A szilveszterkor elhunyt Garas Dezső helyére Sztankay Istvánt választották a Nemzet Színészei maguk közé.

Ez a különös megtiszteltetés - talán pont Garas mondta, mikot ő lépett be e virtuális társulatba, hogy valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy valaki más az ország legelismertebb színművészei körébe tartozhasson - Sztankayt borús, de nemes gondolatokra sarkallta.

Sztankay István ugyanis már nem aktív, és ez egy hetvenhét éves embernél normális. Mint elmondta, elfáradt, pihenni szeretne, már nem hiányzik neki a színház izgalma, oda már csak nézőként megy.

És még egy mondatot, amely különösen édes a fülemnek: "Tudni kell visszavonulni."

A művészvilágból ezt az attitűdöt én nagyon hiányolom. Pláne olyan művészeti ágakban, mint a színjátszás, ahol mind szellemileg, mind fizikailag nagy a megerőltetés. De a többség nem akar tudomást venni az öregedésről, és sokszor lerombolja mindazt, amit előtte évtizedeken keresztül fölépített, amivel joggal várhatja el az őt követő generációk tiszteletét és elismerését.

Persze a tévéből ismertem. A klasszikus Szeszélyes évszakok korszakából. Antal Imre műsorával szinte napra egyidős vagyok, szóval mondhatni a Sztankay - Schütz Ila páros tényleg alap. Ma ezek a kis viccesen frivoll jelenetek kicsit ódivatúak lennének. Páran próbálkoztak a felélesztésükkel a kétezres években is - kevés sikerrel. De a nyolcvanas években, amikor a műsort a tévéjátékok uralták, rajongtam ezekért a kis bohóságokért. (És ez még a kilencvenes évek jó részére is kitartott.)

Utoljára - most már biztosan tudható - Sztálinként láttam Kern András Spencer című darabjában. Sosem tűnt föl a hasonlóság eddig, így egészen megdöbbentő volt Sztankay ebben a markáns epizódszerepben. Kellemes, kedélyes darab volt, olyan kernes. Nagy kár, hogy már nem játsszák.

És ezáltal kicsit értem is, miért szakad el olyan nehezen a színpadtól és a közönségétől a színész hosszú évek után...

Sztankay szavai szomorúak, hiszen saját elmúlásának közeledtéről beszél. Ő is egyike azoknak, akik az én életemben mindig jelen voltak. Na, nem folyamatosan a főszerepben, de mégis - nincs jobb szó erre, elnézést az ismétlésért - jelen. Olyan mellékszereplője az életemnek, akire nincs örökösen szükség a napi rutinhoz, mégis nagyon rossz lesz nélküle.

Szívből remélem azonban, hogy ez azért még odébb van, és Sztankay István pesszimizmusa megalapozatlan. Gratulálok a karrierjéhez és a hozzáállásához, melyek ebben az elismerésben öltenek testet. Kívánom továbbá, hogy minél tovább üljön a többi nagy színész között. És lehetőleg ritkán kelljen szavazniuk.