Szupercella - filmkritika

Bár vérbeli akciófilm a Szupercella, a műfaj enciklopédiája, széleskörűsége ellenére némileg dagályos és az élettől kissé elszakadt.
Ennek ellenére szórakoztató, elsősorban a sok aha-effektus és a ki tudja, mennyire szándékos poénok és pózok miatt. Az ember örömmel nosztalgiázik két ilyen veterán láttán mint Stallone és Schwarzenegger, főleg, ha a film nem titkoltan rájátszik a múltidézés romantikájára. Erre egyébként a magyar forgalmazó is ráérzett: a címadás is a kilencvenes éveket idézi. Amikor hirtelen minden nyugati film viszonylag hamar jutott a mozikba, és sorra nyíltak a soktermes plázamozik, a forgalmazók pedig hangzatos szövegekkel akarták becsalni a nézőt, akkor születtek ilyen érdekes címek. A szupercella ugyanis a valóságban zivatarláncot jelent, a filmnek viszont semmi köze az időjárás viszontagságaihoz, ezek a cellák egy szupertitkos börtönben vannak.

Vundersőn und Zuperszekszi - RTL Klub, vasárnap X Faktor után

A reggeli sáv korábbi urai - Bochkor Gábor és Boros Lajos - rendre megbukott, amint a tévében próbálkoztak. Valahogy nem működött az, ami miatt a rádióhallgatók ezrei éveken át rájuk ébredtek.
Most, hogy a munkahelyemen én is minden reggel rádióhallgatásra vagyok kényszerítve, nem sokat vártam a Class FM Sebestyén Balázs és Vadon János alkotta párosának új tévéműsorától. Noha a Celeb vagyok, ments ki innen! című valóságshow-t a műfaj magyar történetének legjobbjaként tartom számon, a reggeli vicceskedés velük sem ragadott meg eddig.

Nem kérdés: Balázs és Jani saját magukban a pimaszságukat szeretik. Ez valójában humorosan előadott tiszteletlenség. Tekintettel azonban arra, hogy elég sok olyan ember tevékenykedik a nyilvánosság szeme előtt, akikben semmi tiszteletet parancsoló sincs, ez sokszor valóban erény. Főleg, ha a képmutatás nevű népbeteg elterjedésének mértékére gondolunk... Mindenkinek a könyökén jönnek ki az elsőre is érdektelen celebek, de azért nem illik róluk túl rosszat írni, mert az gonoszság.

Túl a csillogáson - filmkritika

Amíg a gyáva Hollywood teljesen elsüllyed az ostoba képregényfeldolgozásokban, tévedésből, de főleg műveletlenségből lemaradt az elmúlt évek egyik legérdekesebb életrajzáról. Liberace története nekik túl "buzis". Amerikában, ahol a film igazán releváns, csak az HBO adta le, és az az európaiak privilégiuma, hogy rendes mozivásznon láthatják a az ünnepelt zongorista utolsó kapcsolatának krónikáját - kizárólag a szerető szemszögéből előadva.
Nálunk Liberace nem túl ismert, de az amerikaiaknak még ma is a showbiznisz leggiccsesebb szereplője: bő harminc éven át az egyik legnagyobb revüsztár, akiért háziasszonyok milliói rajongtak. Nem is sejtették, hogy idoljuk meleg. Ráadásul a friss hús híve volt élete végéig. A csillogás mögött pedig igen mocskos játékok zajlottak a multimilliomos zongorista palotáiban.

A gaz csábítót mégsem szörnyetegnek, hanem éppenséggel némi megértő szimpátiával ábrázolják. Liberace nem akar semmi rosszat, sőt, csak jót akar. De főleg önmagának. Aki pedig ennek útját állja, az rosszul jár. De ez nem szándékos, hanem csupán a dolgok rendje egy nárcisztikus ember világában.

Cézárnak meg kell halnia - filmkritika

Mottó:

- Tudja, mit mondott Julius Caesar?
- Az a tag, aki a műlábában csempészte a heroint?
- Az, az.

