Mit csinál a balos szavazó, amikor tudja, hogy az általa preferált irányzat képviselői sem erkölcsileg, sem képességileg nem juthatnak kormányhoz a következő választásokon? Aggódni kezd azok miatt, akik viszont igen. Mert már megint futják a butaköröket fölöslegesen, természetesen a nyilvánosság előtt.

Ha a Fidesz olyan volna, mint amilyen Orbán Viktor volt az évértékelőn, akkor semmi kifogásom sem lenne ellenük. A demokrácia nem arról szól, hogy mindig ugyanaz kormányoz. Szinte semmilyen körülmények között sem szavaznék a Fideszre, mert egyértelműen nem az én pártom (nem vagyok vidéki család, sem magyarmániás nyugdíjas ugyanis). (A szinte azt jelenti, hogy ha Demszky eltakarodásához fideszesre kell jövő ősszel szavazni, akkor arra fogok. Ez így nem mehet tovább.)
De sajnos örökösen butaköröket futnak ők maguk és csatlósaik is. Az ország legsötétebb jövőképe hosszú és rövid távon is az volna, ha a szocialisták valahogyan képesek lennének fordítani a jelenlegi hangulaton. (Egy ennél is rosszabb, de ez esetben sajnos valószínű szcenárió: az SZDSZ-szel együtt tennék ezt.) Nem járnak ugyanis rossz úton, Bajnaiék dolgoznak, és a külföldieknek egyelőre tetszik.

Itt van máris Gaskó és maroknyi csoportja. A nagy anti-mávost most már az egész ország utálja, de a jobboldali tévéken még mindig nem lépnek ki mögüle. (Igaz, maga a Fidesz sokat sejtetően hallgat róla. Se pro, se kontra nincs semmi kommentár.) A tegnapi burleszkbe fulladó mini-sztrájk (hivatalosan országos), amelyen 1 mozdonyvezető és 13 más vasutas vett részt (Ez ám a mozgósító erő!) olyan kommentárral szerepelt az Echo-híradóban, hogy a munkaadók megfenyegették szegény kis munkavállalókat.
Nem gondoltam, hogy végülis az eredménytelenségbe bukik bele Gaskó. Saját emberei legyintenek rá, a számítása nem jött be a Fidesz-kormányban való pöffeszkedésről. De ha el is ért volna valamit, a Fidesznek úgysem kellene egy ilyen népszerűtlen bajkeverő, mint ahogy már írtam.
Este aztán a Civil kaszinóban "kádári reflexnek" nevezték a résztvevők, hogy az embereknek se tüntetni, se sztrájkolni nem nagyon akaródzik. Mert beprogramozták a fejekbe, hogy akik ilyesmit csinál, az csőcselék. A valóság az, hogy Magyarországon elég sokat tett a csőcselék azért, hogy ez nem csupán egy letűnt kor fikciója legyen. Másrészt nézzük meg Gaskóékat! Ez volna a példamutató érdekvédelem? Dehogy!
Aki nem állami állásban van, az meg nem sztrájkolhat, a vevőket nem igazán érdekli. A külföldieket még az sem, ha azért nem jutok be a munkahelyemre, mert a BKV sztrájkol. Mi nem tehetjük meg, nem is szokás. Nyilván mert kommunisták vagyunk. Vagy éppen kapitalisták? A fene se tudja!
Az országot nem sikerült megbénítani. Válság van, aki tud dolgozzék, ez a kormány jelszava is.
A Fidesznek most főhet a feje, hogy ezt az embert támogatták, kevesen vannak, akit jobban utálnak ebben az országban.

Nekünk is belőletek!

A Fidesz fél attól, hogy túlnyeri magát június 7-én, ezért bevetette egyik leghatásosabb választó-riasztóját, Mikola doktort. A magánkórházakat csak kampányeseményeken ellenző politikus kiült, hogy komoly arccal beolvasson az egészségügyi kormányzatnak: az új típusú influenza esetében aggasztó, hogy a magyar ember nem tudhatja, mennyi vakcina van az országban. Aggasztó, bizony! Testvéremmel már láttuk is magunk előtt a battonyai parasztembert, amint odaszól a feleségének: "Te anyjuk, mennyi vakcina van az országban?" De legalább a "Kend, és megjött-e mán a vadvírus?" - kérdés megnyugtatóan tiszta. Jaj, már!

A pigflu amúgy is csak egy ENSZ-hoax. Az olvasók is megszavazták, hogy többségük nem fél tőle.

A jelenséggel kapcsolatban szeretném ajánlani a Karmamedia blog remek kis összeállítását a nagy betegségeket övező médiahisztikről, azzal a megjegyzéssel, hogy az AIDS tényleg veszélyes és sok áldozatot követel, csak éppen nem nálunk. (Tehát ha a világnak csak erre a szeletére gondolunk, akkor jogos.)

http://karma.blog.hu/2009/04/28/az_5plusz1_leghatasosabban_kommunikalt_betegseg

Pelczné Gáll Ildikó, aki mellett még a Fidesz két nagyasszonyának, Mátrai Mártának és Selmeczi "Szenátor" Gabriellának is szinte szimpatikus vonásai vannak, a nőtagozat nevében babakocsi felvonulást szervezett a családokat érintő megszorítások ellen. Holnap összeszorul majd Gordon szíve ennek láttán, az biztos, de nyugi, a pénztárcája sem fog engedni. Szánalmas!

Tényleg ez kellene a választóknak? Buta összeesküvés elméletek és látványos köztéri ökörségek? Kedves fideszes barátaim, szóljatok már a kedvenc pártotoknak, hogy valami más is jó lenne már. 

Régen voltam olyan jó értelemben izgatott, mint tegnap este. Testvéremnek köszönhetően eljutottam végre a Művészetek Palotájának Bartók Béla Hangversenytermébe egy könnyed nyáresti koncertre.

A műsor alapvetően igazi klasszikusokból állt: Haydn, Schubert és Vivaldi. Továbbá "becsempésztek" egy kortárs, magyar művet is, Tóth Péter Lorca sanzonjait. Nem ismertük ezt a friss ciklust (2008-ban született meg), úgyhogy volt benne némi rizikó, hogy valami olyat is hallunk, ami nem nyeri el túlzottan a tetszésünket, de szerencsére a mai darab is megállta a helyét. Sőt, kifejezetten kellemes színt vitt az amúgy is nagyon színvonalas előadásba. A szerző maga is megjelent a színpadon, hogy megérdemelt tapsot kiélvezhesse. Tényleg ajánlani tudom. Nekem Bernstein jutott eszembe egyébként. Ami talán tárgyi tévedés, de legalábbis őszinte asszociáció.

A koncert főszereplője a világhírű, magyar hegedűművész, Baráti Kristóf volt. Kedvesen szerény embernek tűnt. Nagyon tetszett játékában a sajátos koncentráció. Én mint hangszeren nem igazán játszó ember azt szoktam figyelni komolyzenei előadásokon, mennyire "száll el" a művész. Baráti sokszor csukott szemmel (ám fölösleges manírok nélkül) játszotta a legnehezebb filigrántechnikát igénylő futamokat, de végig jelen volt, ez kétségtelen. És ez tetszett.

A zenekar is elég híres, a Budapesti Vonósok. Ők voltak a kétrészes koncert házigazdái. Az első részben a Haydn C-dúr szimfónia alatt kiegészültek fuvósokkal és egy üstdobossal is. Utána a fülledt, "porszagú" (ez Lorca szava, és remek leírás a hőségre) és szenvedélyes Lorca-verseket éneklő Iván Ildikót kísérték. Személyes megjegyzésem: az énekesnő szenzációsan nézett ki. Mint egy istennő. Másik személyes megjegyzésem: a gitárról szóló dal (Így nevezik?) hihetetlenül hangulatos. Milyen más volt ez a pizzicato, mint a műsor második felében a Vivaldi közben! Szeretem az ilyen horizont-tágító élményeket.
Végül pedig Schubert c-moll vonósnégyes tételének vonószenekari átirata hangzott el, amely nagyon megtetszett a testvéremnek.

A második részben lépett színpadra a fiatal Baráti Kristóf. Vivaldi: A négy évszak, hiszen ez a Budapesti Vonósok tavaszköszöntő hangversenye volt. Kell-e ennél többet mondani? Amúgy a jegy öcsém ajándéka volt anyukánk áprilisi születésnapjára. Én meg mint pióca, rájuktapadtam.

Kiváló este volt. Végre úgy tudtunk elmenni valahova, hogy jól sikerült. A Müpa nagyon jó épület, nagyon ki van találva. Tervezői végiggondolták a felmerülő igényeket: széles folyosók és lépcsők, hogy a kellemes est ne torkolljon tülekedésbe. A lankás, vörösszőnyeges lépcsőn pedig úgy lépdelhet végig az ember, mint valami klasszikus sztár. Az ülőkék az előtérben, az ülések a nézőtéren, a személyzet - mind, mind dicséretet érdemel. Bár nem a Müpáék érdeme, de az sem rossz, hogy mindössze negyedórányira lakunk tőle.
A közönség is nagyon kellemes volt. Egyrészt senki sem volt túlöltözve, egy hangversenyen a zenészeknek kell a legelegánsabbnak lenniük. Másrészt senkit sem láttam, aki ellenszenvesen viselkedett volna. Csoda.

Elhatároztuk, hogy figyelni fogjuk a Müpa műsorát, és gyakori vendégei leszünk, mert nagyon elégedetten távoztunk. Ha valaki szeretné tudni, mit jelent az európaiság jó értelemben, nézzen be a Müpába egy ilyen koncertre, meg fogja érteni.

Részletek: http://www.mupa.hu/programreszletes.jsp?id=K_18291&day=7&year=2009&month=5

Ismételten a saját írásomat ajánlom, ismételten a Modoros blogon:

http://modoros.blog.hu/2009/05/08/reckl_amal_a_modoros_blogger

Jó szórakozást!

(Persze címlap.)

Ma nem akármilyen finomságokkal kedveskedett a Mokka a kissé még bággyadt nézőknek.

