Komolyan meghatott az a kedves fogadtatás, amelyet kommunikatívabb törzsolvasóimtól kaptam kreatív szünetem után. Ezek szerint nemcsak arra kíváncsi, aki az immár három és fél éves Amál-blogra kattint, amit az empíriokriticizmusról gondolok, hanem néha privatizálni is lehet.

Egy képet mutatnék ma. A kis rögtönzött installáció az én munkahelyem most már négy éve. (Éppen ezért a rögtönzött jelző nem biztos, hogy tökéletesen megállja a helyét. Hacsak nem mint fotóművészeti alkotás, mert egyébként íróasztal. Ráadásul nem is túl szép, nem is túl érdekes. Nyomdában dolgozom, elvileg a dizájn volna az életünk. Ehhez képest rossz értelemben eklektikus irodánk van; csupa levetett bútordarab, a szocialista faipar remekei. Ahogy egy ide látogató egyszer megjegyezte: a cipésznek meg a cipője rossz...)

Sarokban a Lenovo notebookom, másik oldalt az egerem, a ventillátorom talpzata és a fax feneke - pávatoll helyett csak egy hálózati kábel jutott neki. És persze sok-sok toll és ceruza. Persze ez ahhoz képest kimondottan szolíd, hogy otthon, amikor még volt íróasztalom, egy teljes fiókot foglaltak el az írószerek. (Egyébként elég vicces ezen a gépen látni ezt a képet, kvázi kép a képben. Mindenesetre tanulságos, mennyire csalnak a képek. Nézegetem, mi nem stimmel, szinte semmi. De, mondjuk, a színeknek nem sok közük van ahhoz, amiért ezt a képet kiteszem ide.)

A lényeg, mondhatni a kompozíció főszereplője ugyanis az agyag elefántfej. Ez is tolltartó. A kényszeresség és a trehányság bennem zajló egyensúlyozásának jó leképezése, hogy ebben a kis írószer-triumvirátusban csak kék tagok vehetnek részt.

Az elefánt azonban nem az enyém eredetileg. Ő bizony örökségem része, az apám íróasztalán kezdte meg működését saccolásom alapján jó húsz éve. Foglalmam sincs, honnan, kitől kapta, egyszer csak ott volt. És valahogy mindig költözött az apámmal egyik irodából a másikba, holott neki egyáltalán nem volt ilyen intim viszonya a tárgyaival, sőt.

Évekig dobozban hevert, talán már nyugdíjasnak hitte magát, mint sok volt rendőr manapság. Aztán két éve, amikor a szobám a kifordult a négy sarkából, hogy aztán megújulva visszafordulhasson, előkerült. Lecsaptam rá azonnal, mert ez a kicsit bumfordi darab egy kis kiszáradt agyaggolyóba sűrítette azokat a nagyon jó nyári napokat, amikor bemehettem dolgozni.

Az apám munkahelyére - Magyar Kábelművek - nagyon szerettem bemenni. Egyrészt, mert az egy igazi gyár volt. Mindig mindenki figyelmeztetett, vigyázzak a targoncákkal, pedig nagy targoncaforgalom nem volt arra, amerre jártunk. A társaságot is nagyon bírtam. Az egész roppant izgalmas és vicces volt.

Valamiért az apámnak 6:40-kor kezdődött a munkaideje. A Budafoki úton van a kábelgyár, mi meg már akkor is Dél-Pesten laktunk; szép hosszú út, korán kell kelni. De az nem volt probléma, gyerekként szinte sosem voltam fáradt. Iskolába járni nem megterhelő, sosem értettem, mire mondják (mondták már az én időmben is), hogy a diákok túlterheltek...

Buszozás. Én ültem az utolsó, hátrafelé néző ülésen, az apám meg állt velem szemben, és az aktuális könyvét olvasta. A Boráros téren fölszálltunk a 12-es buszra, de csak a hídon mentünk át. Ott betértünk egy henteshez, ahol az apám kb. másfél kilónyi felvágottat vásrolt föl. Vettünk egy-egy kisüveg, hideg kólát vagy Márkát is. Ő egy hajtásra megitta, én meg majd' megfulladtam, annyira szerettem volna én is lazán legurítani, de nem nagyon sikerült. (Lásd még a gyerekkori sörbe hörpintések. Borzasztóan utáltam az ízét, de muszáj volt nagyosnak látszani.)

