Soha sem gondoltam volna, hogy egyszer látom Laár Andrást Lolával táncolni a Josh és Jutta nevű plastic pop duó félplayback dalolására.

Jó műsor ez a Vacsoracsata.

Orbán Viktor Esztergomban járt, és ott rögtön letámadták egy üggyel, amelyhez semmi köze.

Fene se tudja, mi történik valójában Esztergomban, de hogy valami súlyos zavar van a város vezetésében, és ennek forrása a hatalmát sajátosan gyakorló Meggyes Tamás polgármester.

Az egyik tűzfészek a Szt. István Gimnázium, amely leginkább azáltal a szomorú hír által vált országosan ismertté, hogy egy ideggyenge diák öngyilkos lett. Pedig másfél évtizede, amikor még nyolcadikosként nézegettük a gimnáziumokat, általában a jó hírébe botlottunk bele. A patinás (több mint 300 éves) intézmény igazgatói széke körül indult marakodást kellett volna Viktor királynak megoldani.

Miért gúnyoskodom Orbánnal? Hát, igazán nem is annyira neki jár ez, hanem azoknak a - bocsánat - buta embereknek, akik Viktor segíts! (sic!) táblákkal várták a Mestert. (Ahogy az öcsém megjegyezte, azért annyira nem magyarok, hogy a nyelvünk helyesírására ügyeltek volna. Minden táblán vessző nélkül volt a kérés.) Mintha egy ellenéki pártelnök bármit is tehetne...

És Orbánt ezzel sikerült is zavarba hozni, mert csak szabadkozott: ez kormányzati kérdés. Szerintem inkább önkormányzati, mert feltételezem, hogy az iskola fenntartója az esztergomi önkormányzat, esetleg a megyei. De semmiképp sem hiszem, hogy a gimnázium közvetlenül az oktatási tárca alá tartozna. De ez nem is lényeges.

A lényeges az, hogy én Orbán Viktor helyében minden percet kiélveznék, mielőtt kénytelen lennék a trónra ülni. Mert  - és Orbán nem hülye - az biztos, hogy annak a várakozásnak, amelyet hívei dédelgetnek, nem fog tudni megfelelni. Nem azért, mert nem alkalmas, hanem mert lehetetlenség. Túl nagyot mertek álmodni az emberek.

Sajnos amennyire kellemes, amikor az embert szeretik, mert hisznek benne, annyira nehéz aztán visszahozni a félisteni szintről a saját személyét. Mert a tegnapi tüntetők nem egy demokratikus, modern Magyarországban élnek, hanem ők bizony II. András törvénylátó napjain érezték magukat. Szorult helyzetükben várták a jóságos király segítségét.

Viszont kormányozni csak mítosszal és gesztusokkal nem lehet, ill. köszönjük, most szenvedjük a Nagy Kommunikátor semmittevésének következményeit. Kormányváltásra pont azért lenne szükség, mert a mostaniak semmit sem csinálnak, vagy ha mégis, hát nagyon gyengén. Az igazi munkához igazi emberek kellenek, mondhatnám mesteremberek. Orbán, ha korrekt, megmondja, nem tud segíteni, és miniszterelnökként sem tud, ha tisztességes. Ugyanis abban a fiktív jogállamban, amelyben meg mi hiszünk, nem lehet csak úgy Budapestről odahatni. Orbán annyit tehet, hogy mint pártelnök beszél a pártjához tartozó Meggyessel, és talán jobb belátásra bírja. Ezt kellett volna tegnap mondani, higgadtan, és nem a hátsó bejáraton megszökve, hanem kint, az emberek előtt.

Lassan föl kell venni a dolgos hétköznapok tempóját, mert különben a hőn áhított Fidesz-kormány is megbukik. Valahogy az az érzésem, hogy paradox módon, még kevesebb türelemmel nézik majd az emberek az esetleges semmit. És akkor nem marad más, mint a szélsőségesek, azt, ugye, meg egy bölcs király sem akarhatja...

Már sokat dühöngtem azon, hogy pusztán attól normális lehet valaki ebben az országban, hogy a többséghez tartozik. Pedig mennyire hamis elképzelés ez!

A szombati melegfelvonulás és a homofób csürhe összehasonlítása közben még egyértelműbbé válik számomra, mennyire beteg a társadalmunk. Nézzük meg, kik állnak itt egymással szemben. Az egyik oldalon pár - idén kimondottan kulturáltan viselkedő - békésen sétálgató ember, akik legfőbb bűne, hogy nem hajlandóak magukat betegnek tekinteni csak azért, mert életük egy szegmensét másképp élik meg, mint a többség.

A másik oldalon ordítozó, vicsorgó, agresszív tahók, akik - ha már a melegekhez nem férhettek hozzá - hát rátámadtak a rendőrökre. A szokásos randallír-kellékeket láttuk megint: üvegek, utcakövek záporoztak. Nem beszélve azokról a rigmusokról, amelyektől náci gyűlés a náci gyűlés igazán.

Mert nekem nincs most kedvem disztingválni. Aki  szombat délután kiment mocskos-buzizni meg dobálni, az neonáci. Nem az a baja ezeknek - ahogy már előzetesen írtam - hogy a melegek kimentek a napfényre, hanem a puszta létük nem fér mogyorónyi agyukba. De nem ezért nácik, mert senkinek sem kötelező szeretnie semmit, sőt még elfogadnia sem kell. A magánvéleményéhez mindenkinek megvan a maga joga. Attól nácik ezek, hogy azt hiszik, erőszakkal másokra erőltethetik a saját eszméiket. Azt hiszik, hogy az ő világlátásuk kötelező, és aki nem úgy gondolja, mint ők, az bűnöző, és meg kell büntetni. A sötét bunkójának fáj még a gondolat is, hogy valaki mást meg gondolni, mint amit neki betanítottak, és ezt a rohadt másképp gondolkodót szabad prédának tekinti, akit egy jobb világban eltüntetnének a föld színéről, addig is, amíg ezek a szép idők el nem jönnek, maga veszi kezébe az elképzelt igazsága szolgáltatását.

A helyzet azonban az, hogy ez pont fordítva van. Kézen fogva bandukolni a szeptemberi napsütésben nem bűn, sőt nagyon kellemes és helyes viselkedés. Azt pedig, hogy ki kinek a kezét foghatja meg, nem ez a gyáva söpredék fogja megmondani.

Ellenben súlyos bűncselekmény rendőrre támadni, másokat bántalmazással fenyegetni, ahogy a háttérből jövő pszichikai uszítás is. Kikérem magamnak, hogy ilyen emberek gyereket nevelhetnek, mert az szörnyű jövőképet fest elénk, ha valaki arra tanítja a gyerekét, hogy ez a normális, ez a követendő. Kikérem magamnak, hogy a beszűkültségük hirdetése mellé mindig odakeverik a magyarságukat is. Én is magyar vagyok, és nem zavarnak a buzik. Szóval az én nevemben ne üljön törvényt ez a horda! (Soha többet nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy ha ez a magyar, akkor én nem vagyok az. Dehogynem vagyok! Nem engedem át ennek a szennynek a hazafiságomat egy jól hangzó szófordulat kedvéért.) Ahogy azt is elutasítom, hogy szegény Jézust bevonják a pitiáner kis tüntetésükbe. Lehet, hogy a homoszexualitás Istennek nem tetsző, én nem tudom, de hogy az ilyen viselkedés idegen mindenféle keresztényi ízléstől, az biztos. (Megintcsak az egyház kiállását hiányolom. Nem a melegek mellett, bár ez sem lenne utolsó, de egyelőre nem reális. Hanem az agresszió ellenében, a felebaráti szeretet jegyében például.)

Jó lenne, ha a magyar emberek végre tisztán látnának, és nem a saját ostoba szemellenzőiken keresztül. Annyira egyértelmű, hogy ki a szimpatikus: a sétálgató párok, vagy a hörgő csürhe. És mégis túl sokan gondolják úgy, hogy a melegség rossz és helytelen. Nyilván az acsargást is nagyon sokan elutasítják, ebben nincsenek kétségeim. Mégsincs arról konszenzus az országban, hogy ha ez a választék, akkor sokkal inkább pár meleg ember nyugodt menete, mint néhány huligán eszeveszett tombolása.

A legfélelmetesebb azonban mégsem az volt, hogy egy szerencsétlen lányt összevertek, mert a pride-os pólóban várt a villamosra. (Szép igazán macsós magyar virtus! Több nagydarab férfi és egy másik nő megver egy fiatal lányt. Gratulálok!) Hanem az a jól szituált kinézetű, negyvenes nő, aki a kordon mögötti második sorból kiabált szinte szenvtelenül. Tőle ugyanis vonulhatnak nyugodtan idén, mert a jövőre kormányváltás lesz, és el lesznek takarítva az ilyenek...

Tudom, hogy ezt nem kell túl komolyan venni. Csak éppen azt sajnálom, hogy valaki emiatt akar kormányváltást. Bár akkor nem állhatunk olyan rosszul, ha az a legnagyobb baj, hogy egy-két ember végigmegy az Andrássy úton.

Már a tavalyi melegfelvonulás után írtam, hogy minden résztvevő kordonon innen, és kordonon túl hülye volt. Sajnálattal látom, hogy semmi sem változott.

A melegfelvonulás a világ normálisabb tájain nem más, mint egy ok az utcai bulizásra. Nálunk pár fontoskodó, a melegséget kisajátító alak fogvicsorgató provokációja.

De megtalálja a zsák a foltját. Homofóbok nyilván nyugaton is vannak, de csak Magyarországon örülnek a Meleg Méltóság Napjának ők jobban, mint maguk a melegek. Mert a magyar homofób nem ez ellen a felvonulás ellen tiltakozik, ez a gyerekvédős meg közlekedést akadályozós szöveg csak a felszín. A melegfelvonulás remek alkalom azok számára, akik magát a homoszexualitást akarják betiltani.

Mert aki félti a gyerekét, az ne engedje, hogy lássa az ilyesmit. Ez olyan dolog, mint a tévé. A szülő felelőssége lenne. De az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy manapság a szülő semmiért sem felelős, amit a gyereke tesz, vagy ami a gyerekével történik. Mindig csak mások.

Másrészt a közlekedés akadályozása miatt nem biztos, hogy azoknak kellene hangoskodniuk, akik egyébként imádnak tüntetgetni. Arról nem is beszélve, hogy a maroknyi felvonuló meleg azért bandukol majd végig a hermetikusan lezárt Andrássy úton (Micsoda buli lesz!), mert tavaly a homofób csürhe rájuk akart támadni.

