Épp elég baj, hogy Morvai Krisztinával égetjük magunkat az EP-ben, most még egy köztörvényest is akarunk küldeni biztosnak?

http://index.hu/belfold/hirek/2009/07/09/veres_janos_lenne_unios_biztos/

Mit tudhat Veres János, hogy többször (le)bukása után ilyen komoly pozíciót kaphat?

Őszintén remélem, hogy ez tipikusan az a jelölési kiszivárogtatás, amelyiket azért helyeznek el a köztudatban, hogy az illető már semmiképp sem lehessen befutó.

Bár Veres János azon emberek közé tartozik, akiknél nehezen lehetne alkalmatlanabbat, érdemtelenebbet választani, ilyesmiben azért az MSZP nagyon ügyes. Szóval nem hamarkodom el azt, hogy nem sikerülne még rosszabb embert találni.

Mikor fogja már föl ez az idióta párt, hogy azok az idők már elmúltak? Hogy az EU-Bizottsága nem valami pártüdülő, ahova a megfáradt elvtársakat elküldjük pihenni az eredményes munka jutalmául?

Én tényleg nem szoktam kommunistázni, de ilyenkor kedvem lenne, mert ez az a mentalitás, és ennek már tényleg vége kéne hogy legyen!

Múltkor is mennyire ciki volt, amikor Kovács László kegyelemkettessel jutott csak be. És hát hol van Kovácshoz képest Veres? Majd az alapfokú némettudásával fogja a magyar érdeket szolgálni, gondolom.

Nevetséges és egyben fölháborító még a felvetés is. De tényleg remélem, ez csak Veres elkaszálásának egy alattomos módja csupán.

Sosem akartam külföldön élni. Mert minek? De látom, ill. hallom, olvasom, hogy egy inkább a kisebbségbe szorulok. Számos egykori osztálytársam tölt hosszabb - rövidebb időt egy másik országban, olyan is van, aki vélhetően már haza sem jön. Volt valahol egy felmérés, hogy az érettségizők kétharmada fontolgatja a távozást, mert "Magyarországon nem lehet boldogulni".

Szerintem a rendszerváltásról és hazánk jelenlegi állapotáról ez az eredmény állítja ki a legszigorúbb bizonyítványt. Ez az igazi baj, hogy ilyen sokan nem látnak a hazájukban fantáziát, és a megszokott helyett inkább az ismeretlent választják, mondván, ennél minden jobb, mint ami itt van.

És persze sok mindenben igazuk is van. Minden nap szembesülünk olyan dolgokkal, amelyek senkinek sem tetszenek. Át vagyunk verve, ezt érezzük, ha vásárolunk, ha közlekedünk és persze, ha szemmel tartjuk a közéletet.

De közben meg az is eszembe jut, annyira azért nem rossz itt! Én örök elégedetlenként és kritikusként is azt látom, hogy alapvetően azért Magyarország élhető hely.

Mikor szokás valahonnan tömegesen menekülni? Amikor természeti csapás, polgárháború vagy éhínség tombol, esetleg halálbüntetés végrehajtása elől.

De itt ilysemi nincs.
A halálbüntetést szerencsére lassan húsz éve megszüntették.

A legsúlyosabb természeti csapást az időjárás méri ránk jégeső formájában, ami szintén elég kellemetlen, de azért nálunk nem olyan erejű, hogy áldozatokat követelne. Időnként jön az árvíz, de az is kordában tartható. Az a pár ember meg majd csak megtanulja egyszer, hogy ma már nem lehet ártérbe házat építeni.

Bár puskaporos a levegő, és sajnos az utcai garázdálkodás szelleme is kiszabadult pár éve a palackból, azért a polgáháború veszélye is elég csekély. Nincs igazán értelme. Úgy tűnik, a magyar emberek többsége nem pártolja ezt a megoldási módot. Ha el is kezdődne valami ilyesmi, a résztvevők alacsony száma és a lakosság idegenkedése gátat vetne neki, halva születne.
Egyes források folyton arról beszélnek, hogy vidéken "perceken belül" kitör az etnikai összecsapás, sőt már pár ütközeten túl is vagyunk.

Most is éheznek emberek az országban, de ez sem újdonság sajnos. A szegénység igazi mértékét nem ismerjük, mert a szegény ember csak akkor érdekes, ha konfliktusba keveredik a törvénnyel. Ilyenkor is csak szélsőséges megnyilatkozásokat hallunk, a médiában a szegény ember nem más mint illusztráció, hivatkozási alap.

Érdekes módon azonban többnyire végül olyan emberek mennek el ténylegesen, akiket ezek a dolgok nem igazán érintenek. Általában városi, jól szituált, tanult fiatalok hagynak itt bennünket a jobb élet (és a több pénz) reményében. Nekik nem veri le a gyümölcsöst, egy éves munkájuk eredményét egy elvadult jégeső. Nekik nem rabolja el aprócska nyugdíjukat pár falusi haramia. Ezek az emberek pedig többnyire csak akkor éheznek, ha jön a bikiniszezon.

A panaszkultúra, ez a remek hungarikum, túlnőtt önmagán. Addig nyomatták az emberek, hogy minden rossz, amíg végül sokan el is hitték. Pedig - és ezt magamról is tudom - az embernek egész egyszerűen csak jól esik panaszkodni. Egyfajta önterápia ez, levezető gyakorlat.

De mára ott tartunk, hogy fölnőtt egy generáció, akik nem tudnak szelektálni a valóban rossz dolgok és a rossznak beállított dolgok között. Mindent elhisznek, amit hallanak, és mivel Magyarországon állandóan és mindenütt csak azt hallani, hogy bezzeg nyugaton..., nem látnak más alternatívát, mint nyugatra menni.

Csak az a gond, hogy nyugaton is vannak problémák. Ott is vannak bunkó emberek, szemét főnök, bűnözés, sőt egyes hírek szerint még jégeső is néha. A különbség csak az, hogy egy magyar külföldön mindig idegen lesz. Ráadásul kelet-európainak lenni szintén nem túl pozitív előítéleteket ébreszt. Nem beszélve a válságról, kizárt dolog, hogy magyar munkavállalókra várnának ezek a protekcionista szemléletű munkaerőpiacok, amikor a belföldiek is munka nélkül tengődnek.

Persze megint a média keveri leginkább a kevernivalót. Ők csináltak pár szerencsés magyar bemutatásával óriási reklámot ennek a kozmopolita életmódnak, ill. szinte azt sugallták, aki érvényesülni akar, annak Magyarországon nem terem babér. Pedig dehogynem! Nem mindenkinek persze, de szerintem ez külföldön sincs másképp.

Ennél már csak az a faramucibb, hogy a környező országokból (pl. a volt Jugoszláviából, az ottaniaknak már komoly tapasztalatuk van a külföldi munkavállalásban; vagy Romániából) sokkal többen hagyták hátra hazájukat. De ha belegondolunk, ez érthető is. A délszláv államok egy súlyos háború után vannak, és sokukban ma is elég labilis a helyzet. Románia meg nem csak közmondásosan szegény és elmaradott, bár fejlődik.

A különbség az, hogy szomszédainktól azok vándorolnak ki, akiknek tényleg kilátástalan a helyzetük. Nálunk meg azok, akik eleve megengedhetnek maguknak egy ilyen külföldi kalandot. Akiknek van hova visszajönniük, ha mégsem annyira tökéletes odakint, mint ahogy a tévében mondták.

Minden híresztelés ellenére, Magyarország nincs könnyű helyzetben, de az élet elviselhető. Akinek meg nem, annak sem biztos, hogy költöznie kell. Az máshol sem találja meg a számítását.

Ahogy ígértem, visszatettem Loge blogját az ajánlóba, mert két napja visszatért.

Látogassátok Ti is, mert kisebb arculatváltozás után személyesebb témákkal és kevesebb politikával fog neki újra az írásnak.

Mostanában temetik Michael Jacksont, szegénynek az utolsó út is ugyanolyan rögös, mint az életében az utak általában. Liz Taylor, Jacko örök és legfőbb múzsája például el sem megy, mert nem akar részt venni egy ilyen csinnadrattában, amit meg is értek.

Az emberek meg jegyeket nyerhetnek a temetésre pont, mint a Charlie és a csokigyárban. És persze a hiénák itt is megjelentek: az E-bayen már egyesek eladásra kínálják a belépőt, undorító.

Már mondtam, nagyon megdöbbentett a hír, mert Michael mindig része volt az életemnek. Ez persze nem valami ezoterikus ökörség, Michael Jacksont sosem tartottam barátomnak vagy lelki rokonomnak, hanem a szememben ő A SZTÁR. (Alig van még pár ilyen.) Akit mindenki ismer, akinek a neve minden nyelven ugyanazt jelenti. Átszőtte az életemet, és valahogy nem tudom elképzelni, hogy nincs többé. Persze Dyson barátomnak teljesen igaza volt, amikor úgy vélte, Jacko már évek óta nem élt. Sajnos az, akit olyan nagyra lehetett becsülni, már évek óta eltűnt.

Még a magyar MTV, a klasszikus hagyományoktól sajnos fényévekre, saját halottjának tekinti, és folyamatosan emlékműsorokat sugároz. Mégiscsak mindkettejük hőskora egybeesik, és elválaszthatatlan egymástól.

Nekem is eszembe jutott pár emlék. Például gyermekkorom ma már vitathatatlanul kedvenc rajzfilmsorozatában, az Alvin és a mókusokban is említik. Egyszer Alvinék egy lemezszerződést akarnak megszerezni és promocióként egy nagy bulit rendeznek. Az égen egy repülő azt írná ki kondenzcsíkkal, hogy "Üdvözöljük a Mókusok estélyén!", de a szél sajnos szétfújja a betüket, és a Mókusok elmosódnak. Az emberek addig betűzik, amíg valaki a vágyait is belelátja az égi jelbe, és elkiáltja magát: "Michael Jackson estélyére hívnak!" És az emberek eszeveszetten rohanni kezdenek, a mókusok meg egyedül maradnak.
Egy másik részben a Beat it hangzik el mókushangra átalakítva.
Az Alvin és a mókusok legjobb sorozatai 1983 - 84-ben készültek, és a készítők a legfrissebb slágereket azonnal el is énekeltették David Seville örökbefogadott, muzikális porontyaival. Nekem még ma is megvan az a kazetta, amit a tévéből vettem föl a Mókusok zenéivel. Most eszembe is jutott, hogy megkeresem, beteszem a magnóba (igen, nekem még van olyanom. Múltkor Dyson azzal "bókolt", hogy én vagyok az egyetlen ismerőse, akinek még van videója.), és valószínűleg hatalmas röhögések közepette végighallgatom. Amire emlékszem, ezek nagyon jó zenék voltak, és nekem úgy tűnik, nem sokat változott azóta az ízlésem, úgyhogy a hétvégén össze is állítok (CD-n) egy Best of Chipmunkst. A nyár végén még egy mókuspartyt is összehozhatnánk, nem lennék nagyon meglepve, ha a barátaim szintén szerették volna Alvint, Simont és Tódort. Most föl vagyok dobva! (Szegény Michael meg halott!)

Ha már a tévéből kazettákra történő felvételeknél tartottunk, akkor el kell mondjam, hogy a kalózkodás ezen szuperamatőr (de számomra csodálatos) tevékenységének egy nagy ellensége volt: az idegen zajok. Mivel páran talán elképzelni sem tudják, elmondom, a régi magnókba beleépítettek egy kis mikrofont, és föl lehetett mindenfélét venni. A napköziben például komplett rádióműsorokat vettünk föl. (Ilyen kazettám is van, de ezt meg sem merem hallgatni. A címe lehetne: Tanulmány a gyermekről, aki a frissen tanult trágárságokat gyakorolja.)
De - pont az Alvin-dolgon keresztül - rájöttem, így lehet a zenékhez is hozzájutni. Ugye, 9 évesen, hogyan másképp juthattam volna az új cuccokhoz a vasfüggöny innenső oldalán? Épp akkor vezették be az MTV-t (az igazit), úgyhogy nagyon sok számom onnan volt meg évekig.
A gyakorlatot egyébként még sokáig alkalmaztam, így történt ez Michael Jackson Who is it? c. gyönyörű számánál is.

