Elnézést a filmrajongóktól a kiváló Jessica Lange - Jack Nicholson film címének parafrázisa miatt, de ezeken a sztorikon én már csak nevetek. Nem szabad ilyeneken felizgatnia magát az embernek, legalább is ezt mondom én is mindig magamnak.

1. Az olaszliszkaiak pere

Tegnap helyszíni szemlével folytatódott az olaszliszkai lincselők erőszakosan fellépő úriemberek pere. A nyolc gyanúsítottból ketten (a kislány apja és anyja) vallomást is tettek, és nem tartják magukat bűnösnek. Ők már csak akkor értek oda, amikor a tanár sértett állampolgár már holtan feküdt a földön.
Értem én, hogy ez egy taktika. Talán nem sikerül rájuk bizonyítani, hogy az ő kezük, ill. lábuk is mért halálos csapásokat szerencsétlen Szögi Lajosra, és akkor lehet mondani, hogy ők csak látták. Az áldozat magát verte - rúgta agyon.

Nagyon nem vagyok jogász, de szerintem ebben a súlyos bűncselekményben azok, akik "csak" körülállták a tetteseket, bűnrészesek. Azt, hogy egyikükben sem volt annyi lélekjelenlét, hogy azt mondja, nem lehet megölni valakit csak úgy, azt elvileg számon kéne kérni, gyakorlatilag nem vagyok benne biztos, hogy én megtettem volna. Egyrészt a train crash effektus miatt (szörnyű, de nem tudom róla levenni a szemem, mint egy vonatbaleset), másrészt féltem volna, hogy ellenem fordul a magából kivetkőzött csürhe.

A legmegdöbbentőbb mozzanat mégis az, amit az olaszliszkai polgármester mondott. Vagyis, hogy a vádlottak mosolyogva, a falubelieknek lazán köszöngetve érkeztek a tett színhelyére. Nemhogy megbánást nem mutattak, de még egy minimális részvétet sem. Utóbbi még egy ártatlanul vádolt embertől is elvárható volna.

2. Az elektromos kerítés

Tegnapelőtt értekeztem arról, milyen világ köszönthet be, ha a hatóságok továbbra sem védik meg rendesen az embereket a bűnözőktől. Most kiderült, mi történik, ha egy tisztes magyar polgár a texasi modellt alkalamazza.

Mivel másképp nem tudott védekezni az örökös lopások ellen, áramot vezetett a kerítésébe egy gazdálkodó. Hárman ennek ellenére megkísérelték a behatolást, az egyikük meghalt, a másik kettő kórházban van.

Természetesen elutasítom az önbíráskodás minden formáját, az ilyen előzetes, alattomosat is. De megint csak azt kérdezem, miért nem védik meg a tisztességesen dolgozó emberek munkájának gyümölcsét a rendőrök, miért kell idáig fajulnia a dolgoknak?

3. Alkotmánybíróság: végre egy helyes döntés

Szintén hétfőn történt, hogy az AB elutasította azt a törvénytervezetet, amellyel a Bárándy család legifjabb tagja, Gergely kívánja a gyűlöletbeszédet visszaszorítani.

Módszer, véleményem szerint, a legrosszabb. Ha olyan bonyolult, nagy körültekintést igénylő és kényes jelenségeket akarunk rendszabályozni, mint a gyűlölködés, előfordulhat, hogy pont a céllal ellentétes eredményre jutunk. Mert a cél egyértelmű és támogatható: ne lehessen senkit megalázni, megsérteni akkor sem, ha valamilyen csoport tagja.

De ez ellen egyszerű, büntetőjogi frázisokkal fellépni nem hatásos. Ha mindenkit, aki csúnyán beszél, ne adj Isten, cigányozik, zsidózik vagy buzizik (mert erre megy ki a dolog) börtönbe zárnának, mi lenne az igazi bűnözőkkel?
Ez ugyanis nem állítható párhuzamba egy szándékos bűncselekménnyel. Az előítéletek a tudatalattiból táplálkoznak. Ha az ember egyszer logikusan belegondol egy-egy előítéletbe, nagyot nevet magán, amiért ilyen hülyeséget gondolt. Azt pedig még én is tanultam szociálpszichológiából, hogy az emberek tömegben nagyon könnyen elvesztik az önkontrolljukat. (Mert a törvényjavaslat burkolt célja az őszödi beszédet követő tüntetéssorozat résztvevőinek megregulázása.)

A rasszistákat (homofóbokat, antiszemitákat) nem kell védeni, mert nem érdemlik meg. A büntetést viszont igen, de ahogy a skalndálásuk sem okoz testi sérüléseket vagy anyagi kárt, így a büntetésüknek sem erről kell szólnia.
Az ő bűnük erkölcsi és pszichológiai. Egy modern jogrendszer arányos, ennek szellemében a bűnhöz mértnek kell lenni a büntetésnek is. Vagyis a rasszistákat ki kell közösíteni, meg kell alázni, de legfőképpen el kell ítélni. Erkölcsileg. Olyan társadalom kell, ahol szégyen rasszistának lenni; ahol az emberek betege lúzernek tartják ezeket az embereket.

De sajnos nem erre felé megyünk.

Először azt hittem, ez valami vicc. De nagyon úgy tűnik, nem az.

www.tank.hu

Aki szeretne tankot vezetni, és katonásdit játszani egy igazán nagy járművel, annak ott a helye.

Persze tolerancia meg minden. Ha valakinek ez a heppje, akkor legyen ez!

De mégis! Milyen ember lehet az, aki elgondolkodik, mit is csináljon a szabadidejében, és rátalál a tankvezetésre?
Anyukám, a gumicsizmád is tedd be, mert nagy dagonyázás lesz!

Az itt olvasgatók tudják, mennyire ellenzek mindenféle háborút, de értem, hogy mindig van a háttérben valamilyen gazdasági vagy hatalmi érdek. De hogy valakinek az legyen a szórakozása, hogy tankosdit játszik, az felfoghatatlan számomra. Mintha a háború nem valami szükséges rossz lenne, hanem a szórakozás egy formája.
 

Nyilvánvaló, hogy ezek a kicsihuszárok soha sem voltak katonák. Miért örülnek neki, és élvezik az életet?

Itt van egy teszt, németesek előnyben:

www.sueddeutsche.de/jobkarriere/spiele/perstest/589/128378/1/

A feladat az, hogy meg kell tippelni, a képeken kedvesen mosolygó embereknek mi a foglalkozása.

Én a 16-ból 3-at találtam el, és őszintén szólva nem lep meg ez az eredmény. Nem tudom megítélni az embereket elős ránézésre, és ez úgy látszik kölcsönös. Engem is rendszerint félreismernek. (19%)

Itt egy másik játék is. Itt ruhák alapján kell rájönni a viselő foglalkozására. Azt hittem ez majd jobban megy, de tévedtem. 2 a 10-ből. (20%)

Azért akinek ideje engedi, és kedve is van, próbálja ki:

www.sueddeutsche.de/jobkarriere/spiele/perstest/606/106500/1/

Egy éve kezdtem mostani munkahelyemen. Hihetetlenül gyorsan eltelt ez az év, különösen a második fele.

Működésemet a cégnél azonban nem a nyomdaüzemben kezdtem, hanem az értékesítésen 2007. április 2-án. Hosszú idő után, és nem teljesen csak saját rátermettségem okán jutottam ehhez az álláshoz.

Eléggé féltem, ilyen hosszú kihagyás után vajon képes leszek-e még valaha az életben kötött napirend szerint élni, alkalmazkodni a kollégákhoz és a munkával együttjáró helyzetekhez.

Érdekes módon nagyon hamar beleszoktam a napi rutinba. Sőt, kifejezetten élveztem az egészet. Pedig eleinte nem csináltam semmit. Mielőtt valaki azt gondolná, az jó, még valószínűleg nem volt ilyen helyzetben. Nincs annál bosszantóbb, mint amikor nincs mit csinálni, de haza sem lehet menni.
Most már nem akkora baj, mert blogolással töltöm ki az üresjáratokat, de akkor se gépem, sőt asztalom sem volt. (Akkori főnököm nem siette el a dolgot.)

Érdekes volt, hogy elég hamar megtanultam az alapdolgokat. Igaz, életemben először a munkát magát tekintve nem rettegéssel álltam neki, hanem kihvásnak tekintettem.
Ráadásul volt egy jel. A felvételem előtt elküldtem orvosi vizsgálatra, ahol a vérnyomásom magasnak bizonyult. Ideges természetű ember vagyok, és ez életem talán utolsó nagy lehetősége volt. Naná, hogy izgatott voltam! De a fafejű orovos ezt nem fogta föl, és addig nem adott engedélyt a belépésre, amíg a háziorvos nem ír föl gyógyszert. Elmentem, az is kioktatott. A gyógyszert természetesen nem szedem, mert utálok gyógyszert szedni. Pont most hétfőn mértem a vérnyomásom, szinte normális. (Ahogy akkor azoknak a fehérköpenyes idiótáknak is mondtam, nekem mindig a határon van.)

