Az angolok olyan nyitóünnepséget rittyentettek, hogy még engem is megfertőzött az olimpiai láz, holott alapvetően képmutatásnak tartom ezt a sportversenysorozatot. De a szervezésnek és a magyar meglepetésérmeknek köszönhetően most, pár nappal később is érzem a lelkesedést magamban. Annak ellenére, hogy valószínűleg nekünk, magyaroknak az elmúlt vasárnap volt a csúcspont.
Sok jóra már nem számíthatunk valószínűleg, ezért kell a kisebb sikereknek is örülni.

De egyelőre kitart még az eufória, amit a cselgáncsozók Csernoviczki Éva és Ungvári Miklós, illetve persze a kardozó Szilágyi Áron és Gyurta Dániel úszó okoztak. Különösen azért, mert a három sport nagy menetelése rövid idő leforgása alatt zajlik, mint valami klasszikus dráma.
De megközelíthetjük a dolgot a popkultúra irányából is. Ahogy újabb és újabb ellenfelek jelentek meg a tatamin, illetve a páston, mint valami számítógépes játékban. Ez már zsigeri közösségi élmény a mi generációnkban is: a húsz évvel ezelőtti barcelonai olimpia utáni születésnapom egyik fő attrakciója volt, amikor a gépünkön egymás ellen játszottunk az olimpiai játékkal. Hát, még az azóta született és felnőtt generációknak!

Egyébként a hagyományos és a popkultúra keveredésére jól ráéreztek a szervezők is. A nyitóünnepség lehengerlő és szórakoztató is volt egyszerre. Very British és egyúttal velejéig globalista. Egyszerre lobbant az ember kicsi káeurópai (és még véletlenül sem félázsiai!) szívében a mélységesen mély vágy, hogy angol lehessen, és közben volt egetverően büszke, hogy európai; ez bizony az ő kultúrköre, amelyet most éppen valami sportverseny apropóján ünnepel pompázatosan a világ egyik fővárosa.

Hol máshol fordulhatna elő egy olimpia nyitányán, hogy Kenneth Branagh a Viharból (mely egyébként a legkedvesebb Shakespeare-drámám) szaval a mesefilmként megelevenedő angol történelem színpadán?
Hol máshol lépne föl a meglepően fiatalos Paul McCartney egyetlenegy font honoráriumért a Hey Jude-dal?
Hol máshol engednének meg maguknak a rendezők egy olyan geget, mint II. Erzsébet ejtőernyős ugrása?

Csak Londonban elképzelhető, hogy a nagyság ilyen sokféle formában megmutatkozzék.

Ez a nemzet most olyan bájjal, öniróniával, eleganciával és pátosszal lépett a világ elé, amelyért ismét csak irigyelni lehet őket. Anglia megmutatta, hogy még mindig a világ ura, ha nem is úgy, mint pár évtizeddel ezelőttig. Hanem a kultúra révén. Az, amit ők most fölvonultattak, mind-mind ízig-vérig brit volt, viszont bárki, aki benne van a popkultúrában - függetlenül attól, hogy fizikailag a bolygó mely részén él - mindent a sajátjának érezhetett, tudott kapcsolódni.

Amit láttunk, maga volt a globalizáció hatalmas ünnepe. De annál tagadhatatlanabb angol íze semminek sem lehetett volna, hogy ilyen bolygóbulit csak London tud rendezni. A londoni olimpia megnyitója 2012-ben végre megfogalmazta, mi is az a globalizáció. Egy kultúrkör világuralomra törése, mely most - a történelem során nem először -  az angolszász kultúrkör.
Mivel ezt az olimpiát tartják az első internetes olimpiának (köszönhetően annak, hogy a Twitter és a Facebook, illetve hasonló közösségi site-ok mostanra hódították meg igazán a világot), így most Angliának nem kell fizikálisan jelen lennie, mint a gyarmati hódítás idején, az öt földrészen, elég volt ezt a megerősítést szerteküldeni múlt pénteken: igen, ti, akikben azonnal reakció ébred a színes-szagos műsorunk láttán, mind hozzánk tartoztok. Szegről-végről.

Ilyen pozitív és békés módon is föl lehet építeni egy birodalmat.