A magyar Pride történetének legsikeresebb felvonulásán estünk át tegnap. Ennyien még sosem hirdették a szexuális kisebbségek egyenlő jogait. A nyolcezer felvonuló között szép számmal jelentek meg családok is (vélhetően többnyire "hagyományos", vagy legalábbis a kormánynak tetsző párok, illetve azok gyermekei). De azt gondolni, hogy végre a magyar társadalom is eljutott a kívánatos színvonalra ezen esemény kapcsán sajnos tévedés.

A tegnapi Meleg Büszkeség Napja ugyanis épp az ellenkezőjét bizonyította. Az agyhalottságában önpusztító magyar társadalom jelenleg rá van szorulva a meleg közösség segítségére.
Az ideális kép szerint ez a felvonulás egy a (mindenek előtt saját magunkkal történő) megbékélésről szóló vidám, harsány karnevál, amely nagyon sok mindenféle embert vonz, politikai töltete minimálisan van. Akik pedig nem sétálnak végig a város legnagyobb utcáján puccparádéban, de legalábbis széles mosollyal az arcukon, azok nem beszűkült agyú neonácik, hanem a látványosságot kereső kíváncsiskodók, turisták. Egy egészséges emberi közösség képe ez.

A nyolcezres tömeg csak magyar szemmel sok, szerencsésebb országokban százezren jönnek össze. Például a szomszédos Bécsben múlt hétvégén százötvenezren. Ha mindenki közülük valamelyik szexuális kisebbséghez tartozna, akkor is csak kb. az egyötöde lenne az összes melegnek, leszbikusnak, transzszexuálisnak stb. És Ausztriában majdnem másfél millióval kevesebben élnek, mint Magyarországon. Azért ehhez sem árt viszonyítani ezt a nyolcezret.

A mi Pride-unkra a túlzott kívülállói részvétel nem volt jellemző, pár fontoskodó politikust leszámítva tényleg csak az LMBTQ-közösség keménymagja vonult végig az Andrássy úton mostanáig. Illetve mióta a szélsőjobb felbátorítva érezheti magát a rombolásra, talán jobban várják évről-évre, hogy csatlakozhassanak, mint azok, akiknek ez az összejövetelt szánják a szervezők.
A magyar meleg közösség nagy része ugyanis körülbelül úgy vélekedik a Pride-ról, mint a többségi társadalom, vagy még rosszabbul. A szervezők és a média hanyagsága miatt a fölkészületlen magyar társadalomban ugyanis megszilárdult az a kép, hogy aki homoszexuális, az egyúttal ízléstelen magamutogató is, mint az a pár vágóképen szereplő, extrém alak, akiket a bulvárhíradók előszeretettel mutogattak. Akinek a fejében pedig nem volt tiszta, hogy ez csupán játék, jelmezes utcabál, gondolhattak, a melegek arra büszkék, hogy ilyenek. Pedig többségük még ilyenkor sem ilyen. De ezt már nem sikerült bemondani a tévében, mert akkor talán nem fért volna be a riport a vízisíelő mókusról...

Tegnap óta viszont a Pride már többet jelent önmagánál, ami ugyan újabb eltérés a nyugati előképekhez képest, de egyáltalán nem szégyellnivaló, sőt. A tegnapi felvonulás nemcsak a melegekről szólt, hanem a normális emberek segélykiáltása volt ebben az egyre inkább eltorzuló országban. Külön öröm, hogy számos cég is csatlakozott nevével, ez pedig sokkal valósabb legitimáció, mint néhány lejárt szavatosságú politikus önexponálása, hiszen egy cég tőkéjének fontos eleme a hírneve.

A felvonulók többsége nem melegből, hanem olyan emberekből verődött össze, akik már nem bírják elviselni ezt a primitív és soviniszta szemléletet, amelyet ránk erőltetnek évek óta.

Noha valahol szomorú, hogy a melegek jogaiért csak akkor állnak ki tömegesebben az emberek, ha a jogtalanságok elérik általánosságban a kritikus tömeget, ma a melegbarátnak lenni nemcsak egy bizonyos kisebbség jogainak támogatásával azonos, hanem ellenállás az ellen a bunkó nyomulás ellen, amellyel manapság minden nem tetsző csoportosulást igyekeznek elnyomni. Erre pedig az a magyar meleg is büszke lehet joggal, aki nem jár ki ilyen parádékra.