Könyvbemutatóra voltam hivatalos, de sajnos a könyvről kevesebb szó esett, mint szerettem volna. Talán nem értem a bemutató műfaját egészen - nem jártam túl sokon - de nekem hiányérzetem támadt amiatt, hogy egy sort sem olvastak föl abból a könyvből, amely miatt összejött a társaság.

Utólag persze meg lehet ezt ideologizálni. Az egyébként is magyaros szokás, és emiatt rá is fér Gottfried Benn német költőre; elvégre az ő verseinek magyarítását ünnepeltük. Elég nagy hangsúlyt kapott a bemutatásban, hogy Benn elég nehézkesen illeszthető be a magyar költészeti hagyományokba. Három fekete öves bölcsész gyürkőzött neki, mégsem tudtak olyan magyar megfelelőt találni, akinek ismeretében el tudja képzelni őt az is, aki eddig nem mélyedt el benne.
De pont ezért érdemes kiadni ilyen szó szerint hiánypótló szerzőket magyarul is, magyarázták. Ha valamiért a magyar irodalomnak nincs olyan költője, aki Benn világához hasonló benyomást tudott volna hagyni az olvasóban, akkor importálni kell azt műfordítás útján.

Szóval talán igazságtalan hiányolni a műbe való betekintést. Talán pont ezzel is illusztrálni akarták a szervezők Benn lényegét, az íratlan szabályokkal való szembenállást. Várhatja az érdeklődő, hogy egy Benn-bemutatón majd hall Benn-sorokat, de erre semmi garancia sincs. 
Talán a beszélgetők számára biztosított asztal kompozíciójának középpontjába tett, ám egyszer sem megérintett könyv okozta rejtett feszültségek tudat alatt arra sarkallják majd a jelenlévőket, hogy megvásárolják a könyvet (itt egyébként a poszt olvasói is megtehetik, nekem is innen van), és mohón rávetik magukat a benni szavakra a sok csigázás után. Mintha a csehovi puska sosem sülne el. Ma már talán csak ennek van értelme.

Azért csak óvatosan! Amennyi Bennhez nekem eddig szerencsém volt, az alapján mondom, a mohóság szinte értelmezhetetlen fogalom ez esetben. Nem az a fajta olvasmány, amely után az ember sóhajt egyet, és Aphrodité meg a múzsák szép adományairól mereng elégedetten.

Meséltek itt nekünk a komor hangvételről, de ennél hamarabb jelentkezik más jellegű probléma. Benn szövegét nem könnyű megérteni. Ha bölcsész volnék, most a számos egészen mély utalásra terelném a szót. A műfordító, Mohácsi Árpád is említette egy korábbi beszélgetésben, hogy ezek pontos fel- illetve legöngyölítése sem volt kis munka.
De mivel nem vagyok bölcsész, bevallhatom, néha a mondatszerkezetek is többszöri olvasást igényelnek, mire kijön a megoldás. Illetve egy megoldás.
Annál nagyobb elégedettséget érez az ember, amikor valami mégis kirajzolódik abból, amit Benn - aki orvos lévén maga is sok képét kölcsönözte az orvostudományból - a felboncolt nyelvi darabokból aztán összevarrt.

Benn költészetének talán az a legnagyobb formabontása, hogy először a szellemi kalandon kell átrágnia magát az olvasónak, mire a hagyományos költészeti esztétikai minőségek fölszabadulnak. Az ő elitizmusa az intelligencia és a türelem kapui mögé merészkedő keveseknek szól.
De ezek meg ellentétesek azzal, amit költészetnek szokás gondolni.

Egy költő ne gondolkodjék! Érezzen! A lánglélek nem türelmes!

A legszellemesebb ebben pedig, hogy aki összerak magának mégis egy Benn-verset, rájön, néha egészen banális a téma. Az igazán jó rébuszok ilyenek.
A hangvétel lehet túl sötét, de valahogy úgy tűnik nekem, Benn-nek van humora. Kettő természetesen eleve nem zárja ki egymást, és, ha átverésnek fogjuk föl a mitológiai utalásokba csomagolt, zaklatott mondatszerkesztésű sorokat, amelyek valójában egy számtalanszor megtapasztalt közhelyet írnak le, akkor nem is nehéz ezt belátni.

Benn diszkvalifikálta magát számos irodalmi körből, amikor rövid ideig szimpatizált a hitleri hatalomátvétellel és -felfogással.
Hiába ábrándult ki viszonylag hamar, ezt nem nagyon moshatta le magáról
Beszéltek ma arról, igazi kultusza csak azoknak az íróknak van, akik az irodalmon kívüli életben is érdekesek. Benn esetében viszont inkább antikultusz-teremtésről van szó. Az ő élete és karrierje inkább azt bizonyítja, az izgalmas személyiség-elmélet visszafelé is működik.

Az ő sztorija az, hogy elfordulása után már csak mint "kultúrbolsevistát" tartották számon a Harmadik Birodalomban, mindenhonnan kizárták, és ezzel a publikálását ellehetetlenítették.
A primitív propaganda túljárt a modern poeta doctus eszén. Aztán pedig durva meg nem értéssel büntette, hogy rájött saját tévedésére.

Ez alapján Gottfried Benn-nek is kijárna a kultstátusz; XX. századi, közép-európai szemmel nézve van ebben a történetben is van annyi érdekesség, mint volt például Lord Byron görög szabadságharcában szűk másfél évszázaddal korábban.