A mai feladat tíz élelmiszer felismerése. Ráadásul alaposan meg lehet vizsgálni. Egészen-egészen közelről.
A mikroszkóp alatt a következőket keressük: sült hagyma, kelbimbó, csillagánizs, mazsola, kiwimag, banánhéj, mandula, konyhasó, áfonya, szárított paradicsom.
Ernst Theodor Amadeus Hoffmann utolsó keresztnevét nem szüleitől kapta, hanem már felnőttként Mozart iránti hódolatában vette föl. Érdekes fordulat a sorsban, hogy végül e romantikus költő egy kiváló opera főszereplőjeként is halhatatlanná vált. Noha Hoffmann magát elsősorban karmesternek, zenésznek gondolta, valós alkotásai alapján és a róla szóló operában is elsősorban íróként, költőként szerepel a köztudatban.
A Hoffmann meséi mai szemmel nézve igen banális történetek, de mindegyikben van egy (vagy több) olyan csavar, amely miatt ez a jelző csak az álmélkodásból fölocsúdva jut az ember eszébe. És ez a valódi Hoffmann történetmesélének is a titka.
A Hoffmann meséi igen komor darab: csupa csalódás, keserűség és fájdalom. Mégsem negatív. Szegény főhőst még az ág is húzza, és ennek ellenére képes újra és újra a csoda befogadására.
A látszat néha nem csal. Ha alapjában véve nem értenék egyet Ceglédi Zoltán Frizbiről szóló műsorkritikájával, akkor is egy perc alatt igazolva éreztem volna minden egyes szavát. A kritika érintettje, Hajdú Péter ugyanis némi tépelődés után válaszolt. Érdemben.
Falco - Az ördögbe is, még élünk! - filmkritika
A könyvgyűjtemény legnagyobb darabja vélhetően a német Die Ärzte nevű együttes történetének almanachja. A pompázatos kivitelű könyv hiába tartalmaz mindent, kiolvasnom sosem sikerült. Azt ugyanis nem valami jótollú (újság)író vetette papírra, hanem az együttes elsőszámú rajongója. És hát, az odaadás nem pótolja a tehetséget. Az Ein überdimensionales Meerschwein frisst die Erde auf (Egy hatalmas tengeri malac felfalja a Földet - tényleg!) olvashatatlanul unalmas, az idióta, jópofáskodó címhez méltóan egy hatalmas, értelmetlen baromság. Ha az együttes valóban ilyen lenne, nemhogy ilyen monstre könyv nem készült volna róluk, de nem léteznének már rég.
Hasonló gondolatokat fogalmaztam meg magamban, amikor a Falco életét feldolgozó filmet néztem tegnap éjjel. Ha Falco csak egy ilyen hülye irritáló pöcs lett volna, mint amilyennek ebben a filmben mutatják, a kutyát se érdekelte volna. Amellett, hogy valószínűleg hiteles a magánember Falco drogfüggő neurotikusként történő ábrázolása, talán nem ártott volna egy kicsit mélyebben elemezni a személyét. Egy énekesnél adja magát, hogy esetleg a dalait vizsgáljuk meg... De ez a film nem igazán érdeklődik Falco zenéje iránt. Körülbelül annyira fixált a legnagyobb osztrák popsztár (Mozart után természetesen) függőségére, önpusztítására, mint ő maga a piára és a kokainra.
Most, hogy pártunk és kormányunk bizonyította, hogy egyrészt külpolitika terén még bénább, mint belpolitikában, másrészt pedig, hogy még gazemberségben sem igazán dörzsölt, úgy gondoltam, a Reckl-blog tágítja a kormánytisztviselők amúgy sem túl széles horizontját.
Mai játékunk tárgya ennek fényében lett kiválasztva. Mivel megfejtéséhez több esetben sem árt az Európa-térkép alapos megvizsgálása, különösen kapóra jön, ha esetleg még mindig nem értenék egyesek Magyarország geopolitikai helyzetét. Ha mégis akadna olyan, aki csípőből megmondja a hajtás után következő képek láttán, melyik ország sziluettje ébresztett vad asszociációkat a rajzolóban, azt esetleg később is meg lehetne kérdezni, mielőtt külföldre megyünk üzletelni. A térkép ismerete ugyanis a jelek szerint komoly szakértelmet jelent a mai kabinetben.
