Tegnap munkásgyűlésen voltam a gyárban. A gyárigazgató kis prezentáció keretén belül magyarázta el, miért nem kapunk idén nyereségrészesedést. Röviden: mert nem volt nyereség. Pontosabban annyi nem volt, amit ki lehetne osztani.

Ezt én persze belátom. Nem állunk jól, ez kétségtelen. Sajnálom, hogy egyes kollégáim még mindig nem értik, hogy az extrawurst nem jár, hanem szerencsés esetben jut. Eddig - a cég 16 éves fennállása óta - mindig tudtak csurrantani - cseppenteni valamit. Most meg nem. És a kedves fizikai dolgozó nem érti.

Persze ő nem doglozott rosszabbul vagy kevesebbet, de sajnos a kapitalizmus törvénye - mint a jogszabályok is - arra is vonatkozik, aki nem ismeri azt.

Bár a bemutató gesztusa nagyon emberi volt; máshol odavakkantják, hogy örüljön az ember, ha megmarad a munkája, nálunk meg összehívnak egy gyűlést, azért kicsit faramuci helyzet alakult ki. Amelynek az rizikója is megvan, hogy bizony az elégedetlen hallgatóság kritikusan közbeszól, ahogy ez tegnap meg is történt.
Nem tudtam az ideges hölggyel egyetérteni. Mert nekünk szerencsére normális vezetőségünk van, de ettől még sajnos igaz, hogy mindenki jól jár, aki dolgozhat tovább.
 

Szintén tegnap meghívást kaptunk egy régi ismerősünktől, apám egykori nagy barátjától. Nem akarok és valószínűleg nem is fogok elmenni. Először sorolom a pc okokat. Először is az illető apám barátja volt, nem a miénk. Gyerekként persze kénytelen az ember meglátogatni mindenféle rokonokat, ismerősöket, akikhez semmi köze, de felnőttként már ne kelljen! Aztán tudom én, hogy mire megy ki a játék! Az illető szépen benne az ötvenes éveiben otthagyta addigi családját, és újat alapított valami korombeli lánykával. Biztos most ezzel akar büszkélkedni: hogy ő hiába majdnem hatvan, mégis olyan fiatalos, hogy egy 5 éves gyerek kispapája! Általában megvan a véleményem az olyanokról, akik elhagyják a családjukat (hiába felnőtt a fia már). Személy szerint el is ítélem az olyan embereket, akiknek kapuzárási pánik miatt ilyenkor még muszáj gyereket a világra hozni. Ez nettó felelőtlenség, egyszerűen nem normális, ha gyerek és szülő között 50+ korkülönbség van. Tudom, szabad világban élünk; tudom, ma ez a trend, akkor is rossz szemmel nézem. Ez nem a gyerekről szól, hanem arról, hogy az ilyen emberek a világnak (meg maguknak) bizonyítsák, még mindig teljes értékű férfiak. Tenni semmit sem tehetek az ilyesmi ellen, de a jelenlétemmel sem akarom támogatni az ilyen vircsaftot.
De ha alászállok az erkölcs Olümposzáról, jön a következő probléma: a kis család 2/3-a vadidegen. Ráadásul a társaság egy kisgyerekkel van súlyosbítva, ha nem muszáj, nem áldozom kevés szabadidőmet arra, hogy gyerekekkel legyek. Sorry, nem illek velük össze. Ők is mindig gyanakodva néznek rám, és én is rájuk. Inkább hagyjuk egymást békén!

De mindezek mellett egyszerűen azért nem akarom meglátogatni apám nyomulós barátját, mert sosem szerettem. És azt meg végképp nem értem, hogy mit akar most tőlünk.
 

Béla bá', kedves kollégám, ma kék denim farmerban érkezett. Miért hír ez? Mert eddig még sosem láttam. De úgy tűnik, frissítette a ruhatárát, mert a mai outfit teljesen ismeretlen darabokból áll. Eddig majdnem mindig khaki (keki?) színű vászonnadrágot viselt, erre most egy klasszikus farmer?

Biztos agyára ment a fogfájás. Már vasárnap óta küzd vele, ma jutott el a fogorvosig. Nem látszik rajta, ill. ez is csak újabb, jó beszédtéma, amiről hosszasan fecseghet minden - vesztére - hozzánk betérőnek.
A Bookline-nál jópofa gondolatolvasók dolgoznak, mert eheti ajánlatuk Agatha Christie: A fogorvos széke c. krimije. Sajnos már olvastam.