Emlékszem, 1992. egyik tavaszi, szombat késődélutánja volt. A szüleim a nappaliban tévéztek, az öcsém, gondolom, a számítógépen játszott. Teljes csend és nyugalom, és az MTV-n kezdődik a vadonatúj MJ-szám, kazetta a megfelelő helyen, Amál reflexei pompásak, sikerül jókor a jó gombot megnyomni. Semmi kutyaugatás, semmi csöngetés, anyukám sem nyit be. Tökéletes!
Csak azt nem láttam, hogy miközben lélegzetvisszatartva hallgatom a számot, nehogy pont én rontsam el a felvételt, anyukám kiment a konyhába (a szobám a konyha szomszédja), és kinyitotta a sütőt... Aki már látott ilyet, tudja, ilyenkor forró gázok-gőzök csapnak ki, és ennek bizony sistergő-sziszegő hangja van. Nem csináltam akkor semmit, mert reméltem, ez a mikrofonig nem jutott el.
De sajnos tévedtem! Viszont ez már csak jóval később, amikor fülhallgatóval hallgattam meg a számot. Először azt hittem, a szám része (!). Aztán hallottam újra a tévében, és ez az effekt egyértelműen nem volt benne, úgyhogy gyanakodni kezdtem, és rájöttem. Nagy röhögés volt, és bevallom, azóta is hiányzik ez a merőben újszerű megoldás, ha immár CD-minőségben hallgatom a számot.

A harmadik nagy sztorim egészen messzire nyúlik vissza, a We are the Wolrd idejére. Nekünk is megvan bakeliten az a lemez (eredeti, jugoszláv kiadás, mint majdnem minden külföldi lemezünk), és a címlapja nagyon tetszett már, mikor megvettük. Nem tudtam, kik ezek az emberek, de nagyon érdekesnek tűntek. Négy-öt évesen még teljesen hihető volt, hogy ezen a lemezen ismerősök vannak. Így azonosítottam az akkor még inkább fekete Michael Jacksont a nagynénémmel. Végül is: ő is mindig feketét visel(t már akkor is), fekete, göndör, rövid frizurája volt (van ma is), úgyhogy az ott a nagynéném és kész. És büszke is voltam rá nagyon. Aztán persze okosodtam, de az aha-élmény csak sokkal később jött el, amikor a lemezborító újra a kezembe került, akkor láttam meg Michael Jacksont, és elkezdtem egykori önmagamon mosolyogni.

Most is mosolygok. Michael pedig hiányozni fog.

Eszembe jutott, mi lett volna, ha a rendőrség békén hagyja a fűben kuporgó ex-gárdásokat és barátaikat. Hadd üldögéljenek, elvégre nem zavarnak azzal senkit.

Mi lett volna, ha a rendőrség egyszerűen nem csinál semmit kivételesen, csak álldogál körülöttük?

Valószínűleg ez lett volna a megfelelő megoldás. Mert pár fűben ülő idiótának nincs hírértéke, márpedig az ilyen szélsőséges pártok ebből élnek. Nincsenek beágyazódva a társadalomba, erejük nagy része médiaszerepléseikből származik. Az ilyen happeningekre feltétlenül szükségük van, a média pedig nagy örömmel asszisztál.

De ha csak ott üldögélnek a tsz-elnökös egyenruhájukban, akkor maximum azzal a hírrel versenyezhetnek a híradók végén, hogy Michael Jackson másodunokatestvérének a barátjának a szomszédja hallotta a kutyáját felvonyítani, amikor a popkirály szíve végleg megállt. Érdektelen, vacak álhír lesznek, melyet a közönség is a helyén kezel.

Ha csak zsidózni kezdenek, az ma már kevés. Még a hétfő esti Újságíróklub sem szólja meg őket, mert nyaralnak éppen az öregurak. Sajnos eljutottunk oda, hogy egy szimpla zsidózásra ma már szinte senki sem kapja föl a fejét. Nazi business as usual. A dicsőség, hogy ez így alakult, megoszlik a túlérzékenyek és a túlérzéketlenek között. Ma már teljesen mindegy, hogyan, a végeredményt látjuk csak.

Ha a rendőrség erre is csak kiemelt volna pár hangoskodót, de nem kezd bele a szokásos terelő kutya - akcióba, akkor még mindig alacsony lenne a hírérték. A rendőrség vezetne viszont az örökrangadón, hiszen egyelőre pár szúrós tekintettel lehetne őket vádolni.

Az ex-gárdának drasztikusabb eszközökhöz kellett volna nyúlnia, és más fény vetül a rendőrségre, ha csak békés majdnem-fasisztákat toloncol ki a térről, mintha az agresszív és veszélyes csürhét, akik ész nélkül rombolnak.
Gyurcsány lemondatását sem saját pártja vagy a Fidesz ultimátumai tolták ki megdöbbentően hosszú időre, hanem a tv-ostrom huligánjai. Azon a gyászos estén nem pusztán az erőszak szabadult el, de egyúttal Gyurcsány Ferenc is megmenekült az igazi következmények elől. Mert onnantól kezdve csak a vandálokra kellett utalni: vagy ezek vagy mi. Valójában ezek az alakok akadályoztak meg mindenféle előrehozott választást.

Ezzel sarokba lehetett volna az ex-gárdistákat és szimpatizánsaikat szorítani. Választhattak volna a lényegtelen és hatástalan ülődemonstráció és a látványos, de kockázatos megítélésű balhézás között.

De eddig nem jutott el a dolog, mert a rendőrség pontosan azt tette, ami a manapság sajnos politikai tényezővé vált csürhének a legjobb: közbelépett. Morvai Krisztina is abból kovácsolt magának sajátos karriert a széljobbon (jópár fideszes elismerését is kivívva), hogy a rendőri intézkedések jogtalanságait firtatta. Vagyis ha a rendőrség vízágyúzik és könnygázt vet be, Morvai elemében van. Ez az ő terepe, innentől kezdve mindegy, hogy mi történik valójában. Ha van pár kép, ahol a rendőr nem mosolyog a békés, üveget elhajítani kívánó forradalmárra, már jogtiprásról lehet vinnyogni a tévékben. Minél rosszabb, annál jobb. A Hír TV üdvöskéjének, Losonczi Katának is csak a csalódott dögkeselyű szerepe jutott: senki sem sérült meg igazán. Igaz magyar verve jó! És a kuruc hősök dicsőségcsarnokában is újabb arcok jelennek meg.

Mert a magyar rendpárti arról ismerszik meg, hogy a törvény és a jogerős ítélet az mindenki más részére kötelező, a kurucokra nézve opcionális. Aki magyar, tőlünk tart...

A rendőrség ismételten felült a provokációnak, ahelyett, hogy csapdát állított volna. Csak passzívnak kellett volna maradnia: tessék, itt a nagy gyülekezési és szólásszabadságotok, kezdjetek vele, amit tudtok! Hamar kiderült volna, hogy erről a saját jogait kifogástalanul ismerő bandáról hamar leolvadt volna a civilizált máz.

Vagy csendben meglapultak volna a fűben, mint az a szintén barna valami. Az engem meg nem zavart volna. Pláne, hogy most nem tudna miről rikácsolni az a tébolyult asszonyság sem.

Mindenki jól járt volna, ha a rendőrség hagyja az árpád-sávos pikniket, és csak akkor lép közbe, amikor már egyértelmű, nem ők kezdték.

A magyar MTV zenei bástyái mögé visszaszorulva titkos tárház az éjszaka (mikor máskor?) sugárzott Folyt. köv. c. összeállítás főleg magyar klipekkel. Itt láttam meg ezt a klipet is, és nagyon tetszett.

Mivel az ethno zenében nem vagyok igazán jártas, eddig nem hallottam a Kerekes Bandről, pedig már tíz éve léteznek, és a tagok már előtte is tevékenykedtek mint népzenészek.

A siker annak a remek ötletnek köszönhető, amely engem is megfogott: a hagyományos magyar népzene és a popzene elegyítéséből. Ezt a stílust aztán el is nevezték ethno funknak, ez egyúttal ennek a számnak a címe is.

Ami viszont mégis nagyon fontos, az a megvalósítás színvonala. Mert ez a szám igazán jól meg van csinálva! Nehéz persze ilyen spekulációkba belemenni, mert a magyar fülnek túlontúl ismerősek az ilyen futamok, de mégis úgy képzelem, a magyar népzenét nem ismerő ember simán be tudná fogadni az Ethno funkot mint egy jó kis instrumentális funky számot. Nem azt hallaná benne, hogy valaki dobot meg basszust tett valami népdal alá, aztán valahogy elzötyög a kettő. Ha elég jó a két idegen rész, akkor hallgatható. Hiszen a népdal is pop volt régebben, ahogy a funky is a népzenéből (is) nőtt ki.

De a Kerekes Band ennél sokkal többet hozott létre. A két irányzat, amelyek alapvetően azért nem rokonai egymásnak, homogén zenét alkot. Tessék meghallgatni, itt minden sarok egymáshoz van csiszolva, és ügyesen összeillesztve, csak pont annyi hallatszik a kétlakiságból, amennyi kell. Mert ennek csak úgy van értelme, ha azért sejtetik az eltéréseket. Illetve eltérések helyett jobb, ha azt írom, olyan elemeket, amelyek a másikra nem jellemzőek. Ezt legunkább a hangszereléssel érik el. A funkyban viszonylag ritka a furulya például. De ez a tipikusan magyar hangú pásztorhangszer szépen simul ebbe a nyugisan haladó gépezetbe. Kellemesen hömpölyög előre, és végtelenítve is hallgatható(ahogy én is teszem, miközben írok). Egyaránt jó háttér - hangulatzenének munka vagy blogolás mellé, de táncolni is lehet rá. Ahogy olvasom, a táncházak nagy-nagy sztárjairól van szó. A sztár természetesen jó értelemben értendő, és teljesen kiérdemelt. Lehet, ha ilyen zenét játszottak volna közel tíz évvel ezelőtti, utolsó táncházas látogatásomon, máskor is mentem volna...

A klip is remek! A magyar videoklipekről messziről látszik általában, hogy magyarok. Ennek oka - most jó kedvem van, jóhiszemű leszek - a pénztelenség. A kis magyar piacon nem érdemes sokat fordítani a klipekre. De van megoldás! És a Kerekes Ban ismeri is. Ez a klip egyszerű, de látványos: a zenekar beáll egy nagy monitor elé zenélni, a hátuk mögé pedig színpompás képeket vetítenek - egy kis jamiroquai-os beütéssel. Mindenki nagyon élvezi a zenélést, a furulyás frontember pedig ropja is kicsit. (Mondajtok még egy furulyás frontembert a poppiacról!) A végén meghajolnak. Kell-e ennél több?

Dicséretes az a profizmus, amellyel az együttes honlapja készült. Semmi bonyolultság, ellenben naprakész és használható információk. Ami pedig általában zavaró, ha automatikusan elindul a zene, itt teljesen elfogadható.
Az angol verzióért pluszpont jár.

Ha tetszett az Ethno funk, akkor feltétlenül ajánlom a Csángó boogie-t is, amely már mint szóösszetétel imádnivaló.

Őszintén remélem, ezen a pompás úton haladva tartogatnak még sok ilyen jó kis funky-t.

Info: www.kerekesband.com

Persze kezeljük némi egészséges kétkedéssel a dolgot, hiszen Gumicukor - Blikk hír. De sajnos teljesen elképzelhető:

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2009/07/01/sas_jozsef_rokkantkartyaval_jar/

Mit meg nem enged magának ez az ember?!

Több helyen is belefutottam abba a megfogalmazásba, hogy szegény Nóra, a kiskunlacházi áldozat, milyen szép lány volt. Milyen kár érte!

Kétségkívül kár érte, de nem értem, mi köze ennek a szépségéhez. Mert ugyan valóban helyes, csak ez éppenséggel sajnos nem fontos.

Ha kapafogú, elálló fülű, pattanásos csúnyácska kamaszlány lett volna, akkor kevésbé sajnálnánk? Ugye nem?

Akkor meg miért kell ezt állandóan elmondani, leírni?

A las vegasi Helyszínelőkben találtak egyszer egy szép kislányt (5 éves forma), és az egyik laboros megjegyzi, milyen szép. Mire a Catherine nevű főszereplő megkérdezi, ha nem lenne ilyen szép, nem sajnálnád ennyire. És a laboros őszintén válaszol: ő bizony jobban sajnálja a szép gyerekeket. Catherine csak annyit mond neki, hogy ez őt minősíti. Megragadt bennem ez a jelenet, nem tudom, miért írták bele az epizódba. Gondolom, a cselekményt akarták vele színesíteni, de emlékszem, egy darabig foglalkoztatott, és most, amikor ezt mint fontos tényezőt Nórával kapcsolatban is felhozzák, előjött.