Mintha ez a Macskafogóból származó remek kis idézet ihlette volna, olyan volt ez a film. Sajnos azonban másban nem emlékeztet a valaha volt egyik legjobb rajzfilmre, mert sem szellemesre, sem izgalmasra nem sikeredett. 

Pedig az alapötlet jó: művészetterápia címén igazi nehézbűnözőkkel játszatják el Shakespeare Julius Caesarját a Róma melletti börtönben, természetesen a politikai gyilkosság kitervelése és elkövetése meg a rabok szervezett bűnözésben szerzett tapasztalatai összecsengenek. Érdekesség, hogy noha egy féldokumentarista játékfilmet látunk, a történet a valóságban is megtörtént ugyanezekkel a rabokkal.

Az X Faktortól sokan várták, hogy valami paradigmaváltás következik be azáltal, hogy egy híján lecserélték a mentorokat. Nem történt ilyesmi. Tóth Gabi buta és harsány, ahogy várható volt. Szegény Szikora Robi eddig sem tűnt a legnagyobb szellemi magaslatnak, de ebben a műsorban végképp eloszlatja az intellektus bármiféle gyanúját. Alföldi Róbert is akármekkora korszakalkotó, azért szívesen tér vissza színészi kaptafájához, hogy eljátssza az igényes profit, aki, ha kell, kíméletlen is.

Szóval a műsor minden profizmusa ellenére nem képes fejlődni, nem halad semerre. Ennek jó jelzője, mennyi visszatérő jár újra és újra megmérettetni magát a zsűri elé. Annak ellenére, hogy nemcsak a csepeliek hallottak a múltkori győztes Oláh Gergő fiaskójáról, hanem mindenki az országban. Szegény hiába volt az előző viccszezon (amikor a Zámbó-palánta "tündökölt") kevés tűrhető énekeseinek egyike, két hónappal nem túl dicsőséges győzelme után le kellett fújni koncertjét a Csepeli Munkásotthonban érdeklődés hiányában. Hangsúlyozni szeretném: az X Faktor friss győztese volt.
Persze lehet, hogy épp Csepelen, a Zámbó-szörnyek főhadállásán még Frank Sinatrának se lett volna esélye...

Az újonnan látható és már előre is rettegett hírű Hír 24, Bárdos András és Baló György napi híradója a Story4-en rögtön az első adásban két nagy pillanattal indult. Ami elég szép teljesítmény.

A Hír 24-ről jobboldali (sajtó)körökben illik azt gondolni, hogy a gaz, erkölcstelen, néprontó balliberális sajtó egyesült erejének pörölye. Csak azért jött létre, hogy aljas módon dezinformálja a zembereket, és azokban így megszületik a kétely, talán nem teljesen igaz, amit az MTVA kiváló hírműsoraiban hall.

Érthető. Én is tartanék a sok vonalas, legfeljebb közepes tehetségű, kontraszelektált, közszolgálatis nímand helyében, ha olyan valódi nagyágyúk tűnnek föl a színen újra, mint Bárdos és Baló. Olyan kellemes kisebb nevek társaságában, mint a külpolitikai szerkesztőként feltűnő Bakos Piroska.

Hogy a műsor mennyire lesz gördülékeny és érdekes, arra még várni kell. Egy adás alapján egy ilyen gyakori, az aktuálitásokon alapuló műsorról nehéz lenne meghozni a verdiktet. Talán csak annyit: jó lesz, jó lehet ez, nézni fogom.

De két momentumot máris meg kell ragadni, mert ezek rögtön gondolkodásra serkentettek. Ez pedig olyan erény, amelyet magyar hírműsortól az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem is nagyon várunk.

