Itt a döbbenetes hír: http://index.hu/kultur/eletmod/2009/04/23/1_5_millio_magyarnak_egyetlen_baratja_sincs/?rnd=230

A magyar emberek 15%-a senkit sem tart a barátjának. Egyedül, talán magányosan éli az életét. Mert a házasság vagy más párkapcsolat nem helyettesíti a barátságot, hiába is gondolják ezt sokan. Akivel ugyanis ágyba bújik az ember, az nem a barátja, az a szeretője vagy társa, szerencsés esetben mindkettő, de nem a barátja.

A barátság ugyanis a legcivilizáltabb emberi kapcsolat. Bár nem pusztán az észérvek számítanak, de ebben a "szabadidős" kapcsolatban számít a legtöbbet a megfontolás. (Mert vannak más jellegű kapcsolatok is, ahol szintén nem csupán az érzelmek számítanak. De ezek többnyire hivatalos jellegűek.) Az ember a barátait megválogathatja, vagyis mindenki maga dönt, kit nevez a barátjának és kit nem. Általában civilizációs vívmányok adják a magvát a dolognak: értékrend, ízlés, beállítottság (ezek általában közösek vagy hasonlóak, de nem feltétlenül, és ez utóbbi eset sem irracionális, sőt), kell a szerencsés találkozás (jókor jó helyen lenni, de ez máshoz sem árt) és persze szép folyamatosan kialakulnak az érzelmek is.

Míg a szülő - gyerek viszony alapvetően ösztönös, bizonyos korig biológia és a szerelem szintén nem ész kérdése, a barátság a szabad akarat és az emberi lét bizonyítéka és ünnepe. Nem alacsonyabb rendűek az előbbiek sem, csak mások. Aki szellemileg igényes, annak barátságra is (!) szüksége van. Mert van olyan dolog, amit a szüleinkkel vagy a házastársunkkal sem lehet megbeszélni. (Ahogyan olyasmi is, amit meg egy baráttal nem lehet csinálni, lásd fönt.) Sokan azt hiszik, mindig mindenkivel mindent meg kell osztani. Ez természetesen badarság. A tökéletesen transzparens élet minden kapcsolat legfőbb ellensége. Akinek nincs homályos foltok az életében, az egyrészt könnyen támadható (ha úgy fordul a kerék), de főleg unalmas lesz. Az unalom meg nagyon ártalmas önmagában is, pláne, ha társas.

A legtöbb "barátság" a gyerekkorban köttetik. Már akinek. Bár voltak számomra kedves emberek az általánosban is, de olyanokra, akikre nyugodt szívvel azt mondtam, ezek a barátaim, 16 éves koromig kellett várnom. Sokan közülük ma is annak számítanak, míg az ált. isk. haverok eltűntek. Persze mindig nagyon örülünk egymásnak, ha véletlenül összefutunk. És ez a lényeg: véletlenül. Az igazi barátokkal az ember nem véletlenül találkozik, hanem tudatosan építi a kapcsolatot. Mert kapcsolatban akar azokkal maradni, akik fontosak. Ez a másik kritérium: a fontosság. A barátság nagy előnye, hogy ideális esetben ha senki másnak, hát a barátjának fontos az ember. Az önzését persze senki sem tudja levetkőzni, mégis lehet azt érezni (például eme levetkőzésre való törekvésből), ha valaki fontosnak tart egy másik embert.

Az embernek fiatal felnőtt korában van a legtöbb barátja. De ez csalóka. Ezek többnyire haverok csupán, lehet közöttük számos értékes ember, akikből lesz valami, de ez csak idővel derül ki. (Én ebben is rendhagyó vagyok, nekem a húszas éveim eleje az izolációról szóltak, de az okok nem tartoznak ide.) Ponti/ Csöncsön mondta egyszer, hogy nem feltétlenül az az igazi barát, aki a nagy bajban segít. Az igaz barát az, aki az élet apró-cseprő részében is mellettünk áll. És én ezzel végtelenül egyetértek. Csöncsön úgy folytatta érvelését, hogy egy igazán rossz helyzetben lévő emberen mindenki megpróbál segíteni. De kis dolgokra oda sem figyelnek az emberek. Csak a barátok.

Később - és én most itt tartok - kikristályosodnak a dolgok. Felnőtt korra rögzül a baráti kör. Ahogy látom, felnőttként már elég nehéz barátkozni, de nem lehetetlen. Még egy olyan zárkózott embernek sem, mint nekem. Pedig - bevallom - előfordult már olyan időszak az életemben, amikor azt gondoltam, a barátság sem nekem való. De azért meggyőzhető voltam ennek hamisságáról.

