Szilveszterkor  tévé elég rossz alternatíva. Az egyébként is elöregedő klasszikus nézőket ilyenkor még idősebbnek és konzervatívabbnak gondolja a szerkesztő, és ezért még unalmasabb műsort állít össze, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se lőjön el akár egy grammot se a friss puskaporból. Olyan ínséges időkben, amikor még a magamfajta is alig néz tévét a siralmasan önismétlő kínálat miatt, minden újdonság különösen nagy kincs ugyanis. Szóval a kötelező jókedv ünnepét a tévék méltó módon, erőltetett klisékkel ülik meg. Az ilyen műsor csak jó társasággal fogyasztható, ez volt az én szerencsém is.

A szilveszteri giccs csúcsa egyértelműen az ún. gála. Természetesen most is közvetített ilyet a tévé. De nem is írnék róla, ha szegény, béna Duna TV adása előtt nem hallok beszámolót két szemtanútól, akik valamilyen megfontolásból a József Attila Színházat választják az év utolsó estéjére, és ott egy ízléstelen és kínos műsort végig nem szenvednek a buli előtt.
Nemcsák Károly színigazgató (ön)fényezését és sajátos színházetikai fejtegetéseit a modernségről az ötvenes - hatvanas évek egyik legszörnyűbb műfajának, az italopopnak néhány felejthetetlen slágerével (Adriano Celentano, Gianni Morandi, Rita Pavone) szakították meg. Itt a felkínált pezsgő csak helyi érzéstelenítésnek minősül, állapítottuk meg később.

Aztán - már jóval éjfél után - a saját szemünkkel is meggyőződhettünk, milyen is a modernségmentes, új magyar tehetség, amely manapság leginkább színidirektorok formájában járul hozzá a kulturális felemelkedéshez. A Duna TV ugyanis Balázs Péter szolnoki színházának bő két órás gáláját mutatta be a múlt éjszaka. Nem láttuk végig, csak a második felét, de az ízléstelenség így is megdöbbentő töménységben érkezett.

Egy nő rikácsolására kapcsoltunk oda. Az erőltetetten dögös ének sem volt semmi, de a képileg is megidézett jamaikai trombitás miatt maradtunk. Elképzelni sem tudtam volna, hogy 2013-ban még humoros lehet a klasszikus blackface, mely mai produkcióban éppen a showbiznisz rasszizmusát karikírozhatja legfeljebb. De itt semmi ilyenről sem volt szó: a rendező Balázs Péter szerint a szellemes szórakoztatás eszköze egy parodisztikusan négerré maszkírozott színész kamu trombitával.

Érdekes (már majdnem azt írtam, posztmodern) szerkesztési elv szerint az közösségi érzés csúcspontjaként jött a Székely himnusz vigyázban álló közönséggel énekeltetve. Majd a Hazám, hazám olyan mélységű pátosszal, amely szinte karakterparódiának is beillett volna: lám, ilyen egy nagymagyar színpadi hős!

Az ezután következő a musical-egyveleg pontosan olyan belterjes volt, amilyenre egy vidéki színház társulatának helyi érdekű sztárjaitól számítani lehet. Látszott az igyekezet és némelyeken a játék öröme is, no meg persze, hogy Balázs Péter ügyesen lobbizik színházáért, jócskán futotta színes-szagos jelmezekre és kulisszákra. Mégis végig érződött a provincializmus állott szaga. Ami nem a képességek miatt van - hiszen a jobb sorsra érdemes Tunyogi Bernadett énektudásán kívül semmi mással nem tűnt ki az ismeretlenek közül.

Az est sztárja azonban mégsem az egykori rockénekesnő volt, hanem Kertész Marcella, aki jamaikai vircsogásával vonzott be bennünket. A színésznő nagy személyes kedvence lehet a direktornak (ezt a helyi internetes oldalon el is mondja Kertész egy interjúban), és ennek megfelelően többször is feltűnik. Egyre furcsább állapotban, amely annyira markáns gesztusokban nyilvánult meg, hogy a közvetítés rendezője közelről már nem is nagyon mutatta a színésznő arcát. Így viszont kibontakozott a szemünk előtt az esetlen, de lelkes mozgáskultúra.

A tekintetes igazgató úr, aki, ugye, már kinézte magának a budapesti Vígszínházat, maga is felment a színpadra, hogy lerombolja saját nimbuszát, melyet a Popfesztivál eredeti szereposztásában megszerzett. Csakhogy időközben elszállt negyven év, és ez még kimagasló tehetségű embereken is meglátszik. Nemhogy Balázs Péteren. Egy erőtlen, ijedten koncentráló öregember vánszorgott le a lépcsőn menőnek szánt bőrdzsekiben és napszemüvegben. Ez is olyan volt, mint valami paródia, és ezt is teljesen komolyan gondolták.

Bár sajnos (szerencsére?) nem hallottam, amint a Budapestre már beszetkezett Nemcsák Károly kifejti, mit gondol ama bűnös modernségről, amelyben meztelenkedés meg iszap meg transzvesztitizmus tombol, a Szigligeti Színház műsorából megtudhattam, mire is gondolhatott. Szerencsére azért az a kép a magyar ízlésről és művészetről, általában a magyar emberről, melyet itt rendkívüli és humortalan pátosszal vallanak, az csak annyira igaz, mint amennyire a szerintük tipikus jamaikai trombitás hiteles a színes bőrű emberekre nézve.