Ernst Theodor Amadeus Hoffmann utolsó keresztnevét nem szüleitől kapta, hanem már felnőttként Mozart iránti hódolatában vette föl. Érdekes fordulat a sorsban, hogy végül e romantikus költő egy kiváló opera főszereplőjeként is halhatatlanná vált. Noha Hoffmann magát elsősorban karmesternek, zenésznek gondolta, valós alkotásai alapján és a róla szóló operában is elsősorban íróként, költőként szerepel a köztudatban.

A Hoffmann meséi mai szemmel nézve igen banális történetek, de mindegyikben van egy (vagy több) olyan csavar, amely miatt ez a jelző csak az álmélkodásból fölocsúdva jut az ember eszébe. És ez a valódi Hoffmann történetmesélének is a titka.

A Hoffmann meséi igen komor darab: csupa csalódás, keserűség és fájdalom. Mégsem negatív. Szegény főhőst még az ág is húzza, és ennek ellenére képes újra és újra a csoda befogadására.

Először a gyönyörű androidba szerelmes, aki bár tökéletes, sajnos nem élő ember. Mégha Hoffmann rózsaszín szemüvege miatt ezt nem látja sokáig. Végül összetörik a mágikus szemüveg, és a csalódást még tetézi a tévedés szégyene.

A következő kedves legalább él. Csak sajnos nem sokáig. A tehetsége mellé örökölt betegség végez vele, mert mindenféle gonosz erők éneklésre csábítják. Hoffmann hatása ezekkel az erőkkel szemben nem elég erős.
A butaság szégyene mellé társul a tehetetlenség fájdalma.

Végül Velencében még a tükörképét is elveszíti a nagy szenvedélyben egy gyémántra éhes kurtizán által. A kétes erkölcsű hölgy pedig szeme láttára áll tovább a soron következő lovag karján.

Hoffmann visszazuhan régi, valóságos életébe, ahol rajongásának tárgya az ünnepelt operaénekesnő Stella. De persze happy endre itt sem számíthatunk.

Romantikus meséi során egyedül múzsája - férfialakban, Hoffmann jóbarátjaként testet öltve - kíséri el mindenhova. És persze nemezise is lesben áll.
De ezek a szerepek sem tiszták. A múzsa nem egyenlő Pán Péter Gilinggalangjával, ahogy a gonosz különböző megtestesülései sem Hook kapitány-klónok.
Az ellenség nem megszállottja Hoffmann tönkretételének. Neki Hoffmann csupán körülmény. A kerettörténetben kellemetlen, de erőtlen riválisa, akit könnyen kiüt a nyeregből. Máskor eszköz, de van, hogy semleges. Ritka az olyan rossz, aki ennyire közömbös a főhőssel szemben.

A baráttá avanzsált múzsa legfőbb célja, hogy óvja pártfogoltját. Míg az szerelemtől sújtva tévelyeg, addig barátja igyekszik őt meggyőzni, nem végződhet jól a kaland. És bár mindig igaza van - Hoffmann rendszeresen pofára esik - nem tudja igazán megvédeni a csalódásoktól.
Sok kérdést vet föl Nicklausse alakja. Azért akarja "gazdáját" védelmezni, hogy visszavezesse őt az íróasztalhoz. Szkepszise Hoffmann románcaival szemben rosszindulatnak tűnne, ha nem lenne mindig igaza. A mechanikus széplány valóban csak egy baba, a kurtizán pedig csak egy elegáns szó a szajhára.

Hoffmann a régi fajta nőeszményben hisz. Olyanban, amikor a nők félig-meddig félisteni minőségben, a föld fölött fél méterrel lebegve közlekedtek a világban. Az ilyen nő tiszta és éteri. Sosem fáradt, legfeljebb halálosan beteg, de még akkor is gyönyörű és méltóságteljes. Az ilyen nő sosem rosszkedvű, legfeljebb a bánat emésztgeti finoman csipkézett, patyolattiszta lelkét. Az ilyen nő nem lázadozik, legfeljebb zord atyja vagy a világ igazságtalansága ellen. Az ilyen nő nem eszik, nem alszik (maximum Csipkerózsikaként) és természetesen nem szarik. Különös ismertetőjegye: ilyen nő nem létezik.

Nem csoda hát, hogy Hoffmann mindig csalódik. És itt bontakozik ki a kérdés, mit is keres a múzsa Hoffmann mellett. Ha az ember a rendező által megcélzott "pszichoanalitikus" szemléletet követi, akkor a múzsa Hoffmann lelkének egyik szelete. Furcsa módon pont a művészet- és fantáziapártoló múzsa tűnik a legracionálisabbnak. A múzsa Hoffmann lelkiismerete, a keserű tapasztalatok őrzője.

De óhatatlan egy másik értelmezés is. Ha a múzsa valóban megtestesül, akkor inkább olyan nő jut róla eszembe, aki valamiért kívül esik a lehetséges feleségjelöltek körén. A múzsa alakja egyértelműen nő, mégis a darab túlnyomó részében férfiként jelenik meg, ami elég jó metaforája az olyan nőknek, akikbe nem szerelmes a férfi. Az ilyen nők nem is nők igazán.
És Nicklausse munkálkodására könnyen ráfogható, folyamatos kísérletei, hogy Hoffmannt visszatartsa, nem csupán a művészet magasztos eszméinek megőrzésére irányulnak.
A múzsa féltékeny ugyanis. Hogy mint a Művészet védelmezője a Szerelemre, vagy pedig szerelmes, de mellőzött nőként más nőkre féltékeny-e, izgalmas, nyitva hagyott kérdése a darabnak.