Indult az egész a táskai állítólagos lövöldözéssel. Én már tényleg csak fáradtan csóválom a fejem a kisebbségi önkormányzatnak nevezett látszatintézmény láttán. Egy olyan nő nyilatkozott telefonon, aki még beszélni is alig tudott. És még csodálkoznak a romák, ha tanulatlan népségnek tartják őket! Ne szavazzanak meg ilyen primitív alakokat, ilyen egyszerű. (Most az más kérdés, hogy össztársadalmi szinten sem állunk túl jól politikusok terén, dehát már az apám is megmondta, hogy amelyik nép úgy szavaz, hogy Torgyán József miniszter lehessen, az meg is érdemli.) De hogy ne csak bosszantson, hanem hogy fölvegye azt a sajátosan abszurd mázt is a sztori, ami az ún. romavezetők médiaszerepléseire oly jellemző, kiderült, hogy a megtámadottak történetesen a képviselőasszony szülei. A hasonló, azóta falsnak bizonyuló korábbi eset egyetlen tanúja szintén a családhoz tartozik.

Nem tudom, melyik eset szomorúbb. Ha tényleg a legkisebb gyanús neszre automatikusan lefekszenek emberek a padlóra, mert annyira rettegnek az ungarische vájt páver önjelölt keresztes lovagjaitól. Vagy, ha a fifikás leányzó így igyekszik (tán felsőbb jogvédői sugallatra) egy kis hangulatot kelteni. Azért talán az első.

Ezt a jó kis témát vitték tovább Doszpot Péterrel. Az ex-zsaru (Mert ő nem rendőr volt, hanem zsaru, micsoda pózőr, istenem!), ex-politikus, mostanában tv-s műsorvezetőt úgy harangozták be, hogy ő már tudja, kik járják fekete dzsippel a vidéket, és támadnak rá a cigányokra. Ennyire, amennyire ő, én is tudtam volna: emberek. Nagyjából ennyi derült ki. Mert Doszpot valószínűsíti, hogy nemsokára jelentkezni fog valaki, akinek feltűnik, hogy a kopasz, mexikói ketrecharcos kinézetű szomszéd két uzival a hóna alatt rendszeresen beugrik a fekete terepjárójába. Persze nem szól, hogy megy cigányokra lőni, mert ezt csak a csoportjának tagjai tudhatják. Lenyűgöző!

De az első blokk lezárása az maga volt cukrozott bevonómasszás kedélyeskedés. Az én rosszmájú szemszögemből nézve az egyik legkínosabb beszélgetés, amit a Mokkában valaha lefolytattak. (Azért nem a magyar televíziózásban, mert az a Nap TV hétvégi műsorának megingathatatlan joga és dicsősége.)

A vendég Kovács Patrícia színésznő (az összes csajos ökörségben játszott, ill. ő az irritáló feleség a stipi-stopi a hitelreklámban) és az ő két "pasija". Egy magyar vizsla és...tadadam: Gusztos Péter. Hátha valaki nem ismeri a Mokka felépítését, az első óra a "komoly" témáké (mint Doszpot, na ja), és a buta csevegést 8 utánra száműzték a TV2 házicelebeivel. Erre most egy huszadrangú politikussal és valami felkapott színésznőcskével küzdöttek a műsorvezetők. Azurák Csabán látszott, hogy utálja a szituációt. Kit érdekel ez a két ember együtt? Egymásra találtak, gratulálunk.
A beszélgetés olyan szánalmasan bugyuta volt, hogy én utóbb ki is kértem volna magamnak Lui Padre helyében (aki a műsor második felében mint szakértő nyilatkozott a temetői szexről). Jöttek az olyan modorosságok, hogy Patrícia nem fél-e attól, hogy most be fogják sorolni politikailag mint színésznőt. És a végére: beszéltek arról a plakátbotrányról, amellyel az SZDSZ riogatja az embereket. Még nem beszéltek. Izgi!

Mokka! Ilyet többet ne!

Régebben az SZDSZ nagyon ügyes plakátkampányokkal nyerte el az arra fogékonyak tetszését. Ahogy emlékszem, a legvadabb ellenségeik is elismerték, a plakátok hatásosak, mégha hazugok vagy gusztustalanok is.

De sajnos a mesterségesen életben tartott pártnak már ez sem megy igazán.

EP-s kampánya egysíkú, és ezáltal már-már bántóan őszintén vall a pártról. Különösen ez a becses darab.

Az SZDSZ-nek pozitív mondanivalója már nincsen. Nem arról beszél, miért küldjék embereit a választók Brüsszelbe, hanem pusztán jobb híján kínálja föl pártlistáját.

Vagy ránk szavazol - mindegy is, hogy milyenek vagyunk - vagy az ordas eszmésekre.

Hogy az SZDSZ azon kívül, hogy szabad és demokrata, miért jobb, mint az "árpádsávosok", azt nem fejtik ki. Nemcsak a plakátokon, máskor, máshol sem. Aki árpádsávos, az eleve rossz, aki viszont liberálisnak vallja magát, az meg eredendően jó. Ennyi.

Ha az ember félreteszi a saját gusztusát (ami persze csak elméletben lehetséges), akkor nem érti, mi a különbség a két fél között. A kéksávos oldalon egy öntelt, nagyképű embert látunk (fájóan őszinte önkép, ugye), az árpádsávos oldalon meg valamelyik amerikai melegpornó főszereplőjét. A beképzelt csávó kioktatóan mosolyog, nem csoda, egy igazi magyar liberális mindig magánál tartja a bölcsek kövének egy apró darabját. Nem mindig segít, de vitás kérdések eldöntésekor jól jön, mert föl lehet mutatni.
A pornósztár oktondi, szétszteoridozott arcán természetesen agresszió látszik.

Értjük a leckét, igaz? Ha nem az SZDSZ-re szavaz az ember, akkor jönnek a náckók. És az SZDSZ másfél évtizede ebből él. És jól él ebből, mert bár egyesek rendszeresen lerasszistázzák az országot (amit kikérek magamnak egyébként), a valóságban azok az emberek vannak többségben, akik a barna eszmerendszert alapvetően elutasítják.
Ez az SZDSZ muníciója 2009-ben az EP-választásokra: szavazz ránk, mert mi nem azok vagyunk. Hogy mi köze van ennek az Unióhoz, az rejtély. Nyilván semmi. Csakhát azt mégsem lehet kiírni, hogy "Szavazz az SZDSZ-re, mert különben kénytelenek leszünk boldogulni a munka világában!" Éljen és virágozzék a szabadversenyes kapitalizmus, de mi nem kérünk belőle saját magunknak!

Jó, jó nem szavazunk az SZDSZ-re. De akkor kire?

Az a tanár, aki a német érettségi napján sztrájkolásával minimális kellemetlenséget is okoz akárcsak egyetlen egy diákjának, hagyja el a pályát, mert alkalmatlan.

A mai magyar oktatási rendszer alfája és omegája az érettségi. Önmagában nem ér sokat, de minden körülötte forog. 8 + 4 évig erre hajtanak a gyerekek, és nem is lehet egyetemre vagy főiskolára bejutni nélküle.

Ha egy tanár ennek a jelentőségét lekicsinyli azzal, hogy saját érdekeiért belemenjen egy kétes kimenetelű szakszervezeti akcióba, azzal diákjai és saját munkáját kicsinyli le valójában. Mert fizetésemelést lehet kérni bármikor (azért túl vérmes reményeket ne fűzzenek hozzá, válság van és megszorítás), de érettségizni csak egyszer lehet. Nincs ismétlés, illetve, ha van, az elég nagy baj.

Már így is okoznak károkat a nagy érdekvédők. A Gaskó terror squad biztosan rázendít, ha a nagy pofátlan felmutatja a sztrájkszemafort. Szóval, ha nem lenne elég a vizsgastressz, most még előre kell gondolkodni, szervezni, hogy biztosan ott üljön az érettségiző a vizsgán a megjelölt időpontban.

A PDSZ elnöke, Kerpen Gábor sem rossz. Két hete felkérte az oktatási minisztert, hogy tegyék át másnapra a német érettségit, mert akkor sztrájk lesz. Sztrájk lesz, mert a tanár úrék sztrájkolnak. Tán a sztrájkot kellene elhalasztani. Az érettségi egy csöppet fontosabb, mint valami szakszervezeti fontoskodás.

Nem akarom az érdekvédelem szerepét elbagatellizálni. De vannak olyan helyzetek, amikor ennek egyszerűen nincs itt az ideje. Hiába nagy a potenciál ebben a napban, hiszen nagyon sok embert érint, és nagy a hírértéke, mégsem szabad az érettségizők hátán kiharcolni az ilyesmit. Nemcsak nem elegáns, hanem teljesen szembemegy a tanári hivatástudat szellemével. Aki tehát pénteken sztrájkol, és ezzel akadályozza a diákokat a sikeres vizsga letevésében, az vagy nem érti, hogy a tanári pálya első számú szabálya, hogy a gyerek érdeke az első (akár látszólag a gyerek ellenében is), vagy pontosan tudja ezt, csak éppen nem érdekli.

Nos én sem buta, sem felelőtlen, sem rosszindulatú embereket sem akarok a katedrán látni. Szóval aki az érettségiben csak egy remek lehetőséget lát saját érdekeinek érvényesítésére, az gondolkodjék el arról, hogy tényleg tanárként kell-e dolgoznia.

Győzött az együgyűség. A VH-1, az egyetlen nézhető (hallgatható) zenecsatorna immár teljesen lekerült a T-Kábel kínálatáról. Helyette 24 órában amerikai, viccesnek szánt izzadmányok, vagyis a Comedy Central. Kell, mert amíg meg nem jelent a legújabb ismétlőcsatorna, csak három helyen ment a South Park és csak két helyen az Office.

Mi 15 évnél idősebb zenerajongók meg lavírozhatunk a Viva és a magyar MTV között. Utóbbi nem indult nagy rossznak, de most már saját bevallásuk szerint is kissé visszavesznek a rockvonalból és helyette fiatalosabb imidzsre hajtanak. Mit is jelentett a rockvonal? Hogy hajnali három után négy perccel leadták a Mennyország touristot.

Szép lassan eltűntek a külföldi csatornák a programból. Olyan klasszikusokat vettek el, természetesen önhatalmúlag, bejelentés nélkül, mint a német RTL vagy a SAT1. Mer' minek egy olyan országban, ahol úgysem beszél senki németül. Taplónak lát minket a szolgáltató, ez az igazság.

Érdekes, hogy a gagyi csatornák szépen tartják magukat. A Zenit, a Budapest TV vagy éppen kültelki prolik legújabb nemzedékének való Cool (Itt egy műsorcím, ami mindent elmond: Csajok, szilikon, ez lesz a Paradicsom! Ha még fikás lennék, rábírnám magam egy adás végignézésére, és aztán nem tennék zsebre azok a luvnyák a véleményem.)  minden további nélkül maradhat. De a külföldi csatornákat elvették. Érdekes módon az előfizetési díj nem lett kevesebb, sőt.