Kasza - talkshow, Super TV2, hétfőnként este 10-től

Kasza Tibor bevált a Nagy Duettben, ami az elmúlt tavasz egyik legszórakoztatóbb műsora volt - persze azok számára, akik be merik vallani, néha elkapcsolnak a Discovery-ről.
A Duett is bevált Kasza Tibornak, mert nélküle bizony az volt róla a benyomásom - és valószínűsítem, ezzel nem vagyok egyedül - hogy egy a sok üresfejű, arrogáns sztárocska közül, akik ellébecolnak a magyar popzene langymeleg posványában.
Kasza Tibi viszont ebben a műsorban szimpatikus figura volt. De a tegnapi borzalom után olybá tűnik, csak a másik két zsűritag, a magát túl komolyan vevő, sótlan Dobrády Ákos (akinek az első évadból azért leesett az a szőke, nyafka lány) és az agyhalott Balázs Klári mellett látszott frissnek és szellemesnek.

A mostanit tekinthetjük a múltkori, szemüvegekről szóló játék folytatásának. Akkor, ugye, híres élő és kitalált személyiségek jellemző szemüvegeit kell felismerni. Most ugyanez a feladat, csak a kiegészítő változik: 15 cipőt lát, aki megnyomja a Tovább gombot, ezeket kell a nemsokára felsorolt híresekhez hozzárendelni. A cipészeti ismereteken túl természetesen most is jól jön majd a popkultúrában szerzett jártasság.

Michael Jackson, Hamupipőke, Clint Eastwood, Jeffrey Lebowsky, Beatrix "The Bride" Kiddo, II. Ferenc pápa, Ellen Ripley, Jay Kay, Michael Jordan, Diego Maradona, Kurt Cobain, Carrie Bradshaw, Amélie Poulain, Lady Gaga, Jack Sparrow

Búcsúkoncert - filmkritika

A zene azért nemcsak akusztikus élmény. Noha színházban irtózom az első soroktól, klasszikus koncerten második-harmadik sornál ma már nem szívesen ülök hátrébb, mert semmi esetre sem fosztanám meg magamat attól, hogy lássam magát a zenélést: nemcsak a koncentráció kiváltotta arckifejezéseket, hanem a tényleges mozdulatokat is.

Ennek a kukkolásnak az örömét fokozta a végletekig a Búcsúkoncert első filmes forgatókönyv-írója és rendezője. A zenélés, a zenészek élete azért jó terep egy ilyen történet elmesélésére, mert a közönség zöme feltehetően távolabbról ismeri ezt a világot, mint a főhősök, és messzebbről jobb a rálátás. A film alapvető ábrázolástechnikája ez a hideg távolságtartás. A gyönyörűen fényképezett téli New York, a mindig jól fésült, jól öltözött szereplők és a csillogó hangszerek figyelmeztetnek: mi ebben a komolyzenei világban kívülállók vagyunk.

Hogy a soron következő játék túl korán vagy túl későn jön, az nézőpont kérdése. Az tehát nem mindegy, kinek a szemüvegén keresztül látjuk a világot. Ezúttal ez azonban nem csupán sokszor puffogtatott közhely, hanem maga a játék lényege. A hajtás után tíz szemüveget lát a kedves olvasó, a gazdáikra vagyok kíváncsi.

Okulárétulajdonosok: Steve Jobs, Sophia Loren, Harry Potter, John Lennon, Elton John, Morpheus, Elvis Presley, Woody Allen, Dolores "Lolita" Haze, Audrey Hepburn

A magyar Pride történetének legsikeresebb felvonulásán estünk át tegnap. Ennyien még sosem hirdették a szexuális kisebbségek egyenlő jogait. A nyolcezer felvonuló között szép számmal jelentek meg családok is (vélhetően többnyire "hagyományos", vagy legalábbis a kormánynak tetsző párok, illetve azok gyermekei). De azt gondolni, hogy végre a magyar társadalom is eljutott a kívánatos színvonalra ezen esemény kapcsán sajnos tévedés.

A tegnapi Meleg Büszkeség Napja ugyanis épp az ellenkezőjét bizonyította. Az agyhalottságában önpusztító magyar társadalom jelenleg rá van szorulva a meleg közösség segítségére.
Az ideális kép szerint ez a felvonulás egy a (mindenek előtt saját magunkkal történő) megbékélésről szóló vidám, harsány karnevál, amely nagyon sok mindenféle embert vonz, politikai töltete minimálisan van. Akik pedig nem sétálnak végig a város legnagyobb utcáján puccparádéban, de legalábbis széles mosollyal az arcukon, azok nem beszűkült agyú neonácik, hanem a látványosságot kereső kíváncsiskodók, turisták. Egy egészséges emberi közösség képe ez.

