La Traviata - The Metropolitan Opera, HD közvetítés az Uránia moziban

A Traviata nagyon cseles darab. Már maga az opera is álcázza magát. A romantikus olasz opera kissé elcsépelt csúcspontjának tűnik: szerelem, halál, édes-bús, könnyen megjegyezhető dallamok. A felszínen ez a Traviata.

De valójában a fő témája a látszat. Az a tanulsága, hogy mindenki hülyíti saját magát.

A főszereplő egy népszerű kurtizán, aki úgy érzi, meg fog halni. De inkább beleveti magát az élvezetekbe, semmint hogy szembenézzen a betegségével. De ez az öncsalás már tényleg csak az utolsó hazugság abban a megjátszott életben, melynek lassan vége lesz. Violettáért rajongannak a férfiak, mindenki vele akar táncolni, a vállukra emelik, a cipőjéből pezsgőznek. Ám, amikor közeledik a hajnal, a sok rajongó hazarohan a kis feleségéhez. Hogy aztán nappal tiszteletben álló polgár lehessen, és kicsit viszolyoghasson a Violetta-féle cédáktól. Ez az ő hazugságuk, és szintén életre szól.

A fordulatot az a fiatalember okozza, aki a bordélyház falain kívül is szereti a művésznőt. Alfredo hős lovagot játszik, főleg önmagának persze ő is. Nem akar olyan unalmas, vidéki életet élni, mint amit a szülei, főleg erős akaratú apja szán neki. Leginkább ellene lázad, amikor az örömtanyáról választ magának párt. Vagy később, mikor a szeretett nőt vérig sérti gyermeteg bosszúvágyában, de azért párbajozni érte elmegy mégis.

Jó lenne azt mondani, Violetta szerelme iránta valódi. De valami azt súgja, a hosszú prostituált-karrier alatt azért biztosan akadtak már olyan hódolók, akik nemcsak az éjszakát akarták vele tölteni. Szóval a szerelem lehetősége nem most először merül föl. És  nem is Alfredo személye, mint inkább az ábrándjai, a tiszta, tapasztalatlan hozzáállása vonzó benne. Zeneileg is visszatérő motívum az a rész, ahol Alfredo a szerelmet az Univerzum mozgatójának nevezi. Szinte mindegy is, ki mondja ezt, szegény súlyos beteg Violetta rádöbben, senki sem szereti őt igazán. Ezért örömmel hagyja föl addigi életét, látszólagos szabadságát, és ugrik fejest a boldogságba.

Ennek az önfeledt idillnek az utolsó perceit látjuk aztán. Egyszerre jelentkeznek a tünetek: Violetta pénzzé teszi a vagyonát, hogy legyen miből élniük, és ekkor toppan be Alfredo zord atyja, Giorgio Germont is. Az idős úrnak az a kívánsága, hogy a rossz életű asszony hagyja el fiát, mert ilyen hírnévvel nem tudja lányát megházasítani. Violetta némi kínlódás után belátja, ez a helyes megoldás. És ahogy e döntést meghozza, visszavonhatatlanul tör be az életébe a valóság: a betegség és az, hogy a kurtizánlétet nem hagyhatja maga mögött már soha.

De az öregúr is csak pár percig gonosz ünneprontó, valójában nagyon is érző ember, aki tényleg jót akar a gyerekeinek, és igazából fia sajátos múltú kedvesének sem akar rosszat, sőt, méltányolja áldozatát, de azért nem bánja valószínűleg, hogy terve szerint alakulnak a dolgok.
Az ő életének hazugság az a megingathatatlan meggyőződés, hogy ő tudja, mi a jó a gyerekeinek. Közben nem veszi észre, mennyire elnyomja fiát, aki a pojácaságig erőlteti a hősszerelmes szerepet csak nehogy apuci kicsi fiának nézzék. (És végül mégis naivitása miatt neveti ki a párizsi társaság.)

Violetta visszatér Párizs forgatagába, és újra úgy tesz, mintha az életet habzsoló örömlány lenne. Persze a faképnél hagyott szerető is megjelenik a bálban, akit az úri közönség szembesít a valósággal. Vagyis istentelenül kigúnyolják.

Aki kitart a történet végére, annak már-már abszurdba hajlóan rágják a szájába azt, mennyire rabjává válhat az ember az öncsalásnak.
Alfredo és apja érkezésekor - miután tisztázták, Violetta éppen áldozatot hozott Alfredo családjáért, és nem léha módon elhagyta - Violettának órái vannak csak hátra. Ezt mindenki tudja. És mégis újjászületésről énekel Violetta utolsó lélegzetvételével...

A színpadkép rendkívül expresszív: szikár, íves betonfalakközött csak pár bőrkanapé. Csak vörös, fehér és fekete színeket látunk. Ez alól csak a boldogság pillanatai jelentenek kivételt: a második felvonás elején a hófehér kanapék virágos, csiricsáré, már-már gejl drapériákkal vannak letakarva, és az ifjú pár is ebből az anyagból varratott magának egyenköntöst.

A darab néma főszereplője, egy gigantikus méretű óra is ezzel a virágos textília alatt rejtezik. De hiába nincs szem előtt, az óra attól még jár.

Ebben a sivárságban szomorú emberek kóvályognak, csupa rutinszerűen begyakorolt szerep, kevés őszinteség. Valószínűleg azért ennyire minimalista a környezet, hogy ebben az eszköztelenségben még nyilvánvalóbb legyen, mennyire őszintétlen az egész.

Violettát az ünnepelt francia szoprán, Nathalie Dessay játszotta. Az éneklése nem tetszett, nagyon látszott-hallatszott rajta az erőfeszítés, ami akár színészi eszköz is lehetett volna, azonban ilyesmire nem volt szüksége, mert fazonra és attitűdre tökéletes volt. A már nem éppen fiatal, nem is túl szemrevaló nő merő cinizmus és lemondás. Folyton azzal oszlatja el mások aggodalmát, hogy hát ő mosolyog, de valójában soha sem mosolyog.

Párja, Alfredo szerepét a nála jóval fiatalabb Matthew Palenzanira osztották, aki megfelelő nagyon hiteles kiskakas. Igazán tragikomikus, ahogyan az eufóriától eljut a csalódásig.

Az előadás sztárja kétségkívül a mind énekesként, mind színészként kiemelkedő Dmitrij Hvorosztovszkij volt. A méltóságteljes és sziklaszilárd apa kapta a legnagyobb tapsot. Leginkább az tetszett benne, amennyire ízig-vérig azonosult az apaszereppel. Az a dramaturgiai váltás, hogy szigorú ellenlábasból méltányos, megértő emberré vált. Amikor szegény Violettának már tényleg csak percei maradtak, őszinte szeretettel magához ölelte, mert talán ő az egyetlen, aki átérezte a szerencsétlen nő sorsát. Így fizette vissza azt az empatikus nagyvonalúságot, melyet tőle tapasztalt.

Ebben a szezonban három nagyon különböző előadást láttunk: októberben a Don Giovannit klasszikus rendezésben, januárban az újdonságnak számító barokk kavalkádot, az Elvarázsolt szigetet, és most ezt a posztmodern hangulatú Traviatát.
A Don magával ragadó volt, hamisítatlan gyönyör; a Sziget igazi csemege, tiszta élvezet; ez az utolsó pedig továbbra is Az Opera maradt a szememben.