Mindjárt itt Nemzetközi Nőnap, az egyik ünnep, amit sosem értettem. A férfiak vagy elfelejtik (ez a jobbik eset), vagy jólfésült kisiskolásokká változnak, és szégyenlős mosollyal a szájuk szegletében meg valami hervadozó virággal a kezükben odasomfordálnak a Nőkhöz. Erőltetett puszilkodás, valami alap-modoroskodás ("Virágot a virágnak."), és persze az izzadt tenyérből a női kacsóba vándorol a virágocska.

Férfiként ez valószínűleg elég rettenetes lehet. Mint a pedagógus-nap az iskolában. Csak azért, mert valaki tanár (nő), a diáknak (férfinak) nem kell még ezt a tényt megünnepelnie. (És ha már itt tartunk, miért nincs ezeknek fordítottja is: diák-nap és férfi-nap?)

Eszembe jut az az iskolás nőnap, amikor föl kellett állni a lányoknak tornasorba (!), és a fiúk pedig - szintén fegyelmezetten egymás után - végigpusziltak mindenkit. Rettenetes volt!

Nem őszinte.

Pedig gesztusnak az sem lenne utolsó, ha március 8-án nem jelenne meg meztelen nő a bulvárlapok belső oldalán, a sztriptízklubok zárva tartanának, a pornóadók pedig nőknek szóló filmeket vetítenének.

A munkahelyemen szívesen lemondanék a kókadt kankalinomról, ha Béla kollégám csak egy napig nem tyúkozná le a jelen nem lévő kolléganőket, és nem tennék oda mindenki neve mögé a kicsinyítőképzőt, mintha valami hülyegyerek lenne az illető (Katika, Pirike, Margitka és társaik).

Itt, a neten pedig nem sunáznának minden vonzó nőt, akit csak meglátnak. Talán másképp is meg lehet fogalmazni, ha valaki izgató. Talán nem kell lépten-nyomon éreztetni, hogy a nők tárgyak. Főleg, ha - ahogy én gondolom - sokak szemében nem is azok.

Ilyenkor bölcselkedők kissé sötét, gondterhelt arcával azt a közhelyet puffogtatják: nemcsak egy napig kellene a nőket tisztelni. Pedig én már annyival beérném...