Ígérem, az utolsó olimpia témájú bejegyzést írom. De ahogy már a pekingi játékok után, most is le kell vonnom némi tanulságot. A távol-keleti rendezésű olimpia a második legrosszabb volt, amit láttam. (A legrosszabb hasonlóan unalmassága és személytelensége miatt a '96-os atlantai volt.) Ez viszont az egyik legjobb, a mi generációnknak a csak a barcelonaihoz mérhető. A magyar csapat eredményességben is ahhoz hasonló teljesítménnyel végzett. A nagy különbség azonban a várakozásokban rejlik. A sport azóta jelentős változáson ment át, tekintettel arra, amekkora pénzeket kell ma ölni egy profi sportkarrierbe, nem feltételeztük, hogy igazán kiemelkedő lesz a szereplésünk. Ehhez képest jópár meglepetés ért bennünket, ezek mögött pedig nem a mai sportra jellemző, irreálisan magas gázsik álltak, hanem felkészültség és némi jószerencse.

A legnagyobb sztár: Egyértelműen Szilágyi Áron az, aki - első aranyérmesként - a kvázi ismeretlenségből pillanatok alatt a sztárság csúcsára jutott. Mindene megvan hozzá: a teljesítményen túl a fellépése és a megjelenése is predesztinálja erre a szerepre. Láthatóan nem is bánja, hogy így alakult.

A legmagyarabb győztes: Ungvári Miklós lett majdnem az első aranyos ember, ám a cselgáncsozó utolsó meccsét elvesztette valami fiatal kaukázusi ellen. És pokoli csalódott volt. Pedig ez az ezüstérem - az első ezüstünk amúgy - is több, mint amire bárki is számított. Ráadásul nem akármilyen menetelés befejezése volt. Ungvári láthatóan transzban küzdötte végig az egész napot, mire a dobogóra felállhatott. Terminatornak neveztük magunk között, ahogy láttuk a tatami felé haladni mérkőzései előtt.
Aztán nyilatkozatában arról beszélt, egész életében arra fog gondolni, hogy majdnem sikerült... Tekintettel arra, hogy mindössze két nappal idősebb nálam, átérzem egy ilyen kijelentés súlyát. Még akkor is, ha ez egy elvesztett döntő után természetes reakció, Ungvári szavai, melyből áradt a felgyülemlett keserűség, igazi magyar világfájdalom. Ez aztán csillapodott persze, és más ezüstérmesektől is láttunk hasonlót később, a legmélyebbről Ungvári Miklósból szakadt ki.

A legbutább vereség: Cseh Lászlót csúnyán behúzták az amerikai úszók a csőbe. Ez része volt csupán az úszás trónjának családon belüli átadásának, ám a magyar úszónak elrontotta a londoni szereplését. Cseh legnagyobb pechje, Michael Phelps, aki minden idők legeredményesebb olimpiai úszóbajnok egyébként, még az olimpia alatt visszavonult. Helyébe Ryan Lochte lépett, akinek Phelps mostanra már hagyott egy kis helyett a nap alatt, és honfitársa ezt nagy élvezettel el is foglalta.
De első lépésben meg kellett szabadulni Csehtől, akit Phelps mesterien - bár nem kis kockáztatással - vert át az első közös számuk előfutamában. Laci csak Phelpset figyelte, az órát nem. A gyenge időeredménnyel Phelps még épp bent volt a döntőben, Cseh viszont nem.
Amikor erre rádöbbent, pszichológiailag összetört, és nyilván az sem tett túl jót, hogy edzője a nyilvánosság előtt hülyézte le.
Innentől már csoda volt az a bronz, amit végül megszerzett.

A legtragikusabb: Szegény Bácsi Péter birkózónk esete egészen szomorú és szó szerint fájdalmas. Az egyik legesélyesebb birkózó rögtön első meccsén súlyosan megsérült. Ahogy a keménykötésű ember a fizikai fájdalomtól és a tudattól, hogy másfél percig tartott számára London, zokogott a szőnyegen feküdve, sokunknak szorította össze a szívét.

A legbunkóbb: nem sportoló, hanem egy önjelölt kommentátor, Bochkor Gábor. A bumerángos a kardvívást közvetítő Horváth Mariann szenvedélyét és könnyeit pocskondiázta még az ő általános színvonalához képest is egészen alpári módon. Aztán persze - nyilván a közvélemény nyomására - bocsánatot kért a sportriporternőnek kilátásba helyezett pofonért ez a gerincoszlop.
A karma néha igen gyorsan dolgozik. Pár nappal később a Neo FM, ahol a Bumerángot mostanában hallgatni lehetett, gyakorlatilag megszűnt, és már Bumeráng sincs. Bochkor jelenleg munkanélküli, Horváth Mariann pedig az egyik legnépszerűbb lakója a londoni közvetítőállásoknak.