A múlt hét két meghasonulást is okozott. Egyrészt mint gyalogos sosem gondoltam volna, hogy az általam eléggé utált emberfajta, egy bkv-s mellé állok majd. Sajnálom, hogy kirúgták azt a villamosvezetőt, akinek a számlájára valóban fel lehet írni a rossz oldalra egy helytelen pofont, a jó oldalon viszont ott az életmentés. A figyelmetlen nő ugyanis könnyen a vaskerek alá került volna leendő gyermekével együtt, ha a ma már ex-bkv-snak nincs kellő lélekjelenléte a vészfékezéshez. Senkit sem kellen megütni, de talán érthető a feszültség, amelyet a villamosvezető élt át. Ezt sajnos így tudta levezetni. Kétségtelenül hiba volt.
Ezzel a vélekedésemmel egy platformra kerültem Schobert Norbert fitneszguruval és ismeretlen emberek ezreivel, akik hibásnak inkább a nőt tartják.

Ennyire meglepett az is, amikor észrevettem magamon, elégedetten nyugtázom a Jobbik (!) pénteki parlamenti akcióját. Ami legalább akkora ciki, mint Schobert bármilyen megnyilvánulásával egyetérteni. Eléggé feszeng tőle az ember.

Pszichológiai alapvetés, hogy a szörnyeket - a rézfaszú bagolytól Drakuláig - azért hozta létre a termékeny képzelet, mert elborzaszt a gondolat, hogy bizonyos dolgokat bizony olyan emberek követnek el, mint bárki más.
Felvilágosultabb korokban aztán föltalálták pszichikai okokra visszavezethető cselekvőképtelenség fogalmát, és ezeket a tetteket elmebetegséggel magyarázták. A beszámíthatatlanságra való hivatkozást a modern büntetőjog is elfogadja, noha korántsem olyan gyakran, mint ahogyan ezt a filmek sugallják.

Hollywood persze nemcsak abban torzít, hogy összemossa az elme természetes reakcióját és a tárgyalótermek izgalmasra tupírozott világát. A legtöbb bolond ugyanis messze nem veszélyes. Még a kiszámíthatatlanság bélyegét is csak ímmel-ámmal ütném rájuk.
Valószínűleg az őrültek iránti titkos vonzódást is csak meglovagolják a filmkészítők, minthogy ők gerjesztenék. Talán csak arról tehetnek, hogy a hatás, a kultusz kedvéért hétköznapivá tették az őrülteket. A mai tévéfogyasztó hetente többször borzonghat bele egy-egy gyilkos elme irracionális gonoszságába anélkül, hogy veszélyben lenne. Utólag még azzal is megnyugtathatja magát, csak felnőttmesét nézett.

Irodalmi játék következik, viszonylag rendhagyó. A kitalálandó klasszikusokból ugyanis nem (vagyis inkább többnyire nem) egy-egy jellemző idézet következik, hanem egy-egy mű eszenciája emberi bőrön.

Noha az irodalmat időnként véresen komolyan vesszük, azért most mégsem a Kisfaludy Irodalmi Társaság horror-különdíjának győztesei jönnek, csak pár olyan olvasásőrült, akik annyira beleszerelmesedtek egy-egy könyvbe, hogy annak valamely mozzanatát magukra tetováltatták.

A tetoválás nemigazán az én világom, de ezekre nehéz ráhúzni kedvenc előítéletemet, mely a közönségességgel kapcsolatos első asszociációmon nyugszik.
Mert bár egy könyvbarát sem feltétlenül a legkifogástalanabb gentleman, de aki ilyen tetkókat álmodik meg magának, azért abban van stílusérzék és valami megfoghatatlan finomság, a lényeglátásról nem is szólva.

