Utolsó látogatás - filmkritika

Hihetetlen, hogy mennyi baromságot összehordtak ennek a filmnek a kapcsán különböző, magukat kritikusnak kiadó személyek! Itt van rögtön a kikerülhetetlen szellemiség, a katolicizmus és annak béklyói. Mindenki arról ír, hogy a hit teszi tönkre az embereket ebben a filmben. Pedig többször el is mondják a szereplők az igazságot. Hogy Isten csak a zsarnok (?) Lady Marchain teremtménye, és az ő akarata szerint cselekszik. És ebben semmi irónia sincs, ezek a film legerősebb szavai, és némileg megdöbbent, hogy csak én hallottam meg őket.

Mert a történet lelke és lelkiismerete a mozitörténelem egyik legarisztokratikusabb alakja, a bigott lady. Ő mozgst mindenkit, ő gondolkodik és ítélkezik mindenki helyett, és még sokkal halála után is minden róla szól. A katolicizmus az a megdönthetetlen alap, amelyen ez a bivalyerős nő áll, egyben hatalmi eszköz a sok gyenge ember fölött. Mert miért is hízelegnénk, a főhősök (és az alhősök is) mind meglehetősen gyenge emberek. Van, aki jellemben (mint a narrátor Charles Ryder), van, aki akaratában (mint Sebastian, őlédiségének fia), és van, aki egyszerűen intellektusban nem ér föl ehhez a nőhöz (befolyásolható lánya). A szálakat végig ő mozgatja, és a végén ő is győz.

De ez nem egy buta, férfias, kardozós film. Lady Marchain győzelem nem valami elsöprő, lenyűgöző diadal. Nem, a lényeg az, hogy a hölgy összes ellensége kénytelen végül belátni, hogy neki volt igaza. Mert végül mindenkin eluralkodik a lady legfontosabb érzése: a bűntudat. Végül mindenki elismeri, hogy ő bizony bűnös, és a büntetést szinte raszkolnyikovi módon szomjazza.

Pedig valójában egy dologban vétkesek: mást gondolnak a világról, mint a visszafogott és hűvös dáma. (Akit egyébként egytől egyig csodálnak, de nem szeretnek. Ahogy egyébként én is.)
A legfeltűnőbb fekete bárány Sebastian, a többé-kevésbé nyíltan meleg (1925-öt írunk!) fiú. Az ő folyamatos megfenyítése eleinte még logikus és érthető is ebben a mélyen vallásos családban. Sebastian egyébként a film legpozitívabb alakja. Kedves, jólelkű ember, aki a kiskorától tartó terror ellenére újra és újra kihúzza a gyufát, de sosem mások kárára.

Nála egy fokkal rosszabb képmutató, megjátszós nővére, aki a modern nő jelmezét és szerepét tökéletesen húzza magára, előadása rendkívül hatásos. Ám valójában ez csak máz. Belül rémült és ahogy idősebb lesz, szintén vallásának megszállottja. Apjuk halálos ágyánál guggolva végképp hagyja, hogy beléköltözzék anyja szelleme. Talán pont így történt jópár évtizeddel korábban az anyjával is.

A bűntudatot a semmilyen festőművész, az örök vendég Charles Ryder lelkébe is sikerül beleplántálni. A történet elején büszke ateista ember pár évvel később már csak a bűntudat érzését tartja sajátjának. A lady, aki mindenki közül egyedül az ő legyőzsét érzi kihívásnak, végül az ő lelkébe is beférkőzött, sőt mindkét engedetlen gyermekét vele intézi el végleg. Az eszközökben pedig nem válogatott. Tudta ő pontosan, hogyan törje meg végleg a szép reményű fiatalembert.