A magyar emberek - mint sok mindenben - ebben is lusták, azt hiszem. Nem fektetnek elég energiát a kapcsolataikba, így a barátságaikba sem. Jobban leköti őket a munka és család. Valamiért a férjek/ feleségek (ill. nem is kell papírnak lennie ehhez sem) egy része kifejezetten rossz szemmel nézi a társának barátait. Emlékszem az apám egyik kollégájára például. Jópofa, kicsit szórakozott fiú volt, gyakran jött velünk horgászni. Aztán elvett valami nőt, és soha többet. Mert az asszonyka nem nézte jó szemmel a dolgot. Emlékszem, gyerekként is felháborított ez a zsarnokság. Mi a baj azzal, ha pár kolléga időnként (nem minden hétvégén, évente háromszor mondjuk) eljár pecázni? Semmi. Csak épp akkor a nej nem tudja kontrollálni az éppen csak megszelídített vadat. Nem tudom, hogy később mi lett velük, de valami azt súgja, hogy vagy válás, vagy életre szóló gyötrődés. A tanulság tehát az, hogy az embernek a sarkára kell állnia. Aki a barátom, ahhoz ragaszkodom, azért kiállok. Adott esetben a szeretett nő/ férfi ellenében is. Amúgy ha valaki még ezt sem engedélyezi (nem mintha kéne), az rossz jel. Az minimum hibás jellemre utal (pár év múlva majd az is ki lesz adva utasításba, hogy mikor vehet levegőt a kedves), de sok esetben a szerelem/ szeretet hiányára is. Óvakodjunk tehát a pasáktól!

A másik dolog, ami tönkreteszi a barátságokat, az az önérzet. Elég rossz, ha az ember már a saját barátjától sem kap második esélyt. Én is olyan vagyok, akit csak egyszer lehet megsérteni, de azért akit szeretek, annak van még legalább egy dobása. Ahogy látom, sokan csak a saját sérelmeiket látják. Engem minden tönkrement barátságomban az dühített a legjobban, hogy egy tévedés, ne adj Isten, hiba azonnal érvénytelenített minden jót, amit a múltban történt. Hiába volt az ember korábban jó, ha egyszer olyat csinál, ami nem tetszik, semmi más nem számít, csak az a rettenetes sérelem, amit az egykori barát elszenvedett. Ez igazságtalan, és hasonló dolgokat sejtet, mint a pasáskodó partner esetében.

A távolság sem tesz jót igazán. A barátságot ápolni kell, ideig - óráig lehet telefonon, msn-en vagy éppen dísztáviratban (Tényleg! Az létezik még egyátalán?), de szintén tapasztalatból mondom, személyesen van a barátság fenntartására a legtöbb esély.

Miért baj a távollét? Mert hiányzik az illető, persze. De van ennél egy gyarlóbb gondolat is. Egyszer csak űr támad mindkét ember életében. Mivel az ember nem lógathatja a lábát egész nap, hátha hazajön a Karcsi Kanadából mégis, (És Karcsi se biztos, hogy végig abban reménykedik, hogy Marci is kivándorol a kedvéért.) elkezd az ember másokkal barátkozni, olyanokkal, akik ott vannak. Ez féltékenységet szülhet, és szül is. Ahogy más kapcsolatokat, a barátságot is megmételyezi, sőt rendesen hazavágja, ha Marci drága telefonhívásai vádaskodásokból állnak esetleg.

Ez a másfél millió ember, aki úgy tűnik, le is mondott erről az égi adományról, melyet csak az embernek ítélt meg a sors  (mert az állatok nem barátkoznak, nekik főleg "hivatalos" kapcsolataik vannak), lemondott arról is, hogy tartozzék valahova. A fönt idézett cikk eléggé ellaposodva oda fut ki, hogy akinek nincsenek barátai, az nem is olyan egészséges. Én nem látom az összefüggést, mert a XXI. sz-i, magának való ember prototípusa számomra pont a fitnesznáci, miközben van olyan olvasóm, aki bár számos betegségben szenved, mégsincs egyedül. Szóval ebben nincs igazi korreláció. Hacsak az nem, hogy az ember jobban érzi magát, ha nincs egyedül. (És persze ez sem igaz mindig.) De ha választanom kellene, hogy egészséges legyek vagy legyenek barátaim, biztosan az utóbbit választanám. (Ezt a kijelentést az teszi viszonylagossá, hogy bár nem kérdeztek meg, de ez le is írja az állapotomat: nem vagyok egészséges, de vannak barátaim.)