Ezt a kérdést kiválóan lebegtették végig ezen az előadáson. Kate Lindsey, aki a múzsát alakította, időnként annyira meggyőző volt férfinak, hogy bár a darab elején láttuk rózsaszín, lebegő ruhában, teljesen hihető néha az illúzió. Pedig nem kimondottan fiús jelenség.
Láthatóan nem bánja, ha a Hoffmannak folyton keresztbe tevő gazemberrel kicsit haverkodik. Viszont Hoffmann nőit egytől-egyig megveti, lenézi, ki is gúnyolja őket. Sőt, a kurtizánnal még össze is bújnak - ekkor, ugye, férfikalakban van jelen. Mint egy kuncsaft. (Egészen lenyűgöző, ahogy a túlhangsúlyozott nőiességű előkelő örömhölgy arcát cirógatja, miközben a nyakkendőjét köti meg. Tudjuk, hogy ő is nő, csak épp nem hisszük el.)

Sajnos a rendező ezt a kérdést nem kezelte megfelelően. Ugyanis a múzsának - akármire vagy - kire is féltékeny - az android és a kurtizán nem igazi ellenfelek. Ezek vak fellángolások csupán, melyekről hamar kiderül a turpisság. Antoniával, a második felvonás főhősnőjével viszont már konkrét terveket sző Hoffmann a jövőről. Pont ez jön kapóra a gonosz ottani megtestesülésének, Dr. Csodának, aki pont az unalmas élet rémével csalja tőrbe szegény énekesnőt.
Ő igazi ellenpont a múzsának. Hiszen egyfelől Hoffmann nőideáljának meglepően sok aspektusának megfelel, másfelől boldogságuk beteljesülése nemcsak a nő művészi karrierjének vetett volna véget, de vélhetően Hoffmannénak is. Akár múzsa, akár női rivális, Nicklausse mindenképp elvesztette volna Hoffmannt, ha a menyasszony nem rémül szó szerint halálra a zene nélküli háziasszony-léttől. Érdekes csavar ez is. Ha Antoniának lett volna múzsája, akkor sokkal könnyedébben hallgatott volna rá, mint ahogy Hoffmann tette.

Ez viszont ebből a színrevitelből nem igazán derül ki. Főleg a rendező nyakába varrnám, hogy ebből csak a felszínen banális love storyból csak annyit mutat be, amennyit a Romana-füzetek olvasói látni szeretnének. Ez a felvonás így értelmetlen és alig élvezhető volt. Ezen sajnos korunk egyik legszebb hangjú szopránjának, Anna Nyetrebkónak avittos, eltúlzott játéka tovább rontott.

Hoffmann a máltai Joseph Calleja hangján szólalt meg. Hiába alkotott ő bivalyerős párost Nicklausse-szával, a második felvonásban ő is csak szenvedett. Ezt a koncepciótlan szenvelgést csupán Frantz inas táncos-komikus száma és a Dr. Csodát alakító Alan Held játéka tette nézhetővé.

Különösen azért szomorú ez, mert az első felvonás első osztályú mulatság volt. A prológus is, de főleg az éneklő robot Spalanzani professzor cirkuszában. Szívből utálom a cirkuszokat, különösen a bohócokat, de az a horror-sci-fi-bohózat, amelyet itt elénk tártak, ennek a tőlem idegen miliőnek is felfedte némi báját.
Kathleen Kim, a koreai-amerika szoprán, olyan mozgással kombinálta a világ egyik legnehezebb coloratura-áriáját, hogy az ember alig hitt a szemének.
Személyes kedvencem az ő megalkotója, a professzor, aki nemcsak kiváló fizikus, hanem ihletett hárfaművész is. És nem ritka tőle, hogy saját hatása alá kerül, aminél kevés viccesebb dolog van a világon.

A harmadik felvonás pedig - bár nincs olyan mélységben kidolgozva, mint az első - nagyon kellemes hangulatkép Velencéről. A homályossága, melankóliája pedig remekül illik ahhoz a közönyös, kiábrándult Hoffmannhoz.
A pazar környezet nincs is rendesen bevilágítva, ahogy Hoffmann is mondja, semmi sem vonzza ebben a világban. Mégis a szerelem első lehetőségére beugrik. Számomra nem volt egészen világos, mivel vette rá olyan könnyen a menyasszonyát gyászoló Hoffmannt a pompázatos asszonyság, hogy adja neki a tükörképét. Noha az utolsó mesével más gondom nem volt, ez azért nagy hiányérzetet hagy az emberben.

Hoffmann végül arra a konklúzióra jut - némileg a múzsává visszavedlett barát sugallatára - hogy a kudarcos romantikus kalandok helyett az alkotói sikerek felé fordul. A múzsa végülis győzött. De ez csak a B terv Hoffmann számára.