Nagy szegénységi bizonyítvány ez Magyarországnak, de sajnos igaz: 2009-ben nem elég érett a társadalom egy ilyen rendezvényre. Egyszerűen képtelenek vagyunk lecsitítani az őrjöngő kisebbséget, és ennek az a fő oka, hogy bizony túlságosan sokan nem értik ezt az egészet. Majdnem mindenki azt vallja, "csinálják, de csak otthon, a négy fal között". Ami nem jelent mást, minthogy aki buzi, az lehetőleg tűnjön el. Az a legjobb ebben, hogy aki ilyet mond, az még állati toleránsnak is képzeli magát közben. Pedig ő is homofób, csak éppen a képmutató fajtából.

Ezért inadekvát teljesen ez a hozzáállás, amelyet a magyar melegszervezetek képviselnek. Az utóbbi években, amióta a széljobb szárnyra kapott, megváltoztak a viszonyok. Ezekhez kellene alkalmazkodni. Sajnos sok minden elölről kell majd kezdeni, ha egyszer végre megnyugszik ez az ország, nemcsak a melegügyet. De azt is. Nincs értelme ennek a felvonulásnak, ha az emberekben utálatot, sőt undort vált ki. Ha csak olyan védelem mellett mehet végig pár ember Budapest egyik utcáján a szivárványszín zászló alatt, mint egy államelnök. Ez csak egy csakazértis kínlódás, aminek semmi értelme. Hol van itt az öröm? Hol van itt a szabadság? Hol van itt a méltóság?

A rendőrök is fokozták a hangulatot egy kicsit hozzájuk méltó bumfordi kommunikációjukkal. Ugye azt kérik a szervezőktől, hogy tartózkodjanak a közízlést zavaró viselkedéstől. Amire egyrészt hevesen bólogatnak egyik oldalon, és vérben forgó szemekkel tiltakoznak másik oldalon. Mert a közízlés nem jogi fogalom. Hát, kedves, homo barátaim, ha csak ennyire futja, akkor inkább ne nyilvánuljatok meg! Azt meg nem egészen értem, hogy ki kérte az általában hülyeségekkel feltűnő Helsinki Bizottságot, hogy beleszóljon a dolgokba. (Tényleg, kik ezek?)

A rendőrség - szintén nem túl okos nyilatkozatában - azt akarta mondani, hogy lehetőleg ne feszítsék túl a húrt. Például elég sok kárt okozott, és örökös hivatkozási alapot szolgáltatott az az egyébként tényleg gusztustalan gesztus, amikor az a papnak öltözött idióta feszülettel meg Bibliával a kezében vonaglott. A rendőrség nyilvánvalóan az ilyenektől való tartózkodást kérte. (És ez is fontos, a hatóság nem megtiltotta, csak javasolta.) Nem a tényleg méltóságteljes sétától, hanem a tényleg nem az utcára való szexuális magamutogatástól. (Aminek heterók között sincs helye a közterületen.)

Nagyon sajnálatos dolognak tartom, hogy a magyar emberek mindig csak ilyen kirívó, irritáló példákat láthatnak, amikor melegekről van szó. Hogy néhány önjelölt szószóló csak erősíti, mélyíti a másságokat, pedig az lenne mindenki érdeke, ha azt mutatnák be végre-végre, hogy a melegség nem általános romlottság, hanem egy bizonyos szempontból fakadó másság.

De addig is, amíg erre sor kerül, gondolom, sok érintett szívét melengeti meg például az a dokumentumfilm, amelyet múlt héten az Echo tv mutatott be. A magát orvosnak nevező egyén arról elmélkedik benne, hogy a homoszexualitás gyógyítható. Aztán a Hangos többség c. jobber talk showban Huth Gergely a műsor felét szánta a témának. Azon lamentált a Hír tv-nek sem kellő műsorvezető, hogy a szegény német pszichiátert azóta eltiltották a szakmájától, ezzel sok szerencsétlen buzit megfosztva a gyógyulástól.

De semmi gond, én is hallottam valakiről, aki meg a hülyeséget gyógyítja, úgyhogy Huth Gergelyék számára legalább nem teljesen kilátástalan a helyzet.

-

Zolinak pedig ismét egy csillagos ötös, teljesen igaza van, mint (majdnem) mindig.

http://zolivagyok.blog.hu/2009/09/05/kedves_buzik

Gondolom, már más oldalát is fúrta, mi lehet az a termék/ szolgáltatás/ ügy, amelyhez még egy olyan színészkirálynő is adja a nevét, mint Hernádi Judit. Mert egy-két hete van egy tévéreklám, amelyben a színésznő elmondja, ő bizony nem reklámozna semmit. Kivéve, ha igazat mondhat.

Gondolkodtam is rajta, hogy vajon, miről lehet szó. Először azt gondoltam, valamilyen társadalmi célú hirdetés lesz ez, viszont a normál reklámok között adták. Akkor talán egy baráti zenész koncertjére invitál Hernádi, esetleg olyan kampánynak lett az arca, mint Szily Nóráék a Dove-val. (Ahol, ugye, a termék marketingje az átlagos női szépség hirdetésének hátterében zajlik.)

De ma reggelre kiderült, végig rossz nyomon jártam. Hernádi Judit egy egészségesnek mondott margarint reklámoz.

Elnézést, de szerintem ez így vérciki.

Semmi bajom ugyanis azzal, ha egy ismert színész nemcsak Thália felkent papjaként vagy papnőjeként lebeg fél méterrel a föld felett (és siránkozik, hogy milyen nehéz ma színésznek lenni), hanem igenis kamatoztatja kicsit a kiérdemelt hírnevét. Bár tény, hogy minél ismertebb (és gazdagabb) az illető, annál kevésbé érzi indokoltnak az ember a döntést.

Főleg azért nem, mert amennyire látom, nem sokat változtat egy-egy ilyen szereplés az illető megítélésén. Akik szerették, azok nem fordulnak el általában, akik meg nem, úgysem számítanak.

De azért az arcpirító, ha valaki azzal kezd reklámozni egy terméket, hogy a reklámot alapvetően lenézi. És mit reklámoz? Margarint! Jó, hogy nem wc-papírt!

Ki tudja, miért, de az ilyen mindennapos termékek a reklám-presztizse eléggé alacsony, innen már csak egy lépés a Szerencsekerék mosolylady-jéből médiamogullá avanzsáló Prokopp Dóra örökbecsű bon mot-ja, miszerint van az a pénz, amiért az embernek korpásodik a haja.

A felcsigázó képsorokban kulcsszó az igazság. Mert ez a nagy kegy, hogy a művésznő mégis hajlandó mély hangján egy termék nevét elbúgni, jó ügyért gyakorlódik. A margarin gyártója külföldön is azt a marketingstratégiát választotta, hogy aggódni látszik fogyasztói egészségéért. A mostani kampányban Hernádi Judit lett a koleszterin-ellenes hadjárat főalakja Magyarországon.

Elég vicces ez a szemüveges, megfontolt üzletasszonyos imidzs, hiszen Hernádit nem ilyennek ismeri a közönség. Sokkal inkább úgy néz ki ebben a szpotban, mint ahogy az ún. reklámszakember elképzeli, mit gondol az egyszerű magyar tv-néző a hitelességről. Kb. annyira hihető, mint a Romy és Michelle-ben a két címszereplő, a két az életben nem sokra jutó barátnő menő bizniszwumenként akarja lenyűgözni egykori osztálytársait, és ezt konzervatív szabású kiskosztümökkel akarják elérni. Fontos (lenne), hogy Hernádi önmaga legyen, mert a koncepciónak (vagyis, hogy Hernádi Judit túl jó ahhoz, hogy holmi reklámokban vegyen részt, de ez a margarin annyira jó (és egészséges), hogy vele kivételt tesz) egyedül így lenne értelme. Az már más kérdés, hogy mennyire szimpatikus ez a nagyképűség. Az nem járja, hogy a marketniges kigondol egy szerepet a színésznőnek, és ő a saját neve alatt ezt eljátssza. (Még akkor sem, ha az egész nem tűnik annyira kamunak, mint amekkora. Hernádi értelemszerűen profi színész, ez neki meg sem kottyan.)

Szóval, ha nagyon nagyvonalúak vagyunk, akkor akár azt is mondhatnánk, Hernádit színészi munkáért fizeti a margarinos cég. A szerep ráadásul komplex: Hernádi Juditot kell eljátszani, amint a reklámozástól kissé undorodva rátalál egy termékre (ill. egymásra találnak), aminek azért mégis veri kicsit a tamtamot. Mindezt a magyar lakosság legendásan magas koleszterinszintjének lenyomása érdekében...

Jó. Azért ez még mindig sokkal jobban áll neki, mintha castingolt gyerekeknek készítene uzsit a reggeli napsütésben fürdő álomkonyhában.

De ez így sem Hernádi Judit, és személyes hitelessége ebben a környezetben megszűnik. Vagyis az, amit ez a reklám üzenni kíván (a Vedd meg! -en kívül persze), elveszett. A reklám tehát rossz.

Amúgy meg együnk vajat:

http://malackaraj.blog.hu/2009/07/07/a_vajat_vegyek_ne_a_margarint

Megvannak az ún. romagyilkosságok gynúsítottjai immár egy hete. A véleményemet ezekről az emberekről lehet sejteni.

De egy hete egy gondolat munkál bennem: megérte?

Ha sikerül akár csak egy gyilkosságot is rájuk bizonyítani, akkor is életük végéig börtönben ülhetnek. Az egyiküknek egy hónapja született gyereke, a többiek is elvileg szépen, normálisan élhettek volna. Ehelyett mit csinálnak? Embervadászatra indulnak szép suttyomban.

Ahogy hallani, az egyik a KFOR-nál szolgált Koszovóban. Nem akarok igazságtalan lenni minden katonával, ezért azt mondom, ő zsoldos, vagyis az a munkája, hogy embereket öljön. Tudom, tudom, elvileg békefenntartóként voltak ott a NATO-csapatok, de azért ez természetesen nem azt jelentette, hogy a derék katonák fő feladata a nénik hazakísérgetése volt a piacról. Egy volt osztálytársam szintén szolgált a délszláv területeken, és főleg arról számolt be, hogy kell lopakodva rajtaütni valakin. Ijesztő volt hallgatni, mennyire lelkes volt, amikor a fegyverekről beszélt.

