A Fidesz megérdemelten győzött a választásokon. Nem csupán azért, mert az előző (ill. még jelenlegi) kormány működése csak ellenszenvet váltott ki a szavazókból. A Fidesz nem csak rekordtámogatottságával írt történelmet, hanem azzal is, hogy képes volt legnagyobb riválisát elkalapálni, sőt ennél többre is, logikusan cselekedni.

Az első figyelemre méltó gondolat annak felismerése volt, hogy az igazi ellenfél nem a döglődő MSZP, hanem az erőtől duzzadónak látszó Jobbik. Amikor a fasisztoid párt mindenkit meghökkentve 14%-os eredménnyel végzett az EP-választásokon, két részre szakadt a közvélemény: egyesek szerint a Jobbik a klasszikus értelemben baloldali szavazótáborból csípett le magának egy jókora darabot, mások a Fidesz fölényes győzelmének megakadályozóját látták bennük.

2010-ben Kelet-Magyarországon és általában az ország elmaradott területein a Jobbik el is érte azt, amit célul tűzött ki: 25 - 30% körüli, itt-ott azt meg is haladó szavazatarányt. De a fejlettebb, gazdagabb területeken és főleg Budapesten nem szerepeltek fényesen. Még a forrongó hangulatú, nagyon elégedetlen közállapotok között sem sikerült sokkal jobban teljesíteniük, mint ahogyan egy mindenkori szélsőjobb párt szerepelhetne, ha ügyes.

Ez kétségtelenül a Fidesz érdeme. A Jobbik terve - felszipkázni a csalódott és ingerült embereket - csak felemásan sikerült, csak az MSZP egykori szavazóival, főleg a kiszolgáltatottságban élő vidékiekkel lehetett elhitetni, hogy a csúnya múlt megidézésével érhető el a szebb jövő. A Fidesz megértette a feladatot: az igazi ellenfelet, a Jobbikot kell legyőzni. És, hogy a dolog tényleg ne legyen egyszerű, a legyőzés itt nem azt jelentette, hogy jobb eredményt érnek el, mint a Jobbik; ez mindenképp várható volt. Hanem bizony a győzelem csak akkor az igazi, ha a Jobbik nem lesz erősebb, mint az EP-választások után. Szűk egy éve még tabu volt fideszes körökben arról beszélni, hogy a Jobbik mekkora rivális, pedig legkésőbb az EP-választások után egyértelművé vált.

Szerencsére a Fideszben rájöttek, sőt egyre hangosabban ki is merték mondani, a Jobbik igazi szálka a köröm alatt: semmire sem jó, például nem tudja megnyerni a választást, tehát nem lesz belőle kormányzati erő, arra viszont képes lehet, hogy fontos százalékokat orozzon el a Fidesztől. Ez jobb esetben csak a kétharmadot veszélyeztette volna, rosszabb esetben pedig egy kicsit más politikai hangulatban akár az MSZP-nek is kedvezhetett volna. Ha a szocialisták nem ennyire szerencsétlenek, ki tudnak állni egy épkézláb miniszterelnök-jelölttel, nincs a BKV-botrány, és talán valami kampány is folyt volna, akkor ez az elképesztő Fidesz-előny továbbra is csak Orbán Viktor vágyálma maradt volna. Ha a baloldali média megfelelően keveri a kártyákat, és sikerül a balosokat kellően megrémiszteni, a szélsőjobbot meg kellően felbőszíteni, a Fidesz nagy kelepcében találhatta volna magát.

De a Fidesz nem hagyatkozhatott csak a szerencsére és arra, hogy az MSZP tényleg a sárga földig amortizálja magát. Ez volt a nagy fölismerés. Az Orbán Viktor által hirdetett, eleddig ellenszenves egy a tábor, egy a zászló (egy a vezér!) gondolat most hasznosnak bizonyult. Orbán rájött, meg kell húznia a Fidesz határait jobb felé is. A Jobbik legyen boldog a saját fanatikusaival (ideológia szempontból a Jobbik továbbra is maximum éppen a küszöb felett van; a neonáciságban nincs több), vigye a hozzájuk csapódó volt-szocikat is (akik amúgy sem szavaznának a Fideszre), de a Fidesz Orbáné. A feladat nem volt kicsi: vissza kellett szerezni jópár volt-fideszest és meg kellett győzni a többi párt szavazóinak nagy részével is, a Fideszre érdemes szavazni.

Mindezt remekül kommunikálták is. A Fidesz kampánynyitóján, március 15-én ellentmondást nem tűrő iránymutatást adtak szimpatizánsaiknak, a listás és az egyéni szavazatot is a Fideszre kell adni. Fölvállalták, hogy nekimenjenek a Jobbiknak, sajtójuk nagyágyúját, a nem túl cizelláltan fogalmazó Bayer Zsoltot is bevetették. Bayer ugyanazzal a szenvedéllyel osztotta a nem sokkal korábban még szimpatikus ifjú titánokat. Nagyon hatásos és retorikailag jól felépített nyílt levelében jobban leplezte le a Jobbikot, mint bárki más, beleértve a baloldal fasisztaradarjait is.

Ez pedig öngerjesztő folyamat: a szélsőjobbot egyértelműen elutasító, a legvacakabb populizmussal felhagyó Fidesz valós alternatíva a csalódott, de értelmesebb baloldaliaknak is. Erre a pártra ugyanis nyugodt szívvel szavazhatott az is, aki a változást óhajtotta, de a radikalizmust még egy ilyen siralmas és azonnali beavatkozást igénylő helyzetben sem tudja elképzelni.