Pláne, hogy ügyes, bár nem túl eredeti fordulattal most szembe lehet állítani a tettest és az áldozatot. A gusztustalan, rendetlen, mocsokban élő vadállat és a szemrevaló, ártatlan kislány.

Néha a fokozás kicsinyít. Mert az eset jelzők és legenda nélkül is felfoghatatlan. Az, hogy az egyik ember megkínozza és megöli a másikat.
A végső megítélésnek ugyanannak kellene lennie, ha történetesen az áldozat lett volna valami szakadt csúfság és az elkövető jóképű úrifiú.

Egy bűncselekmény sztorivá alakítása hozzászoktatja az embert az ilyen esetekhez. Ki kell akadni! Az igazságosság azt kívánná, hogy minden egyes alkalommal. De ehelyett maszatolás megy, és bulvárosítás. Nem az újságokra vagy a tévére gondolok, hanem arra a hajlamra, hogy az átlagemberek is szeretnek meség költeni belőle. Nekem meg ez nem tetszik, mert eltereli a lényegről a figyelmet.

Csak tudnám, miért kell pont annak az egyetlen magyar embernek a Szomszédok pár szereplőjével beszélgetni, aki egy részt sem látott a sorozatból?

Értjük, hogy a szerkesztőbácsik és nénik kigondolták, jópofa lenne, az m1-en újfent ismételt teleregény pár emblematikus figuráját a Story tv újgazdag kulisszái közé csalni, csak éppen azzal nem számoltak, hogy Havas Henriket a kicsit ráncosabb közönségkedvencek halálosan untatják, és - a tanár úr őszintesége példás, ugyebár - végig éreztetni fogja velük, hogy szarik rájuk meg a nevetséges kis sorozatukra.

Ennek megfelelően Trokán Péter, Frajt Edit és Kézdy György meglehetősen kelletlenül válaszolgatott Havas értelmetlen kérdéseire. Látszott rajtuk, hogy nem egészen erre számítottak, amikor a meghívást elfogadták. Mert Havas - ha már ennyire nem akar energiát fektetni a számára lényegtelen emberekbe - könnyedén és elegánsan is megoldhatta volna a feladatot. Hátra kellett volna dőlnie, és sztoriztatni az egykori gazdagrétieket. De mire egy-egy válaszból valami érdekes kibontakozhatott volna, már jött is a következő unott hülyeség. Trokán Péter bírta a legtovább, szinte végig komolyan vette Havast és a műsort. Kicsit olyan volt, mint egy rosszul elsülő vendégségben az a rokon, aki menteni próbálja a helyzetet. Frajt Edit a passzivitást választotta, miután kiderült, hogy Havas egyetlen momentumot nem tud felidézni pályafutásából, Kézdy György pedig hátradőlt, és elnéző mosollyal néha mondott valami édesbúsat (Például, hogy őt nem hívták meg az induló Barátok közt castingjára). Mindhármojuk arcán látszott: ide se jövünk többet. És igazuk is van, az egész kínszenvedés volt mindenkinek.

Havas felkészületlensége elképesztő volt: még a szerkesztők által összeírt kérdéseket sem olvasta el felvétel előtt, ahogyan a háttérinformációk is érintetlenek maradtak. Ott bogarászgatta, melyik kérdés lenne alkalmas, de a beszélgetésnek semmilyen szerkezete sem volt. Két témakört erőltetett - rosszul - a riporter: a Szomszédok társadalmi hatásait (oda-vissza) és a Sorozatban játszó színészek életének alakulását. Az első témakörhöz - a rendszerváltás időszaka és a demokrácia első évtizede - Havas ért a legjobban a világon, ezért hiába próbálták a véleményüket is elmondani a színészek, letorkollta őket. Néha önfényezéssel, néha egy újabb, oda nem illő kérdéssel. Amikor Kézdy György arról kezdett nagyon érdekesen beszélni, hogy neki '87-ben fogalma sem volt arról, hogy két éven belül szétesik a rendszer, akkor Havas szinte lehülyekisemberezte. Mert a tanár úr 1987 szilveszterén valami szovjet fejessel beszélgetett, aki elmondta neki, hamarosan vége a SZU-nak.  Értitek, buta kis színészek, Havas úr már akkor is nagy ember volt.

De az is ízléstelen és buta megoldás volt, amikor Frajt Edit korábbi filmjeiről szólván egyszercsak beugrott Havasnak (meglátta a papíron) Oli úr neve. Őszintén, volt ebben az országban bárki is, aki kimondta, hogy a kissé pösze hajszobrász homoszexuális? Ebben pont ez volt a játék, az incselkedés, hogy sosem mondták ki, csak utaltak rá. Ekkora tuskó is csak Havas lehet, hogy ezt a jópofa figurát, akit szerintem mindenki szeretett, nevén nevezte, és társadalmi dimenziókat vizionált mögé. Pedig ez csak arra ment ki, hogy intellektuálisan buzizhasson egyet. Jaj, de nem áll jól egy öregedő férfinak, amikor vaskalapot húz a fejére. Pláne, ha semmi köze a megjegyzésének (amire nem is reagáltak, mert nem volt mit) a beszélgetéshez.

Látszott, hogy Havas szemében nem érnek semmit ezek a vacak csepürágók és a butuska sorozatuk. (Az is mennyire kínos volt, amikor felhozta a Barátok köztet és a Jóban, rosszbant. Annyira suttyó dolog ez "nem tudom, melyik csatornán megy"-hozzáállás. Egy tévés igenis tudja!) De leginkább az fájt neki, hogy a Szomszédok sikeres volt. Az mindegy, hogy nem Havas konkurenciája, csak önmagában az a fajta ember lehet, akinek egyszerűen fáj a másik ember sikere. Mert rajta kívül mindenki csaló, szemfényvesztő, imposztor. Tehetsége a tévében csak neki van.

Havas képességei, intelligenciája persze vitán felüliek. Csak éppen most azt hiszi (talán joggal), hogy neki már nem kell dolgoznia. A szerkesztőség kitalálja a vendég kilétét, összeír pár felszínes információt (internet), összetákol pár kérdést, aztán Havas beül a stúdióba és fölteszi. A hozzáadott érték csupán a márkanév.

Havas kicsit olyan, mint azok a hadvezérek, akik már számos csatát megnyertek, csak épp elszállt az idő felettük. Őket szokták hűséges szárnysegédjeik fölcipelni a csatatér fölötti dombra, hogy amíg ők lent harcolnak, addig az öreg ne zavarjon sok vizet. Szerintem valami ilyesmit láttunk. Az öreg katonák méltósága nélkül.

Pénteki hír, hogy elfogtak egy 25 éves férfit, aki azóta már be is ismerte, hogy ő erőszakolta és ölte meg a kiskunlacházi kislányt tavaly novemberben.

A kegyetlen bűntény országos visszhangot kapott főleg azért, mert a helyi polgármester, Répás József annak idején egymillió forintot ajánlott föl az általa szervezett fáklyás felvonuláson, majd hitet tett a "roma erőszak" elleni fellépés mellett. Bár természetesen nem tudhatom, hogy mi volt Répás eredeti szándéka, a kiskunlacházi rémtett mégis emblematikus eseménnyé vált a cigánybűnözést folyton felemlegetők körében. A jobbos sajtó rendszeresen a cigányok brutalitását illusztrálandó hozták föl újra és újra, egy nemzeti rockot játszó zenekar még dalt is írt a kislány tragédiájáról. És Répás is országos politikai sztár lett egyszerű vidéki polgármesterből, kicsit olyan közbiztonsági kérdésekben, mint a monoki modell kitalálója, Szepessy Zsolt. Szívesen és magabiztosan nyilatkozott az orszgáos médiában a cigánybűnözésről.

Most meg kiderült, hogy szegény kislányt nem cigány suhancok kapták el, mint ahogy azt a közvélemény feltételezte, hanem egy faluszéli elmebeteg, aki nem cigány.

Akkor most mi lesz? Elnézést kérnek majd azoktól, akiket az országban sajnos nem teljesen alaptalanul elterjedő hangulat következtében ilyen súlyos vádakkal illették őket? Jóvátehető-e egyátalán ez az egyértelműen politikai szándékból folytatott hajtóvadászat?

Ezt sem tudom, de láttam Répás urat pénteken nyilatkozni. Most kezeit, ő nem mondta, hogy az elkövető cigány volt. Én másra emlékszem. Persze, lehet, hogy ez a mondat így, ebben a formában sosem hangzott el a szájából. De minden országos szereplésében azt képviselte, hogy nagy a cigánybűnözés, és tenni kell ellene. Egy ország kötötte nyilván rosszul össze a pontokat, de valahogy mindig az volt a látszat, hogy a helyi, állítólag nagyom antiszociális cigány lakosság ügybe keverését pont Répás kezdte a fáklyás felvonulással, és későbbi szerepléseiben nem is igyekezett tompítani a már meglévő feszültséget. Igaz, semmilyen törvénytelenséget sem támogatott, rendészeti eszközökkel próbálta megoldani a dolgokat.

Mindenesetre számomra elég ellenszenves most ez a szabadkozás, ez a magyarázkodás. Ha Répás tényleg annyira az igazság pártján állna, akkor most minimum elnézést kellene kérnie. De akár le is mondhatna azon az alapon, hogy messze túllépte a hatáskörét, és - bár büntetőjogilag ez nyilván nem állná meg a helyét, és nem is kell, hogy megállja - hamis váddal illetett embereket. A rasszizmusról nem is beszélve. Mert ha tényleg cigányok követték volna el ezt a szörnyű tettet, és ezt Répás bizonyíthatóan tudta volna, akkor ez csupán az ügy egyik részlete. (Kezdettől fogva nem tetszett a fellépése, de azt gondoltam, mint helyi ember tud valamit, ami a nyomozásban nem használható föl, de bizonyítja a dolgot.) Így viszont nem volt egyéb, mint egy blöff, a polgármester úr vaktában lövöldözött a helyi cigányok felé, és most kiderült, hogy tévedett.

Tévedésének azonban nem csupán az a következménye, hogy néhány embert igaztalanul meghurcoltak. Hanem az, hogy mostantól Kiskunlacházán (és a hasonló településeken) nem lehet cigánybűnözésről beszélni. Komoly ember ilyet ezek után nem tehet, mert Répás népszerűséghajhászó akciózása hiteltelenné tette az egészet.

Mert mi az ügy tanulsága? Bűncselekményeket bűnözők követnek el. Nincs más összefüggés. (Hacsak nem az, hogy az eset kapcsán a leghülyébb cigány politikusok is jogosan beszélnek koncepciós, rasszista vádaskodásról.)

A Répást véres kardként az ország közvéleménye előtt körbehordozó jobboldali média egyelőre szűkszavúan számol be P. József elfogásáról. Ha tényleg annyira reszketnek a morális válság miatt, akkor talán ők is szólhatnának egy szót. Ennyi is elég lenne az annyira áhított rend kedvéért: elnézést, tévedtünk. De eddig ilyen nem történt, és tartok tőle, hogy nem is fog.

Pedig nem szégyen az öngól, a legjobb játékossal is megesik, de akkor legalább szégyellje el magát utána kissé.

Hát most már a legjobb szándékkal is elmúlt a reggel, de sok okosság nekem az előző poszt óta sem jutott eszembe.

Csak pár apróság és egy búcsúdal.

A Reakció közölt egy kellemesen mértéktartó cikket, vagyis inkább egy listát Michael legjobb számaiból. Hihetetlen, mennyire jó mind, és hogy mennyi van ezeken kívül még.

http://reakcio.blog.hu/2009/06/26/top10_a_pop_kiralyanak_emlekere

Hajnalig néztem a CNN-t, ahol Larry King tartotta a frontot. Telefonon hívta Céline Diont, aztán Chert. Nagyjából azt látták, amit mi is. Jacko elvesztette a fonalat. Most már tudjuk, végleg.

