Tegnap este egy jó kis CS-buli után a buszmegállóban üldögéltünk Csöncsönnel, és beszélgettünk, ahogy vártuk a buszt. Azt mondta, hogy jó látni, mennyire a helyén van mindenki, és bizony igaza volt. Fiatalabb koromban mindig abban reménykedtem, hogy lesznek ilyen esték. Átbuszozunk egy barátunkhoz, és csak úgy, cél nélkül, dumcsizunk. Rendelünk pizzát és iszunk egy kis bort. Felnőttek vagyunk, akár be is rúghatnánk (Persze nem, másnap munka), de pont ez a szabaság, ez az akár az igazi élvezet benne.

Mindannyian dolgozunk, mindenki máshol, és beszélünk a munkánkról. Egykünk sem utálja a helyét, de előkerülnek a csúnyaságok is. A leépítés, ami bennünket még hál' Istennek nem ért el; hogy a barátnőm 28 évesen (gyermektelenül) gyanús és túlkoros.

Osztálytársak voltunk mind (most pont ilyen összetételű volt a társaság), így persze előjönnek az emlékek is, és persze az örökzöld téma: az osztálytalálkozó. Most először mertem nekik bevallani, hogy nem szeretnék menni. Jó, persze, itt már többször írtam, de így szemtől szembe most mondtam ki először. Ellenállás, de aztán bizonyos dolgok belátása. Közös: határozottan nem érdekel minket senki gyereke, beleértve a fényképeiket is.
Aztán egyikünk asztalt bont, másnap elutazik a barátjával vidékre. Ehhez a "kellemetlenséghez" is hozzászoktunk az évek során, akinek van társa, annak másfajta kötelezettségei is vannak.

Ránksötétedik szépen lassan, de Tritonus még mindig lelkendezik az iskolai munkájáról. Később a padon megállapítjuk hangosan is: nagyon jó tanár lesz belőle. Kifejezetten szereti a gyerekeket és van hozzájuk energiája is. De nem csoda, hogy föl van dobva, minden föllépése után transzban van. Igaz, egy gyászmiséről jött, ahol Ave Mariát énekelt jó pénzért. De nem ez a lényeg! Hanem, hogy énekelt.
Sokat kételkedtünk abban, hogy helyes-e a zenének szentelnie magát, nem láttuk a jövőjét, és én most jöttem rá, hogy igen. Egy tanárkollégájáról mesélt, aki a nyár végén beáll apácának. (Nagyon szeretem az apácákat!) Mert mindenki látta, hogy csak a templomi szolgálaton érezte magát igazán jól. Na, ugyanez igaz Triton művésznőre is. Ő is csak a "színpadon" érzi jól magát. Magáról beszélt ösztönösen, amikor elmesélte ezt. Örülök neki - hogy sokszor velünk szemben is - de kitartott mellette. Most kezd beérni a dédelgetett gyümölcs, és annak is örülök (erről régebben még csak nem is álmodoztam), hogy boldog vagyok miatta. Hogy olyan barátságokban lehet részem, ahol az is öröm, ha a másiknak jó. (Olvasok mindenfélét, hogy a barátok sikere frusztrálja csak igazán az embert. És engem meg nem. Marhajó!)

*    *    *

Kilenc évvel ezelőtt ugyanezen a padon ültünk Csöncsönnel egy hamvas péntek este. Akkor még csak félhomály szürkítette a fényeket. Hétfőn érettségiztünk. A fönti hat fős tárasaságból öten egymás után. Ez volt az utolsó közös tanulás napja. (Mert jól megszervezett tankörként készültünk a szóbelire. Mindig valaki másnál jöttünk össze, és a megállapodott tételekből lefeleltünk, aztán értékeltük egymást.) Akkor nem beszéltünk Csöncsönnel.
Még akkor sem volt sötét, amikor hazaértem. Kiültem a kerti asztalhoz, és a feketének látszó orgonabokrok fölött az estikék eget néztem. Arra gondoltam, hogy vége, ennyi ideig volt rám szükség. Hétfőn levizsgázunk, szerdán érettségiosztás és búcsúbuli. Utána semmi. Nagy-nagy csend volt.