Szóval remekül éreztem magam. A munka érdekes volt, a kollégák a legjobb fejek, amit az ember csak el tud képzelni. Szerettek, mert kedves emberek, szerettek, mert én is szerettem őket, és szerettek, mert nyugodtan elmehettek szabadságra, én bárkit tudtam helyettesíteni.

Aztán jött a sokk!

A próbaidőm kétharmada telt le éppen, amikor egyébként nagyon laza főnököm behívott azzal, hogy baj van. Én persze arra gondoltam, eltoltam valamit. De másról volt szó. Akkori főnököm, aki nyilvánvalóan nem kedvelt túlzottan (addigra én ezt már megszoktam), azzal állt elő, hogy a grafológiai elemzésem alapján nem vagyok alkalmas értékesítőnek, mert nem vagyok csapatjátékos.

WTF???

Én olvastam ezt az értékelést, nagyon szakszerű, nagyon alapos, és sok igazság van benne, ami megdöbbentő. De csapatjátékról szó sincs benne, továbbá az a grafológus véleménye határozottan az, hogy a munkakör szempontjából fontos jellemzők igazak rám.

Vagyis - és ezt a kimondás pillanatában tudtam - ez csak ürügy. Valaki(k) el akartak távolítani az értékesítésről, és ebbe kapaszkodtak. Egyébként sejtem, ki lehetett az. Magyarázatot viszont nála sem találok, hacsak az ellenszenvet nem vesszük. De ma már mindegy, ki és miért, mert én győztem.

A Nyomda ugyanis lényegesen jobb hely, mint az Értékesítés. Az itteni emberek is jófejek, viszont a munka (amikor van) színesebb (Hja, festékkel dolgozunk.), ezenkívül itt dolgozik életem első igazán jó főnöke. És Béla is, aki külön posztot érdemelne.

Én győztem, mert maradtam, annak ellenére, hogy ez sokaknak nem tetszik. Én győztem, mert bár a bekerülésben kaptam némi (Khm!) segítséget, a bennmaradás már az én érdemem. (Ezt mostani főnököm el is mondta, szinte szó szerint.) És végül: én győztem, mert itt jobb dolgom van.

Köszönöm mindenkinek, aki ehhez akármilyen formában hozzájárult!

Mi történt Galgagyörkön?

A történet mindkét oldal szélsőségeseinek nagy kedvence. Van benne minden, amit a megélhetési fasiszták és a megélhetési antifasiszták szeretnek: cigányok, jogsértés, magyargárda, erőszak. És hogy a bulvársajtó és olvasói is bepillanthassanak, sikerült egy kis szexet is csempészni ebbe a szomszédolós perpatvarba.

Most le kellene írnom, hogy mi történt, de sajnos nem tudom. Mindenki mást mond, és politikai beállítottságtól függ, hogy ki melyik sztorit hiszi el.

A szélsőjobb felé tapogatózókat az dühíti föl, hogy rendes, magyar emberek kénytelenek voltak házukat hátrahagyni, mert a bűnöző cigányok terrorizálták őket.

A vadliberális társaság meg a Magyar Gárdát látja, amint ez félelmetes újfasiszta katonai különítmény erőszakkal avatkozik bele szegény romák életébe.

Pedig - és ez csak benyomás, nem több - itt egyszerűen egy birtokviszályról van szó. A magyar házaspár megvette a házat, csak azzal nem számolt, hogy a nyári konyhának nevezett melléképületben egy család lakik, akik állítólag az erre szóló örökös jogot 250 ezer forintért vették. (Életszerű.)

Teljesen érthető, hogy ha veszek egy házat, és oda valaki önkényesen beköltözik, az nekem nem tetszik. Az ilyen kérdéseket egyébként a település jegyzőjének kellene rendeznie. A birtokviták ugyanis az ő hatáskörébe tartoznak.

Szintén érthető, ha ez a család, amely sok szempontból deprivált, elhiszi valami csalónak, hogy 250 ezer forintért (Sok pénz az!) végleg kibérelte azt a helyet. Tájékozatlanságuk mindenképp elgondolkodtató, de adottság.

Viszont! Ettől még alkalmazkodni kell. Pláne azokhoz, akik "megtűrnek", bár eleve nem kellene, és csak akkor fordultak a hatóságokhoz, amikor konkrét nézeteltérés történt.

A hatóság hallgat. Nem tehetnek semmit. A teljesen használhatatlan önkormányzati törvény újabb csődje. Egyúttal az elmúlt húsz év társadalompolitikai csődje.

Mert a hallgatás mögött, és a rendőri tehetetlenkedés mögött is az áll, hogy szegény harmincötödik kis ügyintéző vagy rendőr nem mer cselekedni.

Az elején elég lett volna hozni egy határozatot, a család jogtalanul tartózkodik a nyári konyhában, el kell menniük onnan. Amennyiben erre maguktól nem lettek volna hajlandó, a rendőrség jön szépen, és szakszerűen, arányosan kiköltözteti őket onnan. Ha rendesen végzik a munkájukat, ill. ha hagyják, hogy a munkájukat végezzék, akkor nincs botrány.

De az impotens állam itt is megjelenik. Persze félnek, mi lesz, ha kitudódik, ők bizony kilakoltattak egy roma családot. Sajnos ma a jogvédelem csak arról szól (ahogy már sokszor megírtam), hogy annak a jogát védjük, aki nekünk szimpatikus, ill. hasznos.
Egy normális országban ugyanis semmi sem történne. Az önkényes lakásfoglaló az önkényes lakásfoglaló, mindenféle hovatartozásra való tekintet nélkül. Úgy nem lehet senkinek sem a jogát védeni, ha közben másét sértjük.

De ez egy olyan abnormális ország, hogy ha valaki meg akar végre szabadulni a házzal együtt "megnyert", jogtalan lakótársaitól, akkor a törvényes hatóságokra nem számíthat. Ellenben elhívhatja az egyenruhába bújt, magukat rettenetesen komolyan vevő önkéntes szabadcsapatokat, akik segítenek. Az már másik kérdés, hogy mennyit használ a helyzetnek a "munkájuk". Felbukkanásuk mindig zavart kelt. Egyúttal remek muníció az önjelölt, romaügyi szabadságharcosoknak.

Rohadt spirál az egész!

Már századszor háborít föl mélységesen a szemét T-Kábel!

Eleinte telefonon zaklattak állandóan udvariatlan ügynökeik, hogy ilyen meg olyan akció van. Akkor még az anyám lerázta őket azzal, hogy a digitálison sem jobb a műsor.

Aztán - nyilván nem túl vonzó a fölöslegesen csili-vili és túlbonyolított technológia - kitalálták, hogy a kiéheztetés módszeréhez nyúlnak. Sorra tették át a jó csatornákat a digitális rendszerre, helyettük szar magyar kábeltévék (Zenit, Hálózat, vagy a még ezeknél is értékelhetetlenebb Viasat 6, amely a német RTL helyét bitorolja) kerültek a kínálatba. Vagyis a csatornakiosztást önkényesen egyre színvonaltalanabbá tették, viszont az ár magas maradt. (Arról már nem is beszélek, amit ma HBO néven kap a néző. Havonta egy film, amire azt mondom, talán...).

Így kénytelenek voltunk úgy dönteni, beköttetjük a digitális tv-t. Kezdődött úgy, hogy hetekig nem hívtak vissza, pedig megígérték. Aztán lehetetlen időben próbálkoztak. Nagy nehezen ma este 6 órára sikerült egy időpontot egyeztetni.

Várjuk, várjuk a szerelőt, de még negye nyolckor sincs sehol. Anyukám fölhívja, nem kapcsolható. Tíz perccel később: "Ja, a kolléganő nem szólt, hogy nem jöttek meg a boxok?"

Komolyan nem értem ezt a csürhét! Nem akarják ezek eladni a szolgáltatásukat? Nem akarják, hogy minél többen fizessenek elő? Rendben van, hogy egy buta szerelő, aki idomított majom módjára kábeleket köt össze, nem érti. De nincs neki egy szaros főnöke, aki a belét kitapossa, ha ilyen történik?

Őszintén remélem, és nagyon ajánlom a szemét, rövidlátó, mohó T-bandának, hogy amikor végre úgy ősz elején sikerül bevezetni, akkor hibátlanul fog működni.

Ahogy írtam tegnap, a spanyolok győztek, mert jobbak voltak.

A német csapat ugyan jobban kezdett, és voltak erős pillanataik, de összességében a spanyolok lehengerlően játszottak.

Remek helyzeteiket ugyan nem túl nagy hatásfokkal használták ki, viszont védelmükön egyszerűen nem lehetett átjutni.

A meccs nagyon színvonalas, élvezetes és fair volt.

