Falco - Az ördögbe is, még élünk! - filmkritika

A könyvgyűjtemény legnagyobb darabja vélhetően a német Die Ärzte nevű együttes történetének almanachja. A pompázatos kivitelű könyv hiába tartalmaz mindent, kiolvasnom sosem sikerült. Azt ugyanis nem valami jótollú (újság)író vetette papírra, hanem az együttes elsőszámú rajongója. És hát, az odaadás nem pótolja a tehetséget. Az Ein überdimensionales Meerschwein frisst die Erde auf (Egy hatalmas tengeri malac felfalja a Földet - tényleg!) olvashatatlanul unalmas, az idióta, jópofáskodó címhez méltóan egy hatalmas, értelmetlen baromság. Ha az együttes valóban ilyen lenne, nemhogy ilyen monstre könyv nem készült volna róluk, de nem léteznének már rég.

Hasonló gondolatokat fogalmaztam meg magamban, amikor a Falco életét feldolgozó filmet néztem tegnap éjjel. Ha Falco csak egy ilyen hülye irritáló pöcs lett volna, mint amilyennek ebben a filmben mutatják, a kutyát se érdekelte volna. Amellett, hogy valószínűleg hiteles a magánember Falco drogfüggő neurotikusként történő ábrázolása, talán nem ártott volna egy kicsit mélyebben elemezni a személyét. Egy énekesnél adja magát, hogy esetleg a dalait vizsgáljuk meg... De ez a film nem igazán érdeklődik Falco zenéje iránt. Körülbelül annyira fixált a legnagyobb osztrák popsztár (Mozart után természetesen) függőségére, önpusztítására, mint ő maga a piára és a kokainra.

Persze nem kell feltétlenül zenés filmet készíteni egy zenészről. Érdekes kísérlet lenne, amire, tudtommal, még nem nagyon vállalkozott senki. De akkor nagyon okosan kellene megragadni a központi figura személyiségét.
A film készítőit azonban egyik téma sem érdekelte túlzottan. Így a végeredmény egy a BBC stílusú dramatizált dokumentumfilm lett. Persze nem azon a színvonalon. Ha már kronologikusan és akkurátusan akartak haladni az életműben, illet volna arról megemlékezni, hogy Hans Hölzel annak idején basszusgitárosként kezdte. És nem úgy, hogy egyszercsak leakasztotta a hangszert a szegről, hanem bizony a popsztárrá válás előtt felső fokú képesítést szerzett jazz szakon. Ehhez képest a basszusgitárt egyszer látjuk a kezében. És elég ciki, hogy a színésznek az éles felvétel volt első találkozása a hangszerrel, mert ijesztően szakszerűtlenül imitálja a játékot. Egy akkord lefogását azért megmutathatták volna neki, ha már egy hivatásos basszusgitárost alakít. (Pláne, hogy ez még nem az agyonhangsúlyozottan forradalmiaskodó Falco-időszakban van, hanem még ún. session-zenészkorában történik.)

Ez egyébként egy életrajzi filmnél mindig nagyon fontos kérdés, és nem is érdemes belekezdeni az egészbe azelőtt, hogy el nem döntik, egy híres ember élete ihlette játékfilmet szeretnének, vagy inkább egy híres ember életének a dokumentálását. 
Falco rövid élete korántsem olyan izgalmas, hogy minden percét dokumentálni kellett volna. Főleg, hogy az utolsó másfél évtizedben csak úgy tombol a redundancia. Falcót akármilyen sérelem vagy stressz éri, hülyére piálja, drogozza magát, aztán pedig csak lustul és szemétkedik. Tudom, hogy csak a formabontás, a szabad szelleműség, a bécsi kispolgárság elutasítását akarták hangsúlyozni ezzel, mégsem visz el ez az ördögi kör a hátán egy filmet, ha közben semmi magyarázatot, semmi valódi izgalmat nem kap a néző.

Ha én csinálnék filmet Falco életéből, akkor a Rock me Amadeus lenne a középpontban. (Ez mintha felmerült volna az író-rendező Thomas Rothban is, hiszen Falco karrierjének csúcspontja, amikor felkerült az amerikai Billboard slágerlista élére, egy pillanatra bevillan a film elején. De aztán mégis inkább jó diákként felmondta a Wikipedia Falco cikkszavát.)

A párhuzamok Mozart és Falco között ugyanis egyenesen felkínálják magukat. Amennyire a legnagyobb klasszikus zenei állócsillag Mozart, annyira történelmi dolog, hogy Falco száma volt az első német nyelvű zene a Billboard élén. (Ugye, pár évvel korábban Nena 99 Luftballonját is falták az amcsik, és a német változat is szépen fogyott, de a csúcsig a kifejezetten nekik készített angol jutott csak el.) Csak a popzene szavatossága rövidebb, mint Mozartéké.
Az pedig a hab a tortán, hogy a második osztrák csodagyerek épp a Mozartról szóló dalával hódította meg a világot.
És még egy finom adalék, hogy a nyitottságot az osztrák zene iránt az épp akkor taroló Forman-remekmű, az Amadeus alapozta meg.

Miloš Forman nem félt úgy filmet készíteni Mozartról, hogy kicsit meghamisította és kiszínezte a valós történéseket. Ahogy egy kedves ismerősöm nemrég rávilágított, a film címe nem véletlenül nem Mozart, hanem Amadeus (ami, ugye, Isten ajándékát jelenti). Nem tudhatjuk, milyen is volt Mozart valójában, de ez nem is fontos. Forman érdekes, már-már misztikus mesét mond a tehetségről és a féltékenységről Mozart és Salieri komplex viszonyán keresztül. Nem félt attól, hogy a zenetörténészek kiátkozzák, mert Mozart élete nem az amúgy is viszonylagos történelmi hűség szintjén érdekes számára. Filmje a Mozart-jelenségre adott reflexió.

Nem véletlen azonban, hogy Formanék Oscart kaptak erre, és sokak számára - így az én számomra is - kultuszfilmnek számít. Ahogy az sem véletlen, hogy noha Falcót mindig is kedveltem, és érdekesnek tartottam, az ő életéről készült filmről a műsorújság tegnapi átnézéséig nem is hallottam.

Ha azt mondanám Thomas Roth filmjére, hogy olyan, mintha Salieri készítette volna, sértés lenne a derék talján mesteremberre nézve. Ő ugyanis jó iparos volt, ha több nem is (ahogy Forman interpretálja), ám Roth filmje egyszerűen az iparosmunka szintjén is vacak. A fent idézett trailer ne tévesszen meg senkit!

Forman Mozartot zseninek mutatja be, de semmi más jót nem mond róla. Egy felelőtlen, megbízhatatlan, részeges bunkó, aki nem bánik szépen a körülötte élőkkel. Ez eddig Falcóra is áll.
Ám míg Forman Wolfiját képtelenség utálni, addig Hans nem kapja meg az őt bemutató filmesektől a lehetőséget, hogy bármi szimpátiát is érezzen vele az ember, vagy legalábbis értse, miért olyan, amilyen.

Szóval ha nem is Forman alattomos, féltékeny Salierije is forgatta le ezt a filmet, mintha az ő megrendelésére készült volna a nyolcvanas évek osztrák csodagyerekéről, hogy lejárassa, emberi botlásainak túlhangsúlyozásával életművét devalválja. A kivitelező pedig olyasvalaki volt, aki még Salierit is isteni fényben látja, annyira tehetségtelen.