A legmegnyugtatóbb az, hogy lényegében semmi sem változik. Napra pontosan tíz évvel ezelőtt életem legjobb szilveszteri buliján vettem részt. Az volt az ezredforduló egyben. (Tudom, tudományosan a 2000/ 2001-es szilveszterrel léptünk be a 3. évezredbe, de az én egyszerű lelkemnek látványosabb volt az 1999-ről 2000-re való váltás.) Már gyerekként izgatottan vártam azt a napot, mintha akkor tudtam volna, hogy az lesz az első életem utolsó napja. Mert akkor bizony tényleg megfordult a világ, de most ez nem ide tartozik, mert az írás nem a régmúltról szól, hanem sokkal inkább arra magyarázat, hol voltam az elmúlt napokban.

A dickensi történet mindenki előtt ismert, ha máshonnan nem hát a Hallmark csodálatos filmjéből: a begonoszodott, öreg üzletembert meglátogatják a karácsony szellemei, és ettől magába száll, jó útra tér. Azt nem tudom, már a helyes úton haladok-e, de a múlt árnyai mindenesetre a beléptek a jelen valós idejébe.

A figyelmes olvasó talán emlékszik, havonta huszonháromszor fogadkoztam, hogy én többet osztálytalálkozóra el nem megyek. Az ökörről és a következetességről szóló mondásra hivatkozással kedden mégis ott voltam. Illetve az indokaim is megszűntek: akikre öt éve megharagudtam vagy kiengeszteltek, vagy el se jöttek. Persze nem azért döntöttem a részvétel mellett, mert hirtelen kíváncsi lettem azokra, akikre már annak idején sem voltam. Hanem, mert egykori jóbarátom, akit hat és fél éve nem láttam, jelentkezett, hogy ő is jönne. Rajta kívül szintén az elsők között jelzett vissza az a kedves másik barátom, akivel szintén évek után augusztusban futottunk össze lélekemelő, szívmelengetően kellemes spontaneitásban. (Méghogy véletlen! Fogait összeszorítva trükközött a sors /a HÉV felsővezetéke pont akkor szakadt le/, hogy pont arra a Combinóra szálljak föl, ahova eggyel később ő is. Háromnegyed órával később a várhatónál.) Ezekért az emberekért megéri elmenni, gondoltam. Helyesen egyébként.

Mert tényleg semmi sem változik. Ennek azért örülök, mert így bebizonyosodott, nem is volt olyan rossz az értékítéletem annak idején. Akartam is Dysonnak ezzel kapcsolatban egy gonosz sms-t írni, de aztán ezt elnyomta a nagy aha-élmény.

Azt is sokszor meséltem már, mennyire jól éreztem magam a gimnázium évei alatt, pedig utólag rá kellett ébrednem (többek között ilyen jellegű összejöveteleken), mennyire utált a többség, mennyire hülyének tartottak. Nem vettem észre, mert azokra koncentráltam, akikre érdemes volt, a barátaimra. A többiek nem számítottak már akkor sem. Az egykori ösztönös bölcsességet most tudatosan alkalmaztam, és így olyanokkal lehetettem, akiket szerettem anélkül, hogy az engem utálókra a minimálisnál több figyelmet szenteltem volna.

A megvilágosodás pillanatát sötét gondolatok előzték meg. Ott ültem egyedül, a kutyát sem érdekeltem. Ez nyilván régen is így volt. Egy darabig. A különbség csak az a felismerés volt, hogy én ebből a választékból most is ugyanazokat választottam volna ki. És eszembe jutott Dyson és az el nem küldött sms. Az az érzés, hogy lett volna kinek sms-t írni leírhatatlanul boldoggá tett, másrészt rendkívül büszkévé a mindenkori barátaimra, és saját remek ízlésemre. Jobban nem is csinálhattam volna.

Itt van ez a második élet, amely pont ma tíz éve kezdődött, és kezdetben végtelenül utáltam, és mostanra kiderül, ez is nagyon jó. Nagy hülye lettem volna, ha itthon maradok.

BUÉK minden kedves olvasónak, de mindenek előtt a barátaimnak!