Szóval a VH-1 is elesett, és vele oda van az egyik utolsó esély, hogy hátha ráfanyalodnak az emberek a jófajta zenékre, túl a NOX, a Chrystal és Romantic ízlés-Bermuda-háromszögén.

És pont a Comedy Centrallal. Októberben már ott terpeszkedett a VH-1 fél adásidején. Mivel a zenecsatorna nálam kitüntetett helyen volt, így kapcsolgatás közben néha láttam, mi megy ott. Főleg amerikai, a Comment.com blog által agyonajnározott, valójában unalmas, erőltetett, futószalagon készült sorozatok mentek, amelyek alá gondos kezek bevágták a konzerv nevetést, hogy a néző tudja, a túlfizetett és tehetségtelen szerző ezt a kiszólást humorosnak szánta.

Néha javítják az arányt klasszikusokkal, mint pl. a Waczak szálló (amit kb. még csak negyvenszer adtak le különböző csatornákon) vagy Mr. Bean (amit meg négyszáznegyvenszer), de többnyire rossz értelemben vett ökörségeket láthatunk. Például az eredetiben is nézhetetlen Jóbarátok koppintás Így jártam anyátokkal-t, vagy a hülye - lúzer páros értelmetlen szenvedéseit, mint a Nevem Earl főhőseinek "kalandjait". Nem megfeledkeve a Felpolcolva c. s(h)itcomról, amelyben harminc részen keresztül az a poén, hogy Pamela Andersonnak nagy a melle (Hűha!), és pár ütődött pasi ész nélkül csorgatja erre a nyálát.

Természetesen stand up nélkül nem is humorcsatorna a humorcsatorna. (Apropó humorcsatorna! Mi értelme van 24 órában humort sugározni. Egyrészt ki az, aki állandóan röhögni akar? Valami bekattant legfeljebb. Másrészt Magyarországon ennek nem lenne semmi jövője, ha az emberek a saját eszükkel gondolkodnának, és nem nagyokos bloggerek kultjait majmolnák. Az előző posztban kifejtett magyar szemlélet nem éppen röhögős. Máskülönben az amerikai írók szétgondolkodhatják magukat, akkor sem tudnak olyan abszurd dolgokat kitalálni, ami nálunk alap és normális. És ezt most teljesen komolyan gondolom.)

De térjünk vissza a stand upra (javasolt írásmód: sztendáp, bár kissé összekeverhető a cündap nevű ósdi teherautóval, de erre már úgysem emlékezhet a törzsközönség.) A műfaj szerintem nem tv-be való. Valami bárban el tudom képzelni, de egy olyan mesterséges közegben, mint a tv-stúdió, nem működhet. És nem is működik. A Comedy Centralon egyrészt újra adják Hajós András érthető módon kudarcba fulladt műsorait. Kínos, kínos, de Hajós még külön szpotot is forgatott a Comedy Centralnak beharangozandó tv-s bukásainak felidézését.
Másrészt a magyarul értelmetlen című a Comedy Central bemutatja... c. izé, amelyben pipogya kinézetű fazonok próbálnak viccesnek tűnni. Az első adásra igyekezett sztárt igazolni a CC, így Szőke András nyitotta a műsort. Szegény rettenetes volt, ami mondjuk nem lep meg korábbi dolgait ismerve. Hol van már a Mogyorók bejövetele...

Régen nem sztendápnak nevezték, de műfaj természetesen létezett. Szerintem a Markos - Nádas - Boncz trió volt Magyarországon a legnagyobb. Csak már ezeket is ronggyá hallgattuk, és nem is túl frissek. Hol tudnak ma ezek a hadarógépek olyat, mint a lassan érettségi tétellé váló klasszikus, a Katonajelenet? Sehol.

Tudom, hogy sokaknak ez tetszik, nekem nem, nem kell tovább ragoznom. Legyen Comedy Central, de ne a VH-1 rovására!

Javaslom, hogy május 4. mostantól legyen az önsajnálat világnapja! Úgyis mi magyarok szinte kivétel nélkül művészi szinten vagyunk képesek bánkódni saját szomorú sorsunk fölött, miért ne kezdeményezhetnénk mi, hogy ennek a sanyarú érzésnek mától fogva legyen ünnepe.

A javaslat lényege, hogy május 4-én bárki sírva fakadhasson a nyílt utcán, anélkül, hogy megbámulnák, és netalán tán furcsának találnák mások az érzelmek heves kitörését. Kezdeményezzük, hogy akármilyen napra is essen május 4., az a nap mindig feketével (esetleg vastagított feketével) legyen nyomtatva. Ha vasárnap, akkor is.

A hollandok nemcsak a drogliberalizációban járnak élen (hangulatjavítás), de bizony náluk május 4. a halottakra való emlékezés napja. Ez náluk talán nem feltétlenül szomorúság, de az önsajnálat Mekkájában, Budapesten mindig van mit gyászolni. Általában magunkat.

Az ünnepi programba javaslom a Bánk bánt ("Nincs a teremtésben más vesztes, csak én" - a magyar operairodalom egyik legmegrázóbb mondatát is az önsajnálat ihlette.), bármelyik tetszőleges magyar nótát ("Én mindenkiben csalódtam/ Nem sajnált senki..." kezdetű szintén művészi igénnyel fejezi ki az önsajnálat pszichológiai hátterét. Sajnálom magamat, hiszen nem sajnál senki. Logikus.) Szerelmi bánat esetére pedig egy igazi klasszikust, amelyet Karády eleve melankolikusan búgó hangján ismerhettünk meg, de én most egy kicsit frissebb feldolgozását mutatnám be. Íme Keresztes Ildikó és a Hamvadó cigarettavég.

Hímsoviniszta embertársaimat szeretném arra emlékeztetni (bár nyilván nagy, fekete, fordított kereszttel jelölték meg a mai napot) hogy ma harminc éve lépett hatalomra Margareth Thatcher, Anglia első női miniszterelnöke.

Békepárti testvéreimnek all over the world üzenem, hogy ma bizony Mónika névnapja van. Ha annak idején Monica Lewinsky nem csábítja el Clintont (nem a mostani külügyminisztert!), akkor tán másképp alakul a történelem, és most békében élhetnénk afganisztáni és iraki testvéreinkkel.

Amíg nem születik erről minimum egy miniszteri rendelet, addig is mindenki nézzen magába, biztos talál okot, amely miatt megeshet a szíve önmagán. Én is így teszek. Napi rendszerességgel.

A nagy világjárvány közepette azért néha érkeznek tupírozás nélküli hírek is.

Egyik volt osztálytársam évek óta Mexikóban él, és most is ott van. Múlt héten írt e-mailje alapján nem akkora a pánik, mint amekkorára Bárdos András bociszemeit nyitni tudja.

A lány Cancunban él, 1000 km-re a fővárostól. Az emberek valóban maszkban járnak, de az élet folyik a maga megszokott medrében.

Kell egy kis támogatás valami amerikai gyógyszergyárnak, szóval majréznak egy kicsit nekünk. Én már erre vagyok immunis. Mellékhatás: összeesküvés-elméleteket gyártok.

Biztos már mindenki hallotta, de nem tudok elmenni mellette én sem.

Nyolc szemét kamasz közrefogott egy kislányt, akit lelkileg addig kínoztak, míg az bepisilt. (Már nem pelenkás korú a lány.) Szórakozásból.

Az automatikusan a kis bűnözők segítségére siető jogvédő szerint az eset nem több, mint "gyerekcsíny".
Tévedés! Ez sokkal több! Ez lelki terror, és nincs rá mentség. Ez nem megélhetési bűnözés (ha van ilyen), nem a szegénység és a kilátástalanság miatt történt. Ez aljadék tetvek által elkövetett szívózás. Gátlástalan gonoszság. Ilyenek jogát senki sem védje! Pont azért ne, mert számos tisztességes, védtelen ember szorulna segítségre, azok mellé kellene odaállni. Azoknak tesz rosszat, aki közönséges bűnözők megmagyarázhatatlan tettét próbálja magyarázni, kisebbíteni. Szégyellje magát, hogy már megint csak a hülyeségre tellet!

Amúgy jogvédő nélkül meg szégyelljék magukat azok a büdös kölykök is, akiknek nincs jobb dolguk, mint csapatosan rátámadni gyerekekre. Micsoda macho virtus! 8 kamaszfiú egy kisiskolás lánnyal szemben.

Szüleiknek szintén szeretnék gratulálni. Szépen előkészítettek 8 legendás börtönkarriert.

Pár hete, mikor utoljára voltunk moziban, akkor a Puskin lejátszott még egy rövidfilmet is a nagy vetítés előtt. A nehéz, komoly apácás - papos drámára beülő közönséget láthatóan meghökkentette a vicces kis rajzfilm. Azonnal imádtam!

Itthon aztán próbáltam eljátszani a testvéremnek. Gyorsan történt minden, fogalmam sem volt, hogy ki ez, mi ez. És ő első keresésre megtalálta. Így most az ő segítségével bemutatjuk Alekszejev Alekszej kisfilmjét, az Erdei triót. Jó szórakozást!

Végre egy ünnep, amit mi itt Magyarországon tudunk rendesen ünnepelni, és nem úgy, mint külföldön, ahol ez az eredendően munkásmozgalmi és szakszervezeti emléknap okot szolgáltat a csőcselék randalírozására.

Magyarországon május 1. a nyár nem hivatalos kezdete, az emberek kimennek a szabadba és jól érzik magukat. A sör - virsli generációk is egy napra visszaálmodhatják magukat a biztos időkbe, de mindenki más is megtalálja a módját, hogy pihenjen egy kicsit. Jól is teszi, mert két évig nem lesz május 1. Legközelebb 2012-ben esik munkanapra, a hétvégi munkaszünet meg inkább büntetés, mint ünnep. Ugyanannyit kell dolgozni, és még hétvégén is korlátozva van az ember.

Ez nyilván nem állítja meg az unatkozó, nyugati kamaszokat és túlkoros, túlhülye társaikat, hogy bedrogozva szétverjenek pár boltot és felgyújtsanak pár autót. Természetesen mindezt a dolgozó nép érdekében és a szólásszabadság nevében. Kár, hogy ezek a gyáva, elmaszkírozott alakok még életükben nem dolgoztak, mert ez a "tüntetés" nem más, mint az elkényeztetett kölykök tavaszi dorbézolása. Olyan, mint Chicagóban a gyilkosság, a szórakozás egyik formája, ahogy Morton mama megjegyzi az azonos című musicalben.

