Meghalt Popper Péter. És én szinte siratom.

Előbb elmondom, hogy miért szinte, aztán azt is, miért siratom.

Nem szoktam nem-személyesen ismert embereket gyászolni. A kollektív gyászban nem hiszek, nincs még egy olyan magányos, kitaszított állapot, mint a gyász. Polcz Alaine írja a Gyászban lenni c. könyvében, hogy a gyász a természetes depresszió. Na, most képzeljük el a kollektív depressziót! Fából vaskarika. Überkorrektség, eljátszott fájdalom avagy sima csordakövető butaság.

Gyászolni csak azt lehet, akit ismertünk. Talán mentség a híres emberek nyilvános gyászolóinak, hogy manapság az ember hajlamos azt gondolni, ismerőse az, akit a tévében rendszeresen lát. Egyszer például én is köszöntem ifj. Galán Gézának (az Életképek ifjú főszereplője volt) a 123-as buszon. Ismerősnek tűnt valahonnan, a biztonság kedvéért köszöntem neki. Később jöttem rá, ismeretségünk egyoldalú.

Popper is gyakran volt a tévében. Érdekes, sztoikus hanghordozással beszélt, nyugodt arckifejezéssel és mindig csak fekete garbóban láttam. Majdnem minden könyvét olvastam, ezért éreztem szinte a saját halottamnak. Ez is csak olyan érzékcsalódás, mint a tévénézőké. Talán kicsit bensőségesebb.

Tizenegy évvel ezelőtt kaptam rá az írásaira. Akkor indult a zsebkönyv-sorozat, amelynek ő volt a főszerkesztője, s hogy írásra sarkallja a többi gondolkodót, jó példával járt elől. Az Élet dolgainak első részeit ő maga írta. Az első kiskönyv a hazugságról szólt. Szegeden vettem, a Virág cukrászdával szemben lévő könyvesboltban. (Ahol egyébként árkedvezményt adtak az I LOVE APEH feliratú pólóm miatt.) Hazaérve egy nap alatt kiolvastam, és már mentem is a következőért. A könyvesboltba járás fáradalmait egy időre levettem az öcsém a vállamról, mert pár évig mindig az aktuális Popper-könyvet adta születésnapra/névnapra/karácsonyra. Nekem csak lazán meg kellett említenem, hogy megjelent az új, és ő értette a célzást.

Popper nagy titka az lehetett talán, hogy soha sem gondolta magát irodalmárnak, mégis olvasmányosan, saját, felismerhető stílusban készültek munkái. Rajongott az szépirodalomért. És nem is jó ez a szó. Inkább úgy fogalmaznék, hosszú évtizedek jó barátsága fűzte az irodalomhoz. Távol állt tőle az irodalom mellett csak lábujjhegyen sompolygós, mű-áhítatos mű-élvezet. Minden írását gazdagon, jó érzékkel illusztrálta idézetekkel.

De nem lenne személyes érzés, talán fájdalom, ha Popper "csak" elgondolkodtató írások szorgalmas, intelligens, jó humorú szerzője lenne, ha nem lenne valami sorsfordító, megrendítő élményem vele kapcsolatban. A Bibliáról szóló, Bibliát magyarázó könyvében idézte a legszebb szöveget, amit valaha olvastam; eredeti szerzője Borges:

"Ábel halálát követően találkozott egyszer Ábel és Káin. A pusztaságban gyalogoltak, s messziről felismerték egymást, mert mind a ketten roppant magas termetűek voltak. A testvérpár leült a földre, tüzet rakott és evett. Hallgattak, ahogy a nap vége felé hallgatni szokott a fáradt ember. Előbújt az égen egy csillag, még nem volt neve. A lángok fényénél Káin észrevette Ábel homlokán a kő nyomát, leejtette a kenyeret, amelyet épp a szájába készült venni, és bocsánatot kért bűnéért.

Ábel ezt felelte:

-          Te öltél meg engem, vagy én öltelek meg téged? Már nem emlékszem; együtt vagyunk, mint hajdan.

-          Most már tudom, hogy valóban megbocsátottál - mondta Káin -, mert a felejtés megbocsátás. Én is megpróbálok majd felejteni.

Ábel lassan felelte: 

-     Így igaz. Míg tart a lelkiismeret-furdalás, tart a bűn is." 

Ezek a szavak, akkor, ott... A sors bizonyítékai. Pontosan akkor és ott kellett őket elolvasnom, a legjobbkor jöttek szembe, és a legjobb tolmácsolásban. Poppernek ugyanis elhittem a sértett ember számára hihetetlent. Megbocsájtani, felejteni könnyű, egy életre megsértődni viszont piszoknehéz.

Köszönöm.