Azt hiszem, aki egyszer egy háborús környezetben gyilkolt, az már sosem lesz normális. Nem gondolom persze, hogy automatikusan minden katonából pszichopata gyilkos lesz, de az biztos, hogy ép ésszel nehéz megúszni, számos vietnami veteránról szóló film feldolgozza például ezt a témát.
Anélkül, hogy védeni vagy magyarázni akarnám ezeknek az alakoknak a tetteit, elég valószínű, hogy az egykori katona - aki a fegyvereket és a know how-t is szolgáltatta - irányította a dolgokat. Ő vesztette el a képességét arra, hogy humánus módon különbséget tegyen a "sima" rasszizmus és a sorozatgyilkosság között, a többiek - gondolom, oktondi, manipulálható, legénykedő alakok - meg a hatása alá kerültek. Már csak ellenséget kellett találni, és a cigányok körül mostanság eléggé forr a levegő. Jó hecc lesz, gondolhatták, és valami csoportos pszichózis hatása alatt egyszerűen nem fogták föl, mit tesznek.

Most aztán minden rossz. Az áldozatok meghaltak, és az elkövetők pedig egy életen át viselik majd a börtönben a rasszista sorozatgyilkosoknak kijáró skarlát betűt (amennyiben elítélik őket). A közhiedelem szerint az bizony egy olyan hely, ahol a kisebbség - többség arányai megfordulnak.

Még egyszer kérdezem: megérte?

Ez nem csupán szolgálati közlemény, hanem egy egykor feltörekvő költő egyik első versének a címe. Aki mellesleg a legjobb barátom. Volt.

Évek óta nem hiszek a véletlenben, de azért a sors ilyen kőkemény és makacs próbálkozására, mint amit most hétfőn tapasztaltam ritkán van példa. Nem örültem neki, de hát utazgatni kell ideiglenes szálláshelyemre (a felújítás miatt nem otthon lakom), és első nap rögtön azzal fogadott a BKV, hogy nem járt a HÉV. Egy darabig szerencsétlenkedtem a Szent Imre térnél, aztán időnként jelzés nélküli buszok érkeztek a gyorsvasút pótlására, a harmadikra én is fölszálltam. Aztán a 6-os villamoson már azon fortyogtam, hogy mennyire utálom a belvárost, meg úgy általában Budapestet. Ekkor a csukló utáni ajtón fölszállt az én messzire szakadt barátom. Ha jobban belegondolok, fazonra emlékeztetett is Tom Hanksre a hajótöröttes filmben kicsit, biztos a szakáll miatt. Nevezzünk őt most Dr. House-nak, szerintem aki tudja, kiről van szó, érteni fogja, miért ez jutott eszembe.
Szóval a sors rákényszerített, hogy akkor én is pont azon a villamoson legyek.

Először csak pislogtam, tényleg ő az. Nekem háttal állt meg, és én meg töprengtem, mit is kéne csinálni. Odamegyek, és esetleg megbánt, vagyis pontosabb úgy, hogy megbántódom, aztán legközelebb már el sem gondolkodom, hogy menjek-e. Vagy nem megyek oda hozzá, és akkor meg rosszindulatú kismalacként (vö. Bazd meg a gereblyédet!) bánhatnám még ma is. Elvileg, ugye, azt vallom, hogy a legnagyobb veszteség a kommunikáció megszakadása. House pedig nyom nélkül tűnt el, és 2005. májusa óta nem tudunk róla semmit. Szóval, ha ezt a nagy lehetőséget kihagyom, az bizony igazi bakot lövök, azt hiszem.

Szóval nyeltem egyet, eltettem az mp3-amat (Scissors Sisters ment éppen), odasétáltam hozzá, és köszöntem. Nagyon kedvesen mosolygott, jól ismerem, tudtam, nem haragszik, hogy megszólítottam. Együtt szállítunk le a végállomáson, és bő félórát beszélgettünk. Haverfelvétel, azt hiszem az apám szavajárása pont ehhez a szituációhoz illet. Azzal a különbséggel persze, hogy nagyon is volt haverfelvétel. (Ugye a huncutkodó mondást akkor hallja a gyermek - Na, úgy látom ma nincs nálad haverfelvétel. - amikor éppen barátságtalan hangulatban van.) Kicsit emlékztetett egy állásinterjúra, dehát négy év történéseit kellett sorba szedni. Így utólag belegondolva kicsit talán túl célirányos kérdéseket tettem föl, de remélem House nem bánta. Cserébe ugyanis ő is hallhatott rólunk.

Nekem ugyanis az a gyanú volt a legnagyobb bánatom, hogy House egyszerűen törölt bennünket az életéből. Nem érdekeltük őt többé, és ez nagyon fájt. De most kiderült, hogy ez azért nem egészen így van. És tessék elképzelni, emiatt a blog miatt derült ki, hogy mennyire nem volt igazam. Mert szóba hoztam, hogy Csöncsön és én is blogolunk. Ekkor megkérdeztem, tudja-e véletlenül, milyen néven, esetleg olvasott is minket. És ekkor egy olyan tekintettel, ami minden pénzt megér, bólintott, rendszeresen olvas minket...

Én itt majdnem mindent megírok, ami velem történik, és sok mindent, ami a körülöttem lévőkkel, vagyis elég jól képben lehet minket illetően. Honnan tudja? - kérdeztem. Az Iwiw-ről, és valóban a kezdetekben, amikor még "idegen" olvasóim nemigen voltak még, többször kitettem az Üzenőfalra a blogom url-jét. És ő bizony meg is nézte már a kezdetekben, és azóta is nézegeti időnként.

Még mindig nehezen térek magamhoz. Mint amikor a párhuzamosok tényleg találkoznak a végtelenben, olyan volt az ő szájából hallani azokat a dolgokat, amelyek a mostani életemben szerepet játszanak. És hát persze a sziporkák, amelyeket csak ő tud, jöttek sorra. A félszavakból megértés öröme pedig hamar igazolta a döntésem helyességét.

Igazán inspiráló találkozás volt, és sok-sok sebemet begyógyította. Hiába, a bizalmatlanság a barátság legnagyobb ellensége. A hülye spekulációk meg általában bármilyen jót képesek elrontani.

Na jó, mielőtt beindulna a "giccsradar" (szintén House költészetének egyik kiváló darbjából kicsippentve), befejezem azzal, hogy tényleg bármi megtörténhet... Ezt is a fene se gondolta volna.

Most, hogy HÉV-vel utazom, reggelente a kezembe nyomnak egy Metropol újságot, amit pont végig lehet lapozni a Szabadkikötőig.

Két dolog tetszett ezen a héten, mindkettőhöz szkenneltem egy kis illusztrációt.

ARC-győztes

Idén is lesz ARC plakátkiállítás szeptember 4-től. Lehet, megnézem. A provokativitásért járó Borz-díjat idén a beszúrt plakát nyerte. Egy szélsőjobboldali családban felcseperedő gyermek rajza az őt körülvevő világról. Nem tudom, hogy ez az ál-gyerek - trend mikor cseng már végre le, mert elég fárasztó. Kb. a nagyon erőltetett, minden ambíciózus pedagógus által ajnározott ún. svéd gyerekversek óta hidegrázásom van tőle. Szóval 2009-ben még mindig ilyennel nyerni, érdekes fényt vet a többi pályamunkára. Vagy a zsűrire. Az alkotó, és elnézést, hogy külső alapján támadt előítéleteimet feltárom, de pont úgy néz ki, mint ahogy egy ilyen jópofáskodó, magát nagyon szabad gondolkodásúnak képzelő alakot én elképzelek. Hosszú, lazán összefogott haj, emberséges mosoly, farmer pólóval. Ahogy a Metropolnak elmondta két dolgot kívánt ábrázolni díjnyertes plakátjával: egyrészt, hogy bizony ilyen őrültek is nevelnek gyerekeket, másrészt, hogy ez a világkép mennyire naiv.

A legelgondolkodtatóbb a "mocskos cigány" ábrázolása, azt én is telitalálatnak érzem. Bizony manapság sokan nem is másik embereket látnak, hanem ilyen formátlan mumusokat. A cigányokkal szembeni félelem már-már beteges, úgyhogy ez tényleg jó.

(Turai Balázs: Kuruc.infant - Óriásplakát, RESTART)

Frizurák bürokratáknak

A második nagy felfedezésem csupán egy apróság. A jó öreg szociológus is érzi az idők szavát, és átnyergelt egy sokkal trendibb műfajra. Elvégre hajszobrásznak lenni mégis menőbb, mint szerda éjszaka a Tudósklubban vitatkozni a fenti plakát által ábrázolt jelenségek okairól.

Én eddig Max Webert ugyanis máshonnan ismertem, és halottnak hittem, de már megint tévedtem.

Harry Potter és a félvér herceg - filmkritika

Az egyik a filmről szóló kritikában az egyedi látásmódot hiányolta a szerző, miért nem mutatja meg a rendező saját Harry Potterét.

És bizony ha valaki hozzám hasonlóan nem elvakult rajongó, annak ez a film sokat nem nyújtott. Ezt a sztorit alig írták meg, nagyon sovánka az egész, és amit mégis kitaláltak, az sincs igazán méltó módon kidolgozva dramaturgiailag.

Ez a két és fél órás film is lehetne akár egy órával is rövidebb. De sajnos a biztos bevétel megelőzte a művészi szempontokat, ezért úgy döntöttek, ahelyett, hogy a sztoriból kihoznak valami egyedit, érdekeset, leforgatták a Potter-univerzum egy újabb reklámját. Van itt minden, ami az átlagmozinézőt nem érdekli, pláne, ha látott már ilyen filmet: kviddics-meccs (kétszer is, de minek), Hagrid rinyálása a bizarr állatok szeretetéről, mindenféle furcsának szánt, de funkció nélküli karakter. Mind - mind vélhetően azért, hogy a rajongók nehogy csalódottak legyenek. Mert aki rákap egy franchise-ra, az bizony követeli, hogy mindig mindent ugyanúgy kapjon meg.

Megismertük már Roxfort és Varázslóország jellemzőit, ahogy az európai civilizációból összelopkodott mindenféle mesealakok egyszerre mind jelen vannak, nem sok értelme van mindezt ragozni, mégis megteszik.