A szent asszony ördögi terve szerint a három fiatal együttesen elment Velencébe, életük legromantikusabb vakációjára. A lady pontosan tudta, hogy fia menthetetlenül szerelmes Charlesbe. De rájátszott az ifjú barát és lánya közötti románcra is, amely Velence előtt csak mély szimpátia volt. Amikor Sebastian meglátja imádott testvérét és még jobban imádott barátját csókolózni, minden összeomlik. Persze a film sajnos azt hangsúlyozza, hogy a szerelmi bánat miatt csúszik egyre lejjebb és lejjebb. De itt ennél sokkal többről van szó. Szegény Sebastiannak ez az utolsó csepp a pohárban. A család az egyetlen, az utolsó fontos dolgot is elveszi tőle, ami az övé volt, barátját. Mert ők ketten nagyon kellemesen megvoltak egymással, valamilyen szépséges, megfogalmazhatatlan kapcsolatban. Nem is akarták megnevezni, merthát úgysincs az ilyesminek rendes neve. Sebastian bármilyen más nőt (vagy férfit) elviselt volna Charles mellett, csak épp húgát nem. Mert ebben a csókolózós jelenetben ott dübörögtek a kedves mama szavai: "Látod, fiam, neked ebben sosem lesz részed!" Vagyis neki van igaza. Már megint. A kegyetlenség csúcsa, hogy Sebastiannak el kell ismernie, szerelmes Charlesba. Mert persze előtte is flörtölgetnek, meg homoerotikus játékokat játszanak, de semmi sem történik. És ezt a felismerést azonnal követi az anya által örökké sugallt gondolat: bűnös vagy, és megbűnhődsz! És mindez ugyanabban a pillanatban! A tudat, hogy bármit tesz, Charles sosem fogja őt úgy szeretni, megsemmisíti, és ezután már csak árnya önmagának. Visszavonultan él Marokkóban.

Csak kétszer látjuk viszont. Egyszer teljes összeomlásakor, amikor megteszi legyőzőjnek azt a szívességet, hogy kiprovokálja Charles száműzését az általa istenített kastélyból. Aztán pedig egy kórház súlyos beteg lakójaként. Elvileg azért megy oda Charles, hogy hazahozza, valójában azonban azért küldi oda a lady, hogy lássa, mit tett Sebastiannal, amikor, horribile dictu, megcsókolta a tiltott gyümölcsöt.

Juliával, a lánnyal látszólag csak később bán el. De ez tényleg csak a látszat. A férfiakat egy jól irányzott döféssel kell elsöpörni, de a nőket mételyezni kell, sok hosszú éven át. A kritikus pillanatokban kiderül, Julia egy életen át szenvedett a megfogalmazhatatlan bűntudattól, hiába mutatta magát okos, tudatos nőnek.

Az elemzések másik nagy tévedése, hogy itt a középpontban a szerelmet látják. Pedig csak a két testvér szerelmes, ugyanabba az emberbe. Charles viszont nem azt szereti, akik (nem is nagyon érdekli ez), hanem azt, amik. Egész pontosan, ami a Flyte-ékban megvan, belőle viszont hiányzik. Ez a származásuk adta életvitel. A Flyte család a legmagasabb körökben mozog, és ez nagyon imponál Charles-nak. Eleinte nem ismeri ezen élet árát. Amikor megismeri az arisztokraták kívülállók számára egyébként alig érthető család fogalmát, nem a helyes következtetést vonja le. Azt hiszi, ő okosabban sáfárkodott volna azzal, amit a Flyte testvérek "ingyen" kaptak. Ő a családba és mindenek előtt kastélyba szerelmes, és mindegy, hogyan, de részese lehessen ennek az egésznek. Az viszont elég ironikus, hogy három perc alatt elveszíti az esélyét, amikor kiderül, hogy ateista.

A film egyébként a 100 legjobb angol regény egyike, a Brideshead revisited (magyarul nem jelent meg) alapján készült. Kiváló mű lehet, mert az időnként kissé bárgyú és vontatott forgatókönyv ellenére átüt ez a sok árnyalat. Sajnálatos koncepcionális hiba, hogy a rendező szerint mindennek az alfája és omegája a szerelem. Fontos elem, kétségkívül, de nem a legfontosabb. Ennek a hibának a csúcsa az a sablonos szerelmi/ szexjelenet, amelynek semmi igazi szerepe nincs a történetet vagy a jellemeket illetően. Az eredeti mű komplexitását mutatja, hogy 1981-ben már 11 részes tv-sorozatot forgattak belőle (akkor Jeremy Irons volt a főszereplő). Két órába viszont kevesebb fér bele, éppen ezért nyugodtan húzhattak volna még belőle, különösen a kerettörténet volt fölöslegesen hosszú, és a vége ráadásul még patetikus is.
Természetes a látvány lenyűgöző, de valójában semmi különös. Néha kissé hiányos, például a velencei rajtakapásnál mutatni kellett volna Sebastian arcát, miküzben rájön mindenre. Nemcsak utána, amikor már vége mindennek. (Még szerencse, hogy a színész csodálatos ebben a pillanatban.)

Értékelés: 8/10