Ezek persze az angolszász egytől-egyig angolszász irodalmi művek, és nemcsak azért, mert az ilyen összeállítások készítői maguk is ebből a világból származnak, hanem, mert talán arrafelé a tetoválások is többféle indíttatásból készülnek.
Ennek ellenére - sőt, éppen ezért - ha valaki van valamilyen (kontinentális) európai vagy netalán magyar irodalmi vonatkozású tetoválásról tudomása jelentkezzék! Nagyon tudnánk értékelni egy menő Jumurdzsák-tetkót, esetleg egy izgalmas jelenetet a Szigeti veszedelemből.

Az egyik legjobb rész az az egyébként is kiváló Columbóban, amikor a zsenik klubjában nyomoz a híres hadnagy. A klub elnöke - egy kellemetlen modorú, középkorú fickó - annyira el akarja kényeztetni fiatal szeretőjét, hogy elsikkasztja a klub vagyonát, erre pedig évtizedes barátja, a második legokosabb rájön. Ezért kénytelen őt megölni.
Azt hiszi, azzal a kiemelkedően magas IQ-val, amellyel rendelkezik, ki tudja eszelni a tökéletes bűntényt. Mivel mindenkinél okosabb - főleg az általa lenézett, szétszórt, feledékeny Columbónál - kizárt, hogy elkapják.

És valóban nem áll olyan könnyen össze a kép a szivarozó hadnagy előtt, mint máskor, az ördögi terv tényleg briliáns.
Meg is úszná tehát a főokos a dolgot, ha kiváló szellemi képessége mellé kicsit erősebb jellemet is kap a sorstól. Amikor Columbo a szokásos előadását tartja a tettest leleplezendő, bevallja, nem sikerült teljesen felgöngyölíteni minden szálat. (Noha a gyilkos személyében biztos.)
A gőgös elkövető győzelmi mámorában olyan jól elmagyarázza az ötletét, ahogy csak az tudja, aki kitalálta. Ezzel leleplezi saját magát. Megszégyenül a többiek előtt, börtönbe kerül, és a költekezésben igen aktív pipit is elveszíti. Pillanatnyi butaságból.

Valami hasonló történt szegény Szebeni Istvánnal is, aki a Köztévé éjszakai híradójában elkáromkodta magát. Sajnos az m1-re jellemző szakmai színvonalra jellemző módon összecserélődtek a kazetták valahogy, és az párezer ember, aki nézte az adást, a zűrzavarban Szebeni hangját hallhatta, amint lekibaszottozza a Híradót.

Ma Szebenit és még három kollégáját azonnali hatállyal kirúgták. Lehet mondani, az a technikus a hibás, aki rossz kazettát tett be, de sajnos az - álszentség ide vagy oda - hogy a Híradóban nincs helye ilyen beszédnek. Véletlenül sem.

Szebeni ma, még kirúgása előtt arról beszélt, tíz év munkájával jutott el álmai munkájába, a Híradóba. Most ez egy kellemetlen malőr folytán füstbe ment.

Szebenit pont az paprikázta föl, hogy a hírszerkesztő pontatlanul fogalmazta meg a hírt. Vagyis Szebeni István éppenhogy színvonalasan akarta végezni a munkáját. A hagyományos televíziózásban viszont - és az m1 Híradója pontosan ilyen - adni kell a látszatra is. A jó modor, az elegancia ugyanolyan műfaji követelmény, mint a pontosság.

Hiába akart Szebeni tehát minél igényesebben dolgozni, Columbo "hőséhez" hasonlóan ő is a saját banánhéján csúszott el végzetesen.

Reggelizz úgy, mint egy király! - javasolja a mondás. Ennek ellenére a reggeli, főleg a hétköznapokon, eléggé elhanyagolt étkezés. Sokan ki is hagyják, ami állítólag egészségtelen, viszont biztosan kellemetlen érzés.