És milyen az emberi agy (vagyis az enyém). Az jutott eszembe, amit Prince mondott. (Ő is csodálatos, és az utóbbi időben szintén eltűnt, pedig, ha valaki tudott, igényesen erotikus zenét csinálni, na az ő volt. Igaz, vele kapcsolatban sosem volt annyi furcsaság, mint Michael Jacksonnal.) Szóval Prince mondta a BAD c. album megjelenésekor, hogy azért ez a címe, mert a szánalomraméltó nem férne rá a borítóra. Legalábbis neki tulajdonítják ezt a bon mot-t. Persze ez csak vicc lehetett, mert az a lemez fantasztikus, az érett, kiforott, hamisítatlan Jackson-féle tökéletes popzene. Igaz az is viszont, hogy ennek a lemeznek a borítóján láthatta a nagyvilág először Michael Jackson új bőrszínét, amire sokan - értelemszerűen főleg a fekete közösségben - kiakadtak. Eddie Murphy, aki akkor esténként rendesen sztendapolt még, nem kímélte. (Kibékülésük azért nem maradt el, az emlékezetes Remember the time c. klipben. Murphy volt a fáraó, feleségét Iman játszotta. Mint klip is óriási!)

Amióta élek, Michael Jackson mindig volt. És most nincs. Mondom, nagy okosságot nem tudok mondani, csak be-bevillanak apró emlékek. És hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Csak ültem éjjel az ágyamon magamban, és időnként csóváltam a fejem.

Búcsúzóul énekeljen egy másik nagy, de sajnos szintén halott énekes. Queen: My melancholy blues. Egész nap ezt hallom belül.

Rockhajó - filmkritika

Ez végre egy aranyos baromság volt. Egy két és negyed órás retro videoklip. Nagy mélységek nincsenek benne, de nem is kell mindig filozofálni. Nagyon kellemes kis nyári movie, tényleg szórakoztató.

A történet ennek megfelelően olyan egyszerű, hogy két mondat is sok az elmesélésére. A hatvanas években az angolok a legjobb zenéket kalózadókon hallgatják, ilyen a Radio Rock is, ahol jópofa DJ-k töltik ki az időt két jó kis rokk között. De a keménykalapos konzervatívok szemét csípi ez a nagy kontrollátlan szabadság, úgyhogy különböző módokon próbálnak neki keresztbe tenni.

De a történet nem is fontos. Mert ez egy tipikus karakterfilm, a történet csak váz, a lényeg a DJ-k bemutatása. Ahogy látom, más célt nem is tűzött ki a rendező, csak a Radio Rock legénységének a fényezését. De mivel a karakterek többsége elég érdekes ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb sztorik erejéig figyeljük őket, ez sem baj.

Kicsit viszont sokan vannak a hajón. Például a nagyon buta DJ jelenléte teljesen fölösleges. Ezt mintha a film készítői is belátnák, mert bár eleinte ígéretesnek tűnik a fiú, később már csak olyan olcsó ököségekre "használják", hogy nyúljelmezben ül a karácsonyi asztalnál. Dramaturgia jelentősége egyátalán nincs, és hülyének sem elég hülye. Arról nem beszélve, hogy a hajó másik hülyéje, aki a világhírű Kenny Everett paródiája, sokkal stílusosabban hülye, és ebben a filmben a stílus a lényeg!

Mert a hatvanas évekről annyi derül ki, amennyit már úgyis mindenki tud: színes ruhákban jártak az emberek, furcsa frizurák voltak, sikítozós sztárkultusz és bitangjó zene. Ha nem hangsúlyoznák állandóan, hogy ez bizony a szexuális és beatforradalom ideje, akkor akár egy mai retro rádió története is lehetne a Rockhajó. De igazából ez sem baj, mert a hangulat magával ragadó.

A Rockhajó igazából vígjáték, de nem az a végigröhögős fajta, ill. nagyon nem áll jól neki, amikor az probál lenni. Mert ezek a jelenetek egytől-egyig silányak. Rögtön a film elején valami Activity féle játékot játszanak, az ügyeletes hülye irreális butaságokat mond, nagyon kínos, és ráadásul többször. De persze puki helyett fosi poén sem marad el, ami szintén szomorú, mert egyátalán nem illik a film kellemes és laza hangvételéhez.

Ugyanez igaz a lelkizős részekre. A hajóra kerülő fiatal fiú "magánélete" például szintén csak nyújtja a rockos rétestésztát. Miért kötelező egy 18 éves fiúnak szerelmesnek lennie? Annyira erőltetett a kis barátnőjének minden egyes megjelenése, hogy az már fáj. (Nem beszélve arról az ottromba poénról, hogy az első randi alkalmával két perc alatt a dörzsölt DJ ágyában landolt a szende szűz.) Miért kellett ebbe a sztoriba az elveszett apa megtalálása vonalat beleerőltetni? Két dolog miatt azonban ez megbocsájtható. Egyrészt az általam imádott Emma Thompson felbukkanása miatt. Másrészt a Father and Son c. szám majdnem teljes lejátszása.

Sajnálatos hiba továbbá, hogy a forgatókönyvíró túlságosan elfogult a Rockhajóval, és ellenségeit elhanyagolja. Pedig abban a szálban sokkal több lehetőség lehetett volna, mint ami a vérszegény végeredményből látszott. A dolgot csak Kenneth Branagh menti meg, aki mint öncélúan, nácisan gonosz, de haszontalan kormánytisztviselő és önjelölt főcenzor egy vadonatúj oldalát mutatja meg. Azt viszont jó tudni, hogy az életemről szóló filmben rá kell majd osztani anyukám unokabátyjának szerepét, teljesen úgy nézett ki!
Egy idő után unalmas volt, hogy ebben az emberben semmi más nincs csak rossz, ráadásul buta rossz. Ősrégi recept, hogy a negatív karaktert is érdemes felruházni pár jó tulajdonsággal, de a miniszterről csak annyit lehet e téren elmondani, hogy a királynő alázatos szolgája. (És még ez sem stimmel igazán. 1966 karácsonyán a huligánosan gombafejű Beatles tagjai már féléve átvehették II. Erzsébettől a kitüntetéseiket.)
A film derekán el is felejtkeznek vaskalaposékról. Túl sok a buli, túl kevés a gonoszkodás. Ha a rosszak egy egész kicsit komolyabban veszik a feladatukat, az jót tett volna a film szerkezetének. De így nem kellett túl nagy erőfeszítést tenni a csapatnak, mehetett a bulizás. Persze ez még nem a Studio 54 féle romlott mulatozás, de annak az előfutára.

Az is eszembe jutott, hogy Robin Williams ehette a kefét, amikor megnézte a filmet. Mert az a giccs, amit a lezárásként odabiggyesztettek a végére, nagyon sokat vesz el az élvezeti értékből, de egy időben mintha Williams kikötötte volna, hogy ő csak olyan filmben játszik, ahol erkölcsi győzelmét könnyes nagyjelenettel koszorúzzák meg. A legrosszabb patch adamses hagyományokat idézi föl a Rockhajó vége is. (Ugye, a 10 évvel ezelőtti filmben a rendhagyó módszerekkel dolgozó orvost, akit RW játszott, a kamara ki akarja zárni, de a fegyelmi tárgyalás végére megérkeznek a kis rákos gyerekek szimpátiatüntetésre. Rémes!) De vigasztalja a jó öreg Robint, hogy az ő formabontó, hatvanas évekbeli, rádiós filmje, a Jó reggelt, Vietnam! klasszikus, a Rockhajó viszont csak egy kellemes, pörgős szórakozás. De mondom, ez nem kevés!

8/10 (7 lenne, de isteni zenék szerkesztettek kiváló érzékkel a sztoriba)

Tegnap munkásgyűlésen voltam a gyárban. A gyárigazgató kis prezentáció keretén belül magyarázta el, miért nem kapunk idén nyereségrészesedést. Röviden: mert nem volt nyereség. Pontosabban annyi nem volt, amit ki lehetne osztani.

Ezt én persze belátom. Nem állunk jól, ez kétségtelen. Sajnálom, hogy egyes kollégáim még mindig nem értik, hogy az extrawurst nem jár, hanem szerencsés esetben jut. Eddig - a cég 16 éves fennállása óta - mindig tudtak csurrantani - cseppenteni valamit. Most meg nem. És a kedves fizikai dolgozó nem érti.

Persze ő nem doglozott rosszabbul vagy kevesebbet, de sajnos a kapitalizmus törvénye - mint a jogszabályok is - arra is vonatkozik, aki nem ismeri azt.

Bár a bemutató gesztusa nagyon emberi volt; máshol odavakkantják, hogy örüljön az ember, ha megmarad a munkája, nálunk meg összehívnak egy gyűlést, azért kicsit faramuci helyzet alakult ki. Amelynek az rizikója is megvan, hogy bizony az elégedetlen hallgatóság kritikusan közbeszól, ahogy ez tegnap meg is történt.
Nem tudtam az ideges hölggyel egyetérteni. Mert nekünk szerencsére normális vezetőségünk van, de ettől még sajnos igaz, hogy mindenki jól jár, aki dolgozhat tovább.
 

Szintén tegnap meghívást kaptunk egy régi ismerősünktől, apám egykori nagy barátjától. Nem akarok és valószínűleg nem is fogok elmenni. Először sorolom a pc okokat. Először is az illető apám barátja volt, nem a miénk. Gyerekként persze kénytelen az ember meglátogatni mindenféle rokonokat, ismerősöket, akikhez semmi köze, de felnőttként már ne kelljen! Aztán tudom én, hogy mire megy ki a játék! Az illető szépen benne az ötvenes éveiben otthagyta addigi családját, és újat alapított valami korombeli lánykával. Biztos most ezzel akar büszkélkedni: hogy ő hiába majdnem hatvan, mégis olyan fiatalos, hogy egy 5 éves gyerek kispapája! Általában megvan a véleményem az olyanokról, akik elhagyják a családjukat (hiába felnőtt a fia már). Személy szerint el is ítélem az olyan embereket, akiknek kapuzárási pánik miatt ilyenkor még muszáj gyereket a világra hozni. Ez nettó felelőtlenség, egyszerűen nem normális, ha gyerek és szülő között 50+ korkülönbség van. Tudom, szabad világban élünk; tudom, ma ez a trend, akkor is rossz szemmel nézem. Ez nem a gyerekről szól, hanem arról, hogy az ilyen emberek a világnak (meg maguknak) bizonyítsák, még mindig teljes értékű férfiak. Tenni semmit sem tehetek az ilyesmi ellen, de a jelenlétemmel sem akarom támogatni az ilyen vircsaftot.
De ha alászállok az erkölcs Olümposzáról, jön a következő probléma: a kis család 2/3-a vadidegen. Ráadásul a társaság egy kisgyerekkel van súlyosbítva, ha nem muszáj, nem áldozom kevés szabadidőmet arra, hogy gyerekekkel legyek. Sorry, nem illek velük össze. Ők is mindig gyanakodva néznek rám, és én is rájuk. Inkább hagyjuk egymást békén!

De mindezek mellett egyszerűen azért nem akarom meglátogatni apám nyomulós barátját, mert sosem szerettem. És azt meg végképp nem értem, hogy mit akar most tőlünk.
 

Béla bá', kedves kollégám, ma kék denim farmerban érkezett. Miért hír ez? Mert eddig még sosem láttam. De úgy tűnik, frissítette a ruhatárát, mert a mai outfit teljesen ismeretlen darabokból áll. Eddig majdnem mindig khaki (keki?) színű vászonnadrágot viselt, erre most egy klasszikus farmer?

Biztos agyára ment a fogfájás. Már vasárnap óta küzd vele, ma jutott el a fogorvosig. Nem látszik rajta, ill. ez is csak újabb, jó beszédtéma, amiről hosszasan fecseghet minden - vesztére - hozzánk betérőnek.
A Bookline-nál jópofa gondolatolvasók dolgoznak, mert eheti ajánlatuk Agatha Christie: A fogorvos széke c. krimije. Sajnos már olvastam.

Egy bolíviai kereskedelmi tévéadó szenzációs képsorokat mutatott be: a lezuhant Air France gép egyik utasának állítólag előkerült a kamerája, amely rögzítette az utolsó pillanatokat.

Aztán kiderült, az egyedülálló képek túl ismerősek. Ugyanis a Lostból ollózták ki őket.

Mégis! Kit akartak ezek átverni? Gondolták, hogy ez a gyenge hazugság majd elmegy. Egy ilyen felvételre, ha igazi, az egész világ (sajtója) kíváncsi. Azt hitték, hogy senkinek sem fog feltűnni? Pláne, hogy mekkora hype van a Lost körül (az egyik leginkább túlértékelt sorozat)!