Két segítséget is adok a mai játékhoz. Egyrészt az eredeti rajzokon is ott van az adott ország körvonala, másrészt felsorolom, mely országokat keresünk: Szerbia, Olaszország, Románia, Belgium, Oroszország, Németország, Egyesült Királyság,Ciprus, Bulgária, Portugália, Görögország, Horvátország, Franciaország.
Örülök neki, hogy naponta lesz tornaóra az iskolában. Sőt, bevezetik az erkölcstant is. Meg az iskolaköpenyt. Ezzel a triumvirátussal meg lesz alapozva a modern, magyar szakember jövője!
Tegnap volt Béla kollégám utolsó munkanapja. Elegánsan úgy szabadulnak meg tőle, hogy nyugdíjba küldik. Persze ez ellen neki sem lett volna kifogása, ám évek óta azt tervezte, hogy ez nem jelent változást igazából. Dolgozik tovább, amíg bírja. Csak épp nyugdíjasként.
Egy konok ember viszont nem változtat a tervein egykönnyen, Béla is reménykedik még abban, hogy majd visszahívják, mert nélkülözhetetlennek bizonyul. Pedig az igazság az, hogy a legfőbb akadálya ő volt itt mindenféle haladásnak, fejlődésnek.
A mai játék hosszúságában nem tölti majd ki valószínűleg a hosszú hétvégét, de legalább annyira torzítja a valóságot, mint ez a mindenféle rendszerek által kihasznált államalapítási ünnep a történelemszemléletet.
Most a popkultúra néhány ismerős alakját (akik jellemzően valamilyen formációban lettek híresek) álmodták előttem ismeretlen formatervezők matrioska babákká. Ezeket egyébként meg is lehet vásárolni, ha valakinek nagyon megtetszenek. Bár valószínűleg Magyarországon nem kaphatóak, ugyanennyire fájlalom, hogy nem tudok ilyenekből magyar vonatkozásúakat mutatni. Például Frakk és gazdái (akárhány lábuk is legyen) vagy a Mágenheim család (inkluzíve Etus és Virág doktor) még talán engem is vásárlásra sarkallna.
Ígérem, az utolsó olimpia témájú bejegyzést írom. De ahogy már a pekingi játékok után, most is le kell vonnom némi tanulságot. A távol-keleti rendezésű olimpia a második legrosszabb volt, amit láttam. (A legrosszabb hasonlóan unalmassága és személytelensége miatt a '96-os atlantai volt.) Ez viszont az egyik legjobb, a mi generációnknak a csak a barcelonaihoz mérhető. A magyar csapat eredményességben is ahhoz hasonló teljesítménnyel végzett. A nagy különbség azonban a várakozásokban rejlik. A sport azóta jelentős változáson ment át, tekintettel arra, amekkora pénzeket kell ma ölni egy profi sportkarrierbe, nem feltételeztük, hogy igazán kiemelkedő lesz a szereplésünk. Ehhez képest jópár meglepetés ért bennünket, ezek mögött pedig nem a mai sportra jellemző, irreálisan magas gázsik álltak, hanem felkészültség és némi jószerencse.
Még egy kis olimpia. Bár most igyekszünk azoknak is kedveskedni, akik a sportért nem annyira rajonganak. Rendhagyó módon kedden jön a játék, a feladat pedig olyan egyszerű, mint egy futóverseny szabályzata. Mutatok pár képet csinos női atlétákról, csak azt kell kitalálni, melyik szám kiválóságai. Mert ugyan nem mindenki neve cseng túl ismerősen, bizony mind olimpikonok. Nem mellesleg jó csajok is. Bár az olimpia szépe nem atléta lett, hanem a magyar úszónő, Jakabos Zsuzsanna, akinek innen is gratulálunk.
Egy futóverseny sem tűnik elméletileg nehéznek, azért egy-egy távot ténylegesen lefutni, pláne a bajnokok szintideje alatt már messze nem olyan egszerű. Talán az sem annyira könnyű, hogy egy-egy portré alapján megnevezzük a sportágat is. Azért felsorolom, melyeket keressük: két rúdugrót, két hosszútávfutót, két gátfutót, egy magasugrót, egy sprintert és egy hétpróbást, aki kivételesen nem valami politikus, hanem tényleg heptatlonos.
Az angolok olyan nyitóünnepséget rittyentettek, hogy még engem is megfertőzött az olimpiai láz, holott alapvetően képmutatásnak tartom ezt a sportversenysorozatot. De a szervezésnek és a magyar meglepetésérmeknek köszönhetően most, pár nappal később is érzem a lelkesedést magamban. Annak ellenére, hogy valószínűleg nekünk, magyaroknak az elmúlt vasárnap volt a csúcspont.
