Sosem akartam külföldön élni. Mert minek? De látom, ill. hallom, olvasom, hogy egy inkább a kisebbségbe szorulok. Számos egykori osztálytársam tölt hosszabb - rövidebb időt egy másik országban, olyan is van, aki vélhetően már haza sem jön. Volt valahol egy felmérés, hogy az érettségizők kétharmada fontolgatja a távozást, mert "Magyarországon nem lehet boldogulni".

Szerintem a rendszerváltásról és hazánk jelenlegi állapotáról ez az eredmény állítja ki a legszigorúbb bizonyítványt. Ez az igazi baj, hogy ilyen sokan nem látnak a hazájukban fantáziát, és a megszokott helyett inkább az ismeretlent választják, mondván, ennél minden jobb, mint ami itt van.

És persze sok mindenben igazuk is van. Minden nap szembesülünk olyan dolgokkal, amelyek senkinek sem tetszenek. Át vagyunk verve, ezt érezzük, ha vásárolunk, ha közlekedünk és persze, ha szemmel tartjuk a közéletet.

De közben meg az is eszembe jut, annyira azért nem rossz itt! Én örök elégedetlenként és kritikusként is azt látom, hogy alapvetően azért Magyarország élhető hely.

Mikor szokás valahonnan tömegesen menekülni? Amikor természeti csapás, polgárháború vagy éhínség tombol, esetleg halálbüntetés végrehajtása elől.

De itt ilysemi nincs.
A halálbüntetést szerencsére lassan húsz éve megszüntették.

A legsúlyosabb természeti csapást az időjárás méri ránk jégeső formájában, ami szintén elég kellemetlen, de azért nálunk nem olyan erejű, hogy áldozatokat követelne. Időnként jön az árvíz, de az is kordában tartható. Az a pár ember meg majd csak megtanulja egyszer, hogy ma már nem lehet ártérbe házat építeni.

Bár puskaporos a levegő, és sajnos az utcai garázdálkodás szelleme is kiszabadult pár éve a palackból, azért a polgáháború veszélye is elég csekély. Nincs igazán értelme. Úgy tűnik, a magyar emberek többsége nem pártolja ezt a megoldási módot. Ha el is kezdődne valami ilyesmi, a résztvevők alacsony száma és a lakosság idegenkedése gátat vetne neki, halva születne.
Egyes források folyton arról beszélnek, hogy vidéken "perceken belül" kitör az etnikai összecsapás, sőt már pár ütközeten túl is vagyunk.

Most is éheznek emberek az országban, de ez sem újdonság sajnos. A szegénység igazi mértékét nem ismerjük, mert a szegény ember csak akkor érdekes, ha konfliktusba keveredik a törvénnyel. Ilyenkor is csak szélsőséges megnyilatkozásokat hallunk, a médiában a szegény ember nem más mint illusztráció, hivatkozási alap.

Érdekes módon azonban többnyire végül olyan emberek mennek el ténylegesen, akiket ezek a dolgok nem igazán érintenek. Általában városi, jól szituált, tanult fiatalok hagynak itt bennünket a jobb élet (és a több pénz) reményében. Nekik nem veri le a gyümölcsöst, egy éves munkájuk eredményét egy elvadult jégeső. Nekik nem rabolja el aprócska nyugdíjukat pár falusi haramia. Ezek az emberek pedig többnyire csak akkor éheznek, ha jön a bikiniszezon.

A panaszkultúra, ez a remek hungarikum, túlnőtt önmagán. Addig nyomatták az emberek, hogy minden rossz, amíg végül sokan el is hitték. Pedig - és ezt magamról is tudom - az embernek egész egyszerűen csak jól esik panaszkodni. Egyfajta önterápia ez, levezető gyakorlat.

De mára ott tartunk, hogy fölnőtt egy generáció, akik nem tudnak szelektálni a valóban rossz dolgok és a rossznak beállított dolgok között. Mindent elhisznek, amit hallanak, és mivel Magyarországon állandóan és mindenütt csak azt hallani, hogy bezzeg nyugaton..., nem látnak más alternatívát, mint nyugatra menni.

Csak az a gond, hogy nyugaton is vannak problémák. Ott is vannak bunkó emberek, szemét főnök, bűnözés, sőt egyes hírek szerint még jégeső is néha. A különbség csak az, hogy egy magyar külföldön mindig idegen lesz. Ráadásul kelet-európainak lenni szintén nem túl pozitív előítéleteket ébreszt. Nem beszélve a válságról, kizárt dolog, hogy magyar munkavállalókra várnának ezek a protekcionista szemléletű munkaerőpiacok, amikor a belföldiek is munka nélkül tengődnek.

Persze megint a média keveri leginkább a kevernivalót. Ők csináltak pár szerencsés magyar bemutatásával óriási reklámot ennek a kozmopolita életmódnak, ill. szinte azt sugallták, aki érvényesülni akar, annak Magyarországon nem terem babér. Pedig dehogynem! Nem mindenkinek persze, de szerintem ez külföldön sincs másképp.

Ennél már csak az a faramucibb, hogy a környező országokból (pl. a volt Jugoszláviából, az ottaniaknak már komoly tapasztalatuk van a külföldi munkavállalásban; vagy Romániából) sokkal többen hagyták hátra hazájukat. De ha belegondolunk, ez érthető is. A délszláv államok egy súlyos háború után vannak, és sokukban ma is elég labilis a helyzet. Románia meg nem csak közmondásosan szegény és elmaradott, bár fejlődik.

A különbség az, hogy szomszédainktól azok vándorolnak ki, akiknek tényleg kilátástalan a helyzetük. Nálunk meg azok, akik eleve megengedhetnek maguknak egy ilyen külföldi kalandot. Akiknek van hova visszajönniük, ha mégsem annyira tökéletes odakint, mint ahogy a tévében mondták.

Minden híresztelés ellenére, Magyarország nincs könnyű helyzetben, de az élet elviselhető. Akinek meg nem, annak sem biztos, hogy költöznie kell. Az máshol sem találja meg a számítását.