De ez csak az egyik baj. A másik az, hogy nem döntötték el, milyen legyen a film hangulata. Ijesztően felemásra sikeredett. Elvileg a történet egy vészterhesebb, egyre sötétebb, ezt mindenki tudja, csak a szereplők nem. Pontosabban a jók nem hallották még. Mert a film igazi hősei (vagyis, akik egy jó filmben azok lennének) a rossz oldalon állnak. Izgalmas és drámai szál lehetett volna, amikor a gyermek Tom Denem különleges képességeinek meglétével szembesül, amelyek miatt először egyszerűen rossz gyereknek, később egyenesen őrültnek tekintik. Ekkor érkezik hozzá Dumbledore, aki meglátja példátlan mágiai tehetségét, és fölkarolja. Ez a film egyik legjobb jelenete, de semmi sem lesz belőle, mintha nem lenne fontos, pedig ez a legfontosabbak egyike. Dumbledore az első találkozásra visszaemlékezve azt állítja, hogy nem sejtette, a kisfiúból egyszer majd a legádázabb ellenség lesz, aki szembefordul azzal, aki a deviáns emberek szomorú sorsától megmentette. Sajnálatos, hogy ez a filmben nincs aláhúzva, csak éppen megemlítve. Ahogy Dumbledore "füllentése" is: valószínűleg tudta ő pontosan, hogy Tom veszélyes, de a becsvágyó tanárt elvakította a fiú tehetsége.

Éppen ezért szintén nagy hiba a régi - új tanár, Lumpschluck professzor (remélem, jól írom) alakjának egyszerhasználatossá degradálása. Lumpschluck híres tanár, aki visszavonult, régebben mindig kiszipkázta magának a kiemelkedőket. Dumbledore-hoz hasonlóan ő is elitista, csak egy kicsit harsányabban. Dumbledore persze azért csábítja újra Roxfortba, mert tud egy fontos titkot, de valahol azért is, hogy leplezze azt a tanártól nem túl elegáns attitűdöt, mely igazán csak a kiváló diákoknak kedvez. De Lumpschluck csak dramaturgiai fogásként kell a forgatókönyvnek.

Szintén megrázó és érdekes szál lehetne Malfoyé is. Az eddigi filmekben a patinás varázslófamíliából érkező Draco csak rosszindulatú, kellemetlen kis béka volt, Hókuszpók unokaöccse legfeljebb. Mostanra viszont egy rettegő neurotikussá vált. Nagyon izgalmas lehetett volna valahogyan bemutatni, miért pont őt választja Voldemort a nagy feladatra. A történet logikájából persze következik, mégis az embernek hiányérzete van. Annyira különböző Voldemort egykori énje és Malfoy. De ezt is elmulasztják.

Malfoy-jal nem kevesebb történik, mint az, hogy rájön, nem ő a kiválasztott. Egész életében arra nevelték, onnan táplálta korábban nem kis egóját, hogy ő fontos és egyszeri. Ehhez képest egyre jobban ráébred, és ebben a részben már világosan látja, ez becsapás. Rájön, ez nem az ő harca, ebbe ő csak belekeveredett. Menekülne, de ahhoz is gyenge.

Éppen ezért sokkal okosabb a szememben, mint maga Harry Potter. Ebben a részben akár egy kesztyűbáb is játszhatta volna Harryt, amivel nem Radcliffe képességeit akarom lekicsinyleni, hanem azt, hogy a karakter nem halad semerre. Ha Harryt nem tudná Dumbledore a szülei tragikus sorsán keresztül manipulálni, szerintem nem nagyon érdekelné ez az egész mágikus háború, amelyhez azért van köze, mert belerángatták. Szépen sétálgatna a helyes pincérlánnyal hand in hand a Temze partján.

Itt megint kimarad egy ziccer. Az egykori jó képességű, de rossz sorsú árvát a mostani felkarolttal akarja Dumbledore legyőzni. De még ebben az igazán bő lére eresztett filmben sem fér el ennek kifejtése, mert muszáj 78 különböző blőd jelenetet arról bevágni, hogy az idegesítő kiscsaj mennyire bele van zúgva Ronba, akinek viszont Hermione tetszik, akinek ő meg viszonttetszik... Értem én, hogy az Potter-közönség nagy része kis- és középkamaszokból áll, de ez ennyire azért nem érdekes. És a baljós hangulatot pedig teljesen hazavágja. Egyszer - kétszer beleférne, de ez a sok "szerelmeskedés" állandóan megakasztja a sztorit.

Ahogy az is szomorú, mennyire kiüresedik Harry két legjobb barátjának a karaktere. Van a nagyon okos, nagyon szorgalmas és temperamentumos lány és a kissé mulya fiú. Ennyi. A kétdimenziósok klubjához csatlakozott még Geanny Weasley, Harry egyre kevésbé titkos szerelme, a problémamentes, könnyen kezelhető kamaszlány, nehogy Harrynek gondjai támadjanak. A fotellé változó nyugdíjas tanárt még elhittem, de ezt...

A film színvonala szép lassan szánkázik lefelé, és a nagyonizgalmas résznél már-már kínos, annyira értelmetlen, annyira erőltetett. Ráadásul a látványt ennél a jelenetnél meg a Múmia című szintén kissé bárgyú, de aranyosan vicces kalandfilmből csenték el, de az bizony már egy tíz éves film. Szerencsére még az ezt követő kulcsjelenetben pont Malfoy és sorsa miatt a film felcaplat egy kis emelkedőre, de csak azért, hogy még nagyobbat csobbanhasson a Banál-tengerbe. A film utolsó képsorait tényleg már csak az különböztette meg a Kisváros "frappáns" zárópillanataitól, hogy McGalagony professzorasszony Suzuki Swiftjével nem előzött meg egy Kádár Trans kamiont.

Értékelés: 5/10 - A leszakadó híd azért tetszett.

Szerintem nem jár könyörület a líbiai terroristának, aki a hülye ügye miatt felrobbantott egy Pan Am gépet húsz éve, ezzel 270 ártatlan ember halálát okozva.

Most az egyetlen elítélt elkövető, Al Megrahi kegyelmet kért, tekintettel arra, hogy rákos és az utolsó stádiumban van. Azt kérte a brit hatóságoktól, hogy élete utolsó pár hónapját hadd töltse Tripoliban, házi őrizertben.

Az indoklás szerint méltósággal akart meghalni, és a skót igazságügy-miniszter könyörületére apellált.

Sikerrel. Al Megrahi elhagyhatta angol börtönét, és csütörtökön érkezett meg Líbiába, ahol nemzeti hősként fogadták.

Érdeks döntés, remélem, akik meghozták, rendesen megalapozták jogi szempontból a dolgot, mert emberileg számomra nem érthető.

A könyörületet ez az aljas terrorista bűnöző - aki érdekes módon ártatlannak vallja , és mégis ünnepelteti magát a nyugat-ellenesekkel egyszerre - akkor kapta meg, amikor törvényes és igazságos jogi eljárás eredményeképpen elfogták, nyilvános és törvényes bíróság hozta meg az ítéletet, amely nem halálbüntetés volt. Al Megrahi 2001 óta pedig egy európai színvonalú, kellemes börtön lakója.

Pedig akár le is lőhették volna tanúk nélkül valahol. Vagy be is utalhatták volna egy kevésbé kellemes líbiai börtönbe is akár.

De nem így jártak el.

Mert az áldozatoknak nem járt ám könyörület. Ártatatlan utasok voltak, akik Londonból New Yorkba akartak repülni, illetve pár lockerbie-i lakos. A gép még a levegőben felrobbant, és rázuhant erre a kis skót településre.

Aki a halálukat okozta, az meg most otthon üldögélhet és szép csendben, a saját otthonában fejezheti be az életét. Úgy, ahogyan minden áldozata is megérdemelte volna, amikor eljön az ideje.

A hozzátartozók pedig végignézhetik ennek a bűnözőnek a diadalmenetét, ahogy a támadásban nyakig benne levő országa nem hivatalosan hősnek kiáltja ki.

Azt olvasom, hogy a robbantás egy amerikai bombázás bosszúja volt elvileg, és a líbiai titkosszolgálat állt mögötte. Ezt olyannyira nem titkolták, hogy mindenki után 10 millió dollárt fizettek jóvátétel gyanánt. Továbbá csak megerősít a háborúellenességemben.

És milyen a világ! Néhány hozzátartozó helyesli a döntést, az emberiesség nevében. Könnyű és olcsó lenne itt most a keresztényi szeretetről beszélni, szemben a gyűlölettől duzzadó dzsiháddal, csak épp nem erről van szó. Földi dolgok ezek. Rossz emberek meg jó emberek.

Remélem, nézitek ma a Forma 1-et, mert én is indulok. Luca Badoer álnéven, mert jogosítvány Reckl Amál névre nincs kiállítva. Tanultam vezetni jó tíz éve, de közben rájöttem, nem nekem való dolog ez.

Bízom benne, a Ferrari is erre a végkövetkeztetésre jut, mert amit az olasz tesztpilóta a remek olasz géppel művel, az botrányos. Az időmérő edzésen, ahol nem kell előzni, és a versenyzőt sem akarják hátulról letolni a pályáról, sem tudta vezetni a kocsit, nem tudott például kanyarodni. Továbbá a nettó egy órás időmérés alatt (amiből csak pár percet halad az autó a boxban) négyszer (!) sikerült átlépnie a sebességkorlátozást. Ilyet még soha senki sem csinált korábban, ez is egyfajta rekord.

Nem csoda, ha a majdnem-beugró Michael Schumacher eszi a kefét. Ahogy az sem, hogy Badoer az elmúlt tíz évben nem ülhetett éles helyzetben a kormány mögé. Egyébként meg monnyon le!

*  *  *

Zajlik a berlini atlétikai vb. Tök érdektelen. Legfeljebb a gyógyszergyártással foglalkozó embereket szögezi oda a képernyők elé. Az atlétika a szememben öncélú. Annak van értelme, ha egy labda után futnak, de csak úgy, az csak erőnléti kérdés. Nyilván nem véletlen, hogy a tornatanárok, gyerekkorom nagy-nagy ellenségei, imádják az atlétikát. Azt lehet osztályozni, hogy az ember milyen testfelépítéssel és izomzattal született, brilliáns. (Vagyis igazságos dolog ezt összemérni. Ahogy a testnevelést osztályozni egyébként.)
A gyermeklelkűen naiv szomszéd zseniket lát, és talán igaza van. Az idő igazolja majd, hogy kinek van igaza.

Egyelőre egy dél-afrikai futónőt vizsgálnak, hogy kettő vagy három pénisze van...

*  *  *

Kokónak nem kellett volna odaülni arra a pódiumra Viktor mögé. Szegény ezzel a döntésével vesztette el végleg a hitelességét. Ez azért szomorú, mert ő volt azon kevesek egyike, aki rendkívül szimpatikus módon később azt mondta, ha a nép Medgyessyéket választotta, akkor neki Medgyessy a miniszterelnöke mint magyar állampolgárnak.

Ezzel viszont ki is provokálta azt, hogy a szoc-lib sajtó, többek között olyan box-szakértők, mint a Magyar Narancs vagy maga Mester Ákos, ízléses módon tényfeltáró riportokat kezdtek írni a profi boxról. Vagyis arról, hogy Kovács rendre harmatgyenge, teljesen noname ellenfeleket vert meg.