Sok jóra már nem számíthatunk valószínűleg, ezért kell a kisebb sikereknek is örülni.
De egyelőre kitart még az eufória, amit a cselgáncsozók Csernoviczki Éva és Ungvári Miklós, illetve persze a kardozó Szilágyi Áron és Gyurta Dániel úszó okoztak. Különösen azért, mert a három sport nagy menetelése rövid idő leforgása alatt zajlik, mint valami klasszikus dráma.
De megközelíthetjük a dolgot a popkultúra irányából is. Ahogy újabb és újabb ellenfelek jelentek meg a tatamin, illetve a páston, mint valami számítógépes játékban. Ez már zsigeri közösségi élmény a mi generációnkban is: a húsz évvel ezelőtti barcelonai olimpia utáni születésnapom egyik fő attrakciója volt, amikor a gépünkön egymás ellen játszottunk az olimpiai játékkal. Hát, még az azóta született és felnőtt generációknak!
Egyébként a hagyományos és a popkultúra keveredésére jól ráéreztek a szervezők is. A nyitóünnepség lehengerlő és szórakoztató is volt egyszerre. Very British és egyúttal velejéig globalista. Egyszerre lobbant az ember kicsi káeurópai (és még véletlenül sem félázsiai!) szívében a mélységesen mély vágy, hogy angol lehessen, és közben volt egetverően büszke, hogy európai; ez bizony az ő kultúrköre, amelyet most éppen valami sportverseny apropóján ünnepel pompázatosan a világ egyik fővárosa.
Hol máshol fordulhatna elő egy olimpia nyitányán, hogy Kenneth Branagh a Viharból (mely egyébként a legkedvesebb Shakespeare-drámám) szaval a mesefilmként megelevenedő angol történelem színpadán?
Hol máshol lépne föl a meglepően fiatalos Paul McCartney egyetlenegy font honoráriumért a Hey Jude-dal?
Hol máshol engednének meg maguknak a rendezők egy olyan geget, mint II. Erzsébet ejtőernyős ugrása?
Csak Londonban elképzelhető, hogy a nagyság ilyen sokféle formában megmutatkozzék.
No, hát, ha a szappanoperák celebjei nem keltik föl az olvasási és kommentelési vágyat, akkor kissé pedigrésebb híres emberekkel játszunk. Egész pontosan a nevükkel.
Paradoxon, hogy olyan emberek születési neveit sorolom mindjárt föl, akiknek választott neve hallattán mindenki tudja, kiről van szó. De vajon így is?
Segítségül néhány portrét is talál, aki továbbkattint.
No, de az ismeretlen ismerősök névsora:
A. Tracy Marrow
B. Eithe Ní Bhronáin
C. Wouter De Backer
D. Alecia Beth Moore
E. Paul David Hewson
F. Michael Peter Balzary
G. Stanley Kirk Burrell
H. Lesley Lawson
I. Richard Merill Hall
Írok majd jó műsorokról is, de előbb mártózzunk egyet a gagyitengerben.
Egymás után jönnek a hírek a magyar szappanoperákról, illetve azok szereplőiről. Szegény egykori színész, ma bebörtönzött, gyakorló pszichopata Damu Roland azt játssza a börtönben, hogy ő a Monte Cristo grófja legújabb megfilmesítésének címszereplője.
Sok mindenért utáltam a tornaórákat, de a tornasor például sosem zavart. Bérelt helyem volt harmadikként, az elején elölről, a végén hátulról nézve. Még azokban a magyar bálinti időkben pedzegették, hogy milyen káros ez a gyerekek lelkére. Sorba állítják őket magasság szerint, pedig nem is tehetnek róla.
Az a hülye, aki ezt kitalálta nyilván végig fel volt mentve tornából (vagyis jogos, hogy ebben a kérdésben megszólalhatott hivatalosan) nem tudhatta, hogy a sor végén állni nem is olyan rossz. Mire mi, kicsik is nekilódulunk, addigra a tornatanár, aki nyilván nem véletlenül lébecolja végig az életét mackóruhában, már nem figyel. Szóval aki a végén kezd futni, az már eleve lazíthat. Sajnos futni így is kellett, de ebben az elkeseredett küzdelemben, amit egy tornaóra jelentett, minden könnyítést meg kellett becsülni.