A mai játék a reggelik világába, sőt, jópofán úgy is fordíthatnám, a világ reggelijeihez vezet. Tizenhárom ország tipikus reggeli ételének gusztusos fotójával kívánom a nap első étkezését promotálni. Noha elismerem, egyik-másik elkészítése szakértelmet, de mindenképpen nagyobb időbeli ráfordítást igényel, mint amit a magyar ember a reggelivel összeköt.

Nem gondolom persze, hogy a nemsokára felsorolásra kerülő országok minden lakója minden reggel így táplálkozik. De azért némi kulturális tanulság ebből a megközelítésből is levonható.

A megfejtések mellett szívesen veszem, ha megjelölitek a preferenciáitokat is. Melyik néz ki úgy, hogy máris ülnétek érte a repülőre? Esetleg - a food stylistok értő igyekezete ellenére - melyik rettenti el úgy az olvasót, hogy elsőnek a jól bevált magyar gyíkhús-konzerveket pakolja be, ha netán huzamosabb időre az étek hazájába készül.

Pluszpontért föl lehetne vázolni, hogyan nézne ki a tipikus magyar reggeliről szóló ételfotó. És, ha már szépen megkomponált ételképekről van szó, hadd ajánljak egy viszonylag új blogot, melyre a napokban bukkantam. Sok amatőr gasztróblog működik persze, de kevés olyat láttam, amelyikben ennyire kifejezőek és esztétikusak a receptillusztrációk. A Húsimádó szimpatikus egyszerűséggel és természetességgel mutat be igazán jóféle kajákat. Nézegessétek, máris érdemes!

Visszatérve a játékunkhoz, ezen országok reggel fogyasztott finomságait kell megtalálni:

USA, Anglia, Németország, Argentina, Kanada, Kuba, Olaszország, Mexikó, Lengyelország,Thaiföld, Brazília, Marokkó, Bolívia.

Amikor három évvel ezelőtt visszaszoktam az aktív focinézésre, abban igen nagy, mondhatni alapvető szerepe volt a spanyol középpályásnak, Andrés Iniestának. A focitól azért fordultam el, mert hiányzott belőle az az emberi vonás, amelytől számomra bármi is érdekes lesz. De a Beckham-éra túl profi gépezete elvette a kedvemet az egésztől.

Aztán jött a kis spanyol, aki egy szinte nézhetetlen meccs hosszabbításának végén lőtt egy gólt. Pár perccel később, kiderült, ezzel góllal Spanyolország világbajnok lett.
Nem én vagyok az egyetlen, aki szerint a gól utáni momentum miatt kellett győznie a spanyoloknak. Andrés Iniesta gólörömében levette mezét, és így az egész világ olvashatta az üzenetét: Dani Jarque, örökre velünk.
Dani Jarque egy évvel korábban hunyt el a pályán hirtelen szívhalál miatt. Az Espanyolnál játszott, amely csapat Iniestáék, a Barcelona városi riválisa.
Iniesta akcióját a bíró sárga lappal büntette. (Nem szabad pólón üzengetni, reklámozni.) A foci elüzletiesedett világába viszont visszatért a sportszerűség. Sőt, talán nem túlzás: lovagiasság.

A mai játékok külön-külön nem sok feladvánnyal szórakoztatták volna az erre járót. Ezért - bár sok kapcsolat nincs közöttük - most egyszerre lehet nekikugrani. Természetesen csak virtuálisan, bár talán ez is, az is étvágygerjesztő lehet.

Azért a kereteken sokat nem változtattam. Most is jól ismert (pop)kulturális képeket mutatok szokatlan feldolgozásban. Ezúttal nincs segítség, szerintem nem is kell.

A harmadik X Faktort annak ellenére sokan nézték, hogy önmaga paródiája volt. Hiába jött ki a TV2 a frissebb formátumnak számító Voice-szal és lényegesen jobb énekesekkel, sajnos az a műsor túl hamar ellaposodott. A nézők pedig inkább figyelték a kritikátlan Zámbó-gyerek szánalmas vergődését, mint a valamiért eddig befutni nem képes (fél)profikat.

