Az Evica Csoport koncertje - kritika

Nehéz helyzetbe kerül a botcsinálta kritikus, ha már az elején be kell vallani, sok kritizálni való nem volt az eseményen, amelyről ír. Pedig az Evica Operett és Musical Csoport legutóbbi koncertje kimondottan az az eset, amihez sokat nem lehet hozzátenni.

Essünk is túl tehát a dícséreteken! Majdnem minden fellépő jól teljesített. Látszik, ahogy a fiúk a koncert után mondták is, egyre jobban megismerik egymást, és tudnak egymásnak segíteni, amikor arra szükség van.
De akkor sem életmentő beavatkozásokra volt szükség, inkább csak kis finomítgatrásokra, amelyeket nem is nagyon lehetett észrevenni.

A rutin nemcsak ebben van kialakulóban, hanem színpadi jelenlét tekintetében is. Mostanra már mindenki mozog a színpadon, és már nem néz ki olyan esetlenül, mint régebben. Látható, hogy a Csoport tagjai elfogadták a közönség felől is érkező tanácsot, amíg nem oratóriumok adnak elő, addig a szép-ruhában-állás kevés. Az is jó, hogy nem vállalják túl magukat: mindenki csak annyit mozog, amennyit tud.

A színészi játék fejlődése is tettenérhető. Már múltkor írtam, hogy Farkas Erik hatását vélem ebben fölfedezni, hiszen ő talán a leginkább profi a társulatban. Ki kell emelni Makai Judit színészi képességeit, akinek humorérzéke sütött. Nagy lépés szerintem egy előadó életében, amikor meri önmagát is kigúnyolni a színpadon, ezt a feladatot Judit kétszer is bravúrral teljesítette. Ezenkívül az est legszebb ruháját is ő viselte: egy szép sötétbarna, pöttyös vállat nem leplező nyári ruhát, amelynet remekül földobott a szintén sötétbarna szatén szalag a dekoltázs fölött.

A már múltkor is dícsért Berencsi Zsolt, Veres Borcsi és Szigeti Eszter trió mellett meg kell említeni Jankovics Juliannát, akit én most láttam/ hallottam ugyan először, de ezek alapján messze nem kezdőről van szó.
A társulat álompárja Papageno és Papagena után újra bizonyított a vicces Lecsóval, vagy a Porgy és Bess számmal, ami már egyáltalán nem az az ökörködős valami. (Én a Lecsót sem tartom teljesen annak, ill. az előadásmód árnyaltabb volt ennél.)

A műsor összeválogatása is egyre jobb koncepciót követ. Nyilván itt is fontos tényező az idő: ahogy halad, egyre nagyobb repertoár jön össze, egyre több szám közül lehet választani. Most ötletes, szinte egybefüggő gyűjteménye volt egymáshoz azért annyira nem közel álló daloknak. (Ún. kisoperettek és Porgy és Bess eddig két külön világ volt számomra.)

Sajnos azonban újra túlzott szereplési lehetőséget kapott a társulat leggyengébb láncszeme is. Bár voltak olyan hangok, hogy sokat fejlődött az utolsó fellépés óta (amelyet én készséggel elhiszek), mégis nagyon nagy volt a különbség a többiek és ő közte. Sokat gondolkodtam ezen a kedvesnek látszó, és tényleg igyekvő lányon. Mert ez utóbbi nyilvánvaló: amit az éneken kívül írtam, az rá is érvényes. Ami igazán szembeötlő , hogy látszólag nem érzi kényelmesen magát a színpadon. Énekelni technikailag meg lehet tanulni. (Gondolom.) De az már nehezebb ügy, ha valakinek idegen a színpad.
Nagy dilemma ez. Könnyű lenne ugyanis azt mondani, hogy ne szerepeltessék. De a többiek is (párat közülük évek óta hallgatok) főleg a fellépéseken tanulták meg mindazt, amit most tudnak. Szóval pont azt, ami belőle a leginkább hiányzik, azt egy zongora mellett nehéz lenne megtanulni.
Kérdés azonban az, jót tesz-e a társulatnak, ha valakire várni kell. A közönség őszintébb felén (például az egyébként nagyon jól nevelt gyerekeken) látszott, érzékelik a különbséget. Az pedig már nem túl jó, ha nekik is feltűnik.

(A képen Ruth Eisenhart: Primadonna című alkotása látható)