A tornasor - tudtommal - nem szűnt meg végül ideológiai, mű-egyenlősdi alapon. Ennyi erővel mindenkit büntetni kellett volna, akinek az átlagosnál jobb testi adottságai voltak. Holott a sport pont annak ünneplése, hogy nem mindenki olyan kripli, mint amilyen én például. (És még véletlenül sem a magasságomra gondolok.)
Nagy büszkeség, hogy a legnagyobb náci bűnös, akinek a holléte ismert, egy városban él velem. A Sun riportjának nyomán került a 97 éves Csatáry László a holokauszt elkövetőinek felkutatására szakosodott Simon Wiesenthal Központ látókörébe. Csatáry nem kis pont volt a deportálások történetében, hanem a kassai gyűjtőtábor parancsnoka. Ebbe csak úgy nem keveredik az ember, noha ma már persze tagadja a vádakat.
A nácivadászat kedvelt téma a bulvársajtóban; Hitleréken borzongani menő a mai popkultúrában, ami szenzációvá silányítja az igazságtétel lehetőségeinek érdekes kérdését.
Épp ezért szomorú, ha egy elvileg komoly médium, mint a német közszolgálati tévé, az ARD híradójában ilyen durva malőr történik, mint tegnap este.
Sajnos nagyon túlontúl hagyománytisztelő a következőkben bemutatott kis munkák szerzője. A műfaj első mesterei ugyanis névtelenek maradtak, így sajnos - bármennyire szeretném is - nem tudom elárulni annak a nevét, aki ezeket a remekműveket alkotta. Az ismeretlen szerző azonban nem a Bibliából vagy a szentek életéből merített, hanem híres hollywoodi filmek lényegét örökítette néhány találó mozzanatban. Bár, ha jobban belegondolok, ebben semmi rendhagyó nincs. Olvastam már olyan értekezést, hogy a mai sztárkultusz egyenes folytatása a középkori szentek iránti rajongásnak. Vagyis aki ma miniatúrák megfestésére adja a fejét, az nagyon is helyesen jár el, ha filmcsillagokat ábrázolja híres szerepeik eljátszása közepette.
Az előző posztban sejttettem, valami nagyszabásúra készülök pénteken. (Ezért vállalkozhatott a kedves olvasó már szerdán a szokásosan pénteki játék megfejtésére.) De nyilvánvalóan babonából ennél többet nem mondtam akkor. Olyasmire vállalkoztam, amire még soha sem. Bár a családi kultúrának egyik sarokpontja a kollégák tiszteletére adott kerti party, én saját jogon ilyet még nem rendeztem.
A hosszú szünet után a blog éledezése nem volna igazi játék nélkül, hiszen az utóbbi időben ez sarkallja az olvasókat a leginkább aktivitásra.
A játék persze a péntekekhez kötődött eddig, és ezen nem is nagyon szeretnék változtatni, mégis a rejtvények visszatérés kicsit korábban történik a héten. Pénteken ugyanis igen speciális elfoglaltságom lesz, de erről majd később.
A mai témánk a rajongása, illetve annak egy érdekes vadhajtása, az ún. fanart, vagyis az, amikor a rajongó lerajzolja imádatának tárgyát.
Persze ennek a műfajnak is vannak ügyes képviselői, de ma nem róluk lesz szó. Hanem olyan lelkes, ám tehetség tekintetében kihívásokkal küzdő amatőr portréfestőkről, akik kedvencük képével nem tudtak betelni, így újrarajzolták azt.
Ez nem is volna baj; én is világéletemben szerettem, csak épp nem tudtam rajzolni. Csak én nem követtem el azt a hibát, hogy egyébként jelentős közléskényszeremben ezeket az internet nyilvánossága elé tárjam.
Azonban legyünk hálásak e önkritikával sem feltétlenül túlzottan megáldott feltételezésem szerint ifjú művészeknek, ma ugyanis kis ízelítőt kínálok munkáikból. Azt viszont már a tisztelt, hűséges olvasónak kell megmondania, kiért olvadozott annyira az alkotó, hogy vonásait papírra vetette.
Ez az Európabajnokság szép emlék lesz. Izgalmasan kezdődött, és némi ellaposodás után a végére újra képes volt felkorbácsolni az érzéseket.
Már a múltkori VB után is örömködtem, a kilencvenes évek második felére kialakuló, és a nemzetközi játék túlságosan eluraló izomfoci visszaszorulóban van, és helyette klasszikusabb, bár régiesnek nehezen nevezhető játékképet élvezhetünk.