Aztán belefutott Chacónba. (Aki később legbecsesebb szervén érezhette a magyar nép haragját, amely egyúttal a szintén noname Csonttörő János legemlékezetesebb mozdulata volt. A TV2 még a kamuboxhoz is hülye, még egy papírmasé bajnokot sem képes összeeszkábálni.)

És a legjobb, hogy igaza volt a balhorgokkal operáló sajtónak. A profi box primitív showműsor. Persze-persze az ütések igazibbak, mint a pankrációban, de az meg legalább vicces.

Na tegnap megint sikerült a foggal - körömmel sztárolt Balzsay Károlynak kikapnia. Egy bizonyos Stieglitz laposra verte, és a kórházban éjszakázott. Miközben gyors javulást kívánok, remélem, az RTL is lassan kapisgálja, hogy érdemesebb valami Dolph Lundgrenes, zs-kategóriás filmet betenni szombat estére. Abban is verekszenek, csak szépen. Az is megjátszott, de legalább senki sem kerül kórházba.

Évácska jól szop, nincs mit tenni. És ezt díjazni kell, mert a szó szerint Nagy Embernek is ki kell engednie néha a fáradt gőzt.

Csak azt nem értem, miért a BKV fizeti mindezt.

Alpári vagyok? Persze, de ez semmi ahhoz képest, amit éveken át megengedett magának ez a szar város- és cégvezetés.

És persze soha sem derült volna mindez ki, ha nem menne a marakodás azért a 30 - 50 helyért, amire az MSZP számíthat a következő választásokon. Ők már rég nem Orbán Viktorral vannak elfoglalva, hanem egymással. Ezért derülnek ki ezek a úgymond botrányos végkielégítések, ezért szellőztették meg a láthatatlan "szóvivő" bkv-s apanázsát, mert Hagyót, aki gyakorlatilag ma Budapest valós főpolgármestere, és ún. erős ember a párton belül (vakok között..., ugyebár), páran tönkre akarják tenni. Amúgy Isten kísérje minden lépésüket ebben, mert Hagyó ritka ordenáré alak a magyar közéletben. 2006-ban vette át informálisan a hatalmat a mostanra végképp meghülyült Demszkytől, és szabadította rá az Antall Attila féle bűnbandát a BKV-ra szabadrablást engedélyezve nekik. Majd Kocsis elviszi a balhét.

Ki kéne ezeket mind füstölni onnan! Ma reggel is olyan abszurdot adott elő a BKV kommunikációs igazgatója, hogy ilyet csak egy kommunizmusról szóló szatírában láthatunk egyébként.

Azzal indított, hogy köszönetet vár azért, hogy szabadságát megszakítva kegyeskedett befáradni a stúdióba. Édesem! A BKV fennállásának legnagyobb disznóságai derülnek ki napról napra, kutyakötelességed megjelenni. Mert a BKV nem valami szabad művészegylet, hanem egy állami - fővárosi vállalat, amelynek fenntartásához azok a magyar állampolgárok is hozzájárulnak, akik Budapesten mégcsak nem is jártak! A szervezet nagyon veszteséges, és mégis csak úgy röpködnek a szerencsevadászok és kivénhedt káderek zsebébe a százmilliók. De a fő baj az, hogy a szolgáltatás messze nem megfelelő.

És ezek után van pofája ennek a nőnek azzal kezdeni a beszélgetést, hogy mekkora áldozatot hozott, és szabadsága ellenére itt van. Ez az a mentalitás, amiért a BKV olyan, amilyen. Már az elég szomorú, hogy egy igazgatónak ez az első gondolata, amikor dolga van. Kit érdekel az ő szabadsága? Az pedig már csak hab a tortán, és mellesleg nagy kommunikációs szakértelemre vall, hogy ezt el is mondja a tévében. Nem szeretem Kárász Róbert stílusát, de kivételesen óriási húzás volt ennél a kiváló indulásnál megkérdezni, mennyi prémium jár a BKV-nál ezért az önfeláldozó gesztusért. És a válasz sem volt rossz: fizessen neki a TV2. Mire Kárász: nekünk erre nincs sajnos keretünk.

És nyugodtan mehettek is volna tovább a következő riportra, mert ez a kis bemelegítés ezer szónál is többet elmondott az egész témáról. Főleg, hogy az igazgató-asszony teljesen felkészületlenül érkezett, és borzasztó rosszul hazudott. Azt meg őszintén szólva nem értem, hogy a BKV kommunikációs igazgatója minek alapján tudja egyértelműen kijelenteni, Hagyó Miklós nem tudott semmiről. Ez a kiindulópont, minden mást majd a vizsgálat megállapít.

Leírhatnám, hogy nem szeretem a sok embert (pláne, ha részegek) egymás hegyén-hátán, nem szeretem a zajt, a táborozást - vagyis az egész miliő taszít, de megértem, hogy más emberek meg szeretik. Szeressék!

A Sziget nem az én világom, sosem voltam, és nem is megyek ki soha. És jól van ez így.

Éppen ezért lenne egy tiszteletteljes kérésem a békés együttélés nevében: a Sziget se jöjjön folyton be hozzám.

Örökké ez megy a híradókban, a neten (az Indexen is állandóan), az újságokban. Menjen, egye fene! Egy hét, kibírom nagy nehezen, csak fél szemmel nézek oda.

De legalább ne kelljen szeretni! Mert felém mindenhonnan azt harsogják, hogyha nem akarok ebben az össznépi hepajban részt venni, akkor hülye vagyok.

Bede Márton például, az Index nagyképű hangvételében engedte meg magának a következő kitételt:

"Ettől azonban még megfellebezhetetlen (sic!) tény, hogy aki az utóbbi tizenöt-húsz évben lett Magyarországon férfi, nő, esetleg ünnepelt transzvesztita, és nem töltött el legalább egy, de inkább tíz szórakozással és a züllés legmélyebb bugyraival teli éjszakát a Sziget fesztivál dzsuvájában, az valamit nagyon csúnyán elnézett."

(Forrás: http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2009/08/12/sziget/)

Hát, köszönjük szépen! Ezek szerint ha valaki egyszerűen érdeklődés hiányában egyszerűen nemet mond a fesztiválra, deviáns és persze - ekörül forog az élet - nem menő.

No, nem mintha utóbbi kicsit is zavarna, sosem voltam az. De ettől függetlenül jól esne, ha a mindenkit szeretünk - feelingből azoknak is jutna, akik szívesen kimaradnak a következő élményekből:

"Minden tisztességes huszonöt és negyven év közötti magyar embernek vannak átszellemült mosollyal mesélt történetei szódásszifonból spriccelt vodkáról, csak csodával határos módon túlélt, viharral és tömeggel megspékelt koncertekről, elhagyott mobiltelefonokról, minősíthetetlen ízlésű haverokról, akik képesek voltak ToiToi vécében kúrni, ráadásul az utolsó éjszakán, és persze a Sziget-betegségről és annak legjellegzetesebb tünetéről, a még szeptember elején is csak hosszas torokhörgetéssel felszabadítható, erősen szürkés slejmről. Ezek egyébként mind csodálatos dolgok."

(Forrás: http://index.hu/kultur/zene/fesztival/2009/07/25/kaposztalevel_ihatatlan/ )

Nem, nekem ezek nem csodálatos dolgok, és ennek ellenére van pofám "tisztességes huszonöt és negyven közötti magyar embernek" gondolni magam. Bár annyit természetesen hozzáteszek, a fajtámmal szembeni ellenszenv nem teljesen egyoldalú.

Én mégsem veszem a bátorságot, hogy csak azért, mert nem szeretek így viselkedni, ne feltételezzem azokról az emberekről, akik igen, a tisztességességet vagy akár a normalitást. (Mert, ugye, érezzük a lenézést a sorokban, még akkor is, ha ez természetesen viccesnek szánták elsősorban.) Többek között azért nem, mert szigetelő ismerősök révén tudom, a kettő nem zárja ki egymást. Attól, hogy valaki szeret észvesztve mulatni, még lehet jó ember is.

Én csak a minimumot várom el: a Sziget fesztivál látogatói tolerálják, hogy vannak olyan emberek, akiket hidegen hagy a Sziget. Cserébe én is elviselem valahogy ezt az egészet. Elvégre tavaly is volt Sziget, én már tavaly ilyenkor is blogoltam, és mégsem írtam le, hogy aki odamegy, az aztán egy drogos hülye, mert én innen a Szigeten kívülről ezt így látom.

Azért, hogy Magyarországnak jelenleg ez a legnagyobb attrakciója, inkább érdemlek kritikát. Én is, meg bárki, aki ebben az országban él.

És végül mutatok egy szigetet, ahova én, aki inkább a csöndet és a nyugalmat szereti, elmennék:

Megint sikerült a ló túloldalára átesni!

A cigányokat ért támadások - melyeket egyelőre mind egy elkövetőhöz/ elkövetői körhöz kötnek a rendőrségnél - hatására civil járőrszolgálat indult néhány kisebb településen. És ez ellen csupán egyetlen kifogásunk lehetne: miért csak most?

Miért kellett megvárni az utolsó utáni pillanatot? Miért hagyták ezeket a településeket kiszolgáltatni?

De sajnos nem csupán a múlt és a sajnálatosan bekövetkezett tragédiák miatt bosszankodhatunk, hanem aggódva figyelhetjük, mikor sül el a kapanyél. Egyre több helyről  - a legutóbb Nyírlugosról - jelentették, hogy egy felfegyverkezett csapat önhatalmúlag megállított egy terepjárót, és kvázi igazoltatta a vezetőt.

Ez elfogadhatatlan! Feltartóztatni és igazoltatni Magyarországon csak a hatóságnak van joga. Az képtelenség, hogy ismeretlen csoportok járják az utakat, és a nekik gyanús autókat, embereket vegzálják.

Pusztán azon az alapon teszik mindezt, amit a tévében hallottak. Hát nem tudom, más hogy van vele, de engem nagyon nem győzött meg semmi, amit a rendőrség mond. Találgatásnak tűnik, szerintem fogalmuk sincs. De ha sokkal előrébb is tartanak, mint amennyit a közvéleménnyel közöltek, akkor sincs senkinek szabadjegye arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást.

