Rockhajó - filmkritika

Ez végre egy aranyos baromság volt. Egy két és negyed órás retro videoklip. Nagy mélységek nincsenek benne, de nem is kell mindig filozofálni. Nagyon kellemes kis nyári movie, tényleg szórakoztató.

A történet ennek megfelelően olyan egyszerű, hogy két mondat is sok az elmesélésére. A hatvanas években az angolok a legjobb zenéket kalózadókon hallgatják, ilyen a Radio Rock is, ahol jópofa DJ-k töltik ki az időt két jó kis rokk között. De a keménykalapos konzervatívok szemét csípi ez a nagy kontrollátlan szabadság, úgyhogy különböző módokon próbálnak neki keresztbe tenni.

De a történet nem is fontos. Mert ez egy tipikus karakterfilm, a történet csak váz, a lényeg a DJ-k bemutatása. Ahogy látom, más célt nem is tűzött ki a rendező, csak a Radio Rock legénységének a fényezését. De mivel a karakterek többsége elég érdekes ahhoz, hogy hosszabb-rövidebb sztorik erejéig figyeljük őket, ez sem baj.

Kicsit viszont sokan vannak a hajón. Például a nagyon buta DJ jelenléte teljesen fölösleges. Ezt mintha a film készítői is belátnák, mert bár eleinte ígéretesnek tűnik a fiú, később már csak olyan olcsó ököségekre "használják", hogy nyúljelmezben ül a karácsonyi asztalnál. Dramaturgia jelentősége egyátalán nincs, és hülyének sem elég hülye. Arról nem beszélve, hogy a hajó másik hülyéje, aki a világhírű Kenny Everett paródiája, sokkal stílusosabban hülye, és ebben a filmben a stílus a lényeg!

Mert a hatvanas évekről annyi derül ki, amennyit már úgyis mindenki tud: színes ruhákban jártak az emberek, furcsa frizurák voltak, sikítozós sztárkultusz és bitangjó zene. Ha nem hangsúlyoznák állandóan, hogy ez bizony a szexuális és beatforradalom ideje, akkor akár egy mai retro rádió története is lehetne a Rockhajó. De igazából ez sem baj, mert a hangulat magával ragadó.

A Rockhajó igazából vígjáték, de nem az a végigröhögős fajta, ill. nagyon nem áll jól neki, amikor az probál lenni. Mert ezek a jelenetek egytől-egyig silányak. Rögtön a film elején valami Activity féle játékot játszanak, az ügyeletes hülye irreális butaságokat mond, nagyon kínos, és ráadásul többször. De persze puki helyett fosi poén sem marad el, ami szintén szomorú, mert egyátalán nem illik a film kellemes és laza hangvételéhez.

Ugyanez igaz a lelkizős részekre. A hajóra kerülő fiatal fiú "magánélete" például szintén csak nyújtja a rockos rétestésztát. Miért kötelező egy 18 éves fiúnak szerelmesnek lennie? Annyira erőltetett a kis barátnőjének minden egyes megjelenése, hogy az már fáj. (Nem beszélve arról az ottromba poénról, hogy az első randi alkalmával két perc alatt a dörzsölt DJ ágyában landolt a szende szűz.) Miért kellett ebbe a sztoriba az elveszett apa megtalálása vonalat beleerőltetni? Két dolog miatt azonban ez megbocsájtható. Egyrészt az általam imádott Emma Thompson felbukkanása miatt. Másrészt a Father and Son c. szám majdnem teljes lejátszása.

Sajnálatos hiba továbbá, hogy a forgatókönyvíró túlságosan elfogult a Rockhajóval, és ellenségeit elhanyagolja. Pedig abban a szálban sokkal több lehetőség lehetett volna, mint ami a vérszegény végeredményből látszott. A dolgot csak Kenneth Branagh menti meg, aki mint öncélúan, nácisan gonosz, de haszontalan kormánytisztviselő és önjelölt főcenzor egy vadonatúj oldalát mutatja meg. Azt viszont jó tudni, hogy az életemről szóló filmben rá kell majd osztani anyukám unokabátyjának szerepét, teljesen úgy nézett ki!
Egy idő után unalmas volt, hogy ebben az emberben semmi más nincs csak rossz, ráadásul buta rossz. Ősrégi recept, hogy a negatív karaktert is érdemes felruházni pár jó tulajdonsággal, de a miniszterről csak annyit lehet e téren elmondani, hogy a királynő alázatos szolgája. (És még ez sem stimmel igazán. 1966 karácsonyán a huligánosan gombafejű Beatles tagjai már féléve átvehették II. Erzsébettől a kitüntetéseiket.)
A film derekán el is felejtkeznek vaskalaposékról. Túl sok a buli, túl kevés a gonoszkodás. Ha a rosszak egy egész kicsit komolyabban veszik a feladatukat, az jót tett volna a film szerkezetének. De így nem kellett túl nagy erőfeszítést tenni a csapatnak, mehetett a bulizás. Persze ez még nem a Studio 54 féle romlott mulatozás, de annak az előfutára.

Az is eszembe jutott, hogy Robin Williams ehette a kefét, amikor megnézte a filmet. Mert az a giccs, amit a lezárásként odabiggyesztettek a végére, nagyon sokat vesz el az élvezeti értékből, de egy időben mintha Williams kikötötte volna, hogy ő csak olyan filmben játszik, ahol erkölcsi győzelmét könnyes nagyjelenettel koszorúzzák meg. A legrosszabb patch adamses hagyományokat idézi föl a Rockhajó vége is. (Ugye, a 10 évvel ezelőtti filmben a rendhagyó módszerekkel dolgozó orvost, akit RW játszott, a kamara ki akarja zárni, de a fegyelmi tárgyalás végére megérkeznek a kis rákos gyerekek szimpátiatüntetésre. Rémes!) De vigasztalja a jó öreg Robint, hogy az ő formabontó, hatvanas évekbeli, rádiós filmje, a Jó reggelt, Vietnam! klasszikus, a Rockhajó viszont csak egy kellemes, pörgős szórakozás. De mondom, ez nem kevés!

8/10 (7 lenne, de isteni zenék szerkesztettek kiváló érzékkel a sztoriba)