Néha azt gondolom, hogy a hétfői adásszünetnek megvoltak az előnyei. Talán, ha egy nappal kevesebbet kell hetente megtölteni műsorral, akkor nem mehet le ellenőrizetlenül mindenféle szemét.

A szokásos péntek esti ejtőzésem most már közel két éve azzal telik, hogy a jobboldali tévék közéleti beszélgetős műsorait nézem. Nem tehetek róla, valahogy ez kapcsol ki. (Tudom, miért, de ezt most nem fejtem ki.)

Fél kilenckor az Echón kezdem Bayer Zsolttal és válogatott asztaltársaságával, amely jobb esetben szürke, és szinte értelmes magyar hírlapos újságírókból, rosszabb esetben Bayer haverjaiból (Kondor Katalin, Bencsik János András) , legrosszabb esetben pedig a szörnyen ostoba Tóth Gy. Lászlóból áll.

Most vegyesen voltak: Szentesi Zöldi László (MH), Bencsik és Kondor vitatták meg az előző hét eseményeit.

A szokásos futamok (monnyonle!, cigánybűnözés, határontúliak stb.) mellett még hétvégi kókadtságomban is feltűnt, hogy megjelent egy új elem: a Jobbik szidása. Ez eddig nem volt. A radikálisokkal nagyon látványosan ugyan nem borultak össze, de titokban kicsit kedvelték őket. De most, hogy a Fidesztől (Orbántól) jobbra megjelent egy erős, markáns társaság, akik könnyen a második helyre is feltornázhatják magukat, beindult az ő lejáratásuk is.

Persze nem szemtől szemben, hanem oldalról, sunyin becserkészve, a kuruc.infón keresztül. Eddig a Fidesz és barátai nem beszéltek a kuruc.infóról, az Orbán-univerzumnak az nem volt része, ellenben titkon élvezték a gyümölcsét, ha a kurucok elvitték a balhét. Nem kellett sokat tenni, csak nem elítélni, csak szó nélkül hagyni, amikor a kurucon megjelentek a bírák nevei, címei, vagy amikor valamilyen tüntetéshez verbuváltak turbómagyarokat. Passzív ellen-nemállás - ez volt a mottó. Eddig.

Mert most látszik, hogy a Jobbik nem a MIÉP, amelyik fénykorában is éppen átvitte az 5%-ot. A Jobbik profi párt, amelyiknek nagy a támogatottsága, ami nem csupán relatíve sok szavazót jelent, hanem azt a hátországot is, amelyet számos bizonytalan alkot. A másik jobbos tévé riportja (a Célpontban) nagyon lényegretörő volt. Bemutatta, hogy a Jobbik szavazói nem elmebeteg náci hordák tagjai, hanem egyszerű, magyar emberek, még a helyi párttisztségviselőik sem isznak vért a reggeli mellé. Teljesen normális emberek. Teszem gyorsan hozzá: ez a legrémisztőbb az egész jelenségben. És a Hír TV stábja is azt akarta üzenni, a Fidesznek, hogy a Jobbik nekik is konkurencia vidéken, figyelni kell!

Olcsó húzás a mai Jobbikot egy az egyben a Fidesztől származtatni. De annál nagyobb a felelőssége a fideszközeli, ill. jobboldali sajtónak a Jobbik által képviselt hangnem és stílus elterjedésében! Felettébb ízléstelen, ha Bayer Zsolt és Bencsik János András finomkodnak a kuruc.info láttán, amikor ők egy évtizede élen járnak a sarkos megfogalmazások hangoztatásának és a politikai korrektség teljes mértékben történő elvetésének. Egyikük sem túlzottan válogatós, amikor arról van szó, hogy kritizálni (vádolni) kell a baloldalt; vagy az etnikai kérdéseket kell boncolgatni. Akkor ne lepődjenek meg azon, ha lesz, aki ezen fellelkesedve még tovább megy! Aki szelet vet, vihart arat.
Most, hogy van, aki a szélsőséges szövegekben "jobb" náluk, nem kimondottan úriemberhez méltó fújni ezekre. Természetesen a vacak kormányzás az oka a szélsőségek megerősödésének, de a "megzenésítése" Bayerék műve, ők nagyban hozzájárultak ahhoz a hangulathoz, amelyben aztán a kuruc.infóhoz és a Jobbikhoz hasonló közösségek, szervezetek igazán felerősödtek. Kicsit késő van már a finnyáskodáshoz. Tetszettek volna akkor kicsit higgadtabban írni, beszélni, talán ma nem lenne, aki sikeresen túlordítja a hangjukat.

Persze most sem az a baj, amit mondanak. Ezek az urak és hölgyek nem lettek egy fokkal sem szelídebbek. Csak éppen az a gond, hogy az igazán szélsőségesek már nem a Fideszben gondolkodnak. A nyugtalan, összezavart és főleg elégedetlen néptömegek pedig most már választhatnak: egyrészt ott van továbbra is a Fidesz, de őket jobbról azzal kritizálják, hogy nem tettek semmit a nagy pillanatokban (nem döntötték meg Gyurcsány hatalmát), és bizony most már nem értelmetlen szavazni a Jobbikra sem. Persze a Fidesz még mindig sokkal nagyobb, még mindig sokkal vonzóbb, de egyátalán nem mindegy, hogy erősen győznek-e, vagy éppenhogycsak, esetleg ez megizmosodott Jobbik formális vagy informális segítségével.

A holdudvaruk szintén félhet: eddig hagyományosan az ő feladatuk volt a szélsőségek kiszolgálása. A Fidesz azért alapvetően ügyelt rá, hogy az igazán csúnya dolgokat inkább a Demokratában írják le, vagy az Echón, esetleg a Hír TV-n mondják ki nem-politikus szimpatizánsaik. De most a holdudvarral szemben ott áll a szélsőjobb média is (leginkább internetes formában), és a Jobbik is mint párt.

Ezért fújnak erre társaságra, ezért lett büdös egyszerre a kuruc.info is. Csak az a baj, hogy Bayerék még mindig nem értik: értelmetlen a kurucokra a szokásos szövegeiket ráolvasniuk, mert azok ezen nevelkedtek, immunisak rá, és válaszul kétszer akkora átkot mondanak a Korrektúra fejére, ha nyilatkozatháború kell. Bayerék esélye ezekkel szemben nem a szokásos személyeskedő hangvételű lejáratás, hanem a normális beszéd lenne. Annak ugyanis, meggyőződésem, a hívei még mindig túlnyomó többségben vannak. Csakhát ez a probléma! Azért lett ilyen a közbeszéd az elmúlt években, mert ezek a véleményvitézek csak ilyet tudnak! (Nemcsak ők, csak most náluk pattog a labda.) Ők hívták ezt életre, ők tették szilárdították meg, ők tették trenddé, szóval most nem áll jól a nagy megdöbbenés (utólag) és a nagy felháborodás. Akinek vannak követői, annak számítania kell arra, hogy egyik - másik túlszárnyal rajta. Ez a felelősség, amellyel eddig nem törődtek, és most visszaesik a fejükre.

Persze relatíve kevéssé érdekel, hogy hol és mennyiért fog dolgozni ezentúl ez a társaság, nekik mindig meglesz a helyük, ebben biztos vagyok. Csak éppen az nem mindegy, mi lesz a 2010-es választások eredménye. A mostani kormányt el kell küldeni, és erre egyelőre a Fidesz egyedül is képes. Normál esetben nem örülnék a Fidesz győzelmének, de most még mindig ez a legelfogadhatóbb forgatókönyv. Ne rontsák el már megint!

Parti Nagy Lajos fundálta ki ezt a spanyolosan hangzó kifejezést, amely tökéletesen körülírja az általa fordított színdarab hangulatát és tartalmát is.

Mert a Hat hét, hat tánc nem valami nagyszabású dráma. Szinte semmi sem történik: két különböző ember a tánc révén összebarátkozik. Az egyik idősödő, unatkozó nő, a másik cinikus, középkorú meleg. Csak egy közös bennük: mindketten beletörődtek abba, hogy velük már semmi jó sem történik a hátralévő időben.

De ez pont elég ehhez az első blikkre talán furcsa barátsághoz. Mert igazából semmi furcsa nincs abban. Már jó ideje nem misztifikálom a barátságot. Nem nagyon hiszem, hogy előre meg van írva két ember sorsában, hogy nekik találkozniuk kell. Nem ez a törvényszerűség. A törvényszerűség a másik fölismerésében rejlik. Abban, hogy az igazi barátság - ami leplezetlenül a darab fő témája - magától értetődő és tértől, időtől független. De a véletlen szüli, ezért azon filózni, hogy egy barátság mennyire rendhagyó, szerintem értelmetlen. És ez a darab egyik legerősebb mondanivalója is, mely mellett végig kitart.

A történet végig giccses egy kicsit: nem a fordulatok izgalmával akarja megnyerni a szerző a nézőt. Van minden, ami a Hallmarkon "nevelkedett" embereknek mindennapos: rossz házasság bunkó, érzéketlen férjjel, gyerekhalál, sanyarú melegsors stb.

De ezeken felül sziporkázó, de természetes párbeszédek (ez már nem a Hallmark és szirupos világának ismérve), édesbús szellemesség és finom, akvarelles jellemrajz. Általában. Mert a puha pasztelleket egy-egy vastag, határozott vonás töri meg. Kiválóan adagolva, jó aránnyal vegyítve a dolgokat. Nincsenek nagy monológok, nincsenek nagy kiborulások, csak csupa természetes beszédhelyzet: fecsegés, veszekedés, számonkérés, bevallás. És ez egy teljesen kortárs és egyúttal kortalan mű esetében nagyon dicséretes. A drámaiság pont abban van, hogy elmarad a teátralitás. Nincsenek hősök, csak barátok. És az élet már csak ilyen, ha jobban belegondolunk.

A Thália Színház remek szereposztással vállalkozott erre a világsikerre: Vári Évát és Kulka Jánost közel három évtizedes barátság köti össze, és szeretetük a színpadon is látszik. Engen egyátalán nem zavar, hogy nem hatalmas színészi bravúrral sikerül ezt elhitetni. Pláne azért nem, mert amikor éppen utálják egymást, az is hihető, szóval ez a helyzeti előny nem felróható. Nem is tudnék másik színészpárost mondani, akikhez ennyire illene ez a (valljuk be) jutalomjáték. Jutalomjáték, igen, de nem könnyű! Egyrészt a táncok miatt nem az. Mert a társastáncokban az a kellemetlen, hogy nem lehet őket "eljátszani", a laikus is látja, hogy valaki jól táncol-e vagy sem. És bizony ez a két színész kifogástalanul: finoman, szépen, egymásra hangolódva - mégis tánciskolásan; remek, ahogy Vári Éva a nagy koncentrálásban ráncolja a homlokát, és a lábait figyelve összegörnyed. Mégis élvezetes minden táncbetét. A zenék megválasztása is jó, mert kellően triviálisak, remekül hidalják át a "táncórák" közötti időt, a tánc hangulatát megidézve.

Vári Éva morcos és magának való, aztán bátortalanul, de kinyílik. A jelmeztervező először tipikus gazdag nyugdíjas ruhákba bújtatja: bő türkízkék tunika, csíkos fehér nadrág. De a tangóhoz már szolíd csipkefelsőt és térdig érő szoknyát (!) vesz. Talán normál esetben nem illik egy közel hetven éves hölgy lábának szépségét kiemelni, de ettől a darabtól nem idegen, ha azt mondom, Vári Évának jó lábai vannak! És egyre pompásabb és színesebb ruhák kerülnek elő, nyilván közel tíz éves álom után a ruhásszekrény mélyéből.