Akkor sem, ha abból indulunk ki, hogy jóhiszeműen teszik mindezt. Tényleg meg akarják védeni a családjukat és a település lakóit. De milyen jogon? Ki hatalmazta föl őket erre? Egyátalán kik ők? Tisztában vannak azzal, mi történhet; mik a következmények? Kétlem. Ez ugyanis egy szakma, akárki, legyen bármennyire is tiszta és bátor a lelke, nem tudhatja, mit kell csinálni egy igazán éles helyzetben. De mindenek előtt azért nem vehetik a kezükbe a kontrollt ezek az emberek, mert nem szabad. Tudom, unalmas, de úgy érzem, ebben az országban nem lehet elégszer szajkózni, elsősorban azért, mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Szerencsére. Ez önmagában elegendő kéne, hogy legyen, de azért tegyünk egy lépést előre!

Azért tiltja az önbíráskodást a törvény, mert különben pláne elszabadulnának az indulatok. A modern államban az erőszak állami privilégium, ez nem azt jelenti, hogy az állam ok nélkül kegyetlenkedhet, hanem azt, hogy egyedül az állami keretek között zajlik kontrolláltan a bűnüldözés elvileg. Aki az ún. erőszakszervezet tagja, az tudja, mit tehet meg és mit nem, továbbá egyértelműen felelősségre vonható, ha mégsem tartja be ezt.

Persze sokan talán most felszisszennek, és ez a felszisszenés talán a legnagyobb tragikuma a rendszerváltás utáni rendőrség történetének. Hogy ők, akikre a biztonságunkat bízzuk, nem ébresztenek megkérdőjelezhetetlen bizalmat. Egyrészt puhányoknak, alkalmatlanoknak látják őket sokan, másrészt pedig bűnözőknek, akik aztán tesznek a szabályokra.

Szóval a magyar valóságban az önbíráskodás gondolatát komolyan kell venni, nem szabad megint lekicsinyelni ezt a kérdést, mert már szinte ott tartunk, hogy a megelőzésről ismét lemaradtunk. Az önbíráskodás már itt van, a nagy kihívás most már inkább az, mennyire terjed el.

Sajnos a legjobb szándék is torkollhat tragédiába. Mi van, ha a terepjárós nem áll meg? Vagy csak egyszerűen nem együttműködő? Úgy sejtem, nem a higgadt beszélgetés lenne ilyenkor a hangnem, akár tettlegességig is fajulhatnak az események, sérülésekig, vagy akár halálig. Meggyőződésem, hogy eddig azért nem történt semmi ilyesmi, mert az autósok normálisan vetették alá magukat a jogtalan ellenőrzésnek. Elég valószínű, hogy ellenkező esetben érezték volna a népharag erejét.

Most engedjük szabadjára a fantáziánkat: mi történik akkor, ha az útmenti járőrbrigád horgára pont a "cigányirtó fantom" akad? Ez egy veszélyes bűnöző, egy hidegvérű gyilkos, aki valószínűleg nem egészen épelméjű, ráadásul fegyvere is van... Tényleg ilyen vadnyugati hangulatot szeretnénk az országutak mentén?

Arról nem is beszélve, hogy előfordulhatnak olyan önkéntes igazságosztók, akár csoportosan is, akik mindenek előtt a saját igazságukat akarják érvényre juttatni. Akik a település közbiztonsága védelmének leple alatt a saját kis érdekeiket is elérik: bosszút állnak, móresre tanítanak, vagy csak simán terrorizálnak, esetleg kirabolnak másokat. Ha egyátalán kiderül, akkor ráhúzzák a dologra a gyanús-terepjáró-sztorit, és kész.

De ezek persze csak spekulációk, ahogy mondtam, a jövő eseményein való előzetes aggódás. Mert akár megúszhatjuk annyival, hogy bárhol, bármikor megállíthatnak minket valakik, akikről nem tudjuk, hogy kik és mit akarnak.

Ja, egyébként ez éppen elég gáz!

Kovászna ajándékba adott Gyulának egy igazi, eredeti székelykaput. Derék dolog. Minden résztvevő ingyen vett részt ebben, köztük a szállítmányozó is.

De itt jött a baj! A magyar határőrök viszont megbírságolták a jóságos kamionost, mert (28 napra visszamenőleg!) nem tudta igazolni, hogy a kötelező pihenőidőket szabályosan vette-e ki.

Így most a jótékonykodás 400 ezer forintjába kerül a fuvarozónak. A bírság összegének méltányosságból történő csökkentéséért próbált lobbizni Gyula polgármesterasszonya, Perjési Klára is. A hatóság viszont ha akarna sem tudna határozatán módosítani, mert a törvény egyérelmű összeget ró ki arra, akinek a tachométerével gond van, ill. nem állt meg a szabályok szerint.

Ugye, micsoda gyalázat! Szegény, sokat szenvedett határontúli testvéreink kedveskedni akarnak, erre a gaz fináncok (biztos mind labanc!) megakasztják a dolgot, és már megint a jókat büntetik.

Gyalázat bizony! Hogy van egy egyértelmű jogszabály, ami az EU egész területén érvényes, sőt még értelmes is. A pihenőidőt nem azért kell kivenni, hogy szívatni lehessen a kamionsofőröket valamivel, hanem azért, mert a közúti áruszállítás veszélyes üzem. Kíváncsi lennék, mi lenne a tisztelt polgármesterasszony véleménye, ha Gyula külvárosában egy elszunnyadó kamionos tragédiát okozna. Vajon akkor is írna egy fontoskodó, enyhén nyomásgyakorló levelet, amelyben a büntetés enyhítését kérné.

Mert sajnos egy balesetnél teljesen mindegy, hogy a teherautó 24 tonna kínai cipőt visz vagy a kovásznai székelykaput. A szabályok meg mindenkire vonatkoznak, szintén függetlenül attól, mi a rakomány.

Az már csak részletkérdés, hogy a román kamionok hogyan közlekednek az autópályákon. Félelmetes! Ilyen szabályokkal próbálnak legalább elméletben biztonmságos kereteket teremteni, és egyátalán nem lep meg, hogy a román kocsikat szigorúbban ellenőrzik.

Ez a történet szép lehetne. De mégsem az, mert akkor lenne érvényes és példamutató a jócselekedet, ha a fuvarozó nem trükközne, és a polgármesterasszony, aki, ugye, hivatalos személy, ráadásul a település első embere, nem a fejét csóválja, hanem a vétséget elkövetők oldalára áll. Én olyan országban szeretnék élni, ahol ez egyértelmű.

Azért az megnyugtató, hogy Isten toleránsabb, mint egyes hívei és a varsói Madonna-koncert után végül mégsem árasztotta el a világot egy újabb vízözön.

Mert, ugye, ha a lengyel bigottokon múlt volna, bizony a Harag lecsap a sok erkölcstelenre és vezérlő papnőjükre, aki nem átallott seggriszálós - nyögős műsorát pont augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján megtartani.

Madonna persze régóta, pontosan 20 éve véres rongy a beszűkült keresztények szemében. Rajta keresztül támadni a fertőt kb. olyan lerágott csont, mint pedofilpapozni. Nem az a legerköolcstelenebb a mai világban, hogy egy énekesnő egyébként világszínvonalú show-jában erotikus elemek is vannak és feszület is. A felháborodás hivatalos része pont ez egyébként: a disznólkodás és a kereszt nem férhet meg egymással.

Valójában persze tudjuk, mi a baj. Madonna turnéja során sokkal többen látják a keresztet, mint amennyit ez a sok szemforgató avitt és ostoba dumájával be tud csalni a templomba.

Lengyelországban még mindig a valláskárosultak (Tóta W. zseniális megnevezése) a legerősebbek, de a koncert sikere mutatja, nemcsak elvakultak vannak az országban.

Szegény Madonna ennyivel azonban nem úszta meg, mert szentpétervári fellépése miatt meg az orosz kommunisták tiltakoznak. Javaslatuk szerint Madonna a riszálás helyett (az erotika, ugyebár, a nyugat ópiuma) inkább énekelje el egy mozgalmi dalt.

A hülyeségnek tényleg nem kell címke.

Mint minden gyerek, én is zseniként kezdtem a pályafutásomat. Az apám szemében mindenképp. Ő mint a tehetség megszállottja, sokszor álmodozott arról, hogy majd nagy író lesz belőlem, és megírom a családjának a történetét egy nagy, veretes regény formájában.

Írogattam én már gyerekkoromban is mindenfélét, még verseket is. Aztán miután fordult velem egy nagyot a világ, sokáig egy betűt sem írtam, csak amit kellett, ill. pár éven át izgalmas, néhol szenvedélyes lelevelezést folytattam Csöncsön bloggerkollégával.

Másfél éve újra kedvem szottyant írni, először novellákat. Majd jött a blog, és engem is megdöbbent ma már, hogy még mindig fennáll, hogy nem hagytam félbe, mint az írásaim túlnyomó többségét. A fióknak ezek szerint nem tudok írni, nekem közönség kell.

Szóval az apám álma egyelőre nem valósult meg (bár ki tudja, mit hoz a jövő), most mégis eleget teszek kicsit nagy ívű elképzelésének.

Főleg azért nem is fogtam hozzá sosem ahhoz a munkához, mert számomra a legtöbb "szereplő" ismeretlen volt. Még mindkét nagyszülőmet sem ismertem, mert a nagypapám egy éves koromban meghalt sajnos. De tudom, hogy első lépésnek a legjobb választás a nagymamám, az apám is egyetértene ezzel.

Ma lenne a nagymamám száz éves ugyanis.

Mindig nagyon szórakoztatott az a tény, hogy angolul az iskolaigazgatót headmasternek (is) hívják. Bár nyelvészetileg értelmetlen, az angol nyelvhez méltatlan gyermetegség lefordítani a szót elemeire bontva (vö. fejmester), mégis főleg annak fényében vicces, hogy nekünk a gimnáziumban az igazgató tartotta az angolórákat.

Igaz, ő csak később csatlakozott, mert eredetileg kissé gonosz humorú, életművész felesége kezdte. Aztán amikor az igi is csatlakozott, a művésznő már csak ritkábban jött be.

Kedélyes órák voltak ezek, de páran tényleg megtanultunk angolul. A legjobbak még érettségi előtt letették a középfokút a Rigóban (akkor még nem lehetett máshol). Ennek legnagyobb előnye az volt, hogy többé csak akkor mentünk be angolra, ha úgy gondoltuk, nem volt kötelező. Negyedik végén a reményteleneknek már nem is tartottak órát, igazán abszurd megoldást talált ki nekik az igazgató: klasszikus magyar filmalkotásokat vetített le nekik (Körhinta, 80 huszár, Így jöttem stb.). Gondolom, kárpótlás jelleggel, ha már nem tanultak meg angolul, legalább ismerjék a magyar film nagyjait.