Na, az ilyenek miatt nem várom igazán az olimpiát!
A Londoni Játékokon ugyanis nem kaphatnak a résztvevők Bibliákat a szállásaikon. Eddig bevett szokás volt, hogy a Bibliatársaság elláta a nagyobb sportesemények versenyzőit egy-egy Bibliával. (De például a szállodákban is az ő jóvoltukból lapul a Szentírás egy példánya az éjjeli szekrényen.)
. A Bibliatársaság nemcsak jótékonykodik ezzel a kis ajándékkal, hanem ízléses, elegáns propagandát is folytat, mely ellen senkinek sem lehet kifogása. Ha az ember nem vallásos, vagy nem a Bibliában hisz, akkor sem árt neki. Ha nem akarja, ki sem kell nyinia
A sportolók között viszont magasabb a hívők aránya, mint az átlagemberek között. Ráadásul egy olimpián akkora a tét, akkora a nyomás, hogy kifejezetten jól jöhet a lelki útmutatás, az imádság nyugalma.
2012-ben viszont mindenkinek hozott anyagból kell dolgoznia, mert például a vörös Pekinggel ellentétben Londonban nem találják meg az ingyenbibliát az olimpiai falu lakói.
Mindig csodáltam Varnus Xavért azért a huncut dekandeciáért, amely átszövi életét, és amelyről szerencsére részletesen számol be a közönségnek.
Szimpatikusan szabad életszemléletéről könyveket is írt, melyeket egy fél élettel ezelőtt imádtunk olvasni.
Bár mostanában tudtommal nem készül újabb irományt megjelentetni - apropó, ha a korral akarunk haladni, a blogját is rendszeresen látogatnám, ha lenne - azért mindig újabb és újabb sztorikkal boldogítja jobb híján a bulvársajtót.
Amely annyira hozzászokott a valóság-sztárok és a régmúlt idült alkoholista sztárjainak szellemi színvonalához, hogy rendre bekajálják, amit Xavér mond nekik.
A Blikknek például arról mesélt, hogyan tartja távol a hívatlan vendégeket otthonától. Elmondása szerint egy viaszbábut aggat távollétében a házába, az ajtóval szemben. Így a betörő garantáltan becsinál, amint megpillantja a hullaimitátort.
El tudom képzelni, hogy a "furfangos zenész" (ahogy bulvárék nevezik) tényleg ilyesmivel riogatja a betolakodókat, de legalább ennyire, vagy még jobban, hogy ezzel csupán a Blikk íródeákját tesztelt, vajon megjelentetnek-e ilyen bizarr történetet az újságban.
Akárhogy is, Xavér ismét megnevettetett.
Régen volt már filmes játék, ám most éppenséggel nem sztárok arcmásait mutatjuk, mint több korábbi esetben, hanem azokét az emberekét, akiknek sorsa, története Hollywood érdeklődését is felkeltette, és megfilmesítették azt. Természetesen ezekben a filmekben színészek alakították az érdekes életű embereket, így hiába alapszik a sztori valós eseményeken, bizony mi már csak a színészek arcára emlékszünk a film után, hiába érintett meg minket egyik-másik ember hősiessége vagy éppen személyisége. Most kicsit köszörülünk a csorbán, mert a hajtás után a valódi arcokat lehet látni. Őket kell a nevükkel is összepárosítani. Hogy ne legyen túl nehéz (sőt, szinte lehetetlen) a feladat, azért zárójelben ott van az őket játszó színész neve és a film címe is.
Nem, nem, kedves Compact Disco, az tavaly volt. Wolf Kati dalának lett volna esélye nyerni, ha ez a szánalom-fesztivál tényleg a dalokról szólna, nem pedig minden másról. 2011-ben buktunk meg azért, mert a magyarok nem népszerűek Európában.
A 24. helyet megszerző együttes menedzsere magyarázza a bizonyítványt. Szerinte a magyarok megítélése - belföldön és külföldön egyaránt - okozta ezt a nem túl szép eredményt.
Csak azt nem veszi észre, hogy pl. a görögök, akik miatt talán összeomlik hamarosan az Eurózóna, kellemesen a középmezőnyben végeztek. Vagyis az összefüggés ennyire azért nem egyértelmű.
Az viszont tényleg a magyarságunkkal függ össze, hogy a menedzser még mindig védi ügyfeleit, és föl sem veti, talán a produkcióval is volt valamicske probléma.