A következő évadra renoválják a műsort; úgy látszik, hogy azért van olyan színvonal, amely alá még egy kereskedelmi tévé sem merészkedik. A lehetséges bőröket persze lehúzzák: a teljes hétvégi főműsoridőt az X tölti majd ki. Aminél az amerikamán tévékritikusok szerint jobb ötlet nem is lehetne, hiszen Amerikában is így van. Látatlanban viszont unalmasnak tűnik a koncepció.

Geszti Péteren kívül minden más zsűritag új lesz. Merőben új.
A rémséges Tóth Gabiban mindenki szinte biztos volt. De Szikora Róbert, és főleg a Nemzeti éléről nyáron távozó Alföldi Róbert marketingcsodával felérő meglepetés. Ez a sokak által leírt műsor újra beszédtéma olyan körökben is, ahol már nagyon régen keresztest vetettek rá.

Az Anonymus hekkercsoport magyar ága feltörte az egyik jobbikos politikus privát honlapját. A nem különösebben ismert Jeszenszky Sándor azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy egyik szervezője a holokauszt áldozataira emlékező Élet Menete mellé megálmodott motoros felvonulásnak, amelyet frappánsan Adj gázt! - nak kereszteltek Jeszenszkyék.

A meghekkelt gépen viszont nem Leni Riefenstahl életművére bukkantak (vagy nem csak arra), hanem néhány igen pikáns felvételre, melyeken a nemzeti érzelmű honatya rúdtáncol, sztriptízel, és magához is nyúl. Ezt pedig nem a négy fal bizalmas magányában, hanem jól láthatóan valamilyen erre a célra kialakított lokálban, közönség előtt teszi.
Jeszenszky elismerte, nem egy hasonmása vonaglik a színpadon, hanem ő. De mindezt csak azért csinálta, hogy egy hölgyismerősének örömet okozzon annak születésnapja alkalmából, nyugtatott meg mindenkit, akiket érzékenyen érintettek a fotók.

Moldova György idéz egyszer egy péket, hogy az igazi munka mibenlétét illusztrálja. A pék szerint az a lényegi pillanat, amikor a tésztából eltűnik a munka, és megszületik a kenyér. Gyakorlott kenyérsütőként ismerem ezt a momentumot, valóban nagyon szép, érdemes érte dolgozni.

Filmkészítőként viszont annak ellenére kívülálló vagyok, hogy szűk hét éve forgattunk páran saját gimnáziumi kalandjainkról egy dokumentarista remekművet - utólag. Semmilyen speciális effektusok vagy előremutató képi világ nem jellemezték az alkotásunkat. (Nota bene: néha olybá tűnik, a kereskedelmi tévék irányított reality-inek készítői mintha tőlünk tanulták volna a kamerakezelés, illetve a kamera előtti természetes viselkedés fortélyait.), csak beszélő fejek, mégis sokszor fejtörést okoztak a technikai részletek. (Mondjuk, nekem továbbra is a kedvenc jelenetem, amikor 2006. október 22-én éjjel odalopództunk egykori iskolánkhoz, a kerítés tetején elhelyeztünk egy világító nyulat, és éjszakai kamerával elsvenkeltünk mellette. Akkor csak nagyon-nagyon röhögtünk, ám a dátumot elnézve félő, ott csírázott ki mindaz, amit még ma is nyögünk...)

A filmek nézői már többnyire csak a késztermékkel szembesülnek, de valahogy kialakult az igény a werkfilmekre is, amelyek persze szintén megírt-megszerkesztett filmek, szóval akármit nem láthatunk azért a munkafolyamatból.

Hagyományos filmes játék következik, a volt-már kategória klasszikus példája - új képekkel.
Ismét belesünk hát a kulisszák mögé, az pedig már a legendásan játékos kedvű olvasóra van bízva, hogy megmondja, melyik film melórészét kapta el a fotós.