Akkori legjobb barátommal beültünk a rossz padsor végébe (mert ott volt árnyék), és onnan figyeltük az eseményeket. Rengeteget röhögtünk, mert az angolórák hangulata rendkívül széles skálán mozgott, mindenre hasonlított, csak nyelvórára nem.

A feleség piszokjó tanár volt viszont, azt hiszem, tanulói pályafutásom egyik legintelligensebb és legtehetségesebb oktatója. Bár első évben nem szerettem túlzottan a kissé szarkasztikus stílusát, később megszoktam és megkedveltem.

Bár nem feltétlenül ide kapcsolódik, de az iskola bánhatja, hogy nem vigyáztak rá, mert ma már nem ott dolgozik.

A Fejmester viszont az egyik legnagyobb pózőr volt, akivel valaha találkoztam. A Modoros blogban külön rovatot lehetne neki nyitni. Minden egyes óra úgy indult, hogy nagy ledületesen elkurjantotta magát: Is anybody absent today? Megint nekiütközünk a blog határainak, az a hangsúly leírhatatlan.

Rendszeresen hosszasan nézett ki a távolba az ablakon át az állát vakargatva.

Általában fordítási feladatokat csináltunk vele. Kiosztott egy lapot, és azt otthon le kellett fordítani. A valóságban ez úgy nézett ki, hogy én a Moby Dic szótárral lefordítottam, aztán fénymásoltuk. Egyszer meg is jegyezte, hogy milyen érdekes, mennyire egységes a megoldás... (Majdnem bepisiltem.)

Szerencsére hamar leszokott a fonetikai jelek bemagoltatásáról. Életem egyetlen angol egyesét egy erről az erőltetett hülyeségről szóló dolgozat miatt kaptam. (Egyedül angolból és énekből voltam végig ötös, de ettől még nem én vagyok a Beatles.)

Néha rájött a mesélhetnék. Ilyenkor saját katonatörténeteivel, ritkábban viccekkel ütötte el az időt. Természetesen magyarul.

Beszélni egyébként is szeretett, egyik legfontosabb igazgatói feladatának a lelkesítő - elgondolkodtató beszédek elmondását tartotta. Mindig fölkészülten beszélt a maga régimódian elegáns stílusában. Mindig röhögtünk rajta, mennyit gondolkodhatott, amíg mindez eszébe jutott.

Miért írom most le ezeket? Mert rábukkantam valamire a Sztaki szótárban, melyet, úgy látszik, az igazgató úr is szerkeszt. Aszongya: tanévzáró ünnepély - speech - day, vagyis a beszédek napja. Igen, ez biztosan ő volt, a mi jó öreg Fejmesterünk.

Németországban munkaügyi bírósághoz fordult egy ember, akit azért rúgtak ki, mert a munkahelyén áramot lopott.

Nekünk más asszociációink vannak az áramtolvajok kapcsán. Egyrészt eszünkbe jutnak azok a csóró alakok, akik megbuherálják a villanyórát, amely esetenként a szomszéd házhoz tartozik, és így jutnak akciósan olcsó energiához. Másrészt mintha a jelenlegi miniszterelnök egyik cégéről is rebesgetnek ilyesmit, már nem a sufnituninggal létrehozott saját "erőművet", hanem hogy megdöbbentően alacsony egységárak éktelenkedtek a szóban forgó cég villanyszámláján.

De Németország már máshol tart, ott nem ilyen piti módon nyomják.

Hanem sokkal pitibben. A szerencsétlen munkavállaló ugyanis oly módon lopta az áramot, hogy nem céges mobilját rendszeresen föltette tölteni a céges konnektorra.

Tényleg nevetségesen kicsinyes és ostoba eljárás ez. Én tényleg nem szeretem azt a fajta magyar mentalitást, amikor az emberek összekeverik a cég tulajdonát a sajátukkal. Amikor privát beszélgetéseket folytatnak az asztali telefonon keresztül, amikor az irodaszerraktárat ingyenpapírboltnak nézik stb. De egy mobiltelefon feltöltése semmi!

Illetve, ha ilyesmi megrendíti a cég anyagi stabilitását, talán a vezetőség (pláne az ilyen nagy éleslátással megáldott főnökök) sikerdíján kellene kurtítani kissé, és nem a beosztottakat terrorizálni. Mert akkor bizony nagy a baj.

És egyből kirúgni valakit, akit "már régóta figyelnek", szintén szép megoldás, gratulálok. Ha ennél a cégnél ez a hétköznapi aktus ennyire vérlázító, akkor talán figyelmeztetni kellett volna az ex-kollégát, hátha szót fogad magától.

De a legárulkodóbb mondat mégis az, hogy nem csupán bedugta az aljzatba a töltőt, hanem - horribile dictu - anélkül dugta be, hogy engedélyt kért volna rá! Na itt van a kutya elásva, az ilyen kiskirály típusú idióták égnek a vágytól, hogy szobatisztaságra szoktassák a büdös beosztottját, mert ettől érzik saját fontosságukat. Az ilyen főnök kontraszelekció terméke, általában sem szakmailag, sem emberileg nem áll a helyzet magaslatán, ellenben annyira nem hülye, hogy ezt ne tudja. Így fő tevékenysége ennek palástolása a többi ember piszkálásának árán. Volt ilyenhez balszerencsém, még próbaidő alatt fölmondtam.

A bíróság most egyezséget ajánl: az alkalmazottat visszaveszik, de megígéri, hogy nem tölti a telefonját többet. (Mint az oviban, komolyan mondom!) Egyik félnek sem tetszik a dolog. A munkaadó (sajnos az egész vezetőség az idióta mögé állt, bizonyítva ezzel saját rendkívüli színvonalukat is) nem akar ezzel a nép ellenségével, ezzel a lopóssal együtt dolgozni a későbbiekben. Bár azt megértem, hogy ő meg nem akar ezeknek az idiótáknak a karmai közé visszamenni. Nem is értem sosem, hogy munkaügyi perekben miért tartják non plus ultra megoldásnak a visszahelyezést. Ha egy munkahelyről perpatvarral távozik az ember, akkor ott már semmi jó nem várja majd. Fizessenek neki, aztán mehet isten hírével, remélhetőleg egy olyan munkahelyre, ahol felnőtt emberekkel dolgozhat együtt, nem ilyen herpeszesödönkékkel.

Sokk! A sport történelmének egyik legnagyobb visszatérése minden valószínűség szerint meghiúsul Schumacher korábbi motorbaleset miatt.

A Kossuth rádió szerint: http://www.mr1-kossuth.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=96956

Persze el is hihetnénk, hogy Schumachernek hirtelen belenyillalt a nyakába a fájdalom, én mégis úgy gondolom, a visszavonulás mögött a Williams által megvétózott próbamenet áll.

Mert a FIA idei agyrémei közül az egyik tiltja a szezon közbeni tesztelést. Schumacher - miután három éve nem ült forma 1-es autóban - ki szerette volna próbálni a kocsit. Ezért a Ferrari azt kérte, gyakoroljon méltányosságot a sportvezetés, és engedélyezzen Schumachernek pár próbakört, mégse a valenciai pályán a szabadedzésen kelljen szembesülnie az új autó tulajdonságaival, természetesen az autót magát nem tesztelték volna.

Ebbe majdnem minden rivális csapat és versenyző belement, hiszen a dolog abszolút ellenőrizhető. Arra az időre, amikor Schumacher az első köreit rótta volna, ellenőrök figyelhették volna az egész folyamatot. Ha a Ferrari valamit manipulál, akkor pláne rá lehet csapni a kezükre. (És én azért nem hiszem, hogy az új, láthatóan sokkal kevésbé dörzsölt csapatfőnökség megkockáztatná ezt. Főleg, hogy nekik olyan sok már nem forog idén kockán.)

Szóval majdnem mindenki megértette, meglátta ebben a lényeget. Hogy mennyire egyszeri lehetőség ez a sportág számára. A legnagyobb bajnok visszatér, amikor egykori csapatát súlyos, majdnem tragikus veszteség éri. A Ferrarinak az idei amúgy is nehéz év, alig indult be a pontgyűjtés, most szegény Massa is kényszerpihenőn van, Schumacher viszont nemcsak nekik lett volna gyümölcsöző, hanem az egész sportnak. Schumacher vonzereje ugyanis még mindig sokkal nagyobb, mint bármelyik mai pilótának.

Erre jön egy hátul kullogó csapat noname versenyzőkkel és tönkreteszi ezt a remek lehetőséget. És miért? Mert megteheti. Mert kitették a FOTA-ból (a csapatok szövetségéből), és most így áll bosszút. Nem oszt, nem szoroz nekik, hogy ki vezeti a Ferrarit, mert eléggé messze vannak az élmezőnytől, 2009 nem az ő évük. De a Williamsé sem.

Persze a Ferrarit-ellenesek azzal szoktak jönni, hogy végre egy ún. kiscsapat jól megmutatja, hogy a hatalmaskodó olaszoknak sem lehet mindent. Kár, hogy a Forma 1 nem az angol parlament, vagyis ez az erőltetett demokratizálás nemcsak ellenszenves, de idegen az első számú autóverseny szellemétől. Amióta világ a világ, a Forma 1-ben az ütötte meg az alaphangot, aki jól állt a bajnokságban. A nagy csapatoknak mindig igazuk volt a kiscsapatokkal szemben. Amúgy ez érthető is. Ez a sport mindig is üzleti alapokon nyugodott, a közönségből élt. A közönség meg a sikeres csapatokat és versenyzőket szereti többnyire, a sportágat tehát az eredményes résztvevők viszik a vállukon, jogos, hogy ők vigyék a prímet.
Az utóbbi időben viszont kezd elburjánzani a politika a Forma 1-en belül is, melynek két fő okozója egyrészt az autóverseny Demszkyje, a leválthatatlan Max Mosley és a pilóták prókátora, Mark Webber.

Régen a FIA döntéseit senki sem merte megkérdőjelezni, ma alig van olyan határozatuk, amelyik ne lenne vita tárgya. Ehhez Mosley idétlen szabályokhoz való szenvedélyes vonzalma vezetett, a csapatok egyszerűen megelégelték, hogy állandóan önkényesen oda-visszaváltoztatgaják "fönt" az előírásokat. Webber meg élen járt abban a teljesen visszás mozgalomban, amikor Schumachert és a Ferrarit vádolták a Forma 1 unalomba fulladásával. Vagyis szerintük Schumacherék tehettek arról, hogy túl jók, nem a többi kilenc csapat, hogy még megközelíteni sem tudták őket. Gondolom, Webber és a többi irigy el is várta volna, hogy Schumacher időnként lassítson kicsit, mert úgy igazságos, úgy esélyegyenlő.