Michael eleinte úgy viselkedik, mint egy neveletlen kamasz, pedig már ő is ötven éves. Szemtelenségét, szabadszájúságát végig megőrzi, de egyre többet mutat sebzettségéből. Kulka először sok bevett (melegekről szóló, elmés vígjátékokból jól ismert) klisét alkalmaz, de képes megmutatni, hogy képes egyre kevesebb manírral viselkedni, képes az lenni, aki. Aztán észbe kap, és az utolsó órára újra eltávolodik (ne fájjon annyira, hogy vége van), és megjelenik egy idétlen, virágos ingben, amit ráadásul nem átall a hasán megcsomózni. Ha már nem jöhet többet, nem mutatkozik meg valójában, hanem újra fölveszi a kelekótya balettpatkány figuráját. Illetve próbál újra belebújni ebbe a levedlett bőrbe, de nem megy. Amikor a színházban ülve láttam Kulkát megjelenni ebben a csiricsáré ruhában, és ahogy már-már kurvásan támaszkodott az ajtónál (a közönség nagy hahotázása közepette), bosszantott. Azóta jöttem rá, hogy ez az egész azért történik, mert Michael próbálja nem komolyan venni a búcsút. Ezért hülyét csinál magából, kicsit talán tudat alatt lerontja a saját értékét (hülye buzi, ugyebár), mert akkor legalább a miért nem fogja kínozni. Lehet, hogy ki tudja provokálni, hogy Lily azonnal kidobja, amint meglátja (meg is rökönyödik), és akkor a begyöpösödött vénasszony tehet róla, hogy tönkrement a kapcsolatuk.

Csakhogy ilyesmiről szó sincs. A tánctanfolyamnak vége szakad, de a barátságnak nem. Michael az elején cinikusan mondja a szép, de giccses kilátásra: sentimento naplemento. Ezzel kifejezve enyhe undorát az öreges, konzervatív életmóddal kapcsolatban.

A végén viszont már mást jelentenek ezek a vicceskedő szavak: mégsem úgy lesz vége az életüknek, hogy már semmi jó nem történik velük. Mert a legjobb igazából most jött el, a barátságuk.

Igen, csöpögős ez a befejezés. Eleinte ez is bosszantott, de miért ne lehetne akár így? Elvégre a barátság magától értődő dolog.

Értékelés: 10/10

Info: www.hathethattanc.hu

A PETA-t nagyon szeretem. A harcos állatvédők a Greenpeace-szel karöltve rettentenek el eltúlzott és nevetségese akcióikkal mindenkit, akit érdekelne a jó ügy, csak éppen  nem annyira elvakult és hülye.

Legutóbb például felkeresték Che Guevara unokáját, a 24 éves Lydia Guevarát, hogy nem venne-e részt a kampányukban, hiszen ő is vegetáriánus.

A hölgy belement, és tömeggyilkos ősének lövedékeit répákra cserélte a fotózás kedvéért. Mint mondta, ő is forradalmár, a vegetáriánus forradalom élharcosa. Hogy oda ne rohanjak!

Az amúgy humoros ötlettel egy bajom van csak (azon kívül, hogy a harcos vegákról megvan a véleményem): miért pont Che? Lassan elmagyarázhatná valaki az amerikaiaknak, hogy Ernesto Guevara sima diktátor volt, aki nagyszerű forradalma révén több ezer ember haláláért felelős. Állítólag párat sajátkezűleg végzett ki. Csak - Fidel Castróval ellentétben - ő rendkívül hamar saját amigóinak áldozatául esett. Azóta pólósztár, magukat nagyon okosnak képzelő, valójában mit sem sejtő kamaszok viselik El Comandante képmását. (Aki 17 év fölött ilyen pólót fölvesz, az nagyon gáz. Pl.: Bakács Tibor Settenkedő)

Nem ízléstelen egy kicsit sem, hogy egy (ember)véres kezű diktátorral akarnak az állatok jogaiért küzdeni?

Szóval a PETA-nak megint a látványoskodás fontosabb, mint a tartalom. Az végig sincs gondolva.

A másik petás hír szintén humoros. Történt, ugye, a héten, hogy Obama amerikai elnök egy interjú során lecsapott egy legyet. Amikor a híradóban láttuk, anyukám epésen megjegyezte, hogy majd az állatvédők kritizálni fogják ezt a mozdulatot. És tényleg!

A PETA nyilatkozata szerint Obama nem Buddha, így előbb cselekszik, aztán gondolkodik.

Nem kell mindig megszólalni. És egyébként is. Az előző elnök valószínűleg bombát dobatott volna rá.

Főleg azért ítélem el a PETA-t, mert a héten tapasztaltam, hogy a vegetarianizmus nem feltétlenül feltűnési viszketegség és agresszió a húsevők ellen. Egy réges-régi ismerősömről kiderült, hogy az egész családja vega (egészen ritkán esznek csak húst). Értitek? Most, 12 évvel később jöttem rá, ráadásul külső forrásból. Mert az életmódját sosem dörgölte az orrunk alá, mert nem vádolt minket gyilkossággal, mert valahogy legyűrte a torkán azt a pár falatot, nem akart magának külön főzetni, ha vendégségbe jött. Az ilyen embereket tisztelem, és miattuk szégyellem kicsit magam az erős szavak miatt is. De egyúttal - pont az intelligenciájuk miatt - bízom benne, hogy helyén tudják kezelni e szavakat is.

Nem kell Che Guevara unokáját előásni, hogy egy embermészáros emlékével és finomra polírozott imidzsével ítéltessük el az állatmészárosokat. Elég lenne ezt a családot bemutatni, akiket én is ismerek. Dehát pont azért ilyen kedvesek a szívemnek, mert nem önreklámra használják sajátos életmódjukat.

Tegnap este egy jó kis CS-buli után a buszmegállóban üldögéltünk Csöncsönnel, és beszélgettünk, ahogy vártuk a buszt. Azt mondta, hogy jó látni, mennyire a helyén van mindenki, és bizony igaza volt. Fiatalabb koromban mindig abban reménykedtem, hogy lesznek ilyen esték. Átbuszozunk egy barátunkhoz, és csak úgy, cél nélkül, dumcsizunk. Rendelünk pizzát és iszunk egy kis bort. Felnőttek vagyunk, akár be is rúghatnánk (Persze nem, másnap munka), de pont ez a szabaság, ez az akár az igazi élvezet benne.

Mindannyian dolgozunk, mindenki máshol, és beszélünk a munkánkról. Egykünk sem utálja a helyét, de előkerülnek a csúnyaságok is. A leépítés, ami bennünket még hál' Istennek nem ért el; hogy a barátnőm 28 évesen (gyermektelenül) gyanús és túlkoros.

Osztálytársak voltunk mind (most pont ilyen összetételű volt a társaság), így persze előjönnek az emlékek is, és persze az örökzöld téma: az osztálytalálkozó. Most először mertem nekik bevallani, hogy nem szeretnék menni. Jó, persze, itt már többször írtam, de így szemtől szembe most mondtam ki először. Ellenállás, de aztán bizonyos dolgok belátása. Közös: határozottan nem érdekel minket senki gyereke, beleértve a fényképeiket is.
Aztán egyikünk asztalt bont, másnap elutazik a barátjával vidékre. Ehhez a "kellemetlenséghez" is hozzászoktunk az évek során, akinek van társa, annak másfajta kötelezettségei is vannak.

Ránksötétedik szépen lassan, de Tritonus még mindig lelkendezik az iskolai munkájáról. Később a padon megállapítjuk hangosan is: nagyon jó tanár lesz belőle. Kifejezetten szereti a gyerekeket és van hozzájuk energiája is. De nem csoda, hogy föl van dobva, minden föllépése után transzban van. Igaz, egy gyászmiséről jött, ahol Ave Mariát énekelt jó pénzért. De nem ez a lényeg! Hanem, hogy énekelt.
Sokat kételkedtünk abban, hogy helyes-e a zenének szentelnie magát, nem láttuk a jövőjét, és én most jöttem rá, hogy igen. Egy tanárkollégájáról mesélt, aki a nyár végén beáll apácának. (Nagyon szeretem az apácákat!) Mert mindenki látta, hogy csak a templomi szolgálaton érezte magát igazán jól. Na, ugyanez igaz Triton művésznőre is. Ő is csak a "színpadon" érzi jól magát. Magáról beszélt ösztönösen, amikor elmesélte ezt. Örülök neki - hogy sokszor velünk szemben is - de kitartott mellette. Most kezd beérni a dédelgetett gyümölcs, és annak is örülök (erről régebben még csak nem is álmodoztam), hogy boldog vagyok miatta. Hogy olyan barátságokban lehet részem, ahol az is öröm, ha a másiknak jó. (Olvasok mindenfélét, hogy a barátok sikere frusztrálja csak igazán az embert. És engem meg nem. Marhajó!)

*    *    *

Kilenc évvel ezelőtt ugyanezen a padon ültünk Csöncsönnel egy hamvas péntek este. Akkor még csak félhomály szürkítette a fényeket. Hétfőn érettségiztünk. A fönti hat fős tárasaságból öten egymás után. Ez volt az utolsó közös tanulás napja. (Mert jól megszervezett tankörként készültünk a szóbelire. Mindig valaki másnál jöttünk össze, és a megállapodott tételekből lefeleltünk, aztán értékeltük egymást.) Akkor nem beszéltünk Csöncsönnel.
Még akkor sem volt sötét, amikor hazaértem. Kiültem a kerti asztalhoz, és a feketének látszó orgonabokrok fölött az estikék eget néztem. Arra gondoltam, hogy vége, ennyi ideig volt rám szükség. Hétfőn levizsgázunk, szerdán érettségiosztás és búcsúbuli. Utána semmi. Nagy-nagy csend volt.

Már a címmel büntetek, de tessék ezt egyúttal figyelmeztetésnek venni, semmi felemelő nem következik most, csak egy kis Gumicukor-szüret + 1 egyéb hír.

Benkő Dániel (a)lantművész 10 részes valóságshow-ról szóló szerződést írt alá az RTL Klubbal, melyben jövendőbelijét és gyermeke anyját castingolja majd, miután a szintén nagy formátumú Frabato (tudjátok, a cipófejű mágus) gyermekáldást látott a kristálygömbjében. Visszasírjuk még Győzikét, attól tartok.

És ha már Győzike, akkor rajta keresztül átvezetünk Kepes Andráshoz, aki valamikor a tévé régivágású értelmiségi riportere volt. Miután azonban a romarepper megette reggelire az ezen a blogon is elemzett portréfilmben, újabb ízléses történetbe bonyolódott. Az otthonszülést propagáló Geréb Ágnes nevű mániákus bírósági tárgyalásán Kepes mint magánember részt vett, és a blikkes fotóriporter lekapta. Ezt Kepes a paprazzo lefaszozásával nehezményezte. Több méltóságot!

A nagy sztársztori a héten mégis az, hogy a Magyarországon koncertező Lenny Kravitz Tóth Verával és Tóth Gabival töltötte a szerda estét. Hűha! Gondolom, a szexis énekes nagyon vágyott az ódivatú és a harsány ripacs parasztlány társaságára. Azért a csajok elmentek elmesélni a Mokkába, mert az hír, hogy egy épületben voltak Kravitz-cel. Én meg majd írok egy könyvet arról, hogy két hónapig együtt éltünk John Lennonnal. Egy bolygón, csak aztán őt lelőtték sajnos.

Az ízléstelen, túlbecsült Beckham család szépen megbukott Amerikában. Novemberben lejár a kiöregett futbalista szerződése az LA Galaxynál, és akkor szégyenszemre vonulhatnak vissza dolgukvégezetlenül Angliába. Mert Amerikában nem lettek sztárok, nem lettek semmik. De ez nem is csoda. Náluk sokkal intelligensebb és tehetségesebb európaiak is elvéreztek már a tengerentúlon. Az amerikai sztárszakszervezet keze mindenhova elér.
Az igazsághoz azért két kiegészítés hozzátartozik: egyrészt szépen megszedték magukat, azért ez sem rossz eredmény. És Victoria Beckham sehol máshol sem népszerű. Miért is lenne az? Semmi vonzó sincs benne.

A mai nap híre: Sas József lemondott a Mikroszkóp igazgatói székéről, miután adócsalásért felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Ez a minimum! Csakhát ahogy a főpolgámester-helyettes tálalta a Napkeltében a hírt, azért elképesztő. Mintha valami ártatlan, szende szűzet csíptek volna el a gyümölcsösben... Horváth Csaba továbbá reméli, hogy a Mikroszkóp működése ettől zavartalan marad. Én meg remélem, hogy nem, és szétkergetik a sok tehetségtelen idiótát, akik állami (fővárosi) pénzből nyomatták a tingli-tangli marhaságaikat.

Gregor Bernadett, a magyar párduc, erotikus szerepet kapott. Mivel a családja nagyon nehezen áll anyagilag, rávette magát a már minden erotikus magazint megjárt rideg szépség, hogy elvállalja. Gondolom, nagy színészi feladat ez, hiszen a kurválkodás messze áll a művésznő való életétől.