Egyébként ezek a jelzők az egész EB-re igazak. Nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy az erőszakos, sztárkodós unalmas foci eluralkodását felváltja újra a szép, elegáns, technikás játék. Ebben nagy szerepe van annak egyrészt, hogy a kifejezetten csúnya futbalt játszó angolok (például a síkhülye mozdony Rooney, vagy az öregecskedő Beckham) nem jutottak ki, és hogy a portugálok (élükön a gusztustalan C. Ronaldóval), a franciák (hogy lehettek vb- és eb-győztesek is?) és a nagyképű, de béna olaszok kiestek hamar.

A döntőt nyugodtan vártam, mert bár a németeknek szurkoltam, nem számítottam igazán a győzelmükre. Másrészt, a spanyolok tényleg a leges legjobb csapat. Elképzelhető, hogy az egész világon.

Szép emlék marad ez az EB, mert mégsem veszett el az örömteli játék a sztárgázsik világában sem.

Valószínűleg.

A németeknek szurkolokkezdettől fogva, de be kell látnom, hogy a nem kevésbé szimpatikus spanyol válogatott egész egyszerűen jobb.

Pár héttel ezelőtt Pontilyen blogján a déliek diadaljár jósoltam, de egyáltalán nem bánom, hogy az undorítóan öntelt Christiano Ronaldót fölvonultató portugál csapat kiesett. A németek által. A spanyolokat már akkor EB-aspiránsoknak láttam, minimum ezüstéremmel mennek ma haza.

Nem tudom, melyik csapaton nagyobb a nyomás. Szerintem a németeken mindig nagy a nyomás, mert futbalközvéleményük kb. olyan, mint a magyar, azzal a különbséggel, hogy ott azért még mindig világszínvonalú a játék. Viszont ott sem jó semmi a közönségnek, mindig vannak fanyalgók. (Ez például a franciákra most sem igaz, pedig lenne miért fanyalogni. Érdekes viszont, hogy a merőben túlértékelt francia focit nem tartom túl sokra.)

Szóval nagyon érdekes meccsnek ígérkezik, melyben bármi megtörténhet. Sajnos az óvatoskodó, kizárólag az ellenfél megmozdulásait destruáló, a néző számára nehezen élvezhető játék is benne van a pakliban. De nem kizárt, hogy dupla vagy semmi alapon jól belevágnak a csapatok. Ráadásul egy kemény meccsen alulmaradni sem szégyen.

Azért hajrá Németország!

Könnyű dolgom van, mert az eheti versenyző szintén ír blogot, és föl is tette már élménybeszámolóját: http://tritonus.blog.hu/2008/06/28/ki_foz_le_kit_iii_fordulo

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy most már emlékszem, miért nem szoktam szinte soha alkoholt inni. Izzadással kezdődik, fáradtsággal folytatódik és fejfájással végződik. Pedig összesen fél kupica ágyas pálinkát és három pohár bort ittam. Ez nem sok, de nekem mégis ártott. Nem értem, miért jó berúgni.

Már csak alig 24 óra van hátra, és lezárul a jelentkezési lehetőség a Megasztár 4. szériájába. Az alapvető kérdésre, hogy minek húznak le még egy bőrt az énekes valóság show-ról, a tv2 őszinte, de nem hivatalos válasza nyilván az lenne, ez az egyetlen elsöprően sikeres produkciójuk. A Megasztár fénykorában megverte Neót, sőt több boxgálának nevezett vásári komédiának is betette a kaput. Szóval a csatorna szempontjából úgy kell, mint egy falat kenyér.

De kell vajon a magyar könnyűzenének?
Bár nem én vagyok egy személyben a magyar könnyűzene, mégis azt hiszem, nem. Nem mondom, hogy a Megasztár nem termelt ki az elmúlt években értékes előadókat, de a hatékonysága nem mondható túl jónak. Mert a több ezer indulóból összesen 2 - 3 ilyen van ma a pályán, és persze pár kereskedlmileg jól hasznosítható sztárocska.

És itt álljunk is meg egy szóra! Mindhárom versenyt végignéztem. Egyrészt, mert a magyar televíziózásban nagy ritkaság az élő zene, másrészt, mert kíváncsi voltam. A tv2-es változat egyébként elég jó. Nekem ugyanis nem volt újdonság a Mega, amikor Magyarországra jött. Láttam előtte már az angolt és a németet is. Előbbi nagyjából olyan, mint a magyar (bár kevésbé bulváros), a német egy vicc, rettenetesen igénytelen, igaz, már rögtön az elsőnél tönkre tették.

Ebben a műsorban egyébként nem a heti döntők számomra a legérdekesebbek, hanem az első adások, ahol ízelítő gyanánt bemutatják a castingot. Mennyi önértékelési zavarral küzdő ember van! Tévedés azt hinni, hogy csak Magyarországon.

Szörnyű lehet ott, helyben rájönni, hogy a versenyző önképe és a zsűri véleménye ég és föld. Szörnyű, hogy ezeknek az embereknek nincs egy szülő, egy barát, de legalább egy szomszéd a környezetében, aki szólna: Ne égesd le magad, haver!

Különösen "szeretem", amikor valaki megpróbál vitatkozni vagy alkudozni a zsűrivel. Az is jó, amikor egy külső tényező miatt (ez legtöbbször az a szemét zsűri) nem sikerül. Ez jó jel arra nézvést, hogy az illető akkor sem lenne alkalmas, ha történetesen a hangja nem lenne rossz az illetőnek.
Nem vagyok művész, de úgy képzelem, művésznek lenni nem egy szakma, hanem az ember komplett életét meghatározó érzés és tevékenység. Erő és hit nélkül nem lehet csinálni. A hit ahhoz kell, hogy oda merjen állni az ember, az erő ahhoz, hogy meg merje hallani a bíráló szavakat. Aki kötekedik (mert ez az), az nem a művét tekinti fontosnak, hanem önmagát. Az ilyenre én nem vagyok kíváncsi, és ezért tartom ezt a részét érdekesnek. Mert itt több derül ki az emberekről, mint a flitteres éljenzésre alapozott show-kból. És engem meg leginkább az ember érdekel.

Utolsó vendége Gyurcsány Ferenc volt.

A BBC Prime kínálatából

Eredendően vonzódom az angolszász világhoz. Nyilván közrejátszik ebben, hogy az első idegen nyelv, amellyel találkoztam az angol volt, majdnem húsz éve.
Ráadásul a T-Kábel önkénye külföldi-csatorna-írtó akciójának köszönhetően az utolsó idegen nyelvű tv-nk a BBC Prime maradt. (Persze CNN is van, de azt nem lehet folyamatosan nézni, hacsak nincs épp 9/11, mert akkor meg csak azt.) Egyrészt sajnálom, hogy megszüntették ezeket a csatornákat, másrészt értem. A magyar átlag semmilyen nyelven (sokszor magyarul sem) beszél, minek neki Pro 7? Azt is olvastam, hogy az egyetlen nézhető/ hallgatható zenetv-t a VH-1-t is derékbe akarják törni, valami erőltetett amerikai sitcomokat sugárzó adó kedvéért. (Comedy Central, egyik piacvezető műsoruk a South Park. Idióta rajzfilmes csatornánk már van, köszönjük szépen!)

A BBC Prime ismétlőcsatorna és kifejezetten nekünk állítják össze műsorait. Az brit köszszolgálati tv-nek az is fontos, hogy a Szigeteken kívül rekedtek pontos képet kapjanak az angol életről. Nos, bennem igazán hűséges közönségre találtak, mert imádom a Lifestyle-műsoraikat. Ezekből a hasznos tanácsokkal teletűzdelt műsorokból lehet ugyanis ráérezni arra, hogyan is telik egy kulturált, nyugati jóléti társadalom élete. Persze mi ilyenek soha sem leszünk, mégis olyan jó látni, hogy az angolok tudják, mi a fontos az életben. Az élet maga! De nem a dajdahozós, ordítozós déli módra. Hanem finoman, (ön)iróniával, az apró részletek bűvöletében.

Az abszolút kedvenc a Bargain Hunt, talán Kincsvadászat lehetne magyarul a címe. Két fantasztikus és fanatikus angol régiségszakértő vezeti. Ez igazából egy verseny két csapat között, akik kapnak 300 fontot a BBC-től, amelyből 3 tárgyat kell vásárolniuk 3 óra alatt az adott régiségpiacon, egy-egy szakértő támogatásával.
A műsor második felében ezeket a tárgyakat elviszik egy közeli aukciósházba, és ha sikerül többet kapni, mint amennyit költöttek, a profit az övék.
Nem hangzik talán túl izgalmasnak, pedig az. Én mégsem az aukció izgalmát szeretem a legjobban, hanem amikor a műsorvezetők Tim Wonnacot vagy David Dickinson, két középkorú, angol úr, apró tárgyakról tart előadást. Mindezt olyan lelkesedéssel és koncentrációval, hogy az lenyűgöző. Ja igen, sokat lehet nevetni, mert a humoruk is kiváló. Olyan jó látni, hogy vannak emberek, akiknek a boldogság netovábbja egy szép, Viktória-korabeli, míves tintatartó.