A Williams szarakodása viszont különösen annak fényében undorító, hogy nem voltak mindig sereghajtók, mint most. Kilencszer voltak világbajnokok, és a '90-es évek elején, amikor én is bekapcsolódtam, legyőzhetetlennek tűntek. Mert ha például szép emlékű Jordan, akik legszebb napjaikban is csak a középmezőnyhöz tartoztak, áll ki, az egészen más. De a Williams igazi nagy csapat volt, az nem a Ferrari bűne, hogy 2004 óta még egy vacak versenyt sem bírtak megnyerni...

Schumacher döntése érthető. Mindig is ravasz, megfontolt versenyző volt, nem fog kockáztatni. Kipróbálás nélkül ő bizony nem dobja be magát. Ez minden szempontból érthető. Amit talán a Williams is megért, az a biztonsági szempont.

Így Schumachernek kapóra jön a nyaksérülés, és így elegánsan távol tud maradni.

Nagyon sajnálom, mert ez tényleg nagyot szólt volna. És sajnálhatják azok az idióták is, akik megakadályozták, mert ettől szegényebb a szezon, amiből csak arra fogunk emlékezni, hogy Massának volt egy csúnya balesete a Hungaroringen.

Mondtam én, hogy Michael Jackson mindenütt ott van!

Most egy chicagói múzeum egyiptomi termében bukkantak rá. Eddig érdekes módon senkinek sem tűnt föl a tagadhatatlan hasonlóság, de persze a halálhír okozta publicitás újra ráirányította a reflektorfényt. Ettől függetlenül megdöbbentő, hogy az elmúlt 21 évben, mióta a Field múzeumban bárki megcsodálhatja az Ismeretlen nő kb. 3500 éves portréját, nem vették észre az ismerős vonásokat.

Persze tudom én, mindez leginkább véletlen. Mint például az is, hogy Michael (vagyis Mikáél) annyit jelent, mint Isten. Amúgy pedig a legnagyobb hatalmú arkangyal, aki a Biblia szerint a végítélet után legyőzi a sátánt.

Mindig is imádtam a koencidenciákat. 

Az m2-t kevesen nézik, és ezt ott is tudják. Ezért egy kisebb malőr még belefér, gondolják.

Ma este a Hűtlenség ára c. filmet választottuk a szokásosan szegényes nyári szombat esti kínálatból. A film egy fekete humorú, közepes alkotás Cherrel a főszerepben, nézhető.

A film kiadott műsorhoz képest egyszercsak véget ért.

Aztán újra elkezdődött.

Először azt hittük, az m2 észrevette, hogy egyszerre három ember és egy kutya nézi az adásukat, és mivel a film elejéről lemaradtak, a kedvükért újra bejátsszák az első pár jelenetet.

Aztán az ügyeletesnek feltűnt a dolog. És egész egyszerűen odatekerte a szalagot nagyjából, ahol a film a hirtelen befejezésnél tartott. Jó trükk, feldobta az esténket.

Nem mondhatnám, hogy Reckl Amálként rosszul érzem magam a bőrömben, és az is üres pózoklás lenne, hogy ez mekkora eredmény. Nem hosszú évek kemény munkája révén tanultam meg szeretni vagy legalábbis elfogadni magam, hanem ez valahogy mindig adott volt, persze nagy-nagy hullámzásokkal. A héten is kitöltöttem egy online EQ (érzelmi intelligencia) tesztet, és ugyanannyi pont jött ki arra, hogy túlságosan kicsi az önbecsülésem, mint arra, hogy túlságosan sok.

Amellett persze, hogy az ilyen teszteket a helyükön kell kezelni, így nem szabad őket túl komolyan venni, ez kivételesen egy nagyon pontos eredmény. Mert bizony ez a szélsőségesség alapvető jellemvonásom. Az önbecsülésbeli apály - dagály teszi elviselhetővé saját magam számára a temperamentumomat, azt hiszem, egyúttal megvéd a megőrüléstől. Egyelőre. (Na ezek kigondolása már nem jött magától.)

Szóval nekem nem rossz Amálnak lenni, mégis van két karakter, akik mint ikonok elég vonzóak számomra. A szélsőségesség nevében a világ két végén állnak persze: Bob Dylan és I. Erzsébet.

I. Erzsébet iránti rajongásomat a róla szóló film indította el. Elizabeth sorsa annyira sokrétű, annyira érdekes pszichológialag, hiába foglalkoztam megfejtésével számos órán át, még mindig újabb és újabb aspektusokat találok.

Kevés ennyire ellentmondásos történelmi alak van. Nem politikai szempontból, mert Anglia aranykorának programját következetesen valósította meg. Hanem a magánember minden személyes igényének visszafojtása miatt. Elizabeth számomra a kötelesség, a fegyelem és az alázat mintaképe. És különösen csodálatra méltó, hogy mindennek árát kizárólag ő maga fizette meg. Az uralkodás terhével járó feszültségek feloldása érdekében nem kínzott senkit hóbortjaival. Erős és pompázatos. Közben pedig nagyon magányos a szó összes értelmében.

Az önbizalomtól kicsattanó időkben szívesen ábrándozom az elizabethi életről. Duty first, self second. Főleg arról a pszichikai erőről, amit neki tulajdonítok. A küldetéstudat már gyerekkoromban is fűtött. Emlékszem, amikor állatorvos akartam lenni, akkor már láttam magam előtt: Szt. Amál, az állatok védőszentje. Naja.

Aztán máskor meg csak a fiatal Bob Dylan szeretnék lenni. Továbbra sem akarok (túlzottan) pózolni, nem állítanám, hogy Dylan zenéje nagyon közel állna a szívemhez. Talán leginkább a Travelling Wilburys. De az a Bob Dylan, aki engem vonz, az a csúnyácska, apró, sunyi szemű, szájharmonikás torzonborz, ahogy a világ megismerte. Elképzelem, ahogy behúzott nyakkal, fekete szövetkabátban sétálok végig a reggeli, csípős levegőjű utcákon. Látszólag maga Mr. Közöny, lazán, nyugodtan. A lelkemben meg a legszebb eszmék dúlnak: verseket fonok a békéről, a faji egyenlőségről. De -sok más külvárosi költővel ellentétben - én meg is éneklem, ki is állok. És kicsit meg is váltom a világot, még a Beatles is csak tátott szájjal nézi, amit csinálok.

Bob igazi népi hős. Nem belecsöppen a trónba, mint Erzsébet, hanem megszünteti a trón fogalmát, nem hisz az ilyesmikben. De ezt is csak lazán, azzal, hogy nem érdekli. (Az más kérdés, hogy belecsöppeni valóban nem nehéz, de aztán ott maradni és az ország történetének legnagyobb uralkodójává válni, na az is valami.)

Bob és Elizabeth nagyon távol áll egymástól, és néha ezzel, néha azzal cserélnék. Persze csak egy póz erejéig. Az én erőmből sokkal többre nem futná.

De van remény, mert már volt olyan, aki mindakettő bőrébe bújt. Szép volt, Cate!

Tekintettel arra, hogy még mindig nem férek hozzá a szerkesztőfelülethez, beszerveztem egy remek segítőt. KZsoci az első naptól olvasója a blognak, néha kommentel is. Legtöbbször nekem, szóban, mivel a testvérem. Aki utálja a blogot, rá haragudjon, mert az ő ötlete volt.

Jelenleg minden megszólalásomat ő teszi föl, legyen ez poszt vagy komment. Ezért inkább szerkesztőnek nevezném, és kevésbé moderátornak. Moderálni ugyanis továbbra sem szeretnénk, de nagyritkán elkerülhetetlen. Ha ő takarítja el valaki mocskát, akkor ezt jelezni is fogja.

Egyelőre nem csatlakozik Dysonhoz és hozzám, és nem írja le a gondolatait, de amint rászánja magát, megkapja a lehetőséget. (Nagyon jó lenne!)

Az ideológiai tévék azért is jók, mert ott nincs ez a gusztustalanul hosszú nyári szünet. De azért a politikai újságíró is szabadságra megy néha, így Kálmán Olga is.

Az utóbbi időben rákaptam az Egyenes beszédre, ezért ezen a héten is nézem. De sajnos most Bánó András helyettesít, rettenetesen.

Nem tudom eldönteni, hogy hülyébb, felkészületlenebb vagy bunkóbb. Akárki a vendég, akármiről legyen szó, Bánó havasi magasságokból nézi és kezeli le az illetőt. Próbálja játszani a nagymenő, vagány riportert, pedig csak egy öregedő, elfogult tévés egyre humorosabb pepivel a fején.

Hétfőn Cseh László volt a vendége. A beszélgetés hangulatos felütéseként lesajnálta Cseh teljesítményét. És végig éreztette vele, hogy nem elég jó. Mert nem szerzett aranyat. Közben folyamatosan bontakozott ki, hogy Bánó utoljára talán Darnyi Tamásékat láthatta a vízben, mert a mai versenyzőkről, vagy a hülye újságíró fogással cápadresszről halvány fogalma sincs. Minden tiszteletem Csehé, hogy higgadtan hallgatta végig ennek a tudatlan embernek a nagyképűsködését és viselte a sértésszámba menő megjegyzéseit.

Aztán kedden a kislétai gyilkosság volt a slágertéma. Bánó nem teketóriázik, kész tényként kezeli, hogy az elkövetők nácik, akiket a szélsőjobb és a Patás Viktor szabadított rá a népre. Persze, persze, az ATV törzsközönsége, a szoci nyugdíjasok pont azért szeretik a csatornát, mert a saját gondolataikat hallhatják vissza, mégsem árt felidzéni Kovács Ákos dalát: "Nem biztos, hogy jót tesz neked/ Ha kiszolgálják az ízlésedet."

Hiába próbált a sztár-kriminálpszichológus, Végh József többször nekifutni, hogy még semmi sem biztos, még csak a profil készült el, Bánó mintha meg sem hallotta volna, az első kérdés előttről folytatta.

Tegnap este már Bencze József rendőrfőkapitány próbálta vele megértetni, hogy azért még van pár nyitott kérdés. Például az elkövetők személye. De Bánót most sem zavarta különösebben az új információ.

Lassan szólhatnának neki, hogy azért az kevés a riporterkedéshez, ha az ember az évek során kifejleszt magában néhány előítéletet, és azokat fölényesen még elő is adja. Nem ártana minimálisan fölkészülni a beszélgetésekre, de őszintén szólva azzal is beérném, ha nem egy kellemetlenkedő alakot látnánk.

Remélem, Kálmán Olga nem utazott túl messzire, és hamarosan visszaül a székébe, Bánó meg lépjen föl a Fásy mulatóban.