Egyébként tegnap mi is normális magyar módjára kimentünk a Duna-partra és piknikeztünk. Hetedik éve csináljuk ezt. Volt előzménye. 2000-ben politikai tiltakozásból hárman elmentünk felvonulni. Nem annyira az állami politika ellen (bár többen úgy gondoljuk, hogy a 2000 volt a politikai őrület első éve: akkor úsztatták a koronát, akkor őrült meg Kovács László.), hanem iskolánk egyes tanárainak csöppet sem leplezett kormánypártisága ellen. Hatalmas elégtétel volt, amikor aztán a történelem tanárnőnk - aki nem más, mint a jobbos körökben jól ismert Takaró Mihály felesége (múltkor róla készített portréfilmet Kondor Katalin) - szörnyűlködött, hogy micsoda arcok vonultak föl. Köztük mi is, és megtiszteltés, ha az ő finoman szélsőséges ízlésének nem feleltünk meg. Egyébként igaza volt. Aki még nem látott május 1. a Hősök tere környékén, annak úgy kell elképzelnie, hogy mindenféle nem létező szervezet ilyenkor nyomat magának 100 lufit (pl. szocdem párt, nem is léteznek!), és azzal fölvonul. Utána visszavonulnak a sátraikba. Az egyik helyen igazi vén komcsik ültek, és üvöltött a Speedy Gonzalez c. szám. Az ötvenes évek végének nagy, amerikai világslágere, amely nálunk természetesen erkölcstelenség miatt be volt tiltva. Összemosódnak a dolgok. Mindenesetre ezt egymás között szóvá tettük, de az egyik öreg meghallotta (egy súgdolózásból fenntartott rendszerben kiemelt fontosságú az éles hallás), és le is miépesezett minket egyből. Kiröhögtük.

2001-ben felvonulás helyett, levonulás volt, a Gellért-hegyről. Egykori tanárnőnk utána sietett haza egy vendégségbe, de annyira kimerítette a séta, hogy ülve elaludt.

2002 óta az én egyik anglomán álmomat valósítjuk meg, piknikezünk. Persze a szocialista - kollektivista szál sem maradhat el. Mindenki hoz valamit, és bedobja a közösbe. Onnan aztán mindenki kedvére vehet, ami tetszik.

Most elég szűk körűre sikeredett a privát majálisunk, senki se ért rá. Fontos emberek lettünk, na. De ettől elég jól éreztük magunkat. Jó kis beszélgetés, kellemes idő és persze a víz. Hosszú évek óta nem járunk horgászni, nem is tudom, mikor váltottam utoljára engedélyt. De a Dunát nézni egyszerűen a legjobb nyugtató. Mostanában elég sok a munka, kellenek az ilyen semmittevős napok, lehetőleg stressz nélkül. Igyekeztem is minden zavaró tényezőt ki is kapcsolni, sikerült is.
Viszont feltöltődtem ötletekkel a jövőt illetően. Tegnap én is elfáradtam, és ennek következtében tudtam 10 órát aludni, amire már nagy szükségem volt. Ráadásul most még egy kis színem is van. Manapság már nem vagyok annyira sápatag, mint régen, de a pirosság elmúltával, szinte egészségesnek fogok látszani.

Szóval most tele ötletekkel vágok neki ezek sorba szedésének, tervezgetésének, ami ebben az egészben a legjobb.

A kedves olvasó tán már észrevette, de megjelentek a kis, személyes piktogrammok a hozzászólások mellett, ismertebb, angol nevükön az avatarok.

Ez megint olyan fejlesztés a blog.hu részéről, amelyre nekem személy szerint semmi szükségem, de nem akarok senkit sem megfosztani a "magamutogatástól" sem, úgyhogy csak rajta!

Hogy is működik?

http://inda.blog.hu/2009/04/30/avatarinvazio

Hogy legyen valami értelme is mindennek - és mivel azóta izgat általánosságban a kérdés, amióta először bevezették ősi törzshelyemen, a Queen-fórumon - meséljétek el, a Ti avatarotok mit ábrázol, és miért pont ezt választottátok.

Köszönjük!

Itt volt már az ideje a minőségi újságírásnak! Téves, légbőlkapott híresztelésekre reagálgatni (majdnem) bárki tud, az igényes blogger a tűz mellől hozza az infót.

Mivel színvonalra akarunk mi is törekedni (én tán reménytelenül?), személyesen csíptem el tegnap egy igazi, belső hírmorzsát.

A baloldal saját vértanúja, a világ legabszurdabb szimpátiatüntetését megélt Hunvald György múlt heti lemondása után egy igazi régi motoros, Kivágó Ivánné veszi át a helyét a Fővárosi Közgyűlésben a szocialista frakcióban. Büszke vagyok, mert mióta létezik a legfiatalabb budapesti kerület, Soroksár, azóta ez a megbízható asszony aktívan részt vesz a helyi közéletben. Nem akarom én most legszűkebb pátriám ügyes-bajos dolgaival untatni az olvasókat. Országos szinten talán az a legfontosabb a beszédes beszélő névvel megáldott politikusasszony tevékenységében, hogy Hiller István hátországának királynője. Az expresszivitásában verhetetlen Hiller István c. propagandaanyag kiadója. Mert bizony nem kisebb ember képvisel bennünket soroksáriakat az Országgyűlésben, mint az oktatási miniszter maga.

Kivágóné elszámította magát, mert azt hitte, csak úgy átlehet ülni a Grassalkovich útról Hagyó Miklós mellé, suttyomban. Hát sajnos ez nem megy ilyen egyszerűen. Kivágó Iván Györgyné ezennel országos politikus lett, és most már nem csupán helyi kártyanaptárakról néz ránk szigorú szemeivel, hanem közvetlenül Bárdos András után jelenik meg arca. A tv-ben! (Mondom, büszke vagyok!)

Szóval most azt rebesgetik, hogy Kivágó Ivánné (Ilyen név még Örkénynek is csak jobb napjain jutott volna eszébe.) III/II-es volt. Ami objektíven nézve is kellemetlen.

De ígértem egy eredeti információt, amelyért a profi újságírók is ölre mennének.
Tegnap véletlenül találkoztam a soroksári polgármesterrel. A saját, nem virtuális fülemmel hallottam, ahogy odaszólt valakinek: "Én mondtam a Marinak, hogy nyilatkozzon erről a III/III-as dologról..." Ezek szerint Kivágóné jelenleg hallgat. Mit jelenthet ez?

Nyilván az ENSZ-nél is olvassák a blogot, és erősen megrémültek, amikor értelmetlennek neveztem a működésüket. Úgyhogy most a jolly jokert küldték csatasorba, a WHO-t, mutassa meg a világnak, bizony nagy szükség van rájuk. A nagy, mexikói sertésinfluenza ellen is ki lépne föl, ha nem ez a szuperfontos szervezet. A sajtó pedig szívesen asszisztál a jó kis pánikkeltéshez.

Megkérdezem hát az olvasókat, fenyegetve érzik magukat?

A lassan tönkremenő önkormányzatok mindenféle ötlettel előállnak, hogy lehetőleg minél kevesebb segélyt kelljen kifizetniük.

A legújabb terv szerint nem járna segély annak, aki élvezeti cikkekre költi (alkohol, cigaretta, kávé), játékgépezik vagy nem gondozza a kertjét.
(Link: http://index.hu/belfold/2009/04/28/aki_dohanyzik_nem_kap_segelyt_gadacson/ )

Miközben nagyon utálom az alkoholt és a cigarettát (a kávét nem tartom olyan veszélyesnek, és annyira luxusnak sem, bár azzal sem élek), nem gondolom, hogy bárkinek joga lenne megszabni, ki mire költi a pénzét. Ha a cigi és a pia legális (márpedig sajnos az), akkor a segélyezett azt is vehet belőle. Az ő dolga, nem az önkormányzaté.
Persze annak az érvelésnek is helye van, hogy azért ezt a pénzt az adófizetők adják össze. De azzal, hogy az államra bízzák, ki kaphat a közös pénzből segély jogcímén, már engedélyezte, hogy a segélyezett saját pénzének tekintse a segélyt.

Az is meredek, ahogyan ezt fölmérni, és ellenőrizni szándékoznak. "Mindenki ismer mindenkit" - ez a fokú jogbiztonság az igazi! Hiába igaz ez a gyakorlatban, a jogalkalmazás nem tudja kezelni a szóbeszéd fogalmát.

A segélyt elvileg nem lehet feltételekhez kötni. Alapjában véve ez rendjén is van, hiszen a segélyben részesülők nem kerülnek automatikusan gondnokság alá, teljes jogú állampolgárok, akik valamiért segítségre szorulnak. A döntéseiket maguknak kell meghozniuk. Ha úgy döntenek, hogy egy nap alatt bedobálnak húszezer forintot a félkarú rablóba, akkor úgy. Én sem gondolom, hogy ez így helyes, de eléggé nyomasztó lenne az a társadalom, ahol a pénznek mellé felügyelet is járna.
Az egyetlen feltétel, amelynek létjogosultsága van, az a társadalmi munka. Aki munkaképes, az igenis dolgozzék, ha van mit csinálni persze. Az az elvárás, hogy a közösségnek cserébe a pénzbeni segítségért, a közösség javára tevékenykedik a nehéz helyzetbe került ember, jogos. A gyámkodás igénye viszont nem.

Pedig sok érv szól mellette. Ilyen például a gyerekek kérdése. Sokszor éppen miattuk ítélnek meg magasabb segélyt. Erre elfogadható megoldás volna, ha a segély egy részét névre szóló étkezési utalványokban kapná meg az illető. Ez is beleszólás, de azért mégsem ultimátum.

Az igazi megoldás nagy falat. Gordonék biztos nem fognak hozzá. Az önkormányzati rendszer elhibázott, túlméretezett. Annak idején a demokratikus hevület (Minden három háznak saját polgármestert! - mozgalom.) miatt olyan feladatmennyiséget zúdítottak szegény települések nyakába, amellyel láthatóan nem bírkóznak meg. A kurucos hagyományok miatt meg sok helyen hallani sem akarnak a közös feladatvállalásról, sőt van, ahol még a jól bevált körjegyzőségekből is kilépnek, személyes sértődések miatt. Talán az sem ártana, ha a vidéken oly népszerű pártok és politikusaik nem falurombolást emlegetnének, amikor a szorványfalvak intézményeinek összevonásáról van szó, hanem az ebben rejlő lehetőségeken dolgoznának. Jó tervezéssel, észszerű szervezéssel (amihez hozzátartozik az is, hogy megfelelően választják ki az együttműködőket) segíteni lehetne ezeknek az elszegényedő településeknek.
Főleg, hogy kétharmaddal még lehetne is változtatni.

