Tegnap este elcsíptem a Dunán egy élő beszélgetést Tony Curtisszel. Az amerikás magyar (vagy magyaros amerikai?) színész 84. születésnapját Budapesten ünnepli. Barátságos és szívélyes volt, szellemileg teljesen friss, nagyon örültem neki. Jelenlegi szerepléseit példaértékűnek tartom, így kell a köztudatban maradni, ha az ember napja már leáldozóban van.

Sokat tanulhatnának tőle a magyar sztárok, akik szemmel láthatóan képtelenek a méltó visszavonulásra. Egy bizonyos kor fölött az embernek már nem kell dolgoznia. Akkor sem kellene, ha egyébként képes rá. Nem azért, mert az öregekre nincsen szükség, hanem mert az a természet rendje, hogy minden generációnak megvan a maga életciklusa. És természetesen mindig is lesznek kivételek, de Magyarországon az embernek az az érzése, az a művész a ritka, aki érzi, mikor kell visszavonulnia a rivaldafényből.

De ez csak részben az ő hibájuk. Egyrészt a retrót persze nálunk sajátosan értelmezik. A retro ugyanis alapjában véve nem azt jelenti, hogy változtatás nélkül újra éljük, amin már egyszer túlmentünk. Ez legfeljebb nosztalgia. Az igazi retro éppen a változásról, az idő múlásáról szól. Arról, hogy mai szemmel hogyan látjuk a múltat. És az azóta eltelt időt. A jó retro értelmezi a múltat. Kritikusan szemléli, és szubjektíven szelektál.

A magyar retrohullám viszont csupán abból áll, hogy pár olcsó poén kedvéért előkapartak olyanokat, akik már fénykorukban is cikik voltak, mesterségesen sztárt kreált belőlük, és a sajátosan alacsony zenei igényű, magyar közönség elhitte, hogy ezek az avitt figurák érnek valamit.

Külföldön is vannak retro-művészek, de nem a mainstream kellős középén és folyamatosan. Annál nagyobb és őszintébb örömmel köszönti őket a közönség, amikor nagyritkábn felbukkanak valahol a nyilvánosság előtt. Mert emlékezni jó, aki meg régebben tudott énekelni, az nyilván nem felejtett el teljesen, de egy idő után ott kell tudni hagyni a színpadot is. Sajnos még a tényleg nagy művészek között is alig akad valaki, aki képes erre. Bár tény, hogy egy a színházba bejárogató idős színész sokkal kevésbé zavaró (sőt sok esetben egyátalán nem az), mint a média kedvencei.

Persze a média a hibás! De ez az általános lustaság és eltompultság következménye, amely miatt olyan a tv, amilyen. Túl sok tartalmat kell túl rövid idő alatt létrehozni, naná, hogy nincs alkalom és energia rendesen végiggondolni a dolgokat.

De a legfőbb gond, hogy gyenge az utánpótlás. Nem látom ma az olyan magyar előadókat, akiket mindenki ismer és egyúttal tényleg jók is. Valaki vagy jó, de ők általában rétegzenét játszanak (nem mintha lenne alkalmuk az ilyeneknek szerepelniük), vagy ugyan ismert, de... Szóval ha az országos közösségi élményre vágyik a zenerajongó, akkor kénytelen elmenni a Sziget Táncdalfesztivál - sátrába, az ország egyik legsúlyosabb ízlésrombolójába.

Amíg ez nem változik, itt kísértenek körülöttünk a múlt árnyai. Ez is hozzájárul ahhoz, ami szerintem a legnagyobb bajunk, a múltban éléshez, a továbblépésre való képtelenséghez.