Az ének iskolája - TV2, szombat 19:15

A kicsikben is ott a nagy hang - hirdetik a TV2 óriásplakátjai ezt a kifejezetten gyerekeknek szánt tehetségkutatót. Ez a szlogen legfeljebb Prince szívét töltené el némi melegséggel, józan ésszel az ember fölteszi magának a kérdést, minek gyerekeket ilyesminek kitenni. Egy gyereknek nem a tévében van a helye, hanem leginkább iskolában, akár zeneiskolában is, ha tehetséges. Ez nem hidalható át azzal, hogy a tévéműsort cselesen iskolának neveznek el.

Hogy miért is kattintottam rá a Velvet ezen cikkére, hagyjuk is. Maradjunk annyiban, hogy ezek a felszínes némberek a témáról kb. annyit tudnak, hogy érdemes hét lakat alatt tartani, ha jót akarunk. Ez valószínűleg igaz. Talán még jobb tanács, hogy az a film, amely el sem készül, biztosan nem kerülhet illetéktelen kezekbe.

De ez még nem volna túl érdekes. Ellenben ismét kiváló érzékkel helyeztek el kvázi tematikus hirdetést a cikk felvezető szövege és törzse közé.

A digitális átállás arca Magyarországon Borbás Marcsi. Nem rossz választás amúgy: egy dekoratív nő, akit a tévéből ismerünk. Egyébként még szeretjük is a műsorát, a Gasztroangyalt, amelyet például a manapság Lázár Chef néven működő Kovács Lázár is koppintgat a TV Paprikán. (Nota bene: hozzá jobban illene a Velvet témája...)

Borbás Marcsi bizonyítja, nem feltétlenül csak tehetségtelen hülyék kapnak pénzt, paripát és posztót az álmaik megvalósításához, ha kitartóan a mai hatalmasokhoz húz a szívük. A Gasztroangyal új felfogásban mutatja meg a magyar gasztronómiai hagyományokat.
Ha nagy ívű gondolatokat akarnánk itt megfogalmazni, úgy is mondhatnánk, Borbás műsora a legjobb értelemben vett konzervativizmus, hiszen éppen megférnek nála a jó kis békebeli dolgok a kor vívmányaival.

De ez most nem a fennkölt tanulságok posztja, csak éretlen rötyögés a szerencsétlen (?) véletlenen, amely egymás mellé (alá-fölé) sorolta a Velvet erotikusnak szánt, valójában dögunalmas cikkét a mit sem sejtő, konzervatív konyhafőnök-asszony tájékoztatójával. Végeredmény: a frivol kétértelműség.

Gáz

Amikor ilyen híreket hall az ember, akkor azért érti, miért ment el a kedve Gerendás Péternek (és sok más névtelen kivándorlónak) az országtól; miért érzi sok ember a fasizálódás előszelét a bőrén, miközben azért még mindig a normális emberek vannak többségben - minden látszat ellenére.

A Nemzeti Érzelmű Motorosok ugyanis az április 21-én tartandó Élet Menetével ugyanarra a napra szervezték a Magyar Motoros Menet nevű rendezvényt. Ennek frappáns címet is adtak: Adj gázt!

A macskáknak közmondásosan kilenc életük van. Ami egyúttal azt is jelenti - még, ha nem is nagyon szokták ezt így kiemelni - hogy a macskának kilenc halála is kell, hogy legyen. Ezzel a "teljesítménnyel" viszont csak sereghajtó lenne azon a listán, melyet a kedves olvasóknak kell összeállítaniuk.

A feladat csak félig komor. Nem valódi halálokról lesz szó, csak eljátszattakról. Bizonyos színészeknek valahogy úgy alakul a karrierjük, hogy az általuk alakított karakterek halálozási rátája magasabb, mint pályatársaik szerepeié. Ha már macskákról is volt szó, annyi babonaság lehet az emberben, hogy most a top 13-at sorolom föl. Csak föl kell állítani a növekvő sorrendet aszerint, hány filmben követelte meg a dramaturgia a nyílt színi halált a színésztől.
Támpontnak annyit elárulok, a már említett 9-es szám a minimum. A csúcstartó negyven filmben tért át az örök vadászmezőkre.