Kérdés, hogy akarnak-e. Hiszen ha kevesebb polgármester van, kevesebb széket lehet kiosztani. Szóval annyira nem csodálkozom, hogy nem sietette eddig senki. Persze a helyiek sem. Könnyebb is szűkíteni a segélyezett körét ilyen populista ötletekkel, mint egy országos szintű ötletet elfogadni.

Hosszú ideje gondolom azt, hogy szélsőjobboldalinak lenni nem politikai kategória, hanem tudatállapot. Mondhatnám úgy is, kóros tudatállapot. Az embert folyton üldözik azok, ezért folyton valami alattomos összeesküvés áldozataként szenved. Azok nemcsak kizárólag a saját érdekeiket nézik, de még erkölcstelenek, romlottak és gonoszak is. Legfőbb céljuk szegény áldozat és ősi népének elpusztítása, szánt szándékkal akarnak ártani. Mindenki ellenség és mindenki hülye! (Most tekintsünk el attól aprócska logikai bukfenctől, hogy ha ennyire hülyék azok, akkor hogyan képesek a világot (horribile dictu) globálisan irányítani mégis.)

Az ilyen ember nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy, l'art pour l'art éldegél. Az a birkák sorsa. Nem, a szélsőjobbert küldetéssel küldték ide. Ó kárhozat, hogy ő született helyretolni ezt a beteg világot. Az igazi (népi) hősöknek meg, ugye, mindig igazuk van. Jó lehet minden reggel azzal a bizonyossággal ébredni, hogy birtokában vagyunk a Tudásnak.

Bár a globalizáció rusnya dolog, de azért a menő skinhead szeret világmárkákat hordani, és az elsők még az angol lapokból lesték el a módit.
Az egyenruha is nagy divat. Akár a hagyományörző barna, akár a kicsit tsz-elnökös fehér ing - fekete mellény, jól áll a büszke magyar testen.
Ha már egyenruha, akkor természetesen millitarizmus sem maradhat el. Általában persze azok beszélnek a leghangosabban a test test elleni harcról, akik kislabdadobásból is fel voltak mentve az általánosban.

Fárasztó lehet állandóan érezni az üldözők sunyi tekintetét a hátunkon. Örök háborúban élünk, és a világvége (szakszóval: nemzethalál) folyton ott kopogtat az ajtón. És csak széljobber tudja megakadályozni ennek a bekövetkezését.
A tudatállapot alapja az erkölcs és a rend. Ezt persze sajátosan értelmezik. A rendpártiság abban nyilvánul meg, hogy autók borulnak lángba, embereket dobálnak tojástól utcaköveken át molotov koktélokkal bezárólag mindenfélével. A közösségi érzés fontos, de a köztulajdon azért feláldozható az Eszme érdekében.

A szigorú erkölcs is elbírja azt, hogy az ellenszenves emberek nevét, címét nyilvánosságra hozzák, hadd rettegjen az illető, hátha valakik nemcsak szájkaratéban fekete övesek. És az is egyenes, erős, magyarosan szilárd jellemre utal, amikor ezek a szabadságharcosok arccal persze nem vállalják tettüket. Ha nagy nehezen elkapnak egyet - kettőt, akkor a bíróság előtt szittya bátorsággal hivatkoznak mérgezett cukorkára, gyógyszerekre, de alapesetben nem vállalnak semmit. Budapest olyan mesés hely, hogy a kövek maguktól repülnek a rendőrök felé. A nagy magyar igazság nevében persze.

Hogy valami pozitívat is mondjak, széljobberékre jellemző a gazdag fantázia. Máskülönben hogyan találnának ki ilyen jó kis összeesküvés-elméleteket, tévhiteket és rémtörténeteket? Itt az abszurdtól (a maceszgombóc akkor az igazi, ha gyerekvérrel készítik) a sima történelemhamisításon át (a mostanában újra előtérbe került holokauszttagadás) egészen az aktuálpolitikai pusmogásokig (a zavargásokat nem a csőcseléknek köszönhetjük, hanem a kommunista provokátoroknak).

A nyelvi lelemény sem idegen tőlük. Olyan ízesen mocskolódni senki sem tud, mint egy igazi szélsőjobbos. De neki joga van hozzá, ő nevezheti szegény, buta Fekete Pákót rendszeresen makinak (nem a butasága, hanem a bőrszíne miatt kapta ezt az állandó melléknevet). De ha erre a nyilvánvaló rasszizmusra megkapja, hogy neonáci, akkor föl van háborodva, hogy mit merészel a büdös kommunistája. (Mert, ugye, aki nem a majmot látja Pákóban, az csak is kommunista lehet. Vagy még rosszabb, liberális. Mi más lehet egy izé, akinek sötétebb a bőre, mint makimajom?) Csak halkan kérdezem, akkor ki a náci? Aki meg is öli azt, aki neki nem tetszik?

Politika mindez? Nem. A mai magyar állapotokat elnézve persze az embernek a politikáról nem valami emelkedett, emberi, színvonalas dolog jut az ember eszébe. De azért a politika ennél jobb. Amit a széljobberek (és ebben nincs különbség, hogy Budaházy, Le Pen vagy a néhai Haider) nyomatnak, az semmire sem jó. Zavaros, a valóságtól elrugaszkodott fantazmagória. Aki ilyen pártra szavaz, az zsákbamacskára voksolt. Mert minél határozottabbak a kijelentések, annál kevesebb tartalom van mögöttük. Többnyire viszont ezek a tömörülések nem alakulnak párttá. A közélet romlottságára hivatkoznak, közben persze nem akarnak ezek a hazáért tenni is valamit. Mert ahhoz tudás, tehetség és szorgalom kellenének, de főleg dolgozni. Sokat és következetesen. Nem elég Csaba királyfiról álmodozni meg cigányvicceket sorjázni. Persze nevetés nélkül. Ehhez meg a kutyának sincs kedve, amikor menetelni is lehet.

Tartsák is meg a jó szokásukat! Soha se legyenek politikai tényezők sem itt, sem máshol!

39 lépcső - félkritika

Ma színházba mentünk, de már meg is jöttünk. A darab viszont még tart, amikor ezeket a sorokat írom.

Nem írhatok rendes kritikát, mert csak a felét láttam ennek a komédiának, de azt hiszem, a tény, hogy mindkét társammal úgy döntöttünk, amikor végre a szünet első percében kigyulladtak a fények, hogy nem nézzük ezt a marhaságot tovább, önmagáért beszél. 22 éve járok színházba, de ilyen borzalmat még nem láttam.

Jópár éve egyszer már otthagytuk az Evitát Malek Andreával a címszerepben. De ez a darab azt is messze alulmúlja. Pedig előzetesen nem tűnt rossznak (nyilván nem vettünk volna rá jegyet, ha már az előérzet sem jó): harmincas évek Angliája, bűnügyi komédia, jó színészek és persze a Madách. DE a most már végképp fejben kell tartanom, hogy ez a Madách már nem az a Madách. Ma meg is fogadtam, hogy amíg azok vezetik ezt a színházat, akik ma, addig nem megyek oda. Vagyis sokáig, mert elég sikeresek.(Már volt egy intő jel, amikor az Édeskettes hármasban című irritáló ökörséget néztük meg anyukámmal.)
Bár valami azt súgja, a 39 lépcső hamarosan megbukik. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik fölálltak, és hazamentek félidőben. Ilyen értelmetlen darabbal, ilyen ripacs játékkal és idegesítő, érthetetlen rendezéssel nem lehet életképes semmi. Legalábbis nem lenne szabad, hogy az legyen.

Azért a készítők is érezhették, hogy ez az egész nem lesz telitalálat, mert a két fősztár, Gálvölgyi és Szerednyei már az elején többszörösen besöpörte magának a tapsot. A végén, én sem hiszem, hogy túl sokszor visszahívja őket a közönség. Sajnos nálunk nem dívik a gyenge teljesítmény kifütyülése, de mindegy is, mert mi már nem vártuk meg a végét. Már soha sem tudom meg, mi az a 39 lépcső, bár nem mondanám, hogy érdekel.

Enyhén fogalmazok, amikor azt mondom, nem ajánlom senkinek a darabot, mert tényleg bűnrossz. Aki ízelítőre vágyik, kapcsolja be az aktuális csütörtökön este a Gálvölgyi Show-t, és képzelje el a látottakat színpadon, két órán keresztül, úgy, hogy nem kapcsolhat el. Ugyanazok a figurák (Gálvölgyi az egész geg-repertoárját eljátszhatja), ugyanaz az izzadtságszagú humorkodás, sőt még a zenék is ugyanolyanok.

Aki jót akar, kihagyja.

Értékelés: értékelhetetlen
 

Tegnap este elcsíptem a Dunán egy élő beszélgetést Tony Curtisszel. Az amerikás magyar (vagy magyaros amerikai?) színész 84. születésnapját Budapesten ünnepli. Barátságos és szívélyes volt, szellemileg teljesen friss, nagyon örültem neki. Jelenlegi szerepléseit példaértékűnek tartom, így kell a köztudatban maradni, ha az ember napja már leáldozóban van.

Sokat tanulhatnának tőle a magyar sztárok, akik szemmel láthatóan képtelenek a méltó visszavonulásra. Egy bizonyos kor fölött az embernek már nem kell dolgoznia. Akkor sem kellene, ha egyébként képes rá. Nem azért, mert az öregekre nincsen szükség, hanem mert az a természet rendje, hogy minden generációnak megvan a maga életciklusa. És természetesen mindig is lesznek kivételek, de Magyarországon az embernek az az érzése, az a művész a ritka, aki érzi, mikor kell visszavonulnia a rivaldafényből.

De ez csak részben az ő hibájuk. Egyrészt a retrót persze nálunk sajátosan értelmezik. A retro ugyanis alapjában véve nem azt jelenti, hogy változtatás nélkül újra éljük, amin már egyszer túlmentünk. Ez legfeljebb nosztalgia. Az igazi retro éppen a változásról, az idő múlásáról szól. Arról, hogy mai szemmel hogyan látjuk a múltat. És az azóta eltelt időt. A jó retro értelmezi a múltat. Kritikusan szemléli, és szubjektíven szelektál.