3-assal mentünk tovább a Hengermalom útig, aztán echte, szúrós tekintetű portásbácsik mellett slisszoltunk be a gyárkapun. Én kicsit mindig féltem, nem fognak-e szólni. Elvégre azt nem hihetik, hogy itt dolgozom, akkor meg mit keresek itt? De sosem volt belőle baj, hogy engem is becsempésztek.
Egyenes az Agytrösztbe mentünk, ott dolgozott az apám. Az Agytröszt egy középkék, három emeletes, szabályos kocka alakú épület volt a gyárudvaron, az adminisztráció munkahelye.

Az apám irodáját látva valószínűleg visszaadták volna az 5S-t kitaláló japán barátaink a diplomájukat, a világ legnagyobb rendetlenségét építgette ott apán tudattalanul. Azóta is idegesít a túlzott rend (és főleg annak megszállott hívei; persze a japánokkal szemben is az egyik alapvető sztereotípiám, hogy kissé hajlamosak a túlzásokra), meg is előzöm a kialakulását általában. Bár a munkahelyi íróasztalom a rendezettség temploma az apáméhoz képest.
Egyszerűen nem foglalkozott ilyen kicsinységekkel, folyton gondolkodott, nem volt ideje rendet rakni. És többnyire tudta is, hogy hol van az, ami éppen kell. Ezért bár folyton ugratták a kupi miatt, sosem szóltak érte igazán komolyan.
(Igaz az is persze, hogy többnyire valamilyen főnök volt ő maga is. A múltkor mesélt anyakönyvi kivonatos eset egyik tanulsága, hogy az apám már 27 évesen is osztályvezető volt. )

Terítőre, ugye, nem volt szükség. Mire valók a kimutatások, ha nem arra, hogy a hentes felvágott-kínálatát ott fogyasszuk el? Némileg nehezményeztem, hogy egyik kézben zsemle, másik kézben párizsi szintre csökkent az etikett; ketté vágott, vajazott péksüteményt reklamáltam eleinte, de aztán rájöttem, hogy ez így is elég jó. Fél liter zacskós kakaó vagy tej fejenként szintén járt a menühöz.

Fél nyolc felé megnéztük a lassan beszivárgó kollégákat. (Az abszurd 6:40-t csak az apám vette komolyan.) Kávéztak, cigarettáztak, beszélgettek, nevettek. Semmit sem szerettem volna abban az időben jobban, mint dolgozni.

És persze ment a munka is, persze szocialista tempóban. Kora délután átmentünk ebédelni az üzemi étkezdébe. Ez egy igen barátságtalan hodály volt csúnyácska asztalokkal. WC-papír ebédjegyekért hasonló színvonalú leveseket adtak. Az apám sokszor le se jött - addigra már lekötötte nagyon a munka, ő azt is komolyan vette - általában valamelyik női kolléga vitt magával ebédelni. Bár ne vitt volna!

Ezután a délután hamar elszállt. Leginkább számítógépeztem, például Városépítőst, amit a világ ma Simcityként ismer. De korábban, a Commodore-korszakban nagyon szerettem flipperezni. És lyukkártyát gyártani. (Tegye föl a kezét, aki tudja, mi az!)

Mire hazaértünk, nagyon fáradt voltam. De mindig ilyen helyen szerettem volna dolgozni. A sors fintora, hogy a kilencvenes évek második felére már az apám sem ilyen helyen dolgozott.
Ott sem volt rossz persze. Szép, modern irodák, jó illatúak, hűvösek. De a régi jó társaságot szétrobbantották, csak páran maradtak.
Viszont ott interneteztem életemben először.

Ma egy olyan helyen dolgozom, mint amilyennek én láttam az apám munkahelyét. Egy igazi gyárban, itt aztán nagy a targoncaforgalom, sőt ráadásnak még száguldozó kamionok is járnak mindenfelé. A kollégákkal nem alakult még ki bensőséges viszony. Bár már legalább egy valaki van, akit néha már a barátomnak tekintek. Sőt, talán kettő is.

Ma lenne 58 éves az apám, emlékeztem rá egy kicsit.