van hagyva.

És még egy adalék. Link: http://index.hu/belfold/2009/02/25/washington_no_a_romak_elleni_eroszak_magyarorszagon/

Bár az egyik disznóság nem oltja ki a másikat, de talán Amerika egy kicsit magába nézhetne, mielőtt az mindenek fölött álló orákulum szerepét kisajátítja magának. Az az ország, amely felelős a világválságért, két igazságtalan háborút folytat jópár éve, és most, a több évig fenntartott büntetőtábora bezárásakor a rabok elhelyezéséért kuncsorog többek között a "rasszista" Magyarországnál is, talán kevésbé lehetne kritikus.

Csak részben tudjuk, hogy kiktől szerezte be a jelentés készítője az információkat. (Lehet, nem a Mazshiszt kellene kizárólagosan megkérdezni az antiszemitizmusról. Abszolút jóindulatot feltételezve, érthető, ha kissé érzékenyebbek a kérdésben. Amíg a cigányellenes hangulat növekedése érezhető társadalmi szinten, az antiszemitizmus Magyarországon még mindig egy elmebeteg kisebbség mániája. Arról nem beszélve, hogy amiatt senkit sem ér káros megkülönböztetés, mert zsidó.)
A súlytalan Csurka súlytalan nyomtatott blogja, a Magyar Fórum mint jelentős sajtóorgánum egyenesen nevetséges. Ahogy a Demokrata nagy napjai is már a nem túl távoli múltban rekedtek. Vagyis ezeket a lapokat vádolni kb. annyit jelent, mintha valaki Amerikát szóba hozva a Ku Klux Klánról mint fontos politikai irányzatról beszélne. Léteznek, de pár őrültön kívül nem vonzanak már senkit.

A Magyar Gárda viszont az amcsik szemét is szúrja. Talán megemlítehtték volna az enyingi maffia siófoki "díszszemléjét" is, ha már... A Magyar Gárda persze hiányzott a kutyának, de ők azért csak operett nácik. Elég baj önmagában, hogy a megjelenésük félelmet kelt olyan emberekben is, akikben nem kéne. Senkinek sem kéne marsíroznia, de az igazi baj mégis az, hogy volt táptalaj ennek a csoportnak. A még nagyobb, hogy a Magyar Gárda töretlenül népszerű, vagyis valamiért azt gondolják egyes emberek, hogy van létjogosultsága.

Na pont erre a valamiértre kellene fényt deríteni, pont ezt kellene megszüntetni, de legalábbis csökkenteni. És akkor kellemesebb, normálisabb lenne az együttélés az ország összes lakója számára. Nem tökéletes, csak jobb.

Ajánlom a kedves olvasó figyelmébe ezt a remek írást, amelyet nagy szeretettel küldök Simon Gábor államtitkár úrnak is. Már csak mentalitás témakörben is.

A Zoli vagyok blogon olvasható:

http://zolivagyok.blog.hu/2009/02/25/pitianer_csutortok

A torkos csütörtöknek akkor lenne értelme, ha azok, akik egyébként is megengedhetik maguknak az étterembe járást, ilyenkor visszafognál magukat kissé. Amennyire ugyanis tudom, pontosan azokkal vannak tele az vendéglők, akikkel egyébként is. Csak éppen tömeg, kényelmetlenség és bizony sokszor megdöbbentően alacsony színvonal várja a vendégeket.

Nekem megéri a kellemes, nyugodt étkezés (és ami hozzá tartozik), ill. a színvonalas kiszolgálás azt a plusz pénzt. Szerencsére időnként belefér a büdzsébe.

A torkos csütörtök egyébként népszokás volt a régmúltban, mostanra azonban a szarrágás népszokása sokallta erősebb. Sajnos a gasztronómiai kultúra ma ott tart, hogy a vendéglőbe járás egyenlő az étel gyors belapátolásával, gyors fizetéssel. Sokszor még olyankor is kinézik az embert, amikor a hely szinte teljesen üres.
Gianni Annoni Budapesten élő olasz vendéglős mondta, hogy a vendéglátóhelyek főleg az alkoholos italokból élnek. Ez is sokatmondó.

Amíg írom a posztot a pogromról, addig olvasgassátok Zolit.

Tavaly október 10. óta hívtuk segítségül a Site Meter automata számlálóját a látogatók hiteles regisztrálására.

Örömmel jelenthetem, hogy az elmúlt 138 nap alatt összesen 100 000-ren kattintottak a Reckl Amálra. Köszönjük szépen a figyelmet!

Nem tudjuk, nem is lehet lehetséges kideríteni, ki volt a 100 000. De tegnap este felé járt itt az illető. Szóval, aki tegnap este 8 óra körül fönt volt a blogon, az potenciálisan a szerencsés.

A számlálót akkor fogjuk újraindítani, ha a látogatók száma is eléri a 100 ezres határt. Ott sem állunk rosszul, tegnap léptük át a 70 000-et.

Köszönjük, hogy olvassátok a blogot. Írni önmagában is öröm, de úgy az igazi, ha olvassák is!