A magyar retrohullám viszont csupán abból áll, hogy pár olcsó poén kedvéért előkapartak olyanokat, akik már fénykorukban is cikik voltak, mesterségesen sztárt kreált belőlük, és a sajátosan alacsony zenei igényű, magyar közönség elhitte, hogy ezek az avitt figurák érnek valamit.

Külföldön is vannak retro-művészek, de nem a mainstream kellős középén és folyamatosan. Annál nagyobb és őszintébb örömmel köszönti őket a közönség, amikor nagyritkábn felbukkanak valahol a nyilvánosság előtt. Mert emlékezni jó, aki meg régebben tudott énekelni, az nyilván nem felejtett el teljesen, de egy idő után ott kell tudni hagyni a színpadot is. Sajnos még a tényleg nagy művészek között is alig akad valaki, aki képes erre. Bár tény, hogy egy a színházba bejárogató idős színész sokkal kevésbé zavaró (sőt sok esetben egyátalán nem az), mint a média kedvencei.

Persze a média a hibás! De ez az általános lustaság és eltompultság következménye, amely miatt olyan a tv, amilyen. Túl sok tartalmat kell túl rövid idő alatt létrehozni, naná, hogy nincs alkalom és energia rendesen végiggondolni a dolgokat.

De a legfőbb gond, hogy gyenge az utánpótlás. Nem látom ma az olyan magyar előadókat, akiket mindenki ismer és egyúttal tényleg jók is. Valaki vagy jó, de ők általában rétegzenét játszanak (nem mintha lenne alkalmuk az ilyeneknek szerepelniük), vagy ugyan ismert, de... Szóval ha az országos közösségi élményre vágyik a zenerajongó, akkor kénytelen elmenni a Sziget Táncdalfesztivál - sátrába, az ország egyik legsúlyosabb ízlésrombolójába.

Amíg ez nem változik, itt kísértenek körülöttünk a múlt árnyai. Ez is hozzájárul ahhoz, ami szerintem a legnagyobb bajunk, a múltban éléshez, a továbblépésre való képtelenséghez.

Ma reggel lágytojást ettünk, jó folyósan, ahogy szeretjük. Nem NDK-lágytojás-stílusban. Az elnevezés anyukámtól származik, aki egy régi, németországi körutazásunk alkalmával konstatálta, a németek nem értik túlzottan a különbséget a lágy és a főtt tojás között, mert a lágynak nevezett is elég szilárd. A forró tojás "lefejezésekor" eszembe jutott, hogy német család feje, akiknél cseregyerekeskedtem pár évvel a családi nyaralás után, egy precíziós mozdulattal lemetszette a tojás búbját. Ezt mindig nagy csodálattal néztem, de azóta se tudom utánozni.

Szóval eszembe jutott a német "családom", akik két alkalommal is befogadtak. A szülőket szinte kedveltem, az apával például volt egy kifejezetten izgalmas beszélgetésem a NATÓ-ról (minket akkortájt vettek föl), a nő meg normális háziasszony volt. Fontos! Bár nem volt állása, de a saját életét élte a család egységén belül. Intelligens ember volt, aki megengedthette magának, hogy ne dolgozzék. (Az más kérdés, hogy nem nézett ki nőnek, de az meg kit érdekel.)

Ellenben a lánya, az én cserepartnerem, borzasztó buta volt! Nem érdekelte semmi, folyton ugyanolyan (semmilyen) pofát vágott, alig beszélt (pedig elvileg nyelvet tanulni mentünk oda) és hiába próbáltam, nem sikerült közös nevezőt találni vele. Azt hiszem, nem a saját ötlete volt, hogy vendégül lát. Aggódó szülei talán így próbálták saját sötétségéből kirobbantani. De nem sikerült. Sőt a végére, gondolom, már eléggé meg is utálhatott. Mert szegény annyira nulla volt, hogy - életemben először - még én is bezzeggyerek voltam. A szülei elég sokat beszélgettek velem, sokat kérdeztek. Hazudni kellett volna arról, hogy viszonylag jó tanuló voltam? Hát persze, hogy látszott a kontraszt. Tabea meg már bukott egyszer.

Bár a német gimnazistáknál ez nem annyira ritka, mint abban az iskolában, ahová én jártam, mégis elég ciki. Valakinek, akinek más dolga sincs, csak hogy tanuljon, szégyen megbukni. Én nem is értem, hogy érettségiig hogy lehet megbukni, nekem még a 4 - 5-ért sem kellett igazán megerőltetnem magam soha, pedig nem vagyok zseni, és pláne nem vagyok mindenben jó. És egy akkortájt viszonylag erős gimnáziumba jártam, ahová tanulmányi versenyen keresztül lehetett csak bejutni. (Féltem is, hogy bírom-e majd.) De gond nélkül végeztem el. Szóval nem nagyon értem, hogy bukhat meg valaki olyan, mint Tabea. Neki aztán tényleg semmi mással nem kellett foglalkoznia. Hetente kétszer eljárt dzsúdózni, de attól még lehet tanulni, hogy az ember kedden és csütörtökön egy-egy órán keresztül embereket dobál.

Pláne egy német iskolában megbukni szégyen. Voltunk benn pár órán, mit mondjak, akkor dőlt el számomra, hogy az ún. angolszász, helyesebben amerikai típusú iskola ellen tűzzel - vassal fogok fellépni, mert silány. A tananyag híg, tartalmatlan és annyira le van egyszerűsítve, hogy félévet egy hónap alatt le lehetne adni. Az elvárások alacsonyak, és mivel hagyták, hogy a gyerekek agya eltompuljon, a többség funkcionális analfabéta. Az érettségiző osztály például azt tanulta éppen geometriából (De utáltam!), hogyan kell a kör területét kiszámítani...

Először azt hittem, én kaptam csak egy ilyen "selejtet". De aztán rá kellett jönnöm, az osztály - és iskolatársai se sokkal okosabbak. Tabea csak csendesebb és közönyösebb volt, mint a többiek. Az iskola, a tanulás számukra huszadrangú dolog volt, szükséges rossz, amit fegyelmezett német létükre persze elviseltek, csak a bulikkal voltak elfoglalva. Egy kivétel volt (pont Csöncsön barátom "párja"), de ő sem okos volt, csak szorgalmas, őt űzték a szülei, a többi családban nem izgatták magukat túlzottan emiatt sem, semmi más miatt sem. Egy másik családról mesélte a magyar fél, hogy a fű ott volt a konyhaszekrényben, akinek kell rájár. Legyen szülő, gyerek vagy éppen a kutya. Talán mondanom sem kell, hogy az illető német állandóan che guevarás pólóban járt. Az említett barátommal sokat idézett, és mindig alaposan kinevetett jelenet volt, amikor megkérdeztük, de mégis miért mindig Che Guevara. Erre a bájos német kis hippi: kicsoda?

Tabeával utoljára kilenc éve leveleztünk. (Mert mi fenntartottuk a levélkapcsolatot több éven át.) Elmeséltem neki, hogy éppen érettségiztem, gratulált. (Gondolom, neki még odébb volt, hiába volt csak egy évvel fiatalabb, én meg kétszeresen is évvesztes. Vagy éppen az első, nem kívánt terhességét hordta ki valami lehrlingnek, akivel aztán össze is házasodtak hamar. Szörnyű, így kell az életet sutba dobni, mielőtt még elkezdődne.)

Németország vonzó, talán a legvonzóbb külföldön, de csak távolról. Közelről minden ország egyforma.

Itt a döbbenetes hír: http://index.hu/kultur/eletmod/2009/04/23/1_5_millio_magyarnak_egyetlen_baratja_sincs/?rnd=230

A magyar emberek 15%-a senkit sem tart a barátjának. Egyedül, talán magányosan éli az életét. Mert a házasság vagy más párkapcsolat nem helyettesíti a barátságot, hiába is gondolják ezt sokan. Akivel ugyanis ágyba bújik az ember, az nem a barátja, az a szeretője vagy társa, szerencsés esetben mindkettő, de nem a barátja.

A barátság ugyanis a legcivilizáltabb emberi kapcsolat. Bár nem pusztán az észérvek számítanak, de ebben a "szabadidős" kapcsolatban számít a legtöbbet a megfontolás. (Mert vannak más jellegű kapcsolatok is, ahol szintén nem csupán az érzelmek számítanak. De ezek többnyire hivatalos jellegűek.) Az ember a barátait megválogathatja, vagyis mindenki maga dönt, kit nevez a barátjának és kit nem. Általában civilizációs vívmányok adják a magvát a dolognak: értékrend, ízlés, beállítottság (ezek általában közösek vagy hasonlóak, de nem feltétlenül, és ez utóbbi eset sem irracionális, sőt), kell a szerencsés találkozás (jókor jó helyen lenni, de ez máshoz sem árt) és persze szép folyamatosan kialakulnak az érzelmek is.

Míg a szülő - gyerek viszony alapvetően ösztönös, bizonyos korig biológia és a szerelem szintén nem ész kérdése, a barátság a szabad akarat és az emberi lét bizonyítéka és ünnepe. Nem alacsonyabb rendűek az előbbiek sem, csak mások. Aki szellemileg igényes, annak barátságra is (!) szüksége van. Mert van olyan dolog, amit a szüleinkkel vagy a házastársunkkal sem lehet megbeszélni. (Ahogyan olyasmi is, amit meg egy baráttal nem lehet csinálni, lásd fönt.) Sokan azt hiszik, mindig mindenkivel mindent meg kell osztani. Ez természetesen badarság. A tökéletesen transzparens élet minden kapcsolat legfőbb ellensége. Akinek nincs homályos foltok az életében, az egyrészt könnyen támadható (ha úgy fordul a kerék), de főleg unalmas lesz. Az unalom meg nagyon ártalmas önmagában is, pláne, ha társas.

A legtöbb "barátság" a gyerekkorban köttetik. Már akinek. Bár voltak számomra kedves emberek az általánosban is, de olyanokra, akikre nyugodt szívvel azt mondtam, ezek a barátaim, 16 éves koromig kellett várnom. Sokan közülük ma is annak számítanak, míg az ált. isk. haverok eltűntek. Persze mindig nagyon örülünk egymásnak, ha véletlenül összefutunk. És ez a lényeg: véletlenül. Az igazi barátokkal az ember nem véletlenül találkozik, hanem tudatosan építi a kapcsolatot. Mert kapcsolatban akar azokkal maradni, akik fontosak. Ez a másik kritérium: a fontosság. A barátság nagy előnye, hogy ideális esetben ha senki másnak, hát a barátjának fontos az ember. Az önzését persze senki sem tudja levetkőzni, mégis lehet azt érezni (például eme levetkőzésre való törekvésből), ha valaki fontosnak tart egy másik embert.