Anglia két legrosszindulatúbb, legrettegettebb perszónája Trinny és Susanna. A két nő kandi kamerával megfigyeli az áldozatot hétköznapi élete során, és aztán a komplett ruhatáráról darabonként elmondja, miért ne viselje az illető. (What not to wear?) Aztán fölkeredkednek, és a rosszul öltözött áldozat 2000 fontért (megint a BBC a bőkezű adakozó) bevásárló körútra indul. Amit nem tud, hogy eközben is be van kamerázva. Trinny és Susanna pedig lecsap rejtekéből, ha olyat vesz le a polcról, amiről letiltották. Sok változata létezik az ilyen átváltoztatós műsornak, de egyrészt ez az eredeti, másrészt 2000 fontból rettentő sok ruhára futja, tehát tényleg lecserélheti az egész ruhatárát, harmadrészt senki sem mond olyan gonosz hasonlatokat, mint ez a két nő.

A Masterchef goes large (Mesterszakács kerestetik) főzőműsor, de nem a klasszikus értelemben. Nem azt látjuk, hogy egy jól képzett szakács a coque de vin-re azt mondja, pofonegyszerű. Nem, itt bizony kimondják, más dolog otthon hobbiból főzőcskézni, és más dolog egy előkelő étterem séfjének lenni. Ez rendkívül korrekt.
Ebben a versenyben amatőrök között keresi két gasztonómus a csiszolatlan gyémántot. Hatan indulnak, és három teszt során egy valaki jut tovább. Az első körben az adott alapanyagokból kell 30 perc alatt kitalálniuk, megfőzniük, és luxusétteremhez méltó módon föltálalniuk az ételt. Hárman már itt elvéreznek.
A második körben egy profikonyha csúcsidejében kapnak egy-egy rutinfeladatot, amelyet gyorsan, pontosan és 324-szer 4 óra alatt kell elvégezniük.
A harmadik körben 50 percük van, hogy megfőzzék előre kitalált, saját receptjüket.
A műsor igazi lényege: a főzés életforma, művészet, sőt filozófia. Ahogy ők csinálják, úgy tényleg.

A fociban még a szokásos is inkább sznob vagyok. Csak a világversenyeket nézem, azokat viszont végig. Lehetőleg minden meccset látni akarok, de ha kimarad egy-egy mégsem tragédia.

Az 1990-es és főleg a '94-es világbajnokságok miatt indult ez el. Előtte nem szerettem a focit, de ez nem is véletlen, hiszen csak hazai meccseket láttunk addig, és én koromnál fogva lemaradtam a magyar foci fénykoráról.

A mostani EB kifejezetten tetszik, sőt felüdülés a legutolsó VB után. De csak az után! Két éve ugyanis annyira untam a meccseket már, hogy egész egyszerűen elkapcsoltam párszor.

Bosszant ugyanis a foci arcának eltorzulása. Nem értem, miért fizetnek ennyit egy-egy játékosnak, amikor csapatsportról van szó. Nem tetszik, hogy nem a játékért játszanak, hanem a győzelemért. De nem a dicsőség érdekli őket, hanem az ezzel járó töménytelen pénz. És persze a sztárság.
Persze a régi idők focistái is népszerű, közkedvelt emberek voltak. De én továbbra is ferde szemmel nézek arra, hogy egy sportoló (legyen bármekkora bajnok is) sztárságban fölveheti a versenyt bármelyik igazi, klasszikus értelemben vett sztárral. Szerintem egy sportolót lehet tisztelni a kitartásáért, az erejéért, esetleg a játékbeli intelligenciájáért, de azért a megfoghatatlan varázsért, amellyel egy igazi sztár rendelkezik, nem nagyon.

De persze, ha valakinek az a jó, hogy félistenként tekint a focistákra/ hokisokra vagy Talmácsira, annak egészségére.

A gond azonban az, hogy ez lassan háttérbe szorítja magát a sportot. Az elmúlt negyeddöntőkön például látszott, nem játékosok vannak a pályán, hanem gladiátorok. Nem a játékért vannak ott, hanem az eredményért. Ennek eredményeképpen négy nem túl jó meccset láthattunk, amelyből háromnak extra hosszabbítás, ebből kettőnek pedig 11-es párbaj lett a vége. Miért nem kezdték egyből a 11-esekkel, ott eldönthették volna az eredményt tíz perc alatt, utána meg játszhattak volna, örömmel, szenvedéllyel, kockázatosan akár. Kérdés persze, hogy mennyire képesek erre a mai focisták. Félek, nem nagyon.

Már csak három meccs van hátra. Reménykedem Németország győzelmében, Spanyolország sem volna nagy baj.
A törököknek azért nem szurkolok, mert már megint azért jutottak tovább, mert segítette őket a bírói jóindulat. Nem egészen értem, miért.
Az orosz csapat sötét ló. Legutóbb szépen játszottak (azért mégis volt, aki igen), hülyét csináltak a hollandokból. Mégis az első meccs után nem lenne jogos a győzelmük. (Most egyből visszavághatnak majd a spanyoloknak.)

Az Evica Csoport koncertje - kritika

Nehéz helyzetbe kerül a botcsinálta kritikus, ha már az elején be kell vallani, sok kritizálni való nem volt az eseményen, amelyről ír. Pedig az Evica Operett és Musical Csoport legutóbbi koncertje kimondottan az az eset, amihez sokat nem lehet hozzátenni.

Essünk is túl tehát a dícséreteken! Majdnem minden fellépő jól teljesített. Látszik, ahogy a fiúk a koncert után mondták is, egyre jobban megismerik egymást, és tudnak egymásnak segíteni, amikor arra szükség van.
De akkor sem életmentő beavatkozásokra volt szükség, inkább csak kis finomítgatrásokra, amelyeket nem is nagyon lehetett észrevenni.

A rutin nemcsak ebben van kialakulóban, hanem színpadi jelenlét tekintetében is. Mostanra már mindenki mozog a színpadon, és már nem néz ki olyan esetlenül, mint régebben. Látható, hogy a Csoport tagjai elfogadták a közönség felől is érkező tanácsot, amíg nem oratóriumok adnak elő, addig a szép-ruhában-állás kevés. Az is jó, hogy nem vállalják túl magukat: mindenki csak annyit mozog, amennyit tud.

A színészi játék fejlődése is tettenérhető. Már múltkor írtam, hogy Farkas Erik hatását vélem ebben fölfedezni, hiszen ő talán a leginkább profi a társulatban. Ki kell emelni Makai Judit színészi képességeit, akinek humorérzéke sütött. Nagy lépés szerintem egy előadó életében, amikor meri önmagát is kigúnyolni a színpadon, ezt a feladatot Judit kétszer is bravúrral teljesítette. Ezenkívül az est legszebb ruháját is ő viselte: egy szép sötétbarna, pöttyös vállat nem leplező nyári ruhát, amelynet remekül földobott a szintén sötétbarna szatén szalag a dekoltázs fölött.

A már múltkor is dícsért Berencsi Zsolt, Veres Borcsi és Szigeti Eszter trió mellett meg kell említeni Jankovics Juliannát, akit én most láttam/ hallottam ugyan először, de ezek alapján messze nem kezdőről van szó.
A társulat álompárja Papageno és Papagena után újra bizonyított a vicces Lecsóval, vagy a Porgy és Bess számmal, ami már egyáltalán nem az az ökörködős valami. (Én a Lecsót sem tartom teljesen annak, ill. az előadásmód árnyaltabb volt ennél.)

A műsor összeválogatása is egyre jobb koncepciót követ. Nyilván itt is fontos tényező az idő: ahogy halad, egyre nagyobb repertoár jön össze, egyre több szám közül lehet választani. Most ötletes, szinte egybefüggő gyűjteménye volt egymáshoz azért annyira nem közel álló daloknak. (Ún. kisoperettek és Porgy és Bess eddig két külön világ volt számomra.)

Sajnos azonban újra túlzott szereplési lehetőséget kapott a társulat leggyengébb láncszeme is. Bár voltak olyan hangok, hogy sokat fejlődött az utolsó fellépés óta (amelyet én készséggel elhiszek), mégis nagyon nagy volt a különbség a többiek és ő közte. Sokat gondolkodtam ezen a kedvesnek látszó, és tényleg igyekvő lányon. Mert ez utóbbi nyilvánvaló: amit az éneken kívül írtam, az rá is érvényes. Ami igazán szembeötlő , hogy látszólag nem érzi kényelmesen magát a színpadon. Énekelni technikailag meg lehet tanulni. (Gondolom.) De az már nehezebb ügy, ha valakinek idegen a színpad.
Nagy dilemma ez. Könnyű lenne ugyanis azt mondani, hogy ne szerepeltessék. De a többiek is (párat közülük évek óta hallgatok) főleg a fellépéseken tanulták meg mindazt, amit most tudnak. Szóval pont azt, ami belőle a leginkább hiányzik, azt egy zongora mellett nehéz lenne megtanulni.
Kérdés azonban az, jót tesz-e a társulatnak, ha valakire várni kell. A közönség őszintébb felén (például az egyébként nagyon jól nevelt gyerekeken) látszott, érzékelik a különbséget. Az pedig már nem túl jó, ha nekik is feltűnik.