Orbán tanult Gyucsánytól is. A 2006-os és későbbi zavargásokból azt a helytálló következtetést vonta le, hogy a magyar emberek tömegesen és hosszú távon nem a rendbontókat támogatták. Gyurcsányt pont ezek a kukaborogató, gyújtogató, maszkos bűnözők tartották hatalomban, a volt miniszterelnök egyetlen, cérnavékony legitimációja maradt: de azok legalább nem mi vagyunk.

Azok a hülyék, akik azt hiszik, a randalírozás hazafias cselekedet, már úgyis a Jobbiknál vannak, de a többség utálja az ilyen bajkeverőket. Van értelme jelezni, a Fidesz nem égő barikádokról akarja megteremteni a rendet. Van annak színvonalasabb, békésebb módja is. (Egy gesztust azért tett feléjük, de ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. A Lázár János által bemutatott 10 + 1 ügyben ott van a 2006. október 23-i események tisztázása.)

Az igazi nóvum azonban az volt a Fidesz kampányában, hogy az emberek józan eszére apellált. Az ultima ratio ugyanis az volt: csak a Fidesz képes a változtatásra. Valaha a Fidesz elsőszámú jellemzője a pragmatikusság volt egy olyan világban, húsz évvel ezelőtt, amikor a politikáról még azt hitték, a világ megváltására való. Mostanra kiderült: a szép eszmékről való pofázás már senkit sem érdekel. A Fidesz második nagy ötlete az volt, hogy a 1998-ban sikeres ideológiai fegyverkezés mellé odavette a korai pragmatizmusát. A programja is ilyen: egyrészt víziókat vázol, másrészt nagyon is egyértelmű, hiába próbálta az MSZP azzal kikezdeni, hogy nem elég konkrét. A már kiszivárgott 2/3-os törvénymódosítások is ebben a szellemben lettek kitalálva: a kézzel fogható hasznosságot szolgálja a választójogi törvény és az önkormányzati törvény várva várt reformja, de az ideológiai kormányzás szerelmeseit is kedvez a határon túli magyarság jogállásának átalakításával is; átmenetet jelent a ráció és az emóció között a médiatörvény rendbetétele. Újabb ügyes visszacsalogatási manőver a Jobbikhoz átpártoló embereknek, de egyúttal érződik a megfontoltság és a kulturált megoldás is. Vesszen Trianon, naná, csak ezt ma már nem így mondjuk, mert manapság ezzel csak egy falusi kocsmában érhet el sikereket az ember. Ma ezt már úgy mondjuk, hogy mindent megteszünk a határon túliak érdekében, amit jogilag lehet. A határon innenik gyanakvását a kintiekkel szemben meg azzal csillapítjuk, hogy az ország külügyminiszterének kinevezzük a rendkívül kulturált, kellemes modorú, és nem utolsó sorban kolozsvári születésű Martonyi Jánost. Egy középen álló pártnak ez a stílusa.

Az sem véletlen, hogy ő volt az első (és jelenleg még az egyetlen) Orbánon kívül, akit az új kormányból már hivatalosan ismerhetünk. A Fidesz nem is titkolta, szerette volna jelezni a külvilág felé, ki lesz Magyarország első számú diplomatája az elkövetkezendő időkben. Ez külpolitikai szemléletváltásra utal. Az első Orbán-kormány elég esetlen külpolitikát folytatott - igaz, akkor is Martonyival, akinek személye önmagában sokat segített már akkor is a párt időnként szinte ijesztő nemzetközi megnyilvánulásainak tompításában - külföldről nézve kissé ellenséges, magánakvaló országnak tűnhetett akkor Magyarország. Ahhoz képest a nagyon szerencsétlen orbáni mondathoz képest, hogy a Unión kívül is van élet, ma ott tartunk, hogy tudatosan készülnek az uniós elnökségre. 

A korábbi Fidesz-kormányzás eredményeiből nagyon sokat elvett az akkori koalíciós partner, vagyis a rossz emlékű kisgazdák. Most is van egy szatellitecske leginkább, gondolom, megszokásból a Fidesz mellett, az önmagában mérhetetlen KDNP. A néhai FKGP sokkal nagyobb támogatással rendelkezett, mint ők, és elvileg nem is volt a Fidesz szövetségese, a helyzet tehát meglehetősen különbözött a mostanitól. Azt mindenesetre megtanulták, túl nagy hatalmat nem szabad a kereszténydemokrata álnév alatt ügyködő ostobáknak adni. Semjén Zsolt szerencsére nem kap tárcát várhatóan, de ő lehet a miniszterelnök-helyettes. Üsse kő! Egy ilyen miniszterelnök mellett úgysem látszanak a helyettesek, így a szövetséges nemcsak pénzügyileg nem képes a károkozásra, de talán politikailag sem.

A Fidesz felelőssége az, hogy képes lesz-e ezen az úton folytatni a tevékenységét. Jó jel, hogy már hetek óta kvázi árnyékkormány-ülések zajlanak, mint az pont ma kiszivárgott. Nagyon ránk férne, ha hosszú évek után valódi és minőségi politikai munka folyna a minisztériumokban, a parlamentről nem beszélve. A kétharmad nem antidemokratikus, mert hajszálpontosan fejezi ki az emberek véleményét: azt akarjuk, hogy végre dolgozzanak, márpedig ehhez stabil többség kell. A demokráciára leselkedő legnagyobb veszélyt, vagyis a szélsőjobb előretörését, a Fidesz tudatos munkája akadályozta meg. Az pedig, hogy ez önös érdeke is volt, mától lényegtelen.

Sokat fogjuk az új kormányt is kritizálni, szidni biztosan. De ma még erősebb a bizalom, hogy a lehetőséggel élni fognak, és csak egész kicsit visszaélni. Ez is önös érdekük egyébként, és már bizonyították, hogy azért képesek másképp csinálni. Gratulálok, és jó munkát kívánok!