Ma van az utolsó tanítási nap, de úgy valóságosabb, ha azt mondjuk, holnap kezdődik a nyári szünet, mert ma már sehol sem tanítottak, csak egyfajta levezető nap ez.

Sosem szerettem az év végét. Nem a hajtás miatt; ugye a május első fele a jegyekért folytatott harc feszült időszaka. Azt sem szerettem, mert nem túl igazságos dolog, ha valaki egy az utolsó percben bemutatott huszárvágással éri el a jobb jegyet. Hanem pont ezt az utolsó, értelmetlen hetet utáltam, amikor már nem történik semmi. Csak hülye, unalmas játékokat játszunk, vagy közös videózás során megnézünk valamit, amit összesen egy valaki akar az osztályból, és pont nála volt a kazetta. Szóval nehezen viseltem ezt az össznépi punnyadást a hajsza után. Mert utóbbi legalább izgalmas volt.

Gondolom, egész egykori osztályom számára nehezen felejthető az a 10 évvel ezelőtti bravúr, amit B. Anikó nevű stréber osztálytársunk vezetett elő: 7 tárgyból kapott ötöst azon az alapon, hogy a tanároknak elmondta, már csak ebből az egyből hiányzik a legjobb osztályzat. És mindezt két hét alatt. Nem semmi! Én azzal nyugtattam magam, hogy az ilyen gerinctelen embereket úgyis utoléri egyszer a végzetük, de őszintén szólva egyátalán nem érdekel, mi lett ezzel a lánnyal. Valójában elég szánalomra méltó volt: zsarnoki anya, súlyos beszédhiba és érdekes önkép. (Szegény elsőben még fotómodell szeretett volna lenni, mondjuk finoman, eléggé híján volt annak a külsőnek, ami ehhez kellene.)
Nálam jóval ezelőtt a hét ötösös műsor előtt írta le magát végleg. Történt ugyanis, hogy az új magyartanárunk (akiről volt már itt többször is szó) hármast merészelt adni ennek az eminensnek. Erre a csaj beizzította gonosz anyját, akinek sikerült még pár ostoba szülőt maga mellé állítani, és majdnem elveszítettük az egyik legjobb tanárunkat. Mert Anikóka hármast kapott. Érezzük az arányokat?

A magyar, ha rosszul csinálják, márpedig többnyire rosszul csinálják, kínkeserv. A nyelvtant, ugye, nem is lehet jól tanítani. A mi időnkben a nyelvtankönyv teljesen életidegen, érthetetlen és értelmetlen témák tárháza volt.
De az irodalmat is nagyon el lehet rontani. A mi szerencsénket, hogy lehetett gondolkodni is, majdnem tönkretette ez a liba. Nagyon örülök, hogy a kamaszos igazságérzet annak idején legyőzte a tanárok elleni általános ellenszenvemet, és elmeséltem otthon, mire készülnek a gimnáziumban. Micsoda szemétség! Akkor is fölháborított ez az aljasság, de ma már valamelyest át is tudom érezni, milyen bátornak kellett ahhoz lenni, hogy a tanárunk nem vette a kalapját, és adta föl az egészet. Most majdnem annyi idős vagyok, mint ő volt akkor, és ilyenkor azért még elég sokat számít az idősebbek véleménye. Mármint a kollégáké természetesen. És erre beült az egész magyar testület megnézni, hogy zajlik egy óra ennél a rendhagyó embernél.

Ismerem, milyen az, ha a tanárok összefognak az ember ellen. Nyolcadikban részese voltam egy kollektív fegyelmi tárgyalásnak, és másnap be is került az ellenőrzőmbe az általános iskolám egyik nagyon jellemző mementója egy igazi, pecsétes igazgatói intő. Talán megérdemeltem, hiszen nem koncepciós volt az eljárás. A szabálysértés megtörtént: az egyik csoport tényleg nem ment be a németórára. Kár, hogy én a másik csoportban voltam, és az volt a bűnöm, hogy segítettem nekik a magyarázkodás , vagyis a hazugság kifundálásában. Vagyis én csupán annyit tettem, hogy ötletet adtam nekik, ezt viszont ők valósították meg, nem én. Mégis én kaptam a legsúlyosabb büntetést. Ezt nem találtam jogosnak. Hiszen én ott voltam a saját németórámon, és nem tettem egyebet, minthogy elbeszélgettem pár osztálytársammal. És mégis: a lógósok megúszták egy igazgatói figyelmeztetéssel.

De az intő már akkor sem érdekelt, mert otthon semmi következménye nem volt az ilyesminek. Én minden egyes beírásnál nagyon szégyelltem magam, a szüleimnek már nem kellett ügyet csinálni belőle. Inkább még ők vigasztaltak.

De a tárgyalás nagyon bántó volt. Először is az egész tantestülettel kellett szembenézni, másrészt pedig az egyes emberek megnyilvánulásai annyira undorítóra sikeredtek, hogy nekem jópár évig (mondhatni máig) meg is volt a véleményem a tanárokról. Az eset egy dolgot alaposan megcincált, és ez a tanárokkal szembeni tisztelet volt.

Az osztályfőnököm aztán belátta, hogy ez nem volt helyes, ill. talán arányos. Nyolcadik év végén - a felső tagozatban először - példás volt a magatartásom. Akinek igazgatóija van, az hármasról indul, természetesen lefelé. Rá is kérdeztem az bizonyítványosztáson, és láttam Jutka néni arcán az elégedettséget, hogy észrevettem. Nem elírás, mondta akkor, és ezzel szent volt a béke. Bár eléggé haragudtam rá, de őt utálni sosem tudtam, még a német-gate idején sem.

Később úgy adtam vissza ezt az ofőtől kapott gesztust, hogy elmondtam otthon a magyar tanár vs. Anikó esetet. Az apám, akit szerettünk inkább visszatartani a tanárokkal való közvetlen érintkezésektől, mert heves természete, továbbá a hülyékkel szembeni abszolút intoleranciája miatt inkább ártalmas volt, ha ő kommunikált az iskolával, hívta föl közvetlenül a gimnáziumi osztályfőnökömet. Elmondta neki, hogy nemcsak az a vélemény létezik a magyartanárról, amit Anikóék hangoztatnak, sőt - temperamatum, ugye - gyakorlatilag nem igaz, amit állítanak. Nem tudom, de hiszem, hogy ennek volt hatása a későbbi döntésre. És ennek annak ellenére örülök, hogy érettségi után nem viselkedett túl szépen ugyanez a tanár. Az persze egy másik történet, amit már korábban megírtam. http://recklamal.blog.hu/2008/03/23/o_kapitany_kapitanyom_1

Nem egészen erről akartam írni ma, de nem csodálom, hogy ez lett a vége. Múlt héten ugyanis találkoztunk ezzel a tanárral a Tescóban. Érdekes, hogy régebben sokszor jutott eszembe, hogy akármikor összefuthatunk, hiszen egy környéken lakunk, de egy ideje nem. Erre pont most történik meg! Most nem volt olyan zord, mint korábban. Persze nála a kedvesség mindig elég sajátosan nyilvánult meg régebben is. Nekem kicsit olyan volt, mintha kísértetet láttam volna. De így legalább kvittek vagyunk, mert legutóbbi találkozásunkkor meg ő rémült meg tőlem.

Szóval nem erről akartam írni, de így alakult. Majd legközelebb elmesélem, miért szeretek sokkal inkább dolgozni, mint iskolába járni. Ami késik, nem múlik.