Az embernek fiatal felnőtt korában van a legtöbb barátja. De ez csalóka. Ezek többnyire haverok csupán, lehet közöttük számos értékes ember, akikből lesz valami, de ez csak idővel derül ki. (Én ebben is rendhagyó vagyok, nekem a húszas éveim eleje az izolációról szóltak, de az okok nem tartoznak ide.) Ponti/ Csöncsön mondta egyszer, hogy nem feltétlenül az az igazi barát, aki a nagy bajban segít. Az igaz barát az, aki az élet apró-cseprő részében is mellettünk áll. És én ezzel végtelenül egyetértek. Csöncsön úgy folytatta érvelését, hogy egy igazán rossz helyzetben lévő emberen mindenki megpróbál segíteni. De kis dolgokra oda sem figyelnek az emberek. Csak a barátok.

Később - és én most itt tartok - kikristályosodnak a dolgok. Felnőtt korra rögzül a baráti kör. Ahogy látom, felnőttként már elég nehéz barátkozni, de nem lehetetlen. Még egy olyan zárkózott embernek sem, mint nekem. Pedig - bevallom - előfordult már olyan időszak az életemben, amikor azt gondoltam, a barátság sem nekem való. De azért meggyőzhető voltam ennek hamisságáról.

A magyar emberek - mint sok mindenben - ebben is lusták, azt hiszem. Nem fektetnek elég energiát a kapcsolataikba, így a barátságaikba sem. Jobban leköti őket a munka és család. Valamiért a férjek/ feleségek (ill. nem is kell papírnak lennie ehhez sem) egy része kifejezetten rossz szemmel nézi a társának barátait. Emlékszem az apám egyik kollégájára például. Jópofa, kicsit szórakozott fiú volt, gyakran jött velünk horgászni. Aztán elvett valami nőt, és soha többet. Mert az asszonyka nem nézte jó szemmel a dolgot. Emlékszem, gyerekként is felháborított ez a zsarnokság. Mi a baj azzal, ha pár kolléga időnként (nem minden hétvégén, évente háromszor mondjuk) eljár pecázni? Semmi. Csak épp akkor a nej nem tudja kontrollálni az éppen csak megszelídített vadat. Nem tudom, hogy később mi lett velük, de valami azt súgja, hogy vagy válás, vagy életre szóló gyötrődés. A tanulság tehát az, hogy az embernek a sarkára kell állnia. Aki a barátom, ahhoz ragaszkodom, azért kiállok. Adott esetben a szeretett nő/ férfi ellenében is. Amúgy ha valaki még ezt sem engedélyezi (nem mintha kéne), az rossz jel. Az minimum hibás jellemre utal (pár év múlva majd az is ki lesz adva utasításba, hogy mikor vehet levegőt a kedves), de sok esetben a szerelem/ szeretet hiányára is. Óvakodjunk tehát a pasáktól!

A másik dolog, ami tönkreteszi a barátságokat, az az önérzet. Elég rossz, ha az ember már a saját barátjától sem kap második esélyt. Én is olyan vagyok, akit csak egyszer lehet megsérteni, de azért akit szeretek, annak van még legalább egy dobása. Ahogy látom, sokan csak a saját sérelmeiket látják. Engem minden tönkrement barátságomban az dühített a legjobban, hogy egy tévedés, ne adj Isten, hiba azonnal érvénytelenített minden jót, amit a múltban történt. Hiába volt az ember korábban jó, ha egyszer olyat csinál, ami nem tetszik, semmi más nem számít, csak az a rettenetes sérelem, amit az egykori barát elszenvedett. Ez igazságtalan, és hasonló dolgokat sejtet, mint a pasáskodó partner esetében.

A távolság sem tesz jót igazán. A barátságot ápolni kell, ideig - óráig lehet telefonon, msn-en vagy éppen dísztáviratban (Tényleg! Az létezik még egyátalán?), de szintén tapasztalatból mondom, személyesen van a barátság fenntartására a legtöbb esély.

Miért baj a távollét? Mert hiányzik az illető, persze. De van ennél egy gyarlóbb gondolat is. Egyszer csak űr támad mindkét ember életében. Mivel az ember nem lógathatja a lábát egész nap, hátha hazajön a Karcsi Kanadából mégis, (És Karcsi se biztos, hogy végig abban reménykedik, hogy Marci is kivándorol a kedvéért.) elkezd az ember másokkal barátkozni, olyanokkal, akik ott vannak. Ez féltékenységet szülhet, és szül is. Ahogy más kapcsolatokat, a barátságot is megmételyezi, sőt rendesen hazavágja, ha Marci drága telefonhívásai vádaskodásokból állnak esetleg.

Ez a másfél millió ember, aki úgy tűnik, le is mondott erről az égi adományról, melyet csak az embernek ítélt meg a sors  (mert az állatok nem barátkoznak, nekik főleg "hivatalos" kapcsolataik vannak), lemondott arról is, hogy tartozzék valahova. A fönt idézett cikk eléggé ellaposodva oda fut ki, hogy akinek nincsenek barátai, az nem is olyan egészséges. Én nem látom az összefüggést, mert a XXI. sz-i, magának való ember prototípusa számomra pont a fitnesznáci, miközben van olyan olvasóm, aki bár számos betegségben szenved, mégsincs egyedül. Szóval ebben nincs igazi korreláció. Hacsak az nem, hogy az ember jobban érzi magát, ha nincs egyedül. (És persze ez sem igaz mindig.) De ha választanom kellene, hogy egészséges legyek vagy legyenek barátaim, biztosan az utóbbit választanám. (Ezt a kijelentést az teszi viszonylagossá, hogy bár nem kérdeztek meg, de ez le is írja az állapotomat: nem vagyok egészséges, de vannak barátaim.)

Biztos megnyugtatja az amerikai diplomácia rossz lelkiismeretét az ENSZ léte. Én más értelmét nem látom a szervezetnek.

Most is szerveztek egy antirasszizmus - konferenciát. Melyen kizárólag a nyíltan antiszemita Irán és néhány hasonlóan gondolkodó állam képviselete vett részt. Az ún. civilizált államok, élükön természetesen az USÁ-val bojkottálták az eseményt.

Ez a legkönnyebb, el se menni. Sértődötten kívül maradni, és nem bepiszkolni a kezünket holmi diktártorocskával. Mi túl jók vagyunk ahhoz, hogy meghallgassuk ezt az embert, úgyhogy beszéljen egymagában.

Persze így is hozzá lehet állni, kérdés, ez-e a legjobb út. Szerintem nem. Egyrészt azért, mert az ne papoljon demokráciáról, aki még meghallgatni sem képes a másikat! A demokrácia ugyanis arról szól elvileg, hogy minden véleménynek helye van. Attól még senki sem ért egyet az elvakult gyűlölettel átitatott antiszemita tirádákkal, hogy végighallgatja azokat. Mégcsak nem is legitimizálja. Bár manapság kezdik elfelejteni, de bizony egyenrangú felek között - és ENSZ-tagállamokról van szó - nem csak annak van joga megszólalni, akivel egyetértünk. Pont az a jelentősége a nyilvánosságnak és így az ENSZ-nek is, hogy elhangozhat a szélsőséges vélemény is, melyet a többi tagállamnak joga van kritizálnia.

Másrészt Irán nem valamilyen lényegtelen kis csendes-óceáni sziget, Irán atomhatalom. Arról nem is beszélve, hogy az elnök az arab világ hőse, pont Izrael elleni látványos kirohanásai miatt. Az ENSZ egyik fő projektjének, a közel-keleti békefolyamatnak egyik fő ellensége. Az ENSZ mást sem tehet, mint hogy nyomatékosítja álláspontját. Esetleg előállhattak volna valamilyen javaslattal, ultimátummal, akármivel. De ahogy már írtam, könnyebb kényeskedni.

De a nyugatiak nem mernek szembenézni vele, ezért inkább a hotelszobájukban duzzognak, amíg a csúnyabácsi be nem fejezi. Kár, hogy a nagy perzsa sárkány szűk baráti körben marad, és a civilizált világban elfogadhatatlan szövegeit megmaradt közönsége megvetés és heves ellenállás helyett egyetértő bólogatással, enyhe tapssal fogadták.

Most aztán megmutatta Amerika és a vele (no és persze Izraellel, mert ugye ez van a háttérben) szimpatizáló, fejlett demokráciákban mi a szokás! Van egy megoldhatatlannak tűnő eset, szóval ne is foglalkozzunk vele.

Persze az is hülye, aki az iráni főkolompos anti-cionista beszédét pont a holokauszt áldozatainak emléknapjára teszi be a programba. Naná, hogy ez fölháborodáshoz vezet, naná, hogy sokan provokációnak vélik. Pedig szerintem csak rossz időzítés. Annak az alkalmatlanságnak újabb ékes bizonyítéka, amely az ENSZ működését az utóbbi években jellemzi. Ban Ki Moon ENSZ-főtitkár sajnálja. Így már mindjárt más. Ha már csak annyi tehet az ENSZ vezetője, hogy nagyot sóhajt egy ilyen fiaskó láttán, akkor tényleg érdemes a drága világszervezet jövőjén elgondolkodni.

Az ENSZ szavának csak a sajtóban van valamicske jelentősége manapság. Ott is csak bemondják, ez és ez hangzott el, nagy jelentősége mára nincs. Túl lassan, túl óvatosan meghozott határozatait vagy betartják, vagy nem. Az amerikaiak nagy lieblingje, Izrael például notáriusan nem törődik az ENSZ figyelmeztetéseivel. A fene sem támogatja az arab terrorizmust és azokat az eszméket sem, amelyek életben tartják, de nem ízléses ez a fekete - fehér játék, amelyet a nyugati világ folytat Izrael kapcsán. A mai izraeli politika is agresszív, fellépésük vitatható.

Mindezek ellenére nem hiszem, hogy megszüntetnék a szervezetet. Akik benne ülnek - nyilván nem rossz pénzekért - nyilván rettenetesen fontosnak érzik a munkájukat és persze személyüket. A nyugati államoknak meg megéri fenntartani, mert a sok tehetetlen politikus megkönnyebbülve hajthatja álomra a fejét, hiszen aznap is küzdött a világbékéért. Amerika csinálja a legjobban. Amennyire tudom, tagdíjat nem nagyon fizet, legalábbis pár éve emlékszem még a hírre hogy több millió dollárral tartoznak az ENSZ-nek. Ez persze nem akadályozza meg abban, hogy a saját céljaira használja a szervezetet. Nem éppen elegáns.