A plusz sztori ma reggeli, saját gyűjtés. A Mokka a hülye bulvármagazinok mintájára úgy érezte,  foglalkozni kell a legfrissebb repülős hírrel. Szegény kapitány repülés közben halt meg. Szomorú. De a másodpilóta le tudta tenni a gépet a legközelebbi kifutópályán, senkinek semmi baja. (Értem én, hogy 9/11 óta minden repülős hír érdekli az amerikai sajtót, de hogy nekünk miért kell ilyen lényegtelen híreket átvenni? A lezuhant Air France sagától is hülyét kapok már. Így járunk, ha a médiában lusta és nem kreatív emberek dolgoznak, és veszik/ lopják a híreket az amcsi tévéktől. De legalább szelektálnának! Az Emtv blogon valaki leírta: LMM - Lehet Más Média. Bárcsak tényleg lehetne!)
Demcsák Zsuzsa az Aero Magazin főszerkesztőjével beszélgetett ennek kapcsán. A szakember elmondta, hogy odafelé a kapitány vezeti a gépet, és a másodpilóta pedig "kiszolgálja", vagyis rádiózik, navigál stb. A visszaúton meg cserélnek. A kapitány azért kapitány, mert tapasztaltabb.
Az is elhangzott, hogy nem volt senki veszélyben.
Erre ez a sötét liba megkérdezi: akkor miért kellett kényszerleszállni? Előtte mondta el, hogy két különböző feladat van. Illetve nyilván előírás, hogy két pilótának kell a gépen lennie, mert mi van, ha a másodiknak is megáll a szíve.
Tüntessék már el ezt az ostoba libát a tévéből!

Az egyik közeli bolt a Szociális bolthálózat tagja lett jó egy hónapja. Azt hirdették magukról, hogy itt majd megfizethető áron kvázi az őstermelőtől lehet a jó hazait megvenni.

Természetesen kíváncsi voltam erre, mert az ötletet nagyon jónak tartom, és ebben a formában nagyon szívesen támogatom a magyar gazdákat.

Sajnos azonban nem éltek rendesen ezzel a lehetőséggel. Az áru kiszámíthatatlan időben érkezik, sosem lehet tudni, mikor hoznak és mikor nem. Drága - a bolt korábbi árszintjéhez képest mindenképp. De a fő bajom, hogy a minőség nem megfelelő.

A felvágottak állítólag szintén háziak, de állottak és semmilyenek.

Az idéngyümölcs pedig egész egyszerűen csúnya. Vagy az van, hogy a folyton a csodás színvonalról áradozó gazda a boltba már csak a maradékot hozza, amit a nagyfelvásárlónak már nem tudott eladni. Vagy ilyet tud termelni.

Vagy szánt szándékkal átveri az őt segíteni kívánó boltot és vásárlót, kiszúrja a szemét az összetört, túlérett, itt-ott rothadó gyümölcseivel. (Ugye ennek kellene a legfrissebbnek lennie, hiszen a "szomszédból" hozzák.) Vagy csupán erre a színvonalra képes. Melyik a rosszabb?

Biztos van tényleg első osztályú magyar, mezőgazdasági termék is, hiszen azért a piacra is járunk, ahol ugyan drágábban, de szép áruhoz lehet jutni. Szóval a Szociális bolthálózat azért jobban is megválogathatná, hogy kiktől szerzi be a gyümölcsöt. Máskülönben ez a kezdeményezés ugyanúgy kútba esik, mint a Magor termékeké. Pedig más értelmes, ha úgy tetszik, fenntartható módja nincs a mezőgazdaság működtetésének, csak, ha az emberek veszik a termékeit.

A legjobb ösztön súgta, hogy messziről kerüljem el a bölcsészkart, pedig komolyan készültem oda. Csak aztán máshova vettek föl, és bármit hallok bármelyikről, a levegőbe ugrom, hogy a jelentkezési lapra egy a bölcsészek által lenézett főiskolát írtam be.

Persze az a fősikola sem volt jó, én legalábbis nem szerettem. De személytelen és korrekt maradt mindvégig. És ez annak ismeretében, amit a szomszédban, Pontilyennél művelnek "társai", óriási erény.

Sajnos, mivel, nem a saját életemről van szó, részleteket nem írhatok, pedig úgy lenne az igazi. Így csak annyit írok és véleményezek, amennyit bárki láthat, aki odakattint.

Pontilyen írt egy szűkszavú esetleírást valamiről, amiről a normál olvasó nem érthet, az ügyet később elméleti síkra terelte. Korrekt módon járt el: egy név, egy utalás sem mutat rá senkire. Egyszercsak felbukkantak eleddig ismeretlen kommentelők, akik ordenáré és agresszív stílusban kezdték pocskondiázni mind a bloggert, mind azokat (névvel), akik a posztban megemlített esettel kapcsolatban vannak. Igazi kurucinfós tempó!

Az egyetem belügyeibe nem kívánok és nem is tudok beleszólni. De egy dolog feltűnt, és emiatt is foglalkozom ezzel a nívótlan csürhével.

Ennek oka az, hogy ezek az emberek egytől egyig phd-s bölcsészek! Vagyis - elvileg - a magasan kvalifikált elit tagjai. Az ország legokosabb, legtehetségesebb emberei, akik képzése nem két fillér, és hasznossága nem egyértelműen kézzelfogható. Mégis a szegény állam azt mondja: legyen pár kiválasztott, akik képességeik révén megérdemlik a beléjük fektetett bizalmat, és áldozzunk rájuk, mert pusztán a tudásuk, műveltségük fontos része a közvagyonnak.

Éppen ezért az ilyen embereknek kutyakötelessége lenne vezető értelmiségiként viselkednie! Vitapartnereivel az ilyen ember szemtől-szembe álljon ki, nem pedig váltogatott nicknevekkel, azt az illúziót keltve, hogy sokan támogatják. Ráadásul a megvalósítás is nagyon béna. Egy irodalmár/ nyelvész, ha már csal, legalább csinálja jobban! Ne süssön a különböző neveken írt kommentjeiből, hogy mindegyik az ő műve. Én, aki nem ismerem, hál'Istennek, ezeket az alakokat, látom, hogy gyenge színjáték folyik. Alpári stílusban, tisztességtelen eszközökkel.

Pontilyen blogjának egyik nagy erénye, hogy elmés írásaival színvonalas közösséget hozott létre. Örülök, hogy közéjük tartozom, és éppen ezért nagyon zavar, hogy ilyen trollok jelentek meg. És egyszerűen nem tudok napirendre térni afölött, hogy ezek az emberek elvileg a társadalom krémje.

Bár értelemszerűen nem mindenki ilyen az egyetemen, amit ez a pár ember művel, az a doktori iskola lejáratása. Nem azért, mert nincs igazuk (továbbra sem tudom ezt megítélni), hanem ahogyan viselkednek.

Demagóg adófizetőként mondom, nem örülök, hogy erre költik az adómat. Ha csak ilyen embereket lehet kiválogatni, akkor inkább ne indítsanak évfolyamot! Vagy indítsanak, de még jobban válogassák meg a résztvevőket. Egyiknek-másiknak még a szövegértés se megy igazán. Gondolkodni, érvelni nem tudnak, csak azt a mantrát nyomják, hogy Pontilyennek nincs igaza, mert egy "élősködő" (értsd: az alapképzését nem ott szerezte). Mivel nem azt gondolja, amit ők, ezért ezt csak érdekből teheti. Szilárdi, erkölcsi alapú meggyőződése csak az ő oldaluknak lehet. Aki mást mond, az hülye vagy seggnyaló.

És akkor még a stilisztikai kérdésekről nem is beszéltünk! Tessék elképzelni, a következő sorok szerzője végzett bölcsész. Már az is meglepő, hogy felnőtt. "Pontilyen egy nagy-nagy görcs. Csak rá kell nézni. Egy hülye intoleráns buzi. Ezt mindannyian tudjuk az egyetemen. Csajokkal barátkozik, mert olyan nyálas sokaknak ez bejön, de ez csak alibi. Egy nagy-nagy rohadék. Hírdeti, hogy ő a befogadó, a filosz, az intelligens, az elefántcsonttoronyban élő.... "

Nyilvánvaló, hogy eme goethei magasságú mondatok szerzője sárga az irigységtől, de hogy még önként illusztrálja is, nem utalhat másra, mint feneketlen és gyógyíthatatlan butaságra. Itt tényleg nincs mit tenni.

De akkor már megint visszatérünk az eredeti kérdéshez: mit keres egy ekkora hülye a doktori iskolában?

Utolsó látogatás - filmkritika

Hihetetlen, hogy mennyi baromságot összehordtak ennek a filmnek a kapcsán különböző, magukat kritikusnak kiadó személyek! Itt van rögtön a kikerülhetetlen szellemiség, a katolicizmus és annak béklyói. Mindenki arról ír, hogy a hit teszi tönkre az embereket ebben a filmben. Pedig többször el is mondják a szereplők az igazságot. Hogy Isten csak a zsarnok (?) Lady Marchain teremtménye, és az ő akarata szerint cselekszik. És ebben semmi irónia sincs, ezek a film legerősebb szavai, és némileg megdöbbent, hogy csak én hallottam meg őket.

Mert a történet lelke és lelkiismerete a mozitörténelem egyik legarisztokratikusabb alakja, a bigott lady. Ő mozgst mindenkit, ő gondolkodik és ítélkezik mindenki helyett, és még sokkal halála után is minden róla szól. A katolicizmus az a megdönthetetlen alap, amelyen ez a bivalyerős nő áll, egyben hatalmi eszköz a sok gyenge ember fölött. Mert miért is hízelegnénk, a főhősök (és az alhősök is) mind meglehetősen gyenge emberek. Van, aki jellemben (mint a narrátor Charles Ryder), van, aki akaratában (mint Sebastian, őlédiségének fia), és van, aki egyszerűen intellektusban nem ér föl ehhez a nőhöz (befolyásolható lánya). A szálakat végig ő mozgatja, és a végén ő is győz.

De ez nem egy buta, férfias, kardozós film. Lady Marchain győzelem nem valami elsöprő, lenyűgöző diadal. Nem, a lényeg az, hogy a hölgy összes ellensége kénytelen végül belátni, hogy neki volt igaza. Mert végül mindenkin eluralkodik a lady legfontosabb érzése: a bűntudat. Végül mindenki elismeri, hogy ő bizony bűnös, és a büntetést szinte raszkolnyikovi módon szomjazza.

Pedig valójában egy dologban vétkesek: mást gondolnak a világról, mint a visszafogott és hűvös dáma. (Akit egyébként egytől egyig csodálnak, de nem szeretnek. Ahogy egyébként én is.)
A legfeltűnőbb fekete bárány Sebastian, a többé-kevésbé nyíltan meleg (1925-öt írunk!) fiú. Az ő folyamatos megfenyítése eleinte még logikus és érthető is ebben a mélyen vallásos családban. Sebastian egyébként a film legpozitívabb alakja. Kedves, jólelkű ember, aki a kiskorától tartó terror ellenére újra és újra kihúzza a gyufát, de sosem mások kárára.

Nála egy fokkal rosszabb képmutató, megjátszós nővére, aki a modern nő jelmezét és szerepét tökéletesen húzza magára, előadása rendkívül hatásos. Ám valójában ez csak máz. Belül rémült és ahogy idősebb lesz, szintén vallásának megszállottja. Apjuk halálos ágyánál guggolva végképp hagyja, hogy beléköltözzék anyja szelleme. Talán pont így történt jópár évtizeddel korábban az anyjával is.

A bűntudatot a semmilyen festőművész, az örök vendég Charles Ryder lelkébe is sikerül beleplántálni. A történet elején büszke ateista ember pár évvel később már csak a bűntudat érzését tartja sajátjának. A lady, aki mindenki közül egyedül az ő legyőzsét érzi kihívásnak, végül az ő lelkébe is beférkőzött, sőt mindkét engedetlen gyermekét vele intézi el végleg. Az eszközökben pedig nem válogatott. Tudta ő pontosan, hogyan törje meg végleg a szép reményű fiatalembert.

