Ha Klebelsberg Kuno egykori kultuszminiszter leszármazottja lennék, most udvarias, de határozott hangú levélben kérném az Oktatási Államtitkárságot, ne használja ősöm jó csengésű nevét az újonnan alapított intézményfenntartó központok hitelességének megalapozására.

Klebelsberg Kuno a szellemi fölény elméletének atyja. Trianon után az ország felemelkedését a műveltségben és a szaktudásban látta. Nagyon helyesen olyan mennyiségű pénzt lobbizott ki ezért az oktatás javára, melyre sem előtte, sem azóta sem volt példa. Ennek pedig még eredményei is lettek: a közoktatás hálózata kiépült az országban, az analfabétizmus visszaszorult, és kialakult a tanárképzés rendje.

Mivel a szocializmus nem szívesen ismerte el Klebelsberg munkásságát (hiszen ki akarták sajátítani az analfabétizmus felszámolását és az egységes és általános iskolarendszer létrehozását), szinte automatikus volt, hogy a konzervatívok a rendszerváltás után már nyíltan büszkén emlékeztek Klebelsbergre. Noha kriktikusai szemére hányják, hogy kissé merev, kis mozgásteret biztosító volt a rendszere, mindenki elismeri az álalta előhívott fellendülést az oktatási és kulturális téren.

Olyanról viszont nem hallottam, hogy Klebelsberg szabadrablást engedélyezett volna felesleges komisszárjainak. Mint ahogy ez a múlt hét végén Nyíregyházán történt.

A törvény szerint ugyanis a közoktatás vagyona az intézményfenntartó központok és az intézmények közös tulajdona. Vagyis teljesen jogosan jelentek meg - bejelentés nélkül - az új szervezet tagjai, és válogattak kedvükre az amúgy is duskáló szabolcsi sulik eszközei között.
Egyik helyen a bútor tetszett meg, máshol a lapmonitorok. Ahol esetleg régi fajta, katódsugár-csöves képernyőn dolgoztak, ott pedig haladéktalanul be kell szerezni einstandolható moderneket!

Nem véletlenül hangsúlyoztam, teljesen jogszerűen gyűjtötték be az intézményfenntartó munkartásai a felszerelést. (Bár nem egészen értem, miért nevezik magukat intézményfenntartónak, ha az intézmény tartja fenn őket.) Az érdekes törvények korát éljük.

A törvényen túli megítélése a kérdésnek részemről lesújtó. Ezekre a központokra eleve semmi szükség sem volt. A magyar közoktatás működik úgy-ahogy, csodát - ahogyan a névadó példaképben beállított Klebelsberg Kuno is - sok pénzzel lehetne tenni. Meg sok posztóval, meg sok paripával. De ezeket nem egy újabb bürokratikus fellegvárnak kell adni, hanem oda, ahol tényleg szükség van rá. Ez nem üres demagógia, hanem a szubszidiaritás elve, amelyet az a fránya EU is alapvetőnek tekint, de már a belépésünk előtt mi is alkalmaztunk. Mert az ilyen sejtjeiben élő alrendszereknél nem találtak ki még jobbat nála.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Nem tudni, hogy dilettantizmus vagy cinikus szándékosság áll-e a háttérben, de a hangzatos nevű és ezáltal igen ambíciózus célkitűzésű szerveket a jelek szerint nem látták el a kellő tárgyi infrastruktúrával. Ezért a nyíregyházi hivatal a valószínűleg egyszerűen csak a rosszul, nem kellő körültekintéssel megfogalmazott jogszabályra támaszkodva ment el az iskolákat kifosztani.
Természetesen ez enyhén szólva sem szép dolog. De biztosan nehéz üres irodában ellátni a feladataikat. Az intézményfenntartók fenntartói cserben hagyta őket is. Középre bedobták az eddig az iskolákhoz tartozó koncot, aztán csak marakodjon rajta az iskola és a fölé helyezett állami szerv!

Klebelsberg Kuno reformja nem az egyébként is szűkös források tovább atomizálása révén működött, mely ráadásul a tevékenységről egzisztenciális harcra vonja el a figyelmet. Hanem éppen fordítva: Klebelsberg pont azzal vált a magyar történelem legnagyobb kulturpolitikusává, hogy meg tudta győzni kormányát a közoktatás fontosságáról, és a működőképes modellhez elő tudta teremteni a forrást is.

A mai dilettáns, öncélú és kártékony tombolás elkövetőinél sajnos azonban nem tudom értékelni azt az ambíciót sem, hogy Klebelsberg nyomdokain szeretnének haladni. A nagy oktatáspolitikusnak ugyanis sem céljait, sem eszközeit, sem filozófiáját nem sikerült megérteni. Csak a neve kell, nem pedig az, amire ez a név kötelez.