2014. szeptember 18. 17:07 - Reckl_Amál

A séta

eli.jpgTegnap elesett a Nyomda. Hat évig dolgoztam ott, mielőtt egy éve elfogadtam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. A döntés, hogy bezárják egykori munkahelyemet, nem húsbavágó, de megrázó. Tekintettel arra, hogy a legjobb hely volt, ahol valaha dolgoztam.

Persze nem akkor, amikor átcsábítottak a mostani helyemre. Hanem még korábban. Ezekből az időkből mesélek egy történetet, amely a érzékelteti, miért szerettem pár éve a Nyomdában dolgozni.

Hosszasan kellett gyalogolni a busztól reggelente. Hiába értem el az épületet, még mindig várt rám egy séta az üzemcsarnokon keresztül. A Nyomdában már hattól dolgoztak, és nyolckor kezdődött a reggeliszünet, ami olyan, mint az ebédszünet, csak éppen olyanoknak, akiknek a kiadós otthoni reggelizéshez túl korán kezdődik a műszak. A Nyomda vegyszereinek jellegzetes szaga ilyenkor keveredett a készülő reggeli illatával. A kollégáim fizikai munkát végeztek, kellett az energia, így általában a régi grillsütőben készült valami kolbásszal, szalonnával és hagymával gazdagon megrakott melegszendvics vagy valamilyen zamatos virsli. Az étkezőrész mellé érve az erős és ínycsiklandó illatok végképp győzedelmeskedtek az üzemi szagok fölött. A reggeliszünet közeledtével már többnyire ült ott valaki a széthajtogatott Nemzeti Sport színes lapjaiban elmerülve.
Gyors köszönés, és legtöbbször az azonnali megnyugvás: minden rendben megy a maga útján. Eleinte lámpalázas voltam, amikor olyan tételt gyártottak reggel, amelyhez én adtam ki a gyártási utasítást. Tartottam tőle, hogy valami nincs vele rendben. Jobb esetben csak később indulnak, mert előtte még kérdéseik vannak. Rosszabb esetben valami olyan gyártódik, aminek nem kéne. Vagy nem úgy kéne.
Ma már kijelenthető, ok nélkül izgultam reggelente, kérdezősködésnél rosszabb nem történt.

A gép, ez a kobaltkék monstrum olyan hosszú, hogy normál tempóban baktatva kicsit több, mint egy percig tart elsétálni mellette. Akik megvették, nem is sejtik, hogy egy rakás ócskavasat vettek, ha a személyzetet nem kapják meg hozzá.
Eleinte a gép végéhez érve megtorpantam, nehogy váratlanul bejöjjön a targonca, aztán baleset áldozatául essem az eseménytelenség okozta túlzott nyugalmamban. De idővel rájöttem, nem kell félni a targoncáktól sem. Hazai pályán baj nem érhet.

Az érzés, amelyről most itt megemlékezem, ezután ért a zenitjére. Már kiléptem a Nyomda csarnokjából, de nem értem még föl az irodába. az utam polcrendszer mellett vezetett el. A félhomályos folyósón zöld festékesvödrök sorakoztak a polcokon. Itt ért el mindig a mennyei elégedettség. Eddigre jutott el az agyamból az információ a szívemig: minden rendben van. Szinte mindig elmosolyodtam ezen a szakaszon.

Mire pedig a lépcsőn fölkapaszkodtam az emeletre, és megtettem azt a pár lépést az irodáig, majd az asztalomig, az aznapi gyártási terv fölött érzett megelégedés általános megelégedéssé érett. Kevés olyan megnyugató érzés van a világon, mint mikor az ember saját hasznossága tudatában reggel leül az íróasztalához, odaáll a munkapadhoz, és mielőtt hozzálátna a teendőihez, átfut az agyán, mennyire szerencsés.

Ezt az érzést több éven át megkaptam a Nyomdától. Ezek már nem az izgalmas kezdetek, amikor minden új. És még nem is a végjáték, amikor a befejezés már biztos, csak az idő kérdéses - mint az utolsó évemben. Hanem azok a finom, monoton napok, amelyeknek minden apró vesződség, múló meglepetés ellenére formájuk van, elejük és végük. Értelmük.

Mint mikor valaki gyufszálakból építgeti a Taj Mahalt: egyszerre mindig csak egy gyufát ragaszt a másik mellé, a sok lényegtelen apróság egyszer mégiscsak összeáll valami naggyá, erőssé, magasztossá.
Az én gyufa - Taj Mahalom a Nyomda volt, melyet már egy éve elhagytam részben gyávaságból (hiszen azt tudtam rég, hogy vége lesz, csak azt nem, mikor), részben, mert úgy éreztem, a munkám ott elvégeztetett. A hobbiművész sem épít föl még egy kupolát, ha a valóságban az nincs ott.

Végig élő kapcsolatban maradtam velük, és a sors úgy hozta. éppen ott voltam, mikor hivatalosan is bejelentették, hogy vége. Régebben sokat gondoltam erre a pillanatra. Az ezzel kapcsolatos rémálomtól megszabadultam rég. Mégsem tudok a bejelentés óta másra sem gondolni. Nem az emlékek miatt, a Nyomdára távozásom óta rendszeresen gondolok, nem nosztalgia ez.
Hanem arra, hogy tényleg bekövetkezett, amitől az utolsó ottani évemben rettegtem. Tényleg eljött az a nap, amikortól a gyufaszálak faipari hulladéknak minősülnek.
Az általam kitalált rendszer, a felhalmozott tudásom (melyre azóta is időnként igényt tartottak), a csapat köddé válik, tényleg megszűnik létezni. Ez egyelőre feldolgozhatatlan, sőt, igazából felfoghatatlan.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://recklamal.blog.hu/api/trackback/id/tr766708777

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KZsoci 2014.09.18. 18:23:47

:(

Hát igen. Ez elég szomorú.

A reggeli eseményekkel kapcsolatban ez arra emlékeztet (és ez tőlem nagy szó), mint amikor a Moldova-féle könyvben a ferencvárosi állomásfőnök reggel megérkezik, és az éjszakás helyettese meg a forgalmi szolgálattevők jelentenek neki. "X kocsit rendeztünk, Y vonatot elindítottunk, nem történt rendkívüli esemény." "Ez szép volt." és kezettfogott a főnök velük, "mint koncert után a karmester az első hegedűssel".
süti beállítások módosítása