Azt hiszem, hogy ilyen szövevényes és abszurd ügy még olyan banánköztársaságokban is ritkaság, mint ami most Bolíviában történt. A Sakál napja ehhez képest mesekönyv egy kiskutyáról...

Az ilyen történetek általában nem igazán izgatnak, még akkor sem nagyon, ha magyarok is valahogy belegubancolódnak. Engem onnantól villanyozott föl, amikor egy indián kinézetű indián nyilatkozott. Ő volt a bolíviai börtönügyi miniszter. Ebben a pozícióban benne van minden sűrítve, amit mi innen, Közép-Európából gondolni szoktunk ezekről a sajátos belügyekkel rendelkező egzotikus országokról. A hatalmi ágak szét nem választása, érdekes hátterű politikusok és persze sok-sok letartóztatás, ill. az, hogy külön tárcát szánnak a börtönöknek, még a ki - kitörő börtönlázadások szilaj képeit is felidézik.

Az ügy középpontjában az elnök áll, akit folyton le akar lőni valaki. Hol a CIA, hol egy nem is annyira kicsi kiskirály emberei, mint valószínűleg ebben az esetben is. A hivatalos bolívai hírek szerint ugyanis egy a dél-amerikai országban élő horvát üzletember áll a merénylet mögött.

Hogy hogy kerülnek horvát üzletemberek Bolíviába, és ott hogyan képesek úgy beépülni az alvilágba, hogy alaposan gyanúsíthatóak az államfő elleni merénylettel, újabb előítéleteket gerjesztenek, amelyek a II. világháború utáni náci bűnösök elmeneküléséből táplálkoznak. Nem is olyan régen, déli szomszédainknál is volt egy kegyetlen háború, amelynek főalakjai majdnem mind emberiség elleni bűnöket követtek el. A háború leginkább üzleti vállalkozás, melyből az ilyen "üzletemberek" jól éldegéltek. Aztán a számonkérés elől elszöktek, mint régen. Valószínűleg emiatt van ott a merénylet megbízója is.

Jellemzi a történetet, hogy azt nem tudni, miért akarta lelövetni az elnököt. Persze Moralest sem kell félteni. Sokak szerint a vérfürdőnek is beillő rajtaütést azért kezdeményezte, mert imponálni akart a közelgő választások előtt a lakosságnak. Jó kis politikai kultúra lehet, ahol három ember - mégha esetleg terroristák is legyen szó - lemészárlása kedvező fényben tünteti föl a hatalmat birtoklókat.

A történet kellemetlen része, hogy persze magyarok is érintve vannak. A szabadcsapatok élén az egy időben fölkapott magyar - bolíviai - horvát veterán, Eduardo Rózsa - Flores (aki virágot ennyire szereti, ugye). Szárnysegédei a holtában sem túl fontos Magyarosi Árpád (a holttestéért még nem jelentkeztek), az ír Michael Dwyer és a jelenleg előzetesben lévő Tóásó Előd. Szép kis csapat, csak tudnám, mit keresnek odaát, és főleg, miért keveredtek ilyesmibe. Nem zörög a haraszt...

Szóval szép kis csapat! Valaki romantikus katona - ábrándjai miatt (szerencsétlen Magyarosi), van, aki pénzért (Tóásó) csatlakozott a bandához. Flores pedig simán őrült volt. Baka barátomnál kissé elragadtattam magam vele kapcsolatban, pedig valószínűleg csak nem tudta kiheverni a háborút. Azért voltak tévképzetei (l. a blogját), azért vonzódott a fegyverekhez és azért kellett folyton kockára tenni az életét. A délszláv háborúban többször megsérült, látott minden szörnyűséget, ami ezen a világon előfordulhat, hát persze, hogy megőrült. Teljesen igaza van Dysonnak, tényleg nincs igazságos háború.

Hőmérő - tv-kritika, ATV péntek 20:30

Havas Henrik régi - új műsorát az ATV-n követhetik a viták szerelmesei. Már amennyiben szeretik az olyan vitákat, amelyekről az első perctől fogva lehet sejteni a végkifejletet. Önmagában a vendégek kiválasztása már előre fölvázolja, hogy milyen érvek fognak elhangozni, és végül nem is kell csalódni, mindenki eljátssza a rá szabott szerepet.

A Hőmérő azonban nem csupán a beszélő fejek újabb verzióját kínálja, a műsorban (ahogy már a régiben is) a közönségnek is van dolga. A jelenlevő, kb. 40 egyetemista szavaz egy - egy kérdésre. Annyi baj legyen! Véleményük általában egy-egy mondatot húz elő a hivatalos vitázókból, akik aztán folytatják értékes mondanivalójukat. Havast, aki nyilván saját bmi-s hallgatóit parancsolja be a felvételekre, szintén nem izgatja túlontúl az eléggé egysikú nézősereg szavazata, sőt időnként még zavarja is. Dehát ez a koncepció, ettől vannak a "gyűlölet helyett érvek". Pedig - ha eltekintünk attól a nem apró hibától, hogy a műsor előre lejátszottnak tűnik - ez az "újítás" a legkellemetlenebb, legkínosabb az egész műsorban. Nincs rendesen kitalálva, Havasnak is kényelmetlen ez a showman - feladat. Láthatóan fárasztja, untatja, hogy ezzel kell foglalkoznia. Bele is bakizik sokszor. Persze úgy is föl lehet fogni, hogy mivel a jelenlevők majd egyszer vezető riporterek lesznek, már most vizsgáztatja őket figyelemből Furfang tanár úr.

Eddig három adás ment le. Mindhárom témája lerágott csont. Az első adásban a cigányokról beszéltek. Farkas Flórián, az új generációs Léderer Ákos András és valami jogvédő. Jó érzékre utal erről beszélni, a cigánytéma ugyanis most föl van függesztve, mert Bajnaiék azért érdekesebbek. De Havas így le tud vezényelni egy izgalommentes beszélgetést, ahol már a műsor közepén összeért a társaság lelke, akkora volt a tolerancia. Egyébként meg ment a szokásos: Farkas Flórián eldörmögte, hogy milyen nehéz. A jogvédők és Léderer akadékoskodtak, a szavakon lovagoltak. A közönség pedig annyira nem volt lelkes a nagy toleranciában, mint amit Havas példaértékűnek szánt volna, következő hétfőn biztos mentek is az egyesek a leckekönyvekbe. (Humoros volt, ahogy Havas idomítani próbálta a számára lényegtelen tömeget, legyen őszinte, nem fog kiderülni, ki mire szavazott. Egyrészt miért is derülne ki? Másrészt, ha kiderül, akkor mi van? Számonkérés?)

A második adást nem néztem végig, mert a nagycsaládosokról és általában a családról volt szó. Volt valami nő a NOÉ-tól - kivételesen nem a népmesehősnek öltözött főapa nyilatkoztatta ki független fideszesi véleményét. Ez az alelnöknő arról kezdett siránkozni, hogy a nagycsaládosok 60%-a szegény. Hát kérem, én azt gondolom, hogy mindenki annyi gyereket vállaljon, amennyit el bír tartani. Az nagyon nem járja, hogy valaki csak szüli a gyerekeket, aztán tartja a markát. Szóval ez rögtön felidegesített, nem rongáltam magam vele tovább, elkapcsoltam. Ezt persze illetlenség lett volna fölvetni, Havast nem azért szerződtették, hogy nyugdíjas néniket zaklasson föl akárcsak logikus kérdésekkel.

A tegnapit, ami eddig egyébként a legnézhetőbb volt, viszont végignéztem. A magyarok befogadóképességéről szólt. Az egyik oldalon Schmidt Mária történész és Szekeres Pál olimpiai - paralimpiai bajnok, a másik oldalon Mr. Piréz, Sík Endre szociológus és a Helsinki Bizottságtól valaki álltak. Mindannyian normálisak voltak, nem is mondtak hülyeségeket, bár a nagy döbbenettől tegnap sem esett le az állam. Havas és tanítványai viszont igazán kimehettek volna egy kávéra a büfébe, mert nemcsak feleslegesek voltak, hanem egyenesen zavaróak. A feltett kérdések egyszerűen nem voltak relevánsak. Például amikor a kettős állampolgárságról szóló szavazásról beszéltek a vendégek, akkor a sportolók - Janics Natasa - honosításának a firtatása egyszerűen nem vág a témába. Ki ne ölelne egy jófej olimpiai bajnokot a magyar kebelre? Nem a kimagasló teljesítményű, elfogadott emberek látványos, de csalóka fogadtatása az igazi kérdés, hanem az, hogy mi magyarok megférünk-e más nemzetek egyszerű tagjaival. A bevándorlók általában nem olimpiai bajnokok, és a bánásmód is más velük szemben. Ez hülye bulvárelitizmus volt Havas részéről, semmi több. Az meg szinte csak mellékes, hogy Janics Natasa horvát, és nem határontúli magyar. Havas egyszerűen nem is figyelt, így nem is értette, miről beszélnek a műsorában, úgy tűnik.

A műsor nem reménytelen, de ahhoz le kell cserélni Havast, hogy élvezetes legyen. Továbbá a szerkesztők ügyeljenek az érdekesebb témaválasztásra, ill.  - ha már ezek az aktualitások - az érdekesebb körbejárásra. Érdekes, hogy Havas a bulvárban tett most már hosszú távú kirándulásai után képtelen a közéleti műfajba rendesen visszarendeződnie. Persze nyilván Magyarország két legócskább nőjével készült könyve után elszokott az intelligens diskurzustól, de azért megerőltethetné magát. Pedig a beszélgetései a Story tv-n nem rosszak. Úgy látszik, a celebbulvár egyirányú út. Ha valamit tényleg komolyan kell venni, az már nem megy Havasnak.

Értékelés: 5/10

A blogajánló kicsit változott.

Egyrészt Loge jelenleg szünetelő blogja helyére a Modoros blog került föl. Amint Loge újra írni kezd, ígérem, visszateszem.

Másrészt, ahogy páran talán olvashatták, amilyen gyorsan bekerültem a Fikára, olyan gyorsan kikerültem. Kommentálni nem akarom, ill. már megtettem. Értelemszerűen ezt az álnevet is megváltoztattam.

Jó hétvégét!