A legcikibb: Czene Attila a legendás barcelonai csapat ifjú tagja volt. Emlékszem, hogy olimpiai aranyát meglepetésre szerezte, az egyes pályán futott be, ahonnan viszonylag ritkán nyernek.
Aztán legközelebb akkor láttuk, amikor szép feleségével megnyerték az RTL Klub celeb-táncversenyét.
Utána meg államtitkár lett. Ezt már akkor is kissé túlzásnak tartottam.
Gyurta Dániel győzelme - első úszás-aranyunk - után viszont olyan méltatlan módon viselkedett, amelyről csak az jutott eszembe, remélem, Dani előtt ez már nem lesz példakép.
Czene - talán nem is teljesen józanul (?) - mindenféle számára releváns sms-eket olvasott be élő adásban. Hargitai András üzenete persze még belefér, de mi a fenét keresett ott Tőkés László magyarkodó baromsága? Hogy merészeli Czene Attila Gyurta Dániel győzelmét a saját politikai ízlésének és elvbarátainak a helyzetbehozására felhasználni?

A legemberibb: Azért ne csak így emlékezzünk meg Gyurtáról! Aranya nemcsak az akaraterő, a kitartás, az intelligencia és a koncentráció diadala volt, hanem egyúttal egy hatalmas, klasszikus sportemberi gesztusra is lehetőséget nyújtott.
Tavasszal váratlanul elhunyt egyik nagy riválisa. És Gyurta Dániel nem feledkezett meg róla a siker pillanatában sem. Az aranyérméről másolat készül majd, melyet elküld az egykori versenytárs családjának. Erre is lehet azt az érmet használni. Illetve erre kell.

A legnagyobb hős: Szintén úszó. A másik úszás-aranyunkat Risztov Éva hozta el. Egy igazán kemény versenyszámot nyert meg mindenki meglepetésére: a 10 kilométeres, maratoni úszást. Végig vezetett, amire nem nagyon van példa ilyen távon, mondják a hozzáértők. A jó taktika ugyanis az elvileg, hogy valaki kedvező farvízén kell haladni, aztán a cél előtt lehajrázni a vontatót.
Még a kommentátor is végighitetlenkedte az utolsó fél órát, és várta, mikor marad le Éva. De ez nem következett be. Közel két órányi úszás után 4 tizedmásodperccel győzte le a már említett hajrázásra játszó riválisát.
Risztov eddig mindig csak nagy ígéret volt, akinek sosem volt szerencséje. Még vissza is vonult egy-két évre a versenysporttól, hogy most olyan mentális fölény birtokában visszatérjen, amellyel és persze egy jó nap kifogásával legyőzhetetlen legyen.

A legnagyobb csalódás: Nem gondoltam, hogy a magyar vízilabdacsapat győzelmi sorozata sosem ér véget. De azért ilyen bukást sem vártam. Nem a valós helyezésről beszélek. Hanem arról a fogalmatlanságról, ahogyan néha kiálltak.
Ugyanez igaz a nőkre is, noha ők eljutottak a legjobb négybe. De ennyi vacakolás nem fér bele egyszerűen. Akkor sem, ha a bíróknak nyilvánvalóan kiadták, a magyarokkal legyenek kicsit szigorúbbak.

A legmeghatóbb: Régi meglátásom, hogy a sport a showbiznisz egyik formája. Abban pedig alapvetés, hogy kutyával és gyerekkel minden eladható.
Nem mintha egy kalapácsvetés-aranyat különösebben el kéne adni, meghát azért ez a nehézatlétikai szám kicsit komolyabb dolog a mai, felhígult showbiznél, mégis ennek kapcsán láttuk a magyar csapat Benjáminját.
Talán kicsit giccses ilyeneken mosolyogni, nekem mégis megkapó volt, ahogy a ránézésre és igazából korát tekintve sem gyermeki Pars Krisztián belemondta a kamerába: "Köszönöm anyukámnak és apukámnak!"
A szép gesztusok sora azonban ezzel nem ért véget: Pars egykori, elhunyt edzőjének képével fotózkodott a diadal után közvetlenül.

A legforgandóbb szerencse: Rögtön két embert is érint, két tornászt. Berki Krisztián és Hídvégi Vid lólengésben képviselték Magyarországot. Berkitől sokan el is várták az aranyat, ám a döntőbe Hídvégi mögött jutott be.
Ám a döntőben Hídvégi, aki egyébként jó eséllyel pályázhatna a Kis Herceg szerepére, ha nem akarna már szertornázni, leesett a lóról sajnos. Tagadhatatlan példája a balszerencsének.
Berki viszont a döntő pillanatban már kifogástalanul adta elő gyakorlatát. Ugyanannyi pontot kapott, mint brit riválisa. Ám ő elegánsabb volt, így ő nyert. Bár lehet, hogy nemcsak a szerencsén múlott...

A legnagyobb kajaknemzet: Nem más, mint a magyar. Ha csak a kajak-kenut nézzük, a magyarok a legeredményesebbek.
Ebben a kérdésben különvéleményt nyújtana be Janics Natasa, ha tudná, mi az. Két érmet hoz ő is haza, de sajnos egyik sem arany. Valami hiányzott.
A csapat három arannyal, két ezüsttel és egy bronzzal tér haza csak ebből a számcsaládból. Ez megegyezik Dél-Afrika egész olimpián szerzett összes érmével. És ez Mandeláéknak a 34. helyre elég az éremtáblázatban.

Összegezve: köszönjük!