A szent asszony ördögi terve szerint a három fiatal együttesen elment Velencébe, életük legromantikusabb vakációjára. A lady pontosan tudta, hogy fia menthetetlenül szerelmes Charlesbe. De rájátszott az ifjú barát és lánya közötti románcra is, amely Velence előtt csak mély szimpátia volt. Amikor Sebastian meglátja imádott testvérét és még jobban imádott barátját csókolózni, minden összeomlik. Persze a film sajnos azt hangsúlyozza, hogy a szerelmi bánat miatt csúszik egyre lejjebb és lejjebb. De itt ennél sokkal többről van szó. Szegény Sebastiannak ez az utolsó csepp a pohárban. A család az egyetlen, az utolsó fontos dolgot is elveszi tőle, ami az övé volt, barátját. Mert ők ketten nagyon kellemesen megvoltak egymással, valamilyen szépséges, megfogalmazhatatlan kapcsolatban. Nem is akarták megnevezni, merthát úgysincs az ilyesminek rendes neve. Sebastian bármilyen más nőt (vagy férfit) elviselt volna Charles mellett, csak épp húgát nem. Mert ebben a csókolózós jelenetben ott dübörögtek a kedves mama szavai: "Látod, fiam, neked ebben sosem lesz részed!" Vagyis neki van igaza. Már megint. A kegyetlenség csúcsa, hogy Sebastiannak el kell ismernie, szerelmes Charlesba. Mert persze előtte is flörtölgetnek, meg homoerotikus játékokat játszanak, de semmi sem történik. És ezt a felismerést azonnal követi az anya által örökké sugallt gondolat: bűnös vagy, és megbűnhődsz! És mindez ugyanabban a pillanatban! A tudat, hogy bármit tesz, Charles sosem fogja őt úgy szeretni, megsemmisíti, és ezután már csak árnya önmagának. Visszavonultan él Marokkóban.

Csak kétszer látjuk viszont. Egyszer teljes összeomlásakor, amikor megteszi legyőzőjnek azt a szívességet, hogy kiprovokálja Charles száműzését az általa istenített kastélyból. Aztán pedig egy kórház súlyos beteg lakójaként. Elvileg azért megy oda Charles, hogy hazahozza, valójában azonban azért küldi oda a lady, hogy lássa, mit tett Sebastiannal, amikor, horribile dictu, megcsókolta a tiltott gyümölcsöt.

Juliával, a lánnyal látszólag csak később bán el. De ez tényleg csak a látszat. A férfiakat egy jól irányzott döféssel kell elsöpörni, de a nőket mételyezni kell, sok hosszú éven át. A kritikus pillanatokban kiderül, Julia egy életen át szenvedett a megfogalmazhatatlan bűntudattól, hiába mutatta magát okos, tudatos nőnek.

Az elemzések másik nagy tévedése, hogy itt a középpontban a szerelmet látják. Pedig csak a két testvér szerelmes, ugyanabba az emberbe. Charles viszont nem azt szereti, akik (nem is nagyon érdekli ez), hanem azt, amik. Egész pontosan, ami a Flyte-ékban megvan, belőle viszont hiányzik. Ez a származásuk adta életvitel. A Flyte család a legmagasabb körökben mozog, és ez nagyon imponál Charles-nak. Eleinte nem ismeri ezen élet árát. Amikor megismeri az arisztokraták kívülállók számára egyébként alig érthető család fogalmát, nem a helyes következtetést vonja le. Azt hiszi, ő okosabban sáfárkodott volna azzal, amit a Flyte testvérek "ingyen" kaptak. Ő a családba és mindenek előtt kastélyba szerelmes, és mindegy, hogyan, de részese lehessen ennek az egésznek. Az viszont elég ironikus, hogy három perc alatt elveszíti az esélyét, amikor kiderül, hogy ateista.

A film egyébként a 100 legjobb angol regény egyike, a Brideshead revisited (magyarul nem jelent meg) alapján készült. Kiváló mű lehet, mert az időnként kissé bárgyú és vontatott forgatókönyv ellenére átüt ez a sok árnyalat. Sajnálatos koncepcionális hiba, hogy a rendező szerint mindennek az alfája és omegája a szerelem. Fontos elem, kétségkívül, de nem a legfontosabb. Ennek a hibának a csúcsa az a sablonos szerelmi/ szexjelenet, amelynek semmi igazi szerepe nincs a történetet vagy a jellemeket illetően. Az eredeti mű komplexitását mutatja, hogy 1981-ben már 11 részes tv-sorozatot forgattak belőle (akkor Jeremy Irons volt a főszereplő). Két órába viszont kevesebb fér bele, éppen ezért nyugodtan húzhattak volna még belőle, különösen a kerettörténet volt fölöslegesen hosszú, és a vége ráadásul még patetikus is.
Természetes a látvány lenyűgöző, de valójában semmi különös. Néha kissé hiányos, például a velencei rajtakapásnál mutatni kellett volna Sebastian arcát, miküzben rájön mindenre. Nemcsak utána, amikor már vége mindennek. (Még szerencse, hogy a színész csodálatos ebben a pillanatban.)

Értékelés: 8/10

Kedves Dyson!

Boldog születésnapot!

Ma van az utolsó tanítási nap, de úgy valóságosabb, ha azt mondjuk, holnap kezdődik a nyári szünet, mert ma már sehol sem tanítottak, csak egyfajta levezető nap ez.

Sosem szerettem az év végét. Nem a hajtás miatt; ugye a május első fele a jegyekért folytatott harc feszült időszaka. Azt sem szerettem, mert nem túl igazságos dolog, ha valaki egy az utolsó percben bemutatott huszárvágással éri el a jobb jegyet. Hanem pont ezt az utolsó, értelmetlen hetet utáltam, amikor már nem történik semmi. Csak hülye, unalmas játékokat játszunk, vagy közös videózás során megnézünk valamit, amit összesen egy valaki akar az osztályból, és pont nála volt a kazetta. Szóval nehezen viseltem ezt az össznépi punnyadást a hajsza után. Mert utóbbi legalább izgalmas volt.

Gondolom, egész egykori osztályom számára nehezen felejthető az a 10 évvel ezelőtti bravúr, amit B. Anikó nevű stréber osztálytársunk vezetett elő: 7 tárgyból kapott ötöst azon az alapon, hogy a tanároknak elmondta, már csak ebből az egyből hiányzik a legjobb osztályzat. És mindezt két hét alatt. Nem semmi! Én azzal nyugtattam magam, hogy az ilyen gerinctelen embereket úgyis utoléri egyszer a végzetük, de őszintén szólva egyátalán nem érdekel, mi lett ezzel a lánnyal. Valójában elég szánalomra méltó volt: zsarnoki anya, súlyos beszédhiba és érdekes önkép. (Szegény elsőben még fotómodell szeretett volna lenni, mondjuk finoman, eléggé híján volt annak a külsőnek, ami ehhez kellene.)
Nálam jóval ezelőtt a hét ötösös műsor előtt írta le magát végleg. Történt ugyanis, hogy az új magyartanárunk (akiről volt már itt többször is szó) hármast merészelt adni ennek az eminensnek. Erre a csaj beizzította gonosz anyját, akinek sikerült még pár ostoba szülőt maga mellé állítani, és majdnem elveszítettük az egyik legjobb tanárunkat. Mert Anikóka hármast kapott. Érezzük az arányokat?

A magyar, ha rosszul csinálják, márpedig többnyire rosszul csinálják, kínkeserv. A nyelvtant, ugye, nem is lehet jól tanítani. A mi időnkben a nyelvtankönyv teljesen életidegen, érthetetlen és értelmetlen témák tárháza volt.
De az irodalmat is nagyon el lehet rontani. A mi szerencsénket, hogy lehetett gondolkodni is, majdnem tönkretette ez a liba. Nagyon örülök, hogy a kamaszos igazságérzet annak idején legyőzte a tanárok elleni általános ellenszenvemet, és elmeséltem otthon, mire készülnek a gimnáziumban. Micsoda szemétség! Akkor is fölháborított ez az aljasság, de ma már valamelyest át is tudom érezni, milyen bátornak kellett ahhoz lenni, hogy a tanárunk nem vette a kalapját, és adta föl az egészet. Most majdnem annyi idős vagyok, mint ő volt akkor, és ilyenkor azért még elég sokat számít az idősebbek véleménye. Mármint a kollégáké természetesen. És erre beült az egész magyar testület megnézni, hogy zajlik egy óra ennél a rendhagyó embernél.

Ismerem, milyen az, ha a tanárok összefognak az ember ellen. Nyolcadikban részese voltam egy kollektív fegyelmi tárgyalásnak, és másnap be is került az ellenőrzőmbe az általános iskolám egyik nagyon jellemző mementója egy igazi, pecsétes igazgatói intő. Talán megérdemeltem, hiszen nem koncepciós volt az eljárás. A szabálysértés megtörtént: az egyik csoport tényleg nem ment be a németórára. Kár, hogy én a másik csoportban voltam, és az volt a bűnöm, hogy segítettem nekik a magyarázkodás , vagyis a hazugság kifundálásában. Vagyis én csupán annyit tettem, hogy ötletet adtam nekik, ezt viszont ők valósították meg, nem én. Mégis én kaptam a legsúlyosabb büntetést. Ezt nem találtam jogosnak. Hiszen én ott voltam a saját németórámon, és nem tettem egyebet, minthogy elbeszélgettem pár osztálytársammal. És mégis: a lógósok megúszták egy igazgatói figyelmeztetéssel.

De az intő már akkor sem érdekelt, mert otthon semmi következménye nem volt az ilyesminek. Én minden egyes beírásnál nagyon szégyelltem magam, a szüleimnek már nem kellett ügyet csinálni belőle. Inkább még ők vigasztaltak.

De a tárgyalás nagyon bántó volt. Először is az egész tantestülettel kellett szembenézni, másrészt pedig az egyes emberek megnyilvánulásai annyira undorítóra sikeredtek, hogy nekem jópár évig (mondhatni máig) meg is volt a véleményem a tanárokról. Az eset egy dolgot alaposan megcincált, és ez a tanárokkal szembeni tisztelet volt.

Az osztályfőnököm aztán belátta, hogy ez nem volt helyes, ill. talán arányos. Nyolcadik év végén - a felső tagozatban először - példás volt a magatartásom. Akinek igazgatóija van, az hármasról indul, természetesen lefelé. Rá is kérdeztem az bizonyítványosztáson, és láttam Jutka néni arcán az elégedettséget, hogy észrevettem. Nem elírás, mondta akkor, és ezzel szent volt a béke. Bár eléggé haragudtam rá, de őt utálni sosem tudtam, még a német-gate idején sem.

Később úgy adtam vissza ezt az ofőtől kapott gesztust, hogy elmondtam otthon a magyar tanár vs. Anikó esetet. Az apám, akit szerettünk inkább visszatartani a tanárokkal való közvetlen érintkezésektől, mert heves természete, továbbá a hülyékkel szembeni abszolút intoleranciája miatt inkább ártalmas volt, ha ő kommunikált az iskolával, hívta föl közvetlenül a gimnáziumi osztályfőnökömet. Elmondta neki, hogy nemcsak az a vélemény létezik a magyartanárról, amit Anikóék hangoztatnak, sőt - temperamatum, ugye - gyakorlatilag nem igaz, amit állítanak. Nem tudom, de hiszem, hogy ennek volt hatása a későbbi döntésre. És ennek annak ellenére örülök, hogy érettségi után nem viselkedett túl szépen ugyanez a tanár. Az persze egy másik történet, amit már korábban megírtam. http://recklamal.blog.hu/2008/03/23/o_kapitany_kapitanyom_1

Nem egészen erről akartam írni ma, de nem csodálom, hogy ez lett a vége. Múlt héten ugyanis találkoztunk ezzel a tanárral a Tescóban. Érdekes, hogy régebben sokszor jutott eszembe, hogy akármikor összefuthatunk, hiszen egy környéken lakunk, de egy ideje nem. Erre pont most történik meg! Most nem volt olyan zord, mint korábban. Persze nála a kedvesség mindig elég sajátosan nyilvánult meg régebben is. Nekem kicsit olyan volt, mintha kísértetet láttam volna. De így legalább kvittek vagyunk, mert legutóbbi találkozásunkkor meg ő rémült meg tőlem.

Szóval nem erről akartam írni, de így alakult. Majd legközelebb elmesélem, miért szeretek sokkal inkább dolgozni, mint iskolába járni. Ami késik, nem múlik.