Az előző posztban sejttettem, valami nagyszabásúra készülök pénteken. (Ezért vállalkozhatott a kedves olvasó már szerdán a szokásosan pénteki játék megfejtésére.) De nyilvánvalóan babonából ennél többet nem mondtam akkor. Olyasmire vállalkoztam, amire még soha sem. Bár a családi kultúrának egyik sarokpontja a kollégák tiszteletére adott kerti party, én saját jogon ilyet még nem rendeztem.

Hosszú ideje - múlt ősz óta, amikor a kibővített baráti kört szüreti mulatságra trombitáltuk össze a születésnapomon - tervezgettem ezt a bulit. Akkor persze közbejött a tél, de az idő nem fonnyasztotta el a gondolatot, hanem valahogy úgy alakult a munkahelyemen, hogy éppenséggel összekovácsolt egy kis informális csapatot. A vendéglistán nem kellett hát sokat gondolkodni. Ráadásul gazdagodtunk egy új kolléganővel is, aki elsősorban saját elbűvölő személyiségének köszönhetően kirobbanthatatlan tagja lett ennek a csoportosulásnak.

Az összejövetel apropója (a szorongó, bizalmatlan személyiségemnek kellenek az ilyen mankók; mintha csak úgy nem jöttek volna el...), hogy öt éve dolgozom a mai helyemen. A benti hangulatot nem nevezném az elmúlt héten ünnepélyesnek, sőt, éppen ezért ez a buli felért egy hangulatjavító intézkedéssel is. A várakozás hatalmas volt.

Kb. négy héttel az esemény előtt küldtem szét a meghívókat, és szinte mindenhonnan azonnal jöttek a pozitív válaszok. Kicsit mulattatott, mennyire nem tudnánk a munkakörünket letagadni. Mindenannyian foglalkozunk vevőkkel és beszállítókkal, sok szervezési és kommunikációs feladatunk van. Magyarán a gyors és pontos infomáció értékét kevesen ismerik nálunk jobban. Ennek szelleme lecsapódik még egy ilyen a munkától elvileg független dolgon is, mint egy grillparty.

Attól fogva nem izgultam igazán, amikor felajánlottak nekem egy szerepet egy klasszikus kabaréjelenetben. Látva, hogy tényleg ennyire készülnek a bulira, éreztem, az a kockázat, hogy az ember olyanokat enged az erődítményébe, akik az azon kívüli világ szereplői, jóformán szertefoszlott. Aki magától, vonzalmamat az ilyen játékok iránt nem ismerve, talál ki ilyesmit, az csak rokonlélek lehet. Félni tőle nem kell.

És tényleg nem is volt miért. Amikor utólag elemeztem magamban a történteket, az tűnik a legfurcsábbnak, mennyire természetes volt, hogy ezek az emberek, akik nálunk még sosem jártak, most itt voltak. Mennyire magától értetődő, ahogy a kerti székeken üldögéltek, de még az is például, amikor Papagenónak nevezett kollégámnak az ágyamon ülve próbáltam - mérsékelt sikerrel - ecsetelni a Facebook szépségeit. A Mama is úgy beszélgetett velük, mintha már régről ismerné őket. Végülis valóban régóta hall róluk, ahogy a bentiek is néha a családomról. Az pedig csodaszép érzés, amikor az jó értelemben vett üzengetés folytatódik. Az egyik vendég sms-ben "kivételes embernek" nevezte az anyukámat, ő pedig az ajándékba kapott leandert olyan szépnek nevezte, mint a vendégek lelke.
A testvérem is teljesen belesimult a társaságba, már, ha a valakit, aki mindenben (grillezés, fotózás, meteorológia) csúcson teljesít, megillető ünneplés körülírható a belesimulás szóval.

Készültem pohárköszöntővel, de ez végül elmaradt. Valahogy túl hivatalos lett volna ahhoz a már említett természetességhez képest, ahogy ebben a pokoli hőségben üldögéltünk.

Egy tizenkilenc évvel ezelőtti buliról meséltem volna a kedves egybegyűlteknek. Akkor az apám hívtam meg kollégái krémjét a kertünkbe. Sok-sok bulin voltam már azóta, és én magam is lebonyolítottam már párat, de számomra mindig is az volt az etalon. Ahogy egy évvel ezelőtt meséltem, gyerekkoromban pont az apám munkahelyén tapasztaltak miatt dolgozni szerettem volna a legjobban. A fene sem gondolta, hogy ez tényleg ennyire jó!
Azt meg aztán pláne nem, hogy később, immár felnőtten megközelítem a saját kollégáimmal ezt a legendás mércét.

Köszönöm mindenkinek, aki részt vett benne!

Ti meg, ha olvassátok, kedves vendégek, gyertek máskor is!