(A képen Ruth Eisenhart: Primadonna című alkotása látható)

Azt mondják, hogy az igazán jó házasságok a mennyben köttetnek. Ezt a tételt a Dobrev - Gyurcsány páros remekül igazolja. Mindketten rendkívül hiperaktívan kommunikáló emberek, meglehetősen magas irritációs faktorral.

Dobrev Klára, és általában a nagy emberek vagy asszonyok házastársainak helyzete mindig elég sajátos. Teljesen jogos volt azt feszegetni a Péntek 8 című műsorban, milyen közjogi szerepet tölt be egy feleség, milyen közjogi súlya legyen annak, ha megszólal. És az is tény, hogy ennyire talán nem volt még határozottan pozícionálva miniszterelnöki hitves. Nyilván azért is gondolom túlzásnak Dobrev Klára szerepeltetését, mert nem szimpatikus számomra a hölgy. Bár nem vagyok túlzottan gyerekpárti (tessék visszalapozni a blog elejére), mégsem értek egyet azzal, hogy a nők eszeveszetten rohanjak szülés után vissza dolgozni. Mert pont az a bajom a mai gyerekekekkel, hogy neveltetésük hiányosságai miatt hülyék, mert nem jut rájuk elég idő. Ehhez képest azt szorgalmazni, hogy még ennél is kevesebb időt töltsön a gyerek az anyjával, egyszerűen butaság, a tipikus mai fiskális megoldás. Csak legyen kevesebb a kifizetett pénz, a társadalmi következmény mindegy! Mondom, hogy ez a frigy az égben kötettett.

Viszont amit a Péntek 8 két műsorvezetője ehhez kommentárként fűzött, az azért elgondolkodtató. Rákay Philip és Csermely Péter nőképe száz éves körülbelül. Szinte még kdnp-s vendégük is szégyellte magát amiatt, amilyen lesajnáló stílusban beszélt ez a két domináns hím a nőkről.

Persze könnyű magas lóról beszélni úgy, ha az ember a világ uralkodó csoportjához tartozik: egészséges, fiatal, heteró, képzett, fehét férfi. Az intelligensebbje örül ennek a szerencsének (mert mindez többnyire nem érdem), és nem azokat bántja, akik nem ennyire szerencsések.

Nőnek lenni persze nem rossz, csak kicsit ijesztő belegondolni, hogy a művelt, állítólag felvilágosult férfiemberek is így tekintenek ránk. Egy nő vagy hős anya (jóravaló feleség stb.) vagy önző ribanc (ők a kékharisnya kifejezést használták, nem is gondoltam, hogy ez még létezik).

Nem akarok politizálni, mert ez nem politika (ráadásul a politikai részéről nagyjából ugyanazt gondoljuk, fent ezt vázoltam), ez sima emberi színvonaltalanság. De annyit azért mondanék, hogy aki konzervatívnak akar látszani, az lovag, vagyis tiszteli a nőket. Legalább annyira, hogy nem vitatja el tőle a szólás jogát. (Ettől még mondhat egy nő hülyeséget, és ezt ki kell mondani.)

Etta James - At last

Tegnap a moziban láttam a Pixar legújabb epilepszia-kiváltó animációs ökörségének a beharangozóját. A címe Wall-e, egy érzelgős mese ufo-robotokról. A kutyát se érdekli!

De volt benne egy dal, amire már akkor is felfigyeltem, amikor először láttam ezt a trailert. Kis nyomozás után megtudtam, ki énekli, és a Youtube-nak hála meg tudom osztani a kedves olvasókkal is.

A másik Boleyn lány - filmkritika

A film szerencsére már az új generációs kosztümösök közé tartozik. Az utóbbi években szakítottak azzal a több évtizedes hollywoodi szemlélettel, hogy aki régen élt, az legfeljebb ármánykodó gonosz volt, de egyébként erkölcsös, tiszta életű. (Ellentmondás? Naná!)

A másik Boleyn lány szinte összes szereplője gyarló. Mozgatórugóik egyszerű: hatalom, vagyon és persze szex. A film globális témája nem annyira a romantika, mint ahogy - szerintem tévesen - a forgalmazó szeretné kiemelni, hanem sokkal inkább annak ábrázolása, ki hogyan éri el céljait, ill. ki meddig mer elmenni.

A történet történelmi köntösbe van ágyazva: a XVI. sz. eleje, Anglia, a fiatal VIII. Henrik uralkodik. A Tudor-ház hatalmát egy fiú trónörökös szilárdítaná meg, ám ő soha sem születik meg. A királynak szüksége van egy nőre, aki képes neki egészséges fiút szülni. Így kerülnek a Boleyn lányok az udvarba. Innentől kezdve versengenek a király kegyeiért. Mary, aki elsőként jut be a király hálószobájába, egyszerűbb teremtés. Kedves, jó lelkű és naiv. Remek feleség vált volna belőle.
Mégis a hűséges hitvesnek alkalmatlan Anne veteti el magát a királlyal.

A film a két lány versengését akarja a középpontba helyezni, ez azonban koncepcionális hiba. Mary ugyanis nem akar versengeni. Nincsenek különösebb ambíciói. Csak azért megy bele mégis kezdetben, mert szerelmes lesz a királyba. De ő a férjének kinézett vidéki senkibe is szerelmes, aztán az udvaroncba is, akivel később letelepednek újra vidéken. Mary-t erkölcsösnek akarják mutatni, pedig csak egyszerű. Nem nehéz egyébként úgy erkölcsösnek látszani, ha az embert nem kísérti semmi. Vannak emberek, akik születésüknél fogva az everybody's darling kategóriába tartoznak. Ilyen Mary is, így nem nehéz.
A verseny ellen szól az is, hogy Mary az első problémánál föladja. És még provokációval sem lehet visszahozni a kedvét, hiába probálja ezt nővére.

Anne egész más. A film hivatalos leírása szerint a hatalomvágy hajtja, de a filmből nem egészen ez derül ki. A hatalom számára nem a politikai hatalmat jelenti, hanem a személyek fölötti hatalmat. Egyszerűen tetszik neki, hogy a király a markában van. Tetszik neki, hogy nemet mondhat a királynak, hogy rágathatja vele a küszöböt. Ő nem akar sem a haszonleső családja felemelkedésén mesterkedni (sőt, többször keresztbe is tesz nekik, sem valamiféle világmegváltást megvalósítani.
Nem kényelmes neki a hagyományos női szerep (jónak és engedelmesnek lenni, szerényen, lesütött szemmel hallgatni stb.), ill. nem is látja benne jónak magát, ezért inkább föltalál magának egy másikat. Ez a felettébb új nőtípus izgatja Henriket. Nem vagyok benne biztos, hogy ez valós szexuális izgalom-e, vagy csak azért lesz szex a vége, mert ez az a terep, ahol Henrik egyértelműen dominánsabb. (Hiszen azt feltételezi, hogy Anne szűz, habár tényleg nincs sok tapasztalata.) Van egy olyan érzésem, hogy azért hajlandó mindent kockáztatni, mert nem tudja elviselni, hogy a nő játszik vele. (Jó kontraszt ehhez szerelmi jelenete Maryvel. Mary tökéletesen hajtja végre a feladatot: szendén ül az ágy szélén, és aztán hagyja engedelmesen, hogy történjék, aminek történnie kell.)
Végül Henrik megerőszakolja Anne-t, mindenki tudja, hogy a nemi erőszak a hatalomról szól, a szex csak eszköz.

Anne végül saját ambíciójába bukik bele. Kulcsfontosságú magyarázat, szinte jóslat, erre a film elején a vadászat. Anne kockáztat, hogy becserkésszen egy elérhetetlen vadat. Az eredménye ennek az, hogy a király megsérül, és az egész család majdnem kegyvesztett lesz. Gyakorlatilag csak megismétlődik ez.
A király büszkesége megsérül. Elhamarkodottsága miatt nagyobb hatalmi káosz van kialakulóban, mint az örökös-kérdés miatt. Bűntudatát enyhítendő kapva kap az alkalmon, és kivégezteti Anne-t.
A rendező bravúrja, hogy a néző szinte úgy érzi, jogos volt a büntetés. A néző végigmegy azokon a fázisokon, amelyeken Henrik is végigmegy. (Jó, lefeküdni talán nem akar vele.) Eleve szimpatizál vele, aztán nem érti, miért rontja el a vadászatnál, később csodálja sziporkázó szellemét, és nagyon-nagyon megkedveli. Aztán megunja örökös fondorlatait, sőt megundorodik az egyre eszelősebb nőtől, aki attól sem riad vissza, hogy eltitkolt vetélése után saját testvérétől kéri, ejtse teherbe. Ez nem történik meg, de emiatt emelnek vádat ellene később. Ez egyúttal a kijózanodás pillanata is. De ekkor már késő.

A film izgalmas, érdekes történetszövésének méltó párja a bámulatos látványvilág. Persze a reneszánsz divat mindig hálás téma, mégis különösen szépek a képek. A kezdeti képek élénk színeit (valaki azt írta, mediterrán hangulatú) a film sötét végére sötét színek váltják föl. Lélegzet elállító képi megoldás Anne visszatérte Franciaországból. Csak fekete és világos tengerkék látszik, lenyűgöző.

A színészi játék alapvetően jó. Különös dicséretet érdemel a végig jelen levő, egyfajta élő lelkiismeretet játszó Kirstin Scott Thomas, a lányok édesanyja. (Régebben Lady Anna a III. Richardban, nem tudtam ettől elvonatkoztatni.) Továbbá a spanyol Ana Torrent, aki Arragóniai Katalint formálta meg, olyan méltósággal és előkelőséggel, amelyet nem ártana a mai nőknek tanítani.
Eric Bana tökéletes VIII. Henrik játékában. Kettős szerep ez ugyanis: van egyszer a király. Amikor a figyelemre méltó testi adottságokkal megáldott színész belép valahova, akkor azonnal jelen van. Járása erős, tekintélyt parancsoló, karaktere nem tűr ellentmondást. A férfi viszont töprengő típus, kicsit talán nehéz neki a korona, de az föl sem merül (mint például a mai trónörökösöknél sajnos, dehát Diana fiai...), hogy a nehézségek miatt ne teljesítené kötelességét. És bár az indíttatás a vágy volt, a változásnak eljött az ideje. Erőskezűsége, határozottsága később alapvetés lányának, aki aztán felvirágoztatja Angliát úgy, hogy annak hatása ma is érezhető.
A két Boleyn lányt alakító két sztár (Mary = Scarlet Johansson, Anne = Natalie Portman) játéka jó, de nem hibátlan. Érdekes módon inkább Portmané hagy kívánni valót maga után. Az intellektuális intrikus jól fekszik neki, de a téboly kevésbé meggyőző. Az sem ártott volna, ha nagyobb a kontraszt a két lány külsejében. Mindaketten túl szépek. Az lett volna az igazi, ha Anne-t egy kevésbé szép nő alakítja.

Mindent összevetve a film jó, sőt! Bár tény, hogy az Elizabeth c. kiváló alkotást oda-vissza többször megnézhették ennek a filmnek az alkotói. Sok ötletet, de főleg a szemléletet és az ábrázolásmódot onnan lesték el. De ez legyen a legnagyobb hibája egy filmnek!

Értékelés: 9/10

Tvrtko és az afrikai magyarok

Vujity Tvrtko, a hangzatos című Pokoli történetek atyja, újabb távolba szakadt magyarokat mentett meg.

Most a szomáliai magyar Németh Szamirát. A helyes, fiatal lányra egy menekülttáborban bukkant. A lány apja magyar, de sajnos a gerillák kegyetlenül kivégezték. Szamirát pedig kínozták, mert világosabb a bőre, mint a többieké.

Most Tvrtko elhozta a magyar rokonokhoz, egyúttal befogadta magához. Szamira iskolába fog járni és sok-sok pizzát eszik majd.

Ez így szép és jó. Volna... De miért kell ennek a sokat szenvedett lánynak (és pont tegnap a Tények közben megtalált testvérének, Németh Bélának) az életéből showt csinálni? Miért kell ennek a bulvárriporterré hanyatlott fickónak ezeket az embereket is saját fényezésére használni?

Tvrtko valaha a legbátrabb riporter volt az országban, mert a délszláv háború olyan helyszíneire is bemerészkedett, ahova még a CNN sem, párszor az élete is veszélyben volt. A stílusát akkor sem szerettem (már akkor is arrogáns volt, de újságírói hitelessége sziklaszilárd volt.

A háború végeztével azonban valami másból kellett megélni, ez ráadásul egybeesett a kereskedelmi tévézés elindulásával. A tv2 meg is vette kilóra Tvrtkót, aki azóta rémesebbnél rémesebb történeteket szállít a csatornának.

A mostanihoz hasonló akció volt az utolsó magyar hadifogoly, Toma András hazahozatala. Szerencsétlen öregúr sorsa megdöbbentő és jóvátehetetlen. Fogalmam sincs, hogy jót tettek-e vele, hogy kimozdították sanyarú, de megszokott életéből az utolsó egy-két évre. A történet igazi tanulságát (és ez a mostani esetre is igaz), hogy a háború az emberiség legkárosabb és legfelelőtlenebb dolga. Akibe egy kis józan ész szorult, mindent megtesz, hogy soha többé ne legyen háború.
Kár, hogy Tvrtko, aki maga is megjárta a poklot, nem ezt tartja fontosnak elmondani. Lényegesebbnek tartja saját eredményét hangsúlyozni. Fontosabb, hogy ő, a VIP riporter hosszú, kitartó munkával megtalálta és haza vezette az afrikai magyar lányt, és majd Ő biztosítja is a jövőjét. (Persze megkérdezném, mitől magyar valaki, aki nem is itt született, nem is beszéli a nyelvet, nem is tud semmit az országról, csak az egyik már szülője magyar származású volt. Ez vita nagyon messzire vezet, csak fölvetettem.)

És hogy az infotainment álompárjának, az egykor legjobbnak számító Bárdos Andrásnak és a mindig is bulvárhíradós, de azért színvonalas Máté Krisztának is be kell szállnia ebbe? Hogy az esti, nagy híradóban úgy kell csinálniuk, mintha tényleg most jött volna a hír, hogy Tvrtko megtalálta Németh Bélát is a menekülttáborban, ez tényleg egy újabb mérföldkő a magyar televíziózás útján. Lefelé.

Tessék őket megnézni: http://velvet.hu/szex/mrgay080618/

Holnap lesz a döntő, ahol kiválasztják a legszebb meleg magyar fiút. Persze ez a kijelentés kicsit pontatlan, mert én legalább kettőt ismerek, aki szimpatikusabb, dehát az ilyen versenyeken az felhozatalból lehet válogatni.

Nem túl jó ez az eresztés. Többnyire 5 alatti pontokat adtam, de nem is vagyok meleg férfi. Mindenesetre Gyöngyösi Nándi (aki 2006-ban az európai mezőny legjobbja is lett) klasszisokkal jobban néz ki, mint ők.

Mindenesetre ijesztő látni, hogy az anorexia mennyire meghatározza ma már a melegek önképét is. Illetve túlságosan egyfélék a fiúk.

Az viszont jó, hogy nem az volt a szempont, ki néz ki a legbuzisabban. Jót tesz a meleg-imidzsnek, ha átlagos, nem túl okos nagykamaszokat lát a nagyérdemű. Főleg az ilyen tojászáporos időkben.

A legtöbb pontot kapó Peti tipikus meleg szépség. Hibátlan test, kidolgozott izomzat, teljes csupaszság, 21 év... Mi kell még? (Ebben a kategóriában én is neki adtam a legtöbbet.)

Szegény 1. számú versenyző áll a legrosszabbul. Nem csoda, nincs rajta túl sok szerethető. Talán csak a neve...

Különdíjasom CZ, a táncos.

Karamell - filmkritika

Elvileg nagy bátorság egy libanoni filmre beülni, mert nem tudok túl sokat (vagyis semmit) az arab filmekről, képi nyelvükről. A Karamellának viszont nem az a fő motívuma, hogy arab. Sokkal inkább olyan a film, mintha Almodóvar bármelyik nőkről szóló filmét helyezték volna ebbe a számunkra egzotikus környezetbe. A rendező viszont egy fiatal nő, aki egyúttal a főszerepet is játssza.

Akárcsak Almodóvarnál, a fontosabb karakterek mind nők, a férfiaknak csak epizódok jutnak. Ám ebben a filmben sokkal elnézőbben, mintegy szeretettel ábrázolják őket. Kedves, szimpatikus, sőt udvarias emberek. Nyoma sincs az arab világnak tulajdonított lenézés a nők iránt. Persze Libanon nem Palesztina. (Ahol szintén biztos vannak rendes férfiak is szép számmal.)

A cím kiváló. A karamella, ugyebár, olvasztott cukor, édesség. Ebben a világban azonban a fájdalom szimbóluma is: gyanta helyett ezzel szőrtelenítenek. Tökéletes allegóriája ez az egész filmnek.

A libanoni nők megelehetősen szabadon élik mindennapjaikat. Európai, sokat mutató ruhákban vannak, mobiloznak, randiznak és lehet saját üzletük.

Ilyen az események központjául szolgáló Si Belle szalon is. Nagyon jó elnevezés ez: a film alapnyelve az arab, de végig kihallani a nyugati hatást: francia és angol szavakat.

A film keretét egy-egy esküvő adja. Az először az egyik vendég megy férjhez, őt csinosítják a nagy napra. In medias res: belecsöppenünk a nők életébe.

Layale a fiatal, csinos tulajdonos, egyúttal szakmájának lelkiismeretes művelője. Nyilván tudja, Bejrútban csak akkor maradhat független nő, ha dolgozik. Függetlensége és ereje azonban elég viszonylagos. Egyrészt harmincon felül is szüleivel él, tizenéves öccsével alszik egy szobában. Másrészt hosszabb ideje egy házas férfi szeretője. Ez nálunk ugyan nem szép, de már csak egész kevesen tartják erkölcstelennek. Abban a világban viszont illegális. De nem ez a fő baj. Sokkal inkább az imádott férfi kényelmessége. Layale tudni akarja, ki a riválisa, és az üzletbe csalja a feleséget. De nem egy szörnyeteg jön el, hanem egy szép, kedves és mindenek előtt mit sem sejtő nő. Akit epillálás közben megkínoz ugyan, de második találkozásukkor már nem "bánt". Tudja, hogy soha sem fogja elhagyni a férfi ezt a nőt. Fontos tanulság ez azoknak, akik ilyesmiben bíznak. Nagyon jó húzás, hogy soha sem látjuk a férfi arcát, nem tudjuk meg, ki ő.

Jamale a negyvenes "színésznő". Illetve az szeretne lenni. De valószínűleg nem lesz az. Állandóan castingokra jár, és eszeveszetten próbál fiatalnak tűnni. De nem sikerül. Bár nincs nagyon kibontva ez a szál (leszámítva az egyik casting megalázó és irritálóan értelmetlen utasításainak fájóan hosszúra nyújtott bemutatását), arra akartak nyilván utalni, hogy a fiatalság-mánia már az arab világot is elérte.

Rima leszbikus. Bár ezt soha senki nem mondja ki, nem is utalnak rá. Csakhát jár hozzá egy gyönyürű nő. Derékig érő fekete haja, amelyet mindig megmosat, pedig kifogástalan. Semmi olyat nem csinálnak, nem is nagyon beszélnek egymással. Rima csak besamponozza az imádott hajat, megmaszírozza az imádott fejet, és aztán leöblíti. Közben mosolyognak egymásra. Mindketten tudják, nem lehetnek együtt úgy soha. Úgyhogy a hajmosás számukra az, amiben mindazt át kell élniük, amit éreznek.
Most okoskodva írhatnám, hogy a női homoszexualitást ilyen szépen még nem ábrázolták, de őszintén szólva semmi köze nincs ennek a plátói szerelemnek ahhoz, hogy a két nő leszbikus. Nem fontos. Ez is nagy tanulság.
Kicsit olyan ez, mint Layale története pasztell színekben. A fodrásznő szeret egy másik embert, aki történetesen házas. Csak itt a másik fél is viszonozza. És ők belátják, hogy azt nem lehet. Lehet viszont megválni a gyönyörű, fekete hajkoronától. Ez egyébként az utolsó kocka a filmben: a szépséges vendég hangosan nevetve gyönyörködik új, rövid frizurájában. Igazi diadal ez a buta előítéletek és elvárások és maradi szabályok felett. És mennyivel szimpatikusabb, mint valami hülye forradalom!

Sirine esküvőjén zárul a történet. Neki az a nagy gondja, hogy már nem szűz, ez mohamedán családokban lehetetlenné teszi egy lány férjehezmenetelét. Úgyhogy elmennek a plasztikasebészhez, aki "helyreállítja" a szűzhártyát. Az arab világban ez is nagyon tipikus jelenség: sok klinika él ebből. Jellemző, hogy a szűzességet csak fizikai dolognak tartják. Ennél sokkal emberibb a beszélgetés az esküvő előestéjén. Sirine anyja elmondja lányának, hogy mire kell számítania. De ezt olyan szeretettel teszi, hogy a lány ettől lelkileg is szűzzé válik ismét.

Rose néni a szomszédban lakó varrónő. Egész életét Lilinek, szellemi fogyatékos nővérének pesztrálásával tölti. Bár a film nem tér ki rá, de nyilvánvaló, már gyerekként is felnőttesen kellett a néha nagyon is idegesítő testvér elviseléséhez.
Rose kedves, türelmes ember. Ám egy nap beállít a nagy Ő. Egy hetvenes, elegáns amerikai úr személyében, akivel csak franciául tud beszélni.
Érdekes dolog történik ekkor: a hóbortos Lili versengeni kezd húgával a bácsi kegyeiért. Meg van róla győződve, hogy Charles miatta jár oda. Pedig Rose miatt. El is hívja kávézni. Rose megcsináltatja a haját (legalább húsz évvel néz ki fiatalabbnak), és már sminkeli is magát. Lilit előtte bezárta, ne csatangoljon el. Elgondolkodik ennek a kapcsolatnak a jövőjén. És nem látja. Lili útban van. Rose-nak ez az élete.
Az általam agyondícsért Kolerában láthattuk az öregkori szerelem ilyen költői megfogalmazását. Csakhogy itt nincs beteljesedés.
Csak Rose és Lili utolsó jelenete: arabul mondják a Miatyánkot.

A film állítólag nem rendelkezett szöveges forgatókönyvvel, a rendező azt kérte - természetesen próbák után - a színészektől, hogy azt mondják, amit a szituáció szerintük megkíván. Ez egy pillanatnyi fennakadást nem okoz, és ha nem olvasok róla, nem tűnik föl, hogy gyakorlatilag az egész film improvizáció.

Kedves, jól megcsinált film, igazán jó alakításokkal. Igazi női film, ritkán látni ilyet. Nem az végletesen fajsúlyos fajta, a történetek banálisak, néha kicsit giccsesek (szerintem szándékosan), az ábrázolás hangsúlyai miatt érdemes megnézni.

Kállay Ernő, kisebbségi jogokért felelős ombudsman tegnap a nyilvánosság elé tárta szakvéleményét az ún. "monoki modellről". Törvényellenesnek és rasszistának tartja, sőt bevezetett egy olyan fogalmat, amelyet eddig nem ismertünk: a közvetett diszkriminációét.

Ez azt jelenti, hogy mivel a segély - közmunkáért kérdés főleg a roma társadalmat érinti, főleg őket helyezi hátrányos helyzetbe. A monoki polgármester tiltakozott ez ellen.

Én inkább vele értek egyet. Akkor lenne ez diszkriminatív, esetleg cigányellenes, ha kifejezetten a cigányokra vonatkozna. De nem így van! Mindenkire vonatkozik, aki segélyért folyamodik a monoki önkormányzathoz.

Pont a kisebbségi politikusoknak, ill. az ezzel foglalkozó politikusoknak lenne a dolga lassan húsz éve arra valamilyen megoldást találni, hogy a segélyezés ne főleg a kisebbségieket érintse.
Engem persze pár hónappal ezelőtt kinevettek már a kommentelők, amikor előtártam azt az elképzelésemet, hogy a cigány politikus először az övéi között mondjon beszédet, őket akarja mozgosítani.
Nem hiszem ugyanis, hogy a rasszizmus elleni harc hatásos, ha óriásplakátokon hirdetjük a másság szeretét, vagy rasszistának bélyegezzük meg a többségi társadalmat.

A cigányellenesség tettenérhető, nem kérdés, hogy létezik. Sajnos nem valószínű, hogy valaha megszűnik. Ami nem mindegy viszont, azok a hangsúlyok. Például, hogy milyen formát ölt ez a xenofóbia (nem is tudom, jó szó-e ez). Amíg rosszindulatú öregasszonyok csóválják a fejüket dühösen a híradó közben, mert történetesen egy cigány ember követett el valamit, addig ebbe az államnak nem kell beavatkozni. A saját otthonában, és főleg a saját fejében mindenki azt gondol, amit akar.
Ha a cigányokat ténylegesen üldözik (ennek a csírája a Gárda-féle marsírozás), akkor már nem lehet ölbe tett kézzel ülni.

A legjobban úgy lehet az előítéletek ellen küzdeni, ha valaki bebizonyítja, hogy rá speciel nem igaz. És sok ilyen pozitív példa a gondolkodásra képeseket meggyőzne. A hülyékkel meg úgysem érdemes vitatkozni.

Viszont ne lepődjön meg senki, ha a média csak úgy ontja azokat az eseteket, amelyek csak igazolják az előítéleteket. Pedig egyik "vád" sem csak a cigányokra igaz: a gyerekkori szülés, az ingyenélés vagy a brutális bűnözés a nem-cigányok között is előfordul. Az arányok pedig azért nem érdekesek, mert nem mondjuk azt sem, hogy a biztosítási csalás meg tipikusan a nem-cigány emberek bűncselekménye.

Szóval Kállay Ernő akkor tesz valamit a cigányokért, ha végre elismeri, az eddigi kisebbségi politika csőd. Nem működik, senkinek sem segít, viszont sokba kerül. Ő - mint a kérdés valószínűleg tényleges szakembere - inkább azon dolgozhatna, hogyan kellene jól csinálni. Azt ő maga is elismeri, a segélyezés jelenlegi módja nem megfelelő. Más alapokra kellene helyezni a dolgot.

Ahogy már írtam, Monokot lehet szidni azért, mert tudatosan szembe megy a törvények szellemével, de rasszistának kikiáltani igazságtalan.

Az igazi rasszista ugyanis az, aki a világot faji alapon akarja értelmezni, akkor is, ha nem erről van szó. Ki is tette ezt?

Múlt vasárnap nagynéném főzött. Jövő héten testvérem fog, és ez egyúttal a finálé.

De nézzük a menüsort!

Welcome hamm

Előétel: olasz gezemice vagyis tésztasaláta

Főétel: Görög rántott hús fűszeres krumplival

Desszert: Rudolf főherceg, egy ilyen szép és elegáns dolgot mégsem lehet Rudinak nevezni

Kedves Olvasók!

Az Evica Csoport koncertjére invitálom Önöket.

További részletek: evicacsoport.fw.hu

(Kicsit szépítve, mégiscsak hirdetés.)

Már megint összegyűlt bennem annyi rossz érzés tv-nézés közben, hogy ki kell eresztenem e helyütt a gőzt. Nézzék el, ha néha indulatos vagyok!

W. Róbert, a ma született bárány

A móri bankrablás a magyar bűnözéstörténet egyik legsötétebb pontja. Nemcsak azért, mert példátlan brutalitással végeztek ki ok nélkül 8 ártatlan embert, hanem azok miatt a szintén példátlan bűnüldözői hibák miatt, amelyeket a felderítés során elkövetettek.

Mostanra már megvannak az igazi tettesek. A kétségkívül "nagyobbik" bűnös gyáván öngyilkos lett. Látszik, hogy a társadalom selejtjéről van szó.

A tettestárs viszont most áll a bíróság előtt, és remélhetőleg alaposan megbüntetik. Amit most az ügyvéd sugallatára a média (főleg Friderikusz és a tv2), az szintén példátlan. W. Róbertet, aki igenis részt vett a dologban, próbálják mentegetni. Az ügyvédtől ez érthető, ez a dolga. De a médiától furcsállom ezt a relativizálást.

Arra hivatkoznak ugyanis, hogy W. csak belekeveredett ebbe az egészbe, és a fő-elkövető pszichikai hatása alatt volt. Még jó, hogy nem azt akarják beadni, hogy W. Róbert le akarta fogni társát...
Fogalmam sincs, miért kell ennek a bűnözőnek állandóan hosszú megszólalási lehetőséget biztosítani. Ki a fene ez, hogy folyton joga van beszélni, hogy érdekesebb, mint az áldozatok?

Újabb súlyos aránytévesztés, kedves ker. tv-k!

A drogbáró és az ő gyermekei

Újabb bűnözők, újabb másrakenés, naná, hogy újra a tv2!

A dél-afrikai drogfutárokról szóló anyag arról szólt, hogy szegény tudatlan kis magyar állampolgárok hogy sínylődnek, de megbánták, és akkor minden megvan bocsájtva.

Ezek az emberek kábítószert terjesztenek, vagyis potenciális gyilkosok! Nehogy már sajnálni kelljen őket!

A megélhetési szülés új jövedelmei

Hihetetlen, hogy ezt írom (pár hónapja még én sem gondoltam volna), de a Hír tv Keresztmetszet című műsorát meg kell dícsérnem.

A már itt is megénekelt 11 éves leányanya azért mégsem olyan síkhülye, mint amilyennek látszik. Nyilatkozni ugyanis nem hajlandó ingyen. A Napló 50 000-ret perkált azért, hogy kis riherongyot megmutathassa.

És ezért érdemel a Hír tv riportere dícséretet. Mert megmondta, náluk nem így mennek a dolgok. Akkor vidd a gyerekedet, ahova akarod! És tényleg nem látszódtak a riportban. De maga a műsorszám így sokkal jobb volt, mint a többi síró-picsogó, ahol már megint a társadalom volt a bűnös, a körülmények, nyilván az iskola és a tanárok.

Ha valaki megemlíti, hogy talán a 11 évesen pénz- és szexmániás kiscsaj és 16 éves lovagja is felelős kicsit a dologért, az meg már gyakorlatilag rasszizmus.
Én ettől leszek ideges. Nem értem, miért nem lehet kimondani, hogy minden ember felel a tetteiért? Miért kell mindig ez az ál-szociológiai maszatolás a körülményekről?
El kellene gondolkodnia a cigányügyi-szakértő jogvédőknek, hogy nem éppen az ilyen felmentegetés gerjeszti-e leginkább a rasszizmust.

Egy elítélendő ember mellé odaállni, csak azért, mert valamilyen kisebbség tagja, az egész kisebbségre üt vissza, egyébként pedig hátrányos helyzetbe hozza a nem-kisebbségi bűnözőket. (Nem mintha sajnálnám őket!)

Gulyáskapitalizmus

Tegnap két olyan dolgot is láttam, amelyekre normális tv-kulturával rendelkező országokban nem kerülhetne sor.

A Napló egy közel tíz perces ingyenreklámmal kedveskedett Bódi Gusztiéknak. Az ATV a régi szép komcsi időkről nosztálgiázhatott pár kiöregedett sztár.

Bódi Gusztiékat, be kell valljam, nem utálom. Nagyon távol áll tőlem, amit csinálnak, de láttam pár sajtós megnyilvánulásukat, ahol kimondottan szimpatikusnak tűntek. De legalább is nem idiótáknak, mint oly sokan az ún. sztárvilágban.
Tegnap kedvcsináló képeket mutattak aktuális "koncertjükből". A szokásos dáridó-feeling, és hasonlók. Ez volna a tv2 zászlóshajójának fő témája, a vezető közéleti műsor csúcspontja. Javaslatom, szüntessék meg a Naplót, vérciki!

Az ATV-n megalkották az abszurdot. A végtelenül szimpatikus műsorvezetőpáros Hajdú Péter és Dömsödi Gábor úttörő egyenruhába bújtatta öregedő sztárjait (Dolly, Nádas György, Pataky Attila stb.), leültek a susnyásba, és dobozgitárkíséret mellett elénekelték a Minta a mókus fenn a fán c. örökzöldet.

Tudom én, hogy az ATV a balos nyugdíjasok csatornája, de ez akkor is túlment a szokásos Kádár-nosztalgia határán. És mindez az '56-osok perének 50. évfordulójára időzítve.

Nem vagyok az '56-os forradalom kritikátlan tisztelője (innen most úgy gondolom, kicsit kisebb hévvel, és nagyobb intelligenciával többre lehetett volna menni), de ez nem fontos. Inkább az, hogy tegnap este a Névshowr (sic!) élőben demonstrálta, miért van még mindig Kádár apánknak akkora nimbusza sokak szemében. Végül is ez nem is kis teljesítmény.

A mindenki számára ismeretlen, unalmas énekesnő, aki szép nagyot bukott az Euroviziós Giccsparádén, most megkapta a Viva Cometet, mint a legjobb női előadó. Ellenfelei Szekeres Adrienn vagy éppen Kozma Orsi voltak, hogy csak azokat említsem, akik szerintem sokkal jobban megérdemelték volna a díjat. Ki érti ezt?

A történést csak egy rövidke anekdotával kommentálnám.

Marton Frigyes sajnos időközben elhunyt humorista (és Sas-borzadály előtti kabaré-főnök) mesélte, hogy a hetvenes évek derekán a főszerkesztő odakísért egy helyes egyetemista lányt hozzá, hogy hadd vegyen részt a szerkesztőségi ötletbörzén. Újságírást tanul, és hát a legnagyobbak példáját látva mennyivel gyarapodhatna a tudása.

A nagy öregek beleegyeztek azzal a feltétellel, hogy a lány csendben marad.

Sziporkáztak a kor legnagyobb újságíró. Repkedtek az ötletek. Erre a csaj beleszól, szörnyű butaságot mond. Mindegy, mosolyognak egyet, mennek tovább.

Kisvártatva újra megszólal, ha lehet, még nagyobb marhaságot mond. Pár csúnya tekintet, de a diskurzus megy a maga útján.

De sajnos a harmadik butaság is elhangzik. Ekkor az egyik újságíró odafordult a lányhoz, és megkérdezte:

- Hölgyem